2012. júl 06.

Hogyan (nem) lett meg az UltraBalaton?

írta: őze bálint
Hogyan (nem) lett meg az UltraBalaton?

            Valószínűleg a rekordhőséggel súlyosbított UltraBalaton2012 úgy marad meg a kollektív futóemlékezetben, mint a legendás 2010-es patakátúszós Terep100. Nekem úgy, hogy ez volt az első verseny (avagy túlélőtúra) az elmúlt négy-öt évben – innen számítom a komolyan vehető AMATŐR futó/triatlon „múltamat” –, ahol reálisnak, sőt észszerűnek tűnt a feladás. Hogy kiszállok az egyéniben futott 212 kilométeres nonstop körversenyből. Nem adtam fel. Megtettem 221044 lépést, leadtam/feldolgoztam kb. 18.000 kalóriát, elfogytam 3,5 kg-t, megittam közel 25 liter folyadékot. Futottam és sétáltam 34 óra 49 perc 22 másodpercet. A kb. 200 nevezőből közel 160 egyéni állt starthoz. A végén ebből csak 34 érkezett be. Én voltam az utolsó. Ez most hosszú lesz, de talán átélhető, és csak 35-ödnyi időbe telik elolvasni a futásomhoz képest, ami csak 1 kör volt. Egy nehéz nap, egy nehéz nap éjszakája, egy kurva nehéz reggele, és egy még nehezebb másnap délutánja - ennyi a sztori. Semmi hősies nincs a dologban, viszont ha annyit elérek ezzel a poszttal, hogy valakinek segítek, reményt adok, netán valakit motiválok bármiben (sport vagy bármi más), már megérte megírni. 

ELŐZMÉNYEK (akit csak az UltraBalaton érdekel, ugorjon egy bekezdést!)

Amatőr vagyok, mert a szó szoros értelmében szeretem (amo) a futást, a triatlont (külön számonként annyira nem, de egyben csodálatosnak tartom). Dilettáns vagyok, mert magamat tanítom, és műkedvelőként indulok minden távon, amihez kedvem van.

Tényleg minden távot és távon szeretek futni, ez is amatőr dolog :-) A legnagyobb kihívásnak a tízezer métert tartom és a korrektenl, csúcsmaxon végigtolt teljes Ironmant. Ugyanakkor vannak olyan versenyek (megmérettetések), amit a fejlődés bizonyos fokán ki kell próbálni, újra és újra: hogy elhelyzd magad, hogy legyen egy viszonyítási közeged. A tavaly Berlinben futott 3:06-os maraton és a 11h 44m-es atádi Ironman jó formát jelzett, télen ugyan volt egy vándorfájás a térdeimben, de ezt a túlterhelt edzésmunkának tudtam be. Mindenesetre szaporáztam, és szorgosan toltam a mínuszban is, volt szokásos Téli Mátra is, bent pedig görgőztem.

Az áprilisi Vivicitta 12. helye (44m 23s), majd a bécsi maratonon futott sub 3h (2:58:26) mutatta, hogy jó idény vár rám. Jött a Mátrabérc, ahol klasszikus értelemben nem lehet ugyan futni, mindig nagyon hátul végzek, de kedvelem azt a versenyt. Bevállaltam a Gerecse-terepfutást, majd a májusi Terep100-at, ahol nagy szenvedéssel ugyan, de jó idővel (13h 39m) beértem, s ami külön megtiszteltetés volt, hogy az utolsó hegyen sötétben le tudtam hajrázni Tóth Attilát (Spartathlon 4. hely) és Lőw Andrást (mit mondhatnék… nézzetek utána, a magyar futósport krémje). Közben SMS Gusztos Péternek, hogy mondja le az UB egyéni nevezésemet, mert leszakad a hátam a hosszú futásban. Nem mondta le.

Alig pihentem, jött a május végi hosszú triatlon hétvége egy remek helyszínnel és versennyel Orfűn (Mecsek Pokla, Mecsek Bajnoka), Nádasdi Zsolték kitettek magukért, élmény volt a sprint- és a középtávon végigmenni egyszerre.  Egy hétre rá a Budapesti Triatlon Bajnokság a Margitszigeten: tanulságnak jó volt, óriási futóhajrát nyomtam –jellegzetesen itt faragtam a tragikus úszó-, és a közepes bringás időmből -, és egy sorozathányással finiseltem.

Két hétre rá jött az először megrendezett BalatonMan: kiváncsi voltam a szervezésre, az első alkalmas körülményekre, középtávot már csináltam idén, úgyhogy teljes Ironra mentem. A legjobb futóidővel és egy erős bringával tudtam feljönni a 7. helyre, de elképesztően perzselő meleg volt. És már akkor is mondogattam, hogy az UB az nagy falat, sosem készültem rá speciálisan, csak a szívósságomban, kitartásomban és a (tényleg elég pöpecen kifejlesztett) állóképességemben bízhatok. Eszter kérdezgette, hogy megyek vagy sem, végül eldöntöttem, hogy megyek. Tavaly párosban csináltuk Gusztossal, szenvedtem két részletben, nem volt nagy élmény. Idén is szó volt róla, hogy az egyéni mellett még Bagossy Laci párosába és besegítek, de ez végül – fájdalom – elmaradt. Innen üzenem, h Laci kurva jól járt volna, ha éjszaka futhatott volna.

UltraBalaton (UB)

P6301228 copy.JPG

            Lőw András szerint az UB – amellett, h mentális és testi aszkézist követel – abban speciális, hogy ott kénytelen vagy elfogadni, hogy ez nem klasszikus futás, hanem sétával, vánszorgással kevert kocogás. OK, Lubics Szilvi, Bogár Jani és néhány fenomén futva megy végig, de a többség belesétál. És vannak, akik ezért szállnak ki, mert ez nekik nem futás, így nincs értelme. Nekem mindig a célbaérés számított (nem önmagam legyőzése, hanem az egy lépcsőfokkal feljebb jutás), szóval elhatároztam, hogy bárhogy is, de végigmegyek, tehát a séta kalkulálva volt az előzetes itinerben. Amin egyébként sokat vitatkoztam Eszterrel, hogy honnan hova és hogyan (autóval, bringával) kísérjen, mi legyen a vizes hátizsákommal, a camelbaggel. Elbeszéltünk egymás mellett: én nem tudtam dönteni, ő pedig segíteni akart, ugyanakkor azon dohogott, hogy én ezt miért nem veszem alapnak. Azért, mert tudom, hogy mennyire megterhelő kísérőként asszisztálni, pláne egy ilyen hosszú versenyen, nemcsak unalmas, hanem fegyelmezettséget, alázatos kiszolgálást kíván, logisztikázást, hiszti-elviselőképességet, s mindezt nem akarom rátolni. Ezért próbáltam őt lebeszélni erről, mondtam, inkább fusson a váltójában, élvezze a Balatont, majd a célban találkozunk. Utolsó előtti nap meggyőzött, hogy fogjuk fel kalandként, igaza lett: nagyon hasznos volt, hogy egy hosszú kritikus szakaszon velem jött és lelkizett, és persze neki lett igaza a camelbaget illetően is.

            Az UB előtti héten 3 közepes szintentartó 10-15km-es futással tartottam magam karban, majd egy kis pihenés: 3 nap amszterdami lazítás, illetve szomorkodás a németek EB-kiesése miatt. Jött a Tihanyba utazás napja. Még este vidéken előadásom volt, de a SUHANJ!-os csapattársak szerencsére felvették a rajtcsomagot, intéztek szállást, Marcsi még a szalonnás túrós tésztát is elhozta. Este 11-re érkeztünk, fél 1-ig pakoltam, rendszereztem. Aludni kb. 2 órát tudtunk, mert a szálláson a tízesváltók le-fel lépcsőztek, tusoltak, dumáltak. Borzalmas éjszaka volt, fülledt meleggel. ¾ 5-kor már kelés, gyors tusolás, zabszelet kaja, fáradtságomra jellemzően sót szórtam a kávéba - ez később jól jött volna. Aggasztó jel volt, h – már bocs, de ez kardinális lesz a későbbiekben is – nem jött az óraműpontosságú szokásos reggeli gyors és megszokott széklet, s mint később kiderült gyakorlatilag az anyagcserém leállt: a távon mindent kiizzadtam, és csak 4x sikerült vizelnem 1-1 deciket.

            Eszter felkent rám egy rakat 50 faktoros krémet, nehogy hólyagosra égjek, mint a BalatonManen. Irány a start, egy zselét és egy Algoflexet elraktam a csuklószorító alá, majd gyors tanakodás után – ezt sokkal jobban szeretem, mnt napokon át tervezgetni és hánykolódni, hogy jaj hogy lesz, mint lesz – a camelbag 71 km-re leadva, addig nem cipelem, a cserecipő pedig 103-ra, Fonyódra. Filctollal karomra felírtam, mert ki tudja, milyen állapotban leszek, emlékszem-e majd. Pacsi Dáva Ivánnal, beálltunk a mezőny végébe, még reménykedve hátranéztem, hogy majd onnan jövök be másnap. Reggel 6-kor a futók magyar hangja, Péter Attila elindítja a futókat (non-stop egyéni, non-stop váltók és párosok). Van rá 32 óra, hogy újra itt legyek.

ub térkép.jpg 

STÁCIÓK

Araszolunk Aszófő, Pécsely felé, a tavalyi párosról és a BalatonManről ismerős falvacskák, gyönyörű táj, de nehéz emelkedős terep az első 20-30 km, a tavat „felülről” futjuk itt körbe. Szerencsére még reggel van, de a nap bejelez, hogy komoly UB-sugárzás várható. A vászolyi frissítőponton nagy faszság vár: a depósok viccből kiraknak kavicsot, fűszálakat és sneciket külön tányérokra a keksz, mazsola, többi cucc mellé. Majdnem ráharapok a halra, aszittem konzerv cucc, kell egy kis só és kajautánpótlás folymatosan. Szerintük jó poén az asztat így szinesíteni, merthogy a nyershal sós, a kavicsban meg kálcium van - szimbolikusan. Kurvára szar vicc, még szerencse, h az elején sütik el, mert 24 órával később tán rájuk borítom az asztalt.

            Megyünk tovább, kedélyesen beszélgetünk, csapódunk a mezőnyben. A felvidéki kék kutak nagy ajándékok a melegedő időben, kár hogy a déli partra nem jut belőlük egy sem. Lubics Szilvi előttem kolbászol stabil hatpercesekkel 20 km-ig, ott a frissítőnél gyorsan eltűnik - tán nem is frissít, csak a kísérőjétől kap cuccot. 25 km-nél ugyanígy suhan el Lőw is. Maradunk a kényelmes kocogásban, s majd csak éjszaka állapítjuk meg pár sorstárssal, hogy még így is elfutottuk az elejét: melegben a hegyet nem lehet 6:15-ös-as tempóban tolni, mert visszaüt. Sajnos minden ponton friss dinnye van, ami csábító és finom, de átrobog a szervezeten és minden ásványi anyagot kimos belőle. Ennek ellenére veszek belőle, mert rohadt szomjas vagyok. Ez egész versenyen így lesz. Köveskálnál parázni kezdek, tavalyi páros futáson itt jött az elementáris hátfájás, ami miatt az árokba le kellett feküdnöm, szerencsére semmi jele, jobb a cipőm most. Ivánnal ide-oda előzgetjük egymást, nagyvonalúan felajánl 5-6 sótablettát a készletéből, ami később vagy elolvadt a zsebemben vagy kiesett, mindenesetre hiányzott fájón. Iszonyatos meleg lett közben, Gusztos Ironman-sapkája biztos menedéket nyújt, de folyamatosan locsolni kell. Muslica-rajokba futok bele több helyen is, beleragadnak a napkrémes karomba, kezdek büdös és nagyon ragadós izzadt lenni. Folyamatosan ragyogok-fénylek a verejtéktől.

            Mindszentkála 37 km-nél. Bár már most rengeteg folyadékot kívántam és ittam is, nem javul a szitu, puffadok és lötyög bennem minden: víz, izotóniás ital, cukros kóla. Nem tudok annyit izzadni, mint amennyit felveszek, s kezd hányingerem lenni, viszont egyre szomjasabb vagyok, tantaloszi kínok. Másfelől inni kell, és enni is az energiabevitel miatt, de utóbbihoz semmi kedvem. A keksz fűrészporként, a vajaskenyér faforgácsként csúszik le. Sörre vágyom, hideg rozéfröccsre és jeges kávéra. Egy talpig bekrémezett futó fürdőnadrágban kocog el mellettem. Ő tudja. Sót könyörgök a kísérőautókból, sörnek értik, az se rossz, de most só kell, hogy a víz felszívódjon. Cukorból annyit toltam már, rosszul vagyok a látványtól is.

46.5 kilométernél ebéd! Megparancsolom magamnak, hogy tésztát kell ennem. Le is küldök egy sajtos-tejfölös kombót, ez hasznosnak bizonyult, lábamat felrakom egy székre, jönnek a többiek is, itt van a göndör loboncú, 50+-os István (a vezetéknevét nem tudom), sok versenyen látom, asszem hosszú évek cigizése után fordult a futás felé. Jön Alan, az ősz ír úr, aki mintha apró cha-cha-cha léptekkel haladna. Szenved a melegtől, de modorát megőrizve kíván jó étvágyat. István kikunyerál egy dugi hűtött HB sört a szervezőktől (köszi, Csőre Ernő!), lefelezzük, jól esik, kívánságom teljesült. Indulni kell a francba is. Az egyik legunalmasabb szakasz következik a 71-es út mellett a bringaúton, mellém szegődik a ZZ Top kihagyott tagja, Szakáll, akit 50-60 évesnek tippelek, de tapasztalt ultrás, irigylésre méltóan sudár alakja van, és olyan sűrű káromkodásokkal telirakott szövege, hogy egy Ötvös Csöpi-filmben lenne a helye. Fogadkozik, hogy majd nézzem meg éjjel, akkor majd olyan tempót hasít, hogy csak na. Fogalmam sincs, hogy beért-e ,mert egy állomásponton elhagyjuk egymást.

Szigligetnél a legjobb fej depó következik, Pók Janóék (a nagyon szimpatikus Velence-tavi futó-szervező) már messziről csilingelnek mindenkinek, körbeugrálnak, biztatnak, nagyon jólesik az emberi szó (erről ír Markocsán Sanyi is itt). Egyre többet ülök, pihenek, poharazok. Ivánnal megint koccanunk, nem tűnik lelkesnek. Szerinte „fenn kell tartani az érdeklődést”. Gyönyörűen abszurd megfogalmazás a helyzetünket tekintve. 60 km után Balatongyörök, Vonyarcvashegy, Gyenesdiás: rémálom-szakaszok, amik felélik-felőrlik az embert. Ennél csak a végtelen hosszú déli parti utcák rosszabbak, de azok éjjel jönnek. Semmi inger, kietlen táj, a nap pont felülről éget, kopár tarló, a bringaút pedig dobja vissza a hőséget. Ki kell húznom Keszthelyig. Bringások előzgetnek, sok szerencsét kívánnak, de hangjukban érezni, hogy ”hú bazmeg de jó hogy nem én robotolok a helyében”. Néha lekérek egy kulacsot találomra bringásoktól, cefetül szomjas vagyok, csípi a szememet a sós izzadság, a pólóm félkilós súlyú, full verejték. Egyre melegebb a cipőm, lötyög a hasam, fantáziálni kezdek egy hideg lábfürdőről, de tudom, h kék kutak már nincsenek. És tadammm! Gyenesdiás előtt a golfpályák bekötőútjánál ott a megváltás: egy VÁLYÚ! Asszem ebben mossák a golfütőket és/vagy itatnak állatokat, mindegy: kezdem levetni a gátlásaimat, nekiállok erőltetve vizelni, nem érdekel, hogy ki lát, majd leveszem a cipőt és zoknit, és beleülök a vályúba. Ott hervadok 3 percig, a lábam felfrissül, bár nem lenne szabad lehűteni az ereket. A szállingózó futók eközben gond nélkül isznak a vályúból. Asszem ezek a futás közbeni végletes érzések, pedig még hol a vége...?!

KÇp 095 copy.jpg

            Továbbmegyek, Alan őrült tempóban (ez kb hatperces km-ket jelent, mielőtt sprintre gondolnátok) rohan el mellettem – hogy bírja? –, majd jön Zöld (a pólója miatt hívom így, sajnos neki sem tudom a nevét). Zöld HOSSZÚUJJÚBAN fut, merthogy nem akar bőrrákot összeszedni. Pedig én azt hittem, h mindenki kapott egy kis melanómát a rajtcsomagban. Zölddel simán el lehetne adni egy „Rosszabbul élünk mint négy éve”- kampányt, az arcára a teljes közöny, fáradtság és „faszomkivan” van karistolva. Zölddel némán futunk együtt, ha ő sétál, én is, és fordítva. Tipikus megúszósdi ez az egymáshoz igazított önbecsapós, "lehúzós"  futó magatartás. Állapotára jellemző, hogy épp elhagyjuk a vonyarcvashegyi depót, amikor a vizes sapkámra néz és megrökönyödve kérdi: volt mosakodóvíz? Mondom, igen ott a lavór, eléggé szem előtt. Leáll és vacillál visszamenjen-e a lavórig, ezzel elmegy 5 másodperc. A lavór 10 méterre van... Nem megy vissza, neki az már messze van, de főleg: VISSZAFELE.(Egyébként utólag megtudom, Zöld beért, három kisfiával büszkén haladt át a célvonalon szintidőn belül, gratulálok ezúton is!) Felbukkan István, ki van csavarva, de káromkodni és vidámkodni van még kedve. Rendre előkerül itt-ott Bükki Farkas: nagyon szimpatikus, szikár tűzoltó, őszinte alázattal nyomja, nem panaszkodik, informál és segít, ha valami kérdés van. Remélem, beért.

            Semmi árnyék. Vagy szél. A jobbra futó sínek fölött remeg a levegő. Állítólag árnyékban mértek 38 fokot, akkor napon lehet 45?! A kicsapódó só már marja a combomat, hiába vazelineztem be mindent, apró piros pöttyök jelennek meg. Elfutok egy 2 km hosszú sövény mellett, nem figyelek, kisodródom balra és a kilógó ágak szétkarcolják a bal karomat. Nagyon nem jókor jött. Itt a Szekszárdi Félmaraton által vitt depó: fehér- vagy vörösboros fröccsöt is lehet inni. Respect! Remek a hangulat, de ezt csak az itt pihenő váltók és a bringások keltik, az egyéniek kezdenek apátiába süllyedni. Pici séta, sok kocogás, egyelőre ez bíztató. Mindjárt itt a táv harmada. Jönnek a szabadstrandok, karnyújtásnyira vannak, hívogatóak, de tuti meleg a víz, nem éri meg bemenni. Ez jó döntés, mert utólag kiderült, hogy aki becsábult a Balatonba, az szinte mind feladta. Keszthely főtere előtt van egy látványszökőkút. Gyerekek ugrálnak az itt-ott felcsapó vízsugarakra. Még csak 8 órája futok, de már kezdek elállatiasodni: leveszek mindent a gatyán kívül, és ráfekszem a vízsugarakra, fogammal kilyuggatom a vízhólyagjaimat a lábamon. A járókelők döbbenten bámulnak.

311690_493554753995419_638475773_n copy.jpg

            Futok tovább, elérem a 71 kilis pontot, ezt 10 óra szintidő alatt kellett volna, nekem 8 és fél alatt sikerült, kábé tervszerűen. Itt meleg leves vár (gombás erőleves, emiatt itt feladja egy srác, aki nagyon vágyott kajára, de gombaallergiája van), jófej a személyzet, elém raknak mindent. A kajától elpilledek, beállítom az órát, h 12 percet aludjak. De jó feküdni, árnyék és huzat van a fa alatt. Értékelem a legkisebb örömöt is. Szar felkelni. Kiabálok, h valaki adjon ragtapaszt vagy leukoplasztot. Emergency Srác jön, és átad egy cafatot: „Bocs, mentős vagyok, nem szobrász, így sikerült.” Felrakom a vízhólyag-lyukas nagy- és kislábujjamra, legalább nem fog odanyomódni a cipőhöz. Köröttem ketten bejelentik, hogy nekik itt a vége. Elég könnyen veszik, ezen megrémülök. Már most lelki gyötrelmem van, h végig tudok menni, ők meg lazán kiszállnak. Camelbaget felveszem, innentől legalább lesz stabilan pótvizem, viszont lötyögni fog, és cipelnem kell 2 kilót (van a táskában még estére hosszúujjú póló, zsepi, magnézium fiola). Nálam van végre a telefon: felhívom Gusztost, h tudja, elértem a harmadot, és üzenek Bagossy Lacinak, hogy tavaly itt mennyit szenvedtünk. Esztert már nem tudom elérni, ő 14h-től megkezdte a váltófutást első emberként, akkor indult el a gyorslábú váltómezőny.

            Nem esik jól futni. Mp3 is van a táskában, berakom, de félóra után hülyét kapok a szövegtől. Zenét pedig képtelen vagyok hallgatni. A camelbages víz azonnal felforr. Locsolásra sem jó, de legalább van. Mielőtt áthaladnék a Zala-csatorna megejtő szépségű hídja és kis hidőr-faháza felett a gyomrom bejelez, hogy túl sok a folyadék, nem képes ilyen tempóban cserélni-felszívni. Mit csináljak? 76 km, Fenékpuszta. A neve alapján is egyfajta mélypont, a depóba érkezve köszönök, majd a oldalra ellépve meghánytatom magam. Kicsit jobb megszabadulva a sok folyadéktól, és végre élőben látom az arisztotelészi dráma alaptételének (katarzis) megnyilvánulását a személyzeten: részvét, megrendülés, viszolygás ült ki arcukra. Minden rendben? Lófaszt van rendben, de ezen nem érdemes rágódni. Feltöltetem a camelbaget a depóssal, remeg a kezem, ezt már nem tudom én magam intézni, ahogy a időmérő dugókával sem találok bele segítség nélkül a chipes lyukba. Megyek tovább, István is lehagy a rikító piros pólójában és a bringás kísérőjével, olyan mintha a vég közeledne.

            Most nagyon meg kell fogni magam mentálisan. El vagyok fáradva, törődött vagyok, ki vagyok zsigerelve, minden szar, és még 140 kilométer van hátra. Megállapodom magammal, hogy szakaszonként gondolkodok ezentúl: eljutok a kötelező, 112 km-es regisztrációs pontig, majd a szántódi révig (136 km). Majd a Suhanj!-depóig (178 km), és onnan már behúzom a célt. Országomat egy hideg üdítőért! És megint tadammm! Az út szélén áll egy ember kereplővel, jeges zacskóval, hideg Powerade-del, vízzel. Nem délibáb. Nagy király vagy, öreg, hálát rebegek, ODAADJA A POWERADE-et, vihetem magammal. Ez a szurkoló-futótárs képben volt, tudta, hogy egy nagyon nehéz szakasz van, és egy kis megváltást ad a szerencsés arrajárónak. Önzetlen segítőkészsége erőt ad.

KÇp 112 copy.jpg

            A nagy kanyarban, amikor ráfordulok a déli partra Eszter telefonál. 6 km után át kellett adni (15 km-t tervezett) a váltást, mert elképesztő meleg van a felvidéken. Egy másik suhanjost, Vörös Mikit a mentőknek kellett elvinni, és minden váltó meg van borulva az időjárástól. Nem jó hírek, de örülök Eszter hangjának, meg hogy egy kicsit foglalkoznak velem, jó egy kicsit primadonnáskodni. Helyzetem ecsetelése közben pityeregni kezdek, de Eszter megnyugtat, kiadja az utasításokat, hogy szépen fussak tovább és táplálkozzak, majd közli, hogy mit picsogok, amikor ezért jöttem ide. Igaza van. Mindjárt elindul a komppal és jön felém bringával.

            A balatonberényi depóban találkozom Dr. Tímár Andrással, idén 2. lett a dupla-Ironman országos bajnokságon, majd a BalatonManen versenyeztünk egy jót két hete. Kedélyesen fekszik az árnyékban, vigyorog. A taktikája: tempós futások, majd 60 km után 20-30 kmenként 45 perces fekvések: amíg eszik (pl. hamburgert!), addig lenyugszik és rendbe jön a gyomra. Nincs túl sok motivációja az ironok után, azt az UTMB-re tartogatja. Ad egy Smectát, hátha jobb lesz a felszívódásom. Továbbmenve világossá válik, h a depók után mindig hosszabbakat sétálok, képtelen vagyok azonnal elindulni.

            Máriafürdő előtt elhagyom Istvánt, szenved, sétál. Megbeszéljük, hogy a szervezőknek le kellene fújni a versenyt, nagy a rizikó, életveszély egy ilyen idő, s kurva sokan adják fel. Ha az átúszást le lehet fújni vihar vagy hideg víz esetén, akkor ezt nem? Persze tudjuk, h ezernyi önkéntes dolgozik, le van szervezve 50 önkorival, meg minden, de puffogásnak és önigazolásnak ez tök jó beszélgetés. Később többször elsütöm ugyanezt a dumát, mindig  jolly joker a megfáradt futótársaknál, ha téma kéne. Ráállok eSPére (Soós Péter), negyedik UB-ja, de csak egyszer ment végig, s most is rezeg a léc szerinte. Egyszer 185 km-nél (!) adta fel, amikor látta, h nem ér be szintidőn alatt. Mondom neki, h leszarom a szintidőt, végig akarok menni. Persze jó lenne belül maradni. Eldumálgatunk vele és a kísérőjével, telnek az órák, elég fittnek tűnik. Később látom, h Alsóörsnél, szinte a végén, kiszállt. Miki és Balázs haverom telefonál, jó egy kicsit sajnáltatni magam, meg dumálgatni velük, mondják, h 4-5 óránként még hívnak. Igazából minden jó, ami nem a futásról szól, vagy nem kell közben arra figyelni. Nem értem a többieket, hogy lehet feladni, de be kell vallanom ezen a pontom: hogy kezdem érteni.

            Máriafürdőn összefutok pár Dagadt Köcsöggel a depóban, az egyik némán energiát szuggerál belém a szemüvege mögül, amíg eszem. Nagyon jó hely: figyelmesek, kedvesek és motiválnak. Kicsit ugyan túlaggódják, de van meleg kaja (tészta), amit kétszer is belémerőltetnek, megiszom két sört (Erdinger alkoholmentes és egy búzasör). Kocorászom tovább, de kezd necces lenni, hogy 16 óra alatt elérem-e a 112 km-es limitpontot. Innentől koncentráltabban kell mennem tovább. Tímárdoktor kísérői meglepnek kétszer is egy gyümölcsös zérósörrel, nagyon jólesik, de kezdek túlzásba esni, szétesni, ráadásul elkényelmesít minden ilyen kedves gesztus. Ráadásul kezd fájni a torkom a hideg-meleg váltakozástól, jön a takony és bagolyköpet mélyről, és a gyomrom is kivan a sok savas-lúgos izótól. Az immunrendszerem gyalulom éppen. Túl sok ember, szurkoló kezd lenni, naná, mindjárt jönnek a délután indított ötös és tízes váltók, készülnek a kísérők és csapattagok, figyelni kell, integetni kell, szót kell váltani. Pásztory Dórinál sem állok le, csak jelzem, hogy ok vagyok, és egy sör mindig jól esne .-) Útközben összeszedem Gaál Gyurit, aki élőhalottként zombul egy depóban. Felbíztatom, h jöjjön el 112-km-ig, ott még meggondolhatja magát, pihenhet, átértelmezhet, taktikázhat stb. Ugyanezt ígérem Tímár doktornak is. Mindkettőjüket sikerül motiválnom, jönnek tovább, tisztára Üdvhadsereg vagyok. Még mindig brutál, perzselő meleg van.

            84km, Balatonfenyves. Kulcsfontosságú pillanat: megpillantom a járdán a suhanjos Gulyás Andriskát. Ő egy baromi aranyos, rekedt hangú 8 éves kisfiú, akit a sors kerekesszékbe kényszerített. Kezében kék kartontáblát szorongat, amin PAPÍRZSEPIBŐL van kirakva egy S!-betű. Kéri, hogy csináljunk egy közös képet. Elhagyom Gaál Gyurit, megállok, fotó készül.

andriska copy.jpg

Elköszönök, s pár méter futás után sírógörcsöm lesz. Benne van a fáradtság, a fájdalom, a kicsontozottság, a szomjúság, de leginkább az, hogy basszameg itt ez a kisfiú, aki nem tud futni, csak ha Suhancok tolják, én meg itt sajnáltatom magam. Meghatódom a kedvességétől, magamat meg szégyellni kezdem. Menjek már a picsába. Zokogva tántorgok az úton, de ez összeránt és erőt ad. Nekem ezt MEG KELL CSINÁLNOM. A sírástól ugyan sok energiát és sót (könnyek) vesztettem, de most már tudok menni. Vidámabban futok, Fonyódnál jön majd Eszter, közben elhagyom a 100 kilométert (Mogyi által üzemeltetett-szponzorált? depó, de sósmogyi nincs, pedig az velem csodát tesz általában). Abszurd, de tíz perccel rosszabb a részidőm mint a 3200 m szintemelkedéses Terep100-on.

            Kiskegyed magazinba illő találkozás a naplementében Eszterrel a fonyódi piros korlátos bringahídon. Fáradtnak tűnik, aggódását jól leplezi. Híreket hoz, feltölt lelkileg, innen átveszi az intézkedést. Hoz 3 sört, de tele vagyok, mondom, h igyon belől nyugodtan. Kezdődik a versenyfutás az idővel. Van szűk kétórám este 10-ig, hogy elérjek 112-ig. Normál esetben ez egy laza 50 perces futás. Most sétálva spékelve, ilyen állapotban keméy kihívásnak tűnik. Mogyoróért szalasztom el Esztert, s mondom, h 21:45-re bent leszek, ehhez tartom magam. Nagyon kéne egy kis Normaflor a gyomromnak, de patika szombat este nincs. Egyre jobban megy a futás, persze ez relatív: itt a felezés, 106km, nap már nincs, meleg még van, de nem vészes, mindenhonnan jön a bíztatás. Fonyódligeten ismét felbukkan Dóri, csattog egy kicsit papucsban mellettem, kiszakít a förtelmes egyenes aszfaltok bámulásából. A csapatbázison lehet tusolni, de nem állhatok meg, mert nem érnék be. Elköszönök és tolni kezdem.

            Végre Balatonboglár, 16 órája futok, itt a magamnak megígért pihenés. Sötét van, partihangulattal kevert letargia a lámpák és sátrak alatt. Mindenfelé emberek hevernek. Eszter lefektet a törülközőre, megetet főtt krumplival, hoz jeges sört, leveszi a cipőmet. Elintéz egy hátmasszázst, a lábamat nem merem legyúratni a masszőrrel. Néha akadozva, összefüggéstelenül beszélek. 25 perc alvást könyörgök ki. Nem alszom, de alfában vagyok. Felhívom Gusztost, s kicsit arrogánsan kérem (amúgy teljesen kezes vagyok ilyen állapotban), hogy ugyan kérdezze már meg a szervezőktől, hogy ugyan nem akarják-e kitolni a szintidőt az időjárás miatt. Nem tud megnyugtatni. Mindenfelől negatív hullámok: Tímárdoktor kiszáll sajnos, Gaál Gyuri – mint egy elgyötört hadifogoly - magába roskadva rázza a fejét, ő sem megy tovább, Dáva Iván pedig Máriafürdőn a habok közé veszett. Keszthelyen az indulók 30%, itt a bennmaradtak 60%-a adta fel. Ez a feladási-széria felspannol, és elhatározom megyek a terv szerint a következő etapra. Magam mögött hagyom az infernót, 22:51-kor mantrázni kezdem Szőnyi Feri mondását: „Nem tudok tovább menni. Tovább kell mennem. Tovább megyek.”

KÇp 084 copy.jpg

            Két órára társaságom akad: Matyi, a helikopteres katonatiszt. Mesél túlélőtáborokról, tömött fogakról, gyors gyaloglásról. Na azt mi is tudjuk. Meggyőzzük egymást, hogy jó lesz egy állomáspontot legyalogolni. Faszság, faszság!! Eszter utólag nagyon neheztel emiatt – mint utólag kiderül végigpityeregte a stációimat, mert látta, hogy mennyire ki vagyok lészülve, csak nem mondta -, majd 1 órát gyaloglunk, minden kedvünk elfogy. Komoly koordinációs panaszok lépnek fel, zúg a fejem, nehéz egyenes haladnom, nem tudok fókuszálni, zizi vagyok, a lépéseim egy részeghez hasonlóak. Ha futok, ez nincs, de futni nagyon nehezen tudok. Szinte alvajárók.  Matyi is panaszkodik, h nem marad meg benne semmi, folyton fosik. Mondom, talán szar a gyomra, hánytassa meg magát. Egy katona pedig engedelmeskedik: félreáll és okádni kezd. Eközben leülök az árokba, nem látom értelmét az egésznek. Eszter összekapar. Elkezdek sétálni, és ekkor jön a dublini expressz: Alan megint felbukkan kabaréba illő mozgással aprózza, a fenekére már csak egy tangabugyi kéne, és mehetne Rióba. Elnézést kérek Matyitól, de mennem kell, mert végre valaki diktál egy tempót (nevezzük tempónak). Ez az egy esélyem, s később is csak ez lesz, mint rájövök. Kérdezem Allant, hogy van: „Well, quite tough” – mondja, még mindig úriemberi modorral.

            Alan tempója „felfrissít”, s rájövök, h futni jobban esik, mint sétálni, sőt hosszabbakat is jobban tudok lépni futás közben, mintha gyalogolnék. Most 2 órán keresztül kifejezetten jól futok, pár perc alatt elhagyom Alant, aki később Szántódig húzza, ott feladja. Jó a sötét, az éj leple alatt jön Lelle, Szemes, Szárszó, jobbra mindig a sínek, balra az üdülők. Összefutok Hernáth Csabival, nemrég kezdett futni, idén már nyomott egy korrekt maratont, egyre jobb formában van, ígéretes futó, itt is jó sokat vállalt a váltóból. Cserélnék vele. Végül Eszternek megígért időpontban (hajnali 2:45) érek be Szántódra. Egy Suhanj!-csapat egyezteti a váltóembereit, Markocsán Sanyi és Varga Bea jólesőn biztat, de kicsit látomásnak tűnök nekik. Behanyatlok, kérek egy tál tésztát és pogácsát, és a kaja után lerogyok az útszélére. Mondom Eszternek, aludjunk, sajnálom szegényt, lassan 9 órája jön bringával velem-felém. Marha fülledt meleg van, de nem tudok nyugodni. Felhívom Gusztost, aki már szintén jó fáradt lehet az állomáspontja ügyei miatt, s még hol vannak a kiéhezett váltók hordái. Próbálok egy ígéretet kipréselni, h ha kiesnék a szintidőből, akkor is elismerik a teljesítményemet. Politikusi választ ad, de mit tehetne, a szervezőket nem tudja elérni. Kár hogy nincs éjszakai fényképem, mert itt borzongató volt a környezet.

KÇp 102 copy.jpg

Újabb kritikus ponthoz érkeztem. Alszunk félórát, csörög a stopper. A melegben is fázni kezdek, betakarom magam a hosszújjú pólómmal. Még félórát ráhúzok lelkiismeretfurdalás nélkül, de csak hánykolódom. Köröttünk kiszállt egyéni futók és kísérők hevernek. Iszonyatosan bizarr látvány. Bejön egy mákoshajú, Madrid-pólós egyéni, akivel az első harmadban sokat futottam együtt. Szó nélkül leveszi a rajtszámát, és mint egy kutya, elhever egy kerítés tövében, úgy ahogy érkezett. Állítólag 7-kor megy az első komp. Vagy ötkor. Aha, szóval azért adta fel jópár futó itt, hogy Tihanyba visszahajózzon. Képtelen vagyok felkelni. A csillagos eget bámulom. Csak úgy tépnek el a váltók. Csabi is elfut, nagy kedvvel darálja mostani a 30 kilis penzumát. Le se szar minket senki. Itt érzem igazán, hogy az UB-n annyira egyedül vagy - kísérő ide vagy oda -, minden döntést neked kell meghoznod. Ez most itt válságmenedzselés - ahogy utána Kropkó Péter fogalmazta meg nekem. Sőt azt is mondta, hogy "a légy is az utolsó pillanataig verdes az ablakban".

Menekülőútvonalként még arrogánsabb, türelmetlen modorban – ez tán itt érthető és bocsánatos – felhívom Gusztos Pétert: mit csináljak? Azt tanácsolja, inkább szájba rágja türelmesen, hogy menjek el ameddig, tudok, akkor majd arra leszek büszek, hogy futottam 150 km-t, vagy menjek még tovább, monjduk a Suhanj!-pontig 178-ig, s meglátom. Feldühít, lecsapom a telefont, azt dobja az agyam, hogy Péternek fogalma sincs mit érzek, hogy hogy fáj, hogy más faszával veri a csalánt, fogalma sincs a szitu abszurditásáról, hogy itt fekszem fél 4-kor egy árokparton 22 óra futás után mocskosan és kihaltan. Úgy döntök, kiszállok, itt a komp, Eszter is hulla, biztos örülne, ha előbb érnénk vissza Pestre, én  meg ennyit tudtam, el kell könyvelni.

Ebben a pillanatban súlyos SZÉGYENÉRZET tör rám, nincs mit ezen szépíteni: nem állok meg magam előtt, utálom magam. Nem bírok tovább aludni. Eszter úgy reagál, ahogy kértem tőle még indulás előtt: apelláljon a dacomra, az önérzetemre. És igazat adok Péternek is, menni kell. Szolgaian felveszem a zoknit-cipőt, és kinyögöm: futok tovább. Eszter kíváncsian néz, már amennyire egy álmos ember tud. Mondom neki, h kompozzon át, Tihanyban találkozunk, s én állom a szavam. Felpattanok, iszom egy kólát – kávé már nincs a ponton, másfélóra múlva zárás. A depós csaj meglepődik, már elkönyvelt  KO-nak. Mindjárt reggel negyed 5, Lassan sétálok, majd a "légy" kocogni kezd. A tökéletlen a tökéletest hajszolja. 2 kilométer múlva mindenmindegy alapon az árokba kuporodva szarok egyet. Bocs – mondom a döbbent váltósoknak. Határozottan jobb. Futni kezdek, egyszercsak egy Anti nevű váltós mellé zárkózom fel, aki remek tempóban (6:10 / km) tolja. Futok vele 2 órát, nagyon figyelmesen tartja bennem a lelket, a csapatával kávét hozat. Virrad, kezd szépülni minden. Nem nagyon hagy le minket itt váltófutó. Széplakon vagyunk, 2 hete itt nyaraltunk Benőék telkén, szeretem ezt a helyet, de nincs idő  mélázni. Találka egy ponton a stafétára váró Doveres csődörökkel – a kétnapos váltót nyomják, a leggyorsabb váltósok ők, 12 óra körül futják le a 212 km-t -, teljesen fel vannak spannolva, de most én hagyom el őket egy jó kis menetszéllel.

KÇp 121 copy.jpg

Ismét kulcspillanat következik. Negyed 7-kor Siófokon egy depóban kornyadozik Kimmel Péter Ebola. Tapasztalt futó, ő szervezi az egyik legszebb terepen haladó Piros 85-öt és a laza 40 kilis PilisVörösVár-futást. Az egyéni futója (Balogh Ádám) feladta, ő meg ide-oda csapódik a bringájával. Elköszönök, de felbukkan pár méter múlva, kérdezi, hogy lerakom-e a camelbaget. Viccelsz bazmeg, naná, 15 órája a hátamon cipelem. Be vele a bringakosárba. Kérdezem, hogy eljön-e velem kicsit. Azt mondja, eljön velem akár a végéig is. Óó, meg vagyok mentve. Elengedem a dolgot, Ebola kezébe adom magam, felhívom Esztert, h minden OK, van kísérőm, 2 óra alatt letoltam majd 20 kilométert, főnixmadárként újjáéledtem. Később SMS tőle: „jól döntöttem”, majd utasítja Ebolát, hogy kenjen be naptejjel, édes szívem, már megtörtént. Ugyanis Ebola alázata és aládolgozása az egész úton elképesztő: azonnal ott a kulacs, ha kérem, odaad-elvesz-kiszed-megkeres-előremegy-telefonál-részidőt számol. A depókban már kész izo- és vízfeltöltéssel vár, intézkedik, navigál. Ha leülök, odaugrik vizes törülközővel és lemossa a lábamat - van ebben valami krisztusi. Minden döntést meghoz helyettem, nekem „csak” futnom kell. Nem enged pihenni, 1-2 perc ülés után mindig továbbhajt a depókból. Figyelmeztet, hogy egyek. Kétszer tudtam nála a következő 11 órában 3 percnyi alvást kialkudni. Jelzem: ő szemernyit sem aludt ezalatt. Kísérőnek lenni baromi nagy dolog: egy hepciás hisztis faszfejet kell kísérned és körbeugrálnod másfélnapon át alig guruló bringával.

Közben sztorizik, elmeséli miket látott-halott az UB-n, kokettál a csaj futókkal, pont annyira szórakoztató, amennyit ilyen állapotban el tudok viselni, be tudok fogadni. Mondjuk az kicsit erős kombó volt, amikor Almádiban kihangosított mobilból bömbölő Vörös István és Prognózisra kellett futnom, de ez is kurva jó. Könyörgök Ebolának, hogy vegye le a KABÁTJÁT, feljött a nap, meg fog sülni. Váltig állítja, hogy jobban szellőzik. Mindjárt itt az aligai emelkedő, alig várom, h a tetőről körbenézzek a tó fölött. Előtte Sóstón csomó suhanjosba sétálok-futok bele, felvillanyoznak, Györgyi, Gyuri, Berta Feri, Bagossy Peti, akiket ki tudok venni a sapka alól. 162,5-nél Csőre Ernőéknél ismét full service-t kapok. Ülök egy sapkában, alatta Arafat-kendő, ragyogok az izzadtságtól, két masszőr legyúrja a lábamat (most már mindegy, hagyom), egy a vállamat, egy depós folyamatosan levest hoz (4 tálnyit megeszem), és befut Pásztory Dóri is kólával. Kéremszépen, egy paralimpikon bajnok tápol. Gyors koffeinbevitel, a masszőrök még 2 percig fogják a lábamat, mondván, energiát sugároznak be. Tőlem balra fehérben Attila Szerbiából, ő itt adta fel az egyéni futást.

KÇp 076 copy.jpg

Megyünk tovább Ebolával, felmászunk Aligára-Világosra, épp jön Alvégi Lóci és Szilágyi Peti váltója, futunk együtt pár kilit, közben megkapom a szakértőktől, hol basztam el a táplálkozásomat (SÓBEVITEL!), és utamra bocsátanak pár high-tech zselével. Mindenki vidám, én is - a lehetőségeimhez képest. Tudod, csak akkor fáj, ha nevetek. Egy embertpróbálóan hosszú szakasz jön végig Keneséig, itt egy állomáspont árnyék nélkül áll, őszintén sajnálni kezdem a személyzetet. 3 kilométer múlva jön a Suhanj!-pont, erdőben kocorászok, Pignitzky Bori szembebringázik a BSI-ből, majd jönnek a „kékek”.  Ebola hajt, hogy ne kvaterkázzak, húzzunk. 10 óra van, délben zár a pont, egész jól állunk idővel. Péternek annyit tudok mondani, hogy jól bele rángatott ebbe a szarba, meg köszönöm a baseballsapkát. A suhanjos csajok szerint jól nézek, de én tudom ám, Feki, Marcsi, hogy kibaszottul szarul néztem ki. Minden állomásponton leülök 1 percre.

Találkozom Tóth Péterrel, a Mafilm kiváló hangmérnöke – kis családjával megy a strandra. Szevasz – vetem oda és megyek tovább. Elég gáz jelenet lehetett, bocs. Csomó autós dudál elhaladtában, ezt is elrakom a biztatástartalékba. Káptalanfüredre (189 km) fogyok el minden tekintetben: emelkedik a bringaút, geci meleg van megint, az aszfalt éget, a cipőm tűzforró bilincs, fájnak az új vízhólyagok, dél van, vattás a szám, még 22 kilométer van hátra, az ilyen vánszorogva akár 4-5 óra is. Nem tudom, ki fut, mert én már magamtól rég abba hagytam volna. Istenem – sóhajtom. A strandon van – mondja Ebola. Ekkor magamon kívül üvöltve küldöm el az egész kibaszott UB-t a kurvaanyjába. Hangosabban – mondja Ebola. Kész vagyok, bazmeg. Sétálni kezdek görnyedten.

KÇp 101 copy.jpg

Alsóörs előtt egy suhanjos váltó beér, ez már az utóvéd, valaki lepspricznizik növénylocsolóból. Standby üzemmódra kapcsolok. Néha belefutok, de főleg sétálok. Eközben beér egy rekumbens bringa: nem tudom a nevét azóta sem, de egy rendkívül szimpatikus úriember fekvőbiciklizik rajta, csak kilométerekkel később mondja, hogy ő a ZÁRÓBRINGÁS. Na, ez az én formám, tavaly is beért a hullabusz, idén is. De most ő nem hajt, nem basztat, mondja, ráér, ne problémázzak, vár a cél. Úgy tűnik, tiszteli, hogy idáig eljöttem, pontosabban hogy vállaltam, hogy eljövök, hogy vettem a bátorságot és még ráhúztam egy fél napot, pedig feladhattam volna. Könnyed lesz a lelkem. El vagyok kényeztetve. Kedélyes kompániánk Csopak után kiegészül Eszterrel, aki Tihanyból biciklizett le. Mondja, hogy Vörös Miki újra futott az ájulása után, és amúgy most, f4-kor kezdődik a díjátadó, érjünk már be azalatt. Jót röhögök, már csak 8 km, de futni képtelen vagyok, alapesetben ez egy 35 perces kocogás lenne. Eszter szerint irgalmatlan büdös vagyok. Ebola vásári kikiáltóként boldog-boldogtalannal közli a füredi korzón, hogy ez a srác most futotta körbe a Balatont. Elég groteszk ez így, h velünk van a záróbringás. A füredi pont megvár, tök jó arcok, söröztetnek, megetetnek, már rég be kellett volna zárniuk. Elérjük a campinget, úristen de keménynek gondoltam itt 2 hete az ironman 16  darab futókörét, pedig az smafu volt ehhez. Pontosabban más. Nem fogy az út, a 300 m is óráknak tűnik.

KÇp 128 copy.jpg

Már 3 biciklis kísér, amikor ráfordulok a tihanyi emelkedőre. Hú azt a három huplit ólmos lassúsággal hagyom magam mögött. Nyirmogok Eszternek, hogy nem megyek én itt fel, de amikor a záróbringás azt mondja, h üljek bele és ő majd feltol, akkor összekapom magam. Persze, hogy kizárjanak, mi? :-) Negyedik bringás jő, a szervezőktől, gondolom már szeretnének lecuccolni. A cél felé vezető lejtő kínok kínja: az emelkedő fincsibb volt. Eszembe jut Ottlik, a Biblia: ...nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem... na kié ez a győzelem?

A célkanyarban ott áll Lőw András, de rendes baszki, megvárt, ő 29 óra alatt jött be, megszorítja a kezem, ez most nekem nagy elismerés, a célban maroknyi ember áll és kiabál. Ott az a rohadt kék szalag is a nevemmel, ami bizonyítja, hogy végigmentem, ezért jöttem – kiabálom. Kocogást imitálok és célba érek. Ölelés Ebolával és Eszterrel, Markocsán Sanyiék gratulálnak, a szervezőktől Szasza odaadja az érmet, majd árnyékba parancsolnak. Azonnal leveszem a cipőt. Agyi ütő-verőereim borzalmasan dagadtak, akárcsak a lábfejem erei.  Pár ember lézeng, a technikusok azonnal bontani kezdik a célkaput. Tényleg én vagyok az utolsó.

            Az Ultra Trail Mont Blanc-on az eredményhirdetéskor az első mellé felhívják a dobogóra az utolsót is. Nemes gesztus. Én most itt ezt éreztem. Azt is éreztem, hogy sokan szorítanak, utólag láttam mekkora hype volt az online közvetítés körül. Megmentettem a becsületemet, nem adtam fel. A legrosszabb az volt, h köröttem mindenki kiszállt, s ez teljesen elbizonytalanított, s ezen mégis felülkerekedtem. Az események láncolata is szerencsésen alakult, hogy kézről kézre adtak, hogy jöttek futók, akikkel együtt kizsigerelve is el-el tudtam menni jó tempóban, akik kiragadtak a holtpontokból. Annyit perzselődtem, aszalódtam, sózodtam, mint egy gyulai kolbász. Megtanultam értékelni egy széket, egy árnyékot, egy pohár vízet, egy jó szót. Megvan a 200 km feletti versenyem, 2013-ban indulhatok a Spartathlonon, bár most úgy érzem, még kevés vagyok hozzá. Ugyanakkor azt is tudom, hogy a sok – tán kötelező, de mégis elhagyható - üresjárat (alvás, büfézés a depóban, sétálás, kb. 3h 10 p nem mozgás) miatt hivatalosan nem teljesítettem a 32 órás SZINTIDŐN BELÜL. Lehet vitatkozni, hogy jár-e az érem és szalag, mindenesetre ha nem adták volna oda, akkor is végignyomom. Becsületből.

P7011230 copy.JPG

            Tehát meg is lett az UB, és nem is lett meg. Utána hazavezetés, hullafáradtan az autópályán. Otthon kidőlök, már csak a döntőt játszó spanyolok vezető góljára riadok fel. Gratulálok minden teljesítőnek, legyen az egyéni, váltó vagy páros, és főhajtás azoknak, akik kiszálltak. Köszönet Eszternek, Ebolának és mindenkinek, aki szurkolt, tápolt, basztatott, támogatott. "Hitemet megtartottam, futásomat elvégeztem."

UTÓIRAT a "keménydrogos" jegyzeteiből

Azt mondtam vasárnap hajnalban Eszternek a mélyponton, hogy inkább most végigfutom az UB-t, minthogy jövőre visszajöjjek ide szenvedni. Szerdán már nem fájt semmim, a súlyos dolgokból regenerálódtam. A sportórám honlapja nem fogadta el az elégetett 18000 kalóriát az adatbevitelnél, ő ilyet nem hajlandó ismerni. Közben email érkezik egy két héttel ezelőtti vérvétel utáni analízisről: Mellékletben küldjük a laboratóriumi leletet, melyen emelkedett LDH és CK látható, mely szövetszétesésre utal. Ennek hátterében túledzés valószínűsíthető. Kontroll javasolt 1 hónap múlva. 1 hónap múlva Nagyatád Ironman, hosszútávú triatlon OB...

Szólj hozzá

verseny futás 2012 becsület ultra egyéni ultrabalaton