2013. már 27.

"Az anyuka, aki kiment kocogni" - Hosszú interjúm Lubics Szilviával (1.)

írta: őze bálint
"Az anyuka, aki kiment kocogni" - Hosszú interjúm Lubics Szilviával (1.)

(Megjelent a Magyar Narancs 2013/05, január 31-ei számában. Most a közel dupla olyan hosszú interjú első részében a kezdetekről és a Spartathlonról beszélgetünk. A 2.-3. részben ultrás technikai dolgokról, kajálásról, jövőképről, futókról és személyes érzésekről, tapasztalatokról dumálunk.)lubics1.jpg

Hahóton fogorvos, három gyerek édesanyja. 32 km-re fekvő nagykanizsai otthonából időnként kocogva jár munkába. Tíz éve fedezte fel magának a futás örömét. Ma már a hazai férfimezőnyt is rendszeresen megveri, külföldön pedig az utóbbi években a világelit magasan jegyzett ultrafutónőjévé avanzsált. 2011-ben első, tavaly 3. lett az egyik legkeményebb ultraversenyen, a 246 km-es Spartathlonon. 

Mielőtt a világelitbe kerültél, milyen kapcsolatod volt a futással?

Semmi. Jászapátin laktam 18 éves koromig, a gimiben semmilyen motivációm nem volt, hogy sportoljak. Vagy átöltöztünk tesiórán, vagy nem. Leginkább nem. Kamaszként az alakom miatt futogattam, de Pécsett, ahol az orvosit végeztem, semmit nem mozogtam. Amikor dolgozni kezdtem, eljártam aerobikra, néha kimozogtam az erdőig és vissza, az 10 kilométer. Az első terhességem idején abbahagytam a sportot, majd jöttek sorban a gyerekek, otthon aerobikozgat. 2003-ban a második kisfiam születése után lenn voltunk a Balcsin, és egyszercsakk bekattant, hogy Lelle felsőtől elfutok Lelléig. 4 nap múlva elmentem Szemesig és vissza, így lett 14 kili. Ez így tök jó volt. Pár héten belül kitaláltam, hogy ősszel futok egy félmaratont, 2 óra 14 perc lett. Onnantól a mindennapok része lett a futás. 

Magadat kezdted motiválni?

Igen, hisz nem volt a környezetemben atléta. Ez a félmaraton nekem hatalmas dolog volt, a világ legboldogabb embere voltam. A következő tavasszal már maratont futottam, rá egy hónappal elmentem még egyre, 20 perccel jobb lett. Szereztem némi versenyrutint. Éreztem, több kell. De az edzés az volt, hogy valahol olvastam, hogy egy maratonhoz átlag heti 40-50 kili kell, és úgy futogattam edzésterv nélkül, ahogy a napomba belefért. 2006-ban, a harmadik fiam születése után – egyébként akkor még a szülés előtt 10 nappal is kocogtam – a futótársak Lelkes Gusztival az élen meggyőztek, hogy fussak ultrát (minden, ami maraton, azaz 42 km feletti táv – SB). A 12 órás sárvári versenyre mentem Bontovics Tímeával párosban, és győztünk is.

Miként derült ki, hogy a hosszú lassú futásban van keresnivalód?

Jöttek sorban a tipikus hazai ultraversenyek. 2007 tavaszán futottam 63 kilit a veszprémi hatóráson, ma már ez kevés lenne, de akkor jó volt a mezőnyben, bekerültem a 100 km-es magyar válogatottba. Akkor eldöntöttem, hogy jövőre lefutom egyéniben a BéBut (Bécs-Pozsony-Budapest, 320 km 5 nap alatt – SB). 2008 volt az első tudatos, edzésterves év. Futottam le-föl dombot, hogy erősödjek, és rengetegszer hosszúkat. Régen a kilométerek voltak adottak az edzéstervben, ma már az idő.

Az ultrát választottad, abból is a 100 km feletti távokat. A maraton nem menne neked? 

A legjobbam 3h06m, tudnék jobbat. De ide vezet a teljesítményorientáltság: amit tudok 24 órán, azzal vagyok valaki, maratonistaként senki lennék. De még a 100 km-es eredményemmel sem vagyok világelitben. Ha megszakadok sem leszek jobb genetikailag, nem leszek gyorsabb. A terepfutás elkezdett izgatni, nem vagyok jó, de kipróbálnám magam benne. Hosszabb terepfutások nem férnek bele az én edzéstervembe, egy zakózás túl nagy kockázatnak tűnik. Ha néha besokallok a sok aszfalttól, örülök, hogy futhatok néha terepet egy-egy edzésen.

Ha korábban kezded, hol tartanál?

40 év fölött vannak inkább jó eredmények, akkor érik be mentálisan is a futó a távhoz. Nem szeretném, ha már 20 éve erről szólna az életem. Nem bánom, hogy így alakult. Az állóképesség sokáig fejleszthető. Sokszor tényleg az van bennem: a profinak milyen hűdejó, jobb eredményei vannak, és más dolga sincs, mint hogy fusson, viszont engem nagyon motiválnak a gyerekek. Erőt ad, hogy gondolnak rám, hogy miattam futják az iskolaköröket. A Spartathlonon (lásd keretes) volt rajtam egy jeladó, otthon néztek a gyerekek, hol járok. 110 km körül nagyon meg voltam zuhanva, akkor sírtam, úgy éreztem nem bírom tovább, mert órák óta hánytam, és az sokat kivesz emberből. Feladom, gondoltam, de a férjem üzent, abba ne merjem hagyni, mert a gyerekek követnek a térképen, csalódás lesz otthon, ha az anya már nincs rajta. Csak az zakatolt a fejemben, hogy ne szállj ki.

Az élsportolók 35 évesen kiöregednek, te most kezdesz beérni, kvázi a sportkarrier útjára léptél? 

Nem nézek magamra sportolóként. Imádom csinálni, vannak tények, eredmények, komolyra fordult a dolog. Nem hobbi, de mégiscsak az, bár megélni nem tudok belőle. És attól, hogy edzőm van, még amatőr vagyok. Ha ennyi energiát belefektetek, irányítsa az, aki ért hozzá.

Jobban működsz, ha előírnak dolgokat? Magadtól nem csinálnád meg?

De, csak lehet, hogy többet futnék, és lehet, hogy nem úgy. Engem inkább vissza kell fogni. Gusztáv után 2009-ben Molnár Tamás készített fel a száz kilis vébére, majd azóta Lőrincz Olivér az edzőm. Jól ismer engem. Például futok egy 100 kilis versenyt, majd rá két napra kiír nekem egy kemény résztávos edzést, amiről én azt mondom, hogy lehetetlen megcsinálni, de ráébreszt arra, hogy ezt is tudom. 

lubics3.jpg

Mivel jár egy első hely?

A Spartathlonon, ami egy ütős 246 km-es verseny, nem kapsz semmit az olajágkoszorún és az  emlékplaketten kívül. Vannak pénzdíjas ultraversenyek, de az arra elég, hogy kifizesd az utazást és a szállást, hogy nullára hozzam ki ezt a szenvedélyt, és ne a családtól vegyek el. Vannak mecénások, de tényleg csak a nullszaldóig. A profi ultrások, akik évi 3-4 versennyel, támogatással fedezik a családi büdzséjüket, nem magyarok. Nagyon kevesen vannak itthon, akik ebből pénzt tudnak kivenni. Nem szabad alapozni a profi karrierre. Vozár Attila, Németh Csabi, talán ők tudnak megélni valahogyan. Ezt sem tudod örökké magas szinten csinálni, kell mellé egy szakma. Amikor a 2012-es Spartathlonra készültem, volt egy labilis időszakom, húzós másfél hónap volt, 200-250 kilométeres edzéshetekkel. Közben melózni kellett, és ott görcsöltem, hogy lesz-e elég betegünk a hónapban. Volt, hogy futottam 50 kili dombost, aztán épphogy tusoltam, mentem ki rendelni, ott álltam estig, este megint otthon hullafáradtan a gyerekekkel. És akkor éreztem, hogy olyan értelmetlen ez az egész. Oké, legyen meg mégegyszer, harmadjára a Spartathlon és vége. Igazságtalannak tartottam, megviselt. Mit akarok én, amikor más csak ezt csinálja szponzori segítséggel? Ő az 50 kili dombja után biztos nem melózni megy, hanem legyúrják vagy szaunázik. Miért megyek oda ilyenekkel versenyezni?! Esélyem nincs. Viszont tudatos és elszánt vagyok, sokat teszek a céljaimért. Bennem van, hogy a legjobbnak lenni. Az ultrában a saját eredményedet akarod felülmúlni, nem másét. A saját döntésem, hogy ezt csinálom.

Azt gondolnám, hogy egy fogorvos még Hahóton is meg tud élni...

Megélek, de a TB-s rendelők eléggé mínuszosak, (nem túlzok. 1-2 hónapja már úgy is voltam vele, hogy ott is hagyom, jobban járok, ha otthon maradok. )Amíg én ennyit edzek, addig nem tudok vállalni egy magánrendelőt. Nem akarom otthagyni a fogászatot, annyira manuális, ha nem csinálod, kiesel belőle. Szeretem csinálni. De ha valamit mellé tudnék tenni, sokkal könnyebb lenne.

Amikor legelőször (2010) indultál Spartathlonon, épphogy beértél a szigorú 36 órás szintidőn belül. Rá egy évre a női mezőnyt megnyerted 29 órábal, tavaly pedig 3. lettél. Mit tapasztál három év alatt?

 Évről évre próbáltam motivált maradni. Nagy kihívás, varázslatos a légköre. Nagyon sokat kell rá edzeni, nem lehet csak úgy odamenni De elég riasztó tudni, hogy általában a közel 300 induló fele-harmada ér csak célba. 2012-ben a mezőny ötöde ért be, olyan klíma volt. 2010-ben, az első év utolsó méteréig azt gondoltam, hogy ha beérek, ide az életbe nem jövök vissza. Annyira embertelennek tűnt az egész. A mezőny végén haladtam, és ott egész más dolgok vannak, mint az élen. Nagyon sokan vannak nagyon rosszul, ijesztő dolgokat látsz, nem érted, miért csinálod. A cél előtt 15 kilivel egy francia srác kóválygott előttem cikk-cakkban, majd beájult egy árokba. Kihúztam, fölállt és valami torz testtartásban ugyan, de ment tovább a célig. Van, hogy simán összeesnek, hogy már nem emberek futnak, hanem az egész egy idióta dolog. Az első nagy vízválasztó Korinthosz: az az első nagy kontrollpont, odáig húzós a szintidő, a táv harmada, ott találkozol először a kísérőiddel 80 km után. Első évemben volt némi előnyöm a szintidőhöz, jól éreztem magamat, rötyögtünk a magyarokkal. Tavaly és idén már 70-nél elég rosszul voltam a hőségtől. Korinthosz után van egy nehéz szakasz. Addig várod, hogy odaérj, mégiscsak ősi történelmi hely. Utána viszont pusztaság, és kezd emelkedni. Ha megborul az ember, fejben kell tisztázni a dolgokat. Olyan vagyok, aki ki tudja rekeszteni a negatív gondolatokat: arra gondolok, hogy jobban leszek, nem engedek oda rossz gondolatot. 

 És mit látsz, amikor a mezőny elején vagy?

Aggódás már nincs bennem, hogy beérek. Az élmezőnyben sokkal kevesebben futunk szétszórva, ott a magányt nehéz feldolgozni. 2012-ben 13. voltam az abszolútban (férfi-női összetett mezőny), 2011-ben 14. Azt éreztem, hogy a futás nem rólam szól, hanem a magyarokért futok, te jó ég, beérek elsőként a nők között. 40-nél, 160-nál sem számít hogy első vagy, hiába mondogatják, de ez nekem mégis sokat segetített. Ez engem nagyon segített. A sportolói életem hozta ezt a patriotizmust, hiszen versenyeken már képviselek valakit., nemcsak magam vagyok. Akárhol indulok, én odaadok mindent, ami bennem van. Nemcsak magamért futok, hanem az országért. Meghívtak télen az eredményeim alapján Taivanba a 24 órásra, 215,6 km lett (női 4., abszolút 7. - SB). Ott azt mondták, hogy „na a magyar csaj milyen jót ment”.

A 2011-es és a tavalyi Spartathlon között mi volt a döntő különbség?

Idén nagyon edzett voltam, ki is adtam mindent, nem mentem rosszabbat a tavalyinál, de az idei év sokkal nehezebb volt az időjárási körülmények miatt. Most a mezőny ötöde ért be. Általában fele-harmada beér. Amit most futottam (29h 45m), az mégis nagyobb eredmény, mint a tavalyi (29h 06m). Mindig jól felkészülök testben-fejben, elrendezem magam versenyek előtt, megteszem, ami tőlem telik. Idén erre volt elég.

Van már híred a nagyvilágban? Respektálnak?

Rámköszönnek név szerint, fényképezkednek velem. De ez egy kis kör, mindenki ismer mindenkit. Nekem ez felfoghatatlan.

Szerinted a helyeden kezelnek? Nem kéne nekünk jobban büszkének lenni rád?

Egy olimpiai hatodik helyezett megérdemli, hogy sztárolják. A 2011-es Spartathlon első hely után már besokalltam, sok helyre kellett menni. A tavalyi harmadik hely viszont már nem számított itthon. Vagy győzöl, vagy a kutyát sem érdekled, holott én szétküzdöttem magam. Ez rosszul esett egy hétig. Aki tudja, hogy miről van szó, az megérti a harmadik helyet is. A média a támogatás szempontjából számít. Nyilván jobban tudsz úgy készülni, hogy havi szinten támogat egy cég. És nem azon görcsölsz, hogy van-e és mennyi munkád, hanem nyugodtan mész edzeni. Vannak időszakok, amikor több energiát fordítok a futásra mint a munkahelyemre, viszont ugye utóbbiból élek.

(Folytatjuk 1 hét múlva.)

Szólj hozzá

verseny futás spartathlon ultra lubics szilvia