2013. jún 06.

Így lett meg most már tényleg az UltraBalaton

írta: őze bálint
Így lett meg most már tényleg az UltraBalaton

943210_156767004502252_1692417996_n.jpgA tavalyi UB indította el ezt a blogot. Mindjárt egyévesek leszünk! A 2012-es kudarcos sikertörténet után idén egy rutinnal levezényelt, altesti mutatványban kiteljesedő verseny beszámolója vár rátok, a megfelelő drámai szerkezettel. Hosszú, s persze a végén a lényeg.  (fotó: Gusztos Péter)

BEVEZETÉS

Biztosan megírom pár hónapon belül, milyen keserű, igazi magyarmutyis eset miatt tudtam mégis elindulni az idei Ultrabalatonon: lett volna egy, amúgy sporttal összefüggő melóm, ami végül nem lett. S mivel január 1-jén hajnali 2:12-kor volt egy gyenge pillanatom (az épp akkor megnyíló netes felületen beneveztem az idei UB-ra, holott határozottan kértem Esztert, hogy semmilyen körülmények között ne engedje), becsületből tartottam magam az elhatározáshoz: megint nekimegyek egyéniben a 212 km-nek, pedig a tavalyi 34 óra 50 perces aszalódás, az önkínzókamra-futás egyfajta agóniaként, nagyon fájó, riasztó, igazi „soha többé” élményként égett belém.

Mi késztet valakit arra, hogy nekivágjon 212 kmnek? Egy dolog motivált: megmutatni, sőt bebizonyítani, hogy be tudok érni a 32 órás szintidőn belül. Amúgy elég kiégett voltam, holott kezdett beérni a húzós téli alapozás (remek 10 kilis eredmények, egyéni rekord fél- és teljes maratonon, viszonylag jól abszolvált Terep100, egy elképesztően jól sikerült zárófutás egy triatlon olimpiai távon), totál előkészítetlenül, morcosan mentem le az új starthelyszínre, Aligára, tudván tudva, hogy valami iszonyúan kizsigerelő hülyeséget kell megcsinálnom, valami megfoghatatlan elvárást kell teljesítenem, amihez semmi kedvem sem volt. De nem izgultam, csak számot vetettem a magam által kirótt, rám váró nehézségekkel és kényelmetlenségekkel: őszintén, egy bevásárlólista fejben tartásán jobbban aggódok, mint egy ultrafutáson. Sőt, bizonyos fokig vártam a másfélnapos futást: annyi kaland éri az embert, annyi szituba keveredik, hogy az tiszta élvezet. Akárcsak a fájdalom, a szenvedés, mert azért – nézzünk magunkba –, mi (ultra)futók, ironmanek szeretjük azt az értékképző matériát, amit leginkább sportból fakadó mazochizmusnak mondanék.

fotó-5.JPGPénteken még Pesten káosz volt: amit találtam futócuccot, azt beraktam otthon, frissítést nem gondoltam végig, a lejutást sem (Oszaczki Gézáék az uccsó pillanatban ugrottak be a fuvarral, kösz!), Kimmel Peti Ebola így last minute nem tudott lejönni bringán kísérni, nem volt visszafuvarom, nem volt fejlámpám (a főszervező Nagy Peti dobott meg eggyel, neki is kösz!), a szállást is rapid módon intéztem, hála a Gusztos Péter-Kovács Patrícia famíliának. A tésztapartin összefutottam Bitliszbával, aki "megfenyegetett", hogy nehogy találkozzunk holnap, lévén ő szedi össze a hullabusszal a feladókat. Úgy voltam vele: elindulok, lesz, ami lesz. A hideg, a lógó eső pazar futóidőt ígért - jó húzás volt a szervezőktől hátrábbtolni egy hónappal, de simán lehet rohadt meleg már ilyenkor is júniusban, szóval tán ennek egy késő tavaszi versenynek, vagy kora őszinek kéne lennie, hogy ideális futóidő legyen. Persze megértem, hogy a rengeteg váltócsapatnak a fülledt, meleg Balcsi-hangulat a nyerő.

A 2012-es motivációm - Andriska... (fotó: Gulyás Zoltán)

Egyáltalán nem voltam feszült, tök jól aludtam vagy hat órát Dáva Iván szomszédságában. Egyértelmű volt, hogy tök egyszerű a dolgom: a lábaimat egymás után teszem, és megyek előre rendületlenül. Állóképességem, kitartásom, akaratom van, tavaly is begyötörtem magam valahogyan, idén jobb vagyok. Puritánul csak azt veszem igénybe, amit az asztalról kínálnak, külső segítséget csak indokolt esetben kérek.

980614_10200632163860192_1676165908_o.jpg

Reggel benyomtam egy tejberizst és kávét, elbeszélgettük a készülés közben az időt Szántódon, épphogy nem késtük le a reggel hatos rajtot (2 perccel előtte még egy Toi-Toiban ültem). A mezőnyt az első pár kilométeren próbáltam feltérképezni. Hosszú naci mellett döntöttem (Iván szerint mindig abban érdemes futni), alul egy hosszúujjú technikai, felül egy Suhanj-rövidujjú, semmi hátizsák. Az első tízest a példakép :-) színházrendező  Bagossy Laci mellett kocogtam le, de az ő szigorúan belőtt 6:30-as tempója egy idő után fárasztóan lassúnak tűnt nekem, holott én sem akartam elfutni az elejét. Így búcsút vettem tőle, aki kimondottan a 100+-ért jött, de Julinak, a bringás kísérőjének azt mondogattam, hogy nyugodtan rugdossa csak tovább, hátha lesz egy szép célszalagja a végén. 115-ig jutott, elégedetten, s ez így jó. A taktikám nem volt túl bonyolult: eljutni 120 km-ig a 15 órás szintidőn belül nagy magabiztossággal, s utána már csak az addig megtett táv ¾-e van. Időm is marad akkor bőven, de mivel készültem rá, hogy az tudatilag és távilag is hosszú lesz, sőt éjszaka lesz, ezért már azt is 20 kilikre felosztottam, s így eléggé elviselhető táv jött ki. Elméletben! Muhaha!

"Arra a kopasz fiúra kell figyelni, erős a hajrája!"

Annak is örültem, hogy új a rajt-cél: a nyomvonalon az elején megtesszük rögtön a kanyart a Balcsin, így nincs az a nyomasztó dolog, mint tavaly, hogy a célig még a beláthatatlanul hosszú északi félkört is be kell húzni, hanem  túl vagyunk rajta az elején, jön a felvidék, de ott még frissek vagyunk és szép a kilátás, estére behúzzuk a második kanyart, s onnan már „csak” 70-80 kilométernyi célegyenes a déli parton. Az is jó volt, hogy az elején rögtön le tudtam azt a szakaszt, ahol tavaly nagyon kikészültem: a Kenese-Csopak halálutat.

A BONYODALOM KEZDETE

A mottóm az volt, hogy a távot lehet sürgetni, az időt nem, s mivel minél kevesebbet akartam a pályán tölteni, ezért nagyon fókuszáltan mentem, most már mondhatom szinte a pálya végéig. Közel 20km-t futottam együtt Weinber Ferivel, aki egy tevepúpszerű hátizsákot cipelt végig, és Sárosi Gyulával, akit tavaly csak „Zöldnek” neveztem el a zöld hosszúujjú pólója miatt, amit akkor az istenért se volt hajlandó levetni, amíg Keszthelyig együtt futottunk, nehogy melanómát kapjon a tűző napon. Gyulát most eSPé és a gyerekei kísérték bringán: Soós Petivel tavaly Máriafürdőnél szenvedtünk hosszú utcákat, akkor ő fásultság, és szintidő-túlugrás miatt kiszállt. A kedélyes kompánia cseverészve haladt, nálam volt óra, s így én voltam, aki figyelmeztette a sporikat, hogyha 6:00-nál gyorsabban futottunk. Alig depóztunk, mentünk előre, jó volt látni a Suhanj! frissítőpontot 30-nál (masszív riszpekt nekik is, és a többi duplát vállaló pontőrnek, pl. Gyebnár Éviéknek, akik a délelőtt után átvonultak a túlpartra, hogy másnap reggelig frissítsenek), rossz volt látni az alsóörsi elterelést: egy motoros találka miatt 1,6km-es kerülőt iktattak be a hegyoldalba a szervezők, s mivel az aligai befutó 400 méterrel hosszabb volt a 212 kilinél, a végső táv 214 km lett.

Füreden Zelcsényi „Balatonman” Muki prémiumfrissítése (meleg tészta is!) közben Gyula elszökellt, Feri bekajált, majd az esőkabátjával küzdött, s így elhagytuk egymást. Szórványos esőcskékkel folytatódott a verseny, a 2 órával később indított váltók gyorslábúi már elzúztak mellettem, kaptam egy sorompót Tihany után (2 perc jóváírás). Kezdődtek a dombok: a lájtosokon felkocogtam, a keményen sétáltam. Nagyon erősnek éreztem magam, merthogy 50km-ig ilyen jól tartalékoltam, úgyhogy 5:35-45 körüli tempóra álltam rá. Ez azt eredményezte, hogy Keszthelyig rengeteg egyénit bedaráltam (elfutották az elejét? elfáradtak?), gyakorlatilag kialakult a végehelyezésem, s csak a legendás Bogár Janival előzgettük oda-vissza egymást Fonyód és Boglár közt, de a mögöttem levők már nem előztek le. A masszív részen túl lettem, s még volt mentális és fizikális erőm is.

971822_10201361591307456_373960169_n.jpg

"Nagy esők jönnek és elindulok, elmegyek innen messze..." Valahol 90 km-nél a Balaton-felvidéken, sarokra érkező rossz technikával. (fotó: Vörös Miki / Kemény Vagyim)

De addig történt még pár dolog. Eleve megtiszteltetés volt, hogy ismeretlen futók rám köszöntek, hogy olvasták a tavalyi UB-beszámolót, és megnézték a szörnyű videót, bár remélem, nem az motiválta őket. Miki haverom egyszerűen csak szomorúnak nevezte, s megkért, hogy többé ilyen lehangoló szart ne írjak. Nem is írok, inkább, hogy milyen jó találkozásaim voltak. Alapvetően az egész versenyen szerencsés voltam: időjárás, pálya, formaidőzítés – holott nincs kimondott távspecialitásom, futok én mindenen.

Mindig akkor jött valaki, amikor vágytam valamire. Valahol 80-nál Bagossy Laci kísérője tűnt fel: Julitól kaptam kávét, mogyorót, chipset, narancslét, magnéziumtablettát. s pár jó szót. Egyébként ez (is) a jó az UB-ban: mindenkitől kapsz valami bíztatást, vagy poénos basztatást. Egy mosoly Monspart Sacitól Vászolyon és Zánkán, kézrázás Kabócával Köveskálon, egy hujjogás a mindig el-elhúzó DagadtKöcsög-buszból, egy ölelés Berta Feriéktől Tördemicen, egy pacsi Sznupi bácsival a golf klubnál a rettegett edericsi szakaszon – itt lett tavaly kultikus lábáztatóvá egy itató vályú – , egy sporttársi csevely Gyenesdiáson Moós Gergővel, egy noszogatás Ziziéktől 200-nál, egy hajrázás a Suhanó Gidáktól 208-nál, még a szembejövő Tour de Pelso bringásaitól is jött pár „Balázs!” bekiabálás.

További szerencsék: később, amikor alkoholt kívántam, jött egy sört kínáló pont, egy fröccsös pont, még később este Máriafürdőn Károlyi Jucitól sótablettát és papírzsebkendőt kaptam, éjjel Varga Beáktól Red Bullt (amit egy sunyi kerékpáros le akart nyúlni a depóasztalról), a Dáva Iván hollétét (meglettt és beért! lásd a képen) nyomozó Gusztos Peti-Ambrus Móni párostól gumicukrot, energiazselét. 

970819_156779634500989_1265508555_n.jpgEzek mind véletlen összefutások, harmadik típusú találkozások voltak, és sokszor tőlük tudtam meg, mi kell nekem. Hülyén hangzik, de ezek a felkínálások természetesek, ha ránézel egy futóra: látod rajta, hol tart, mire vágyhat, mivel mehet tovább, hogy jól teljesítsen. Vagy legalábbis rábeszéled.

Mivel egy ilyen ultraversenyen az unalom számomra kivédhetetlen faktor, muszájból üresjárattam az agyam, végiggondoltam, hogy hol versenyeztem már a környéken, mikor mennyit kivel voltam nyaralni a Balatonnál – bobozások, szalonnasütés, parti napozások –, adott helyen milyen emlékek törnek fel. A szívfacsaró nosztalgiából Zánkán (most nem volt erdei szakasz, hanem a gyerektáboron keresztül futottunk át) egy ordenáré zápor ébresztett fel, ami másfélórán át tartott. Derékra kötöttem a hosszúujjút, hogy kevesebb kiló vizet cipeljek magammal. Eleinte kellemetlen volt, később üdítő az eső, sőt társaság is járult hozzá, hisz Vörös Mikiék épp akkor találtak meg autójukkal: szegény Vagyimnak jutott a záporos szakasz.

A dörgicsei pontot T100Csanyáék őrizték: itt is jó volt látni, hogy az UB mennyi társrendezvény szervezőjét, futóegyesületet bevonz segítőnek. Ott az előreküldött szatyromból végül nem cseréltem pólót, tök jól voltam. Ezt is üzentettem meg egy bringással SMS-ben az otthoniaknak 75-nél: picit fáradt voltam, de de jó erőben éreztem magam, bizakodtam. Badacsonytördemicen (94,8 km) állva zabbantottam be a leveses tésztát, s már ott sem voltam. Tavaly ott félórát ültem elalélva. Örültem neki, hogy milyen jól megy a depózás (nem csábultam el, sőt: 120 km-ig mégcsak le se ültem), örültem, hogy milyen harmonikusan működik a szervezetem. Váltogattam a pontok között a kajálásokat: egyszer édes falatok (porhanyós kexek közé csurgatott méz), egyszer sós, (paradicsomos sajtkocka ropival), egyszer víz, egyszer kóla vagy iso. Felfedeztem a futótequilát (citromkarikára só, beleharap, arra víz), majd a futó BloodyMary-t (paradicsomszelet + iso). 

Cezúrához értünk: Keszthelyt, a futókoncepcióm egyik tartócölöpjét, a verseny mentális mértani közepét 12h 39p alatt értem el, depózást figyelembe véve ezek kb. 6 perces kilométerek voltak. Megsüvegeltem magam, adtam 25 perc pihenőt: töltöttem a GPS-es órát, söröztem, a vécéből elintéztem pár helyzetjelentő telefont, tésztáztam, bevettem egy AlgoFlexet a szokásos hátfájásomra, felvettem a láthatósági mellényt és a lámpát, de a bedepózott hátizsákot végül nem vittem magammal. Kockázatosnak tűnhet, hiszen volt benne pótruha, telefon, walkman, melyek az éjszakai magányt és hideget segíthetnek elviselni, de győzött az, hogy nem akartam felesleges súlyt cipelni.

A BONYODALOM KIBONTAKOZÁSA

A tápolás után nehéz volt elindulni: beállt a combom, de a hosszú gatyában hamar visszamelegedett. Fenékpusztát a lemenő nap sápatag fényénél értem el, tavaly itt hánytam először, most meg sem álltam frissíteni: túl akartam lenni a ki nem világított berényi szakaszon, amíg világos van. Folyamatosan számot vetettem azzal, hogy még 90 kili van, de végülis az ötből már 3 maraton megvolt, kettőt meg csak behúzok valahogyan. Pofátlannak tűnhet, de volt bennem egy olyan gondolat, hogyha tudom tartani a 6 perces tempót, akkor 24 órán belül beérhetnék. Ez hamar szertefoszlott.

S most innen úgy folytatódik az írás dramaturgiája, hogy amíg edddig szép és pozitív dolgokat írtam, s mindent ennek tükrében láttattam, de innentől nagyon sötét és deprimáló leszek.

P6020705x.jpg

És ez csak a jobb lábfej.

135 km (Máriafürdő) és 188 km (Zamárdi) között altesti pokoljárásban volt részem, s ennek tudom be nagyrészt,hogy nem sikerült jót futnom a 2. etapban. Azt még tán normálisnak tartanám, hogy Keszthelyen nem jött ki minden addig megkajált cucc (elvégre addig 10500 kalóriát vesztettem, s pótoltam vissza az órám szerint), s 2 órával később ismét el kell mennem vécére. Máriafürdőn. De az borzalmas volt, hogy onnantól 10 km-enként a hasgörcs vette át a főparancsnokságot, és ennek következtében szörnyű ingerektől gúzsba kötve kocorásztam. Ötször kényszerültem szó szerint mindent kifosni magamból: máriafürdői vécében, alsóbélatatelepi vasúti őrház oldalánál, fonyódligeti susnyásban, lellei mellékutca lámpaoszlopának támaszkodva, s végül a legundorítóbb tettem – valahol Földvár és Zamárdi közt egy EU-s támogatásból kirittyentett turisztikai agóra egyik épülete mögé bújva. Nem volt mérlegelésre időm: a belem megszólított, s azonnal, ahol voltam muszáj volt űrítenem. Híg, vizes lötty jött ki, a görcs enyhült. Ezúton kérek elnézést civilizálatlan, de kénytelen-kelletlen viselkedésemért. De csak József Attilát tudom idézni: "mint szükségét érző vadállat".

Gondoltam, kevés a só, fogjuk meg. Nem használt. Majd: nyomjunk rá kekszet. Az se, ugyanolyan híg maradt. Bogláron főtt krumplit ettem diétaként, s 10 percet feküdtem, hogy megnyugodjon a már 18 órája melózó testem. Semmi haszna. (Sajnos itt már annyira ingerült voltam, hogy üvöltöztem a chipleolvasó lánnyal (utólag elnézést kértem), mert nem értettem mit kérdez. Bogláron találkoztam a tavalyról már jól ismert Szakállal, törődött morgósmedve volt, de váltig fogadkozott, hogy éjjel feltámad. Siófoknál hajnalban értem be, onnantól már csak gyalogolt.

P6020708.JPG

Szakáll azért tud mosolyogni is.

Semmi nem tartotta meg bennem a bevett tápanyagokat: amint lement, 2 percre rá menetrendszerűen egy rángást éreztem a gyomromban, majd egy 20 percig húzódó csikarásos ingert, majd egy fosási rohamot. Szitkozódásom órák alatt nyirmogásba fásult: tényleg nem értettem, miért van így kibaszva velem. Ha rangsorolnom kellene, a legrosszabb a hasmenés volt, utána az álmosságból fakadó ziziség és tántorgás ha gyalogoltam, s csak ezt követte a testi fáradtság. Simán elroboltam volna monotonon, bár rohadtul untam már a futást, a versenyt, az ugyanolyan balatoni allékat, a mellettem vidáman elhúzó váltótagokat, az immár marha lassan felbukkanó depókat. Oda beérve már rendre lerogytam a padra, vagy az asztalra támaszkodtam. Azt mondjuk utáltam, hogy állandóan dezinformáltak: lutri volt, hogy vajon pontosan meg tudják-e mondani, hol van a következő pont. De a „Hogy vagy?”-ra még mindig inkább azt feleltem, hogy jól, hisz a távolság fogyott, erőm még volt – ha épphogyis a vissza-visszapótlásokból.

485633_666665810017645_289991000_n.jpgHa sétáltam, ami egyre gyakoribb volt, de nem szignifikáns, akkor egyensúlytalanul kóvályogtam. Ha nem mozogtam, akkor fáztam, mivel hűvös volt, s a fáradtságból fakadóan is ki voltam zsigerelve. Ezen azért enyhített a polipként a csápjait a teljes versenyen rajta tartó Gusztos Pétertől kapott széldzseki, melyben leginkább Ivan Lendl teniszezőre kezdtem hasonlítani egy wimbledoni esőszünetben. Persze a kapucnija végig ott zizegett kurvára zavarva, de ezt jó Péterem megmondta előre. Szóval futottam, merthogy nem volt jobb ötletem. De komolyan mondom, fizetnék érte bármilyen versenyen, ha a depókban lehetne széntablettát kapni, vagy préselt korpabogyókat. És a koffeintablettára is szívesen áldoznék. Az ötödik fosásnál elfogytam: megalázottnak éreztem magam, a helyzetet méltatlannak. A számat addigra már kimarta a só és a citrom. A torkom pedig a hideg folyadékoktól megfájdult.

A zizegő dzseki. Gusztos Peti terepfutó ciklámen orkán hacukáját azért nem veri. (fotó: Feki)

A nyelés nehézzé vált, a büféasztal tápjai száraz, nehezen rágható forgácsok voltak. Az immunrendszerem lassan padlót fogott. Valami furcsa, kizsigerelő, lebontó folyamat kezdődött bennem, aminek része a hasmenés. Világossá vált, hogy nem tudok elég energiát felszedni a kajákból: viszont ha elégséges kalóriát, azaz relatíve túl sokat ennék, nem tudnék mozogni. Amíg más, testesebb, de hasonló szívóssággal bíró idősebb futók megoldják, és elfogynak magukból 4-5 kilót a verseny végére, én egyszerűen nem tudok „saját zsíron” elmenni egy ilyen versenyen, lévén 2%-os a testzsírom, nem tudok mit mozgósítani, égetni. Ráálltam otthon a mérlegre, ugyanúgy 69 kilót mutatott verseny után, de még az azutáni napokban is.

TETŐPONT

Az idegeim ki voltak. Ez hajnalhasadáskor, fél 5 fele, Zamárdi-Széplak környékén csúcsosodott ki, ahol egy diszkó mellett elhaladva ittas, cigiző suhancok rámbődültek: „Fussssssááááá!” Mintha áram rázott volna meg, megálltam, visszafordultam, és rájuk ordítottam magamon kívül: „A jó kurvaanyádat, tudod mióta futok?!” Majd megfordultam, és remegve az idegességtől újra futni kezdtem, de nem előlük, csak folytatva a rám szabott feladatot. Leszartam, hogyha utánam rohannak és meggyapálnak, merthogy szitkok közt ezen tanakodtak, már mindegy volt. Mit képzelnek ezek a 15-20 évvel fiatalabb, semmirekellő seggfejek, hogy basztatják az elcsigázott futókat? Van fogalmuk mi folyik itt? Kiábáltam is nekik mint a vízfolyás hátrafele: „Jófejnek hiszitek magatokat, ennyit tudtok, bazmeg, hogy „fusssssááá”? Büdös, mocskos, piás, dohányos köcsögök. Életedben kettőt nem léptél, és most beugatsz?!” Valami ilyesmiket ordibáltam, természetesen igazságtalanul, de ez kifakadás úgy megdobta az adrenalin szintemet, hogy a részidőm itt jelentősen megjavult.

Aztán nagyon megzuhantam. A Suhanj2-depóban kértem egy friss zoknit Mónitól, mert mintha tépőzár mardosta volna a puszta talphúsom, annyira égett és viszketett a talpam a cipőben. Picit sajnáltattam magam, aztán kirúgtak a csajok a pontról. Utána csak arra tudtam gondolni, hogy fáradt vagyok, és le akarok feküdni: megengedhetem, hiszen akkora előnyt szereztem a szintidővel szemben. Nem hisztiztem, mint ahogy Lubics Szilvi mondta a férfi ultrásokról, csak egy tapodtat sem akartam tovább futni, inkább egy (futó)elefánttemetőben akartam végezni. Mivel az eső és a regeli harmat miatt minden vizes volt, a föld, a fű nem jöhetett szóba. Zamárdiban a hosszú parti egyenesben, ahol a pizzázók vannak, kizárólag arra figyeltem, hogy hol lehetnek fekvőhelyek. Végül Siófok előtt egy kockaalakú beton csatornafedélen leltem nyugalmat. Pár elfutó megkérdezte, minden OK-e. 5 perc után annyira fázni kezdett a hátam a hideg kövön, hogy kénytelen voltam folytatni a futást. Örökké emlékezni fogok arra a nagyon nem akart, mély fájdalomra, kicsontozottságra, lelki busongásra, ami akkor erőt vett rajtam. De más is itt fogyott el. Még séta-futással is beértem 3-4 embert, akik utána ugyanúgy haladtak mint én, meg is lehet nézni a „sűrű” befutót 26 óra környékén.

S11A4257x.jpgA végére csak megjött a kedvem. (fotó: Kovács Márton)

Szóval kb. 180-ig tartott az erőm. Ha ott vége a versenynek, akkor kb azt érzem, mint a T100-on (a terep nálam 1,5x szorzóval bír, szóval a dolog stimmel): ez férfimunka volt, pont eddig bírtam, fájt, de jólesően fájt, köszönöm, elégedett vagyok. Sőt nyilván a tudat is máshogy működik, ha nem kell átfordítania az egyest kettesre: a kétszáz kilométeren való átjutást nagyon nehéz aggyal felfogni, pontosabban azt, hogy hogyan tudsz elérni 170-ről 212-re. Az egy maraton. Hajnali fél négykor. Mögöttem már 170 km. A gyomrod egy lukas szarzsák. A szájad egy sebes űr. Már egy napja futsz és még vélhetően 4-5-6 órát biztosan robotolsz. Eleve az órád számlapján a számok hihetetlenek. Mi a bánatos lófaszt csináltál eddig? Mivel ment az idő? Mire emlékezel? Mire gondolsz? Hát erre:

Az "emberpróbáló" kifejezés itt átfordul az "embertelenbe". Ez már nem építő jellegű táv, inkább leépítő. Nem leszek tőle sem macsó, sem példamutató: egy komplett hülyeség, amit itt csinálok, sportértéke nulla, rombolása maximális. Elmondtam Fekinek is 208-nál, amikor már elvileg vidámkodnom kellett volna: nincs kedvem, túl hosszú a táv, túl fáradt a futó, nem normális, aki ezt letolja. Hisz nyilván flepnis az, aki az uccsó 15 kilit gumiklumpában futja végig, mert a cipő már szétverte a lábát (volt ilyen befutó), és tuti stupid az is, aki minduntalan megáll, mert azt hiszi, egy kavics ment a cipőjébe, holott egy szamóca méretű, véres vízhólyag nőtt a lábujjai közé (ez én voltam). De elég megnézni a beérkezők arcát: katarzissal kevert önsorsrontás van rájuk vésve. Amúgy szívből gratulálok minden beérkezőnek, különösen Balogh Ádinak, aki a fényképek és leírások alapján hasonlót élt át, mint tavaly én a maga 33 órás küzdésével.

Ma is ezt gondolom, persze büszkén, hogy végigmentem, pláne szintidőn belül, pláne a ragyogó férfi 16., abszolút 19. helyen. Nekem nem a határaim feszegetéséről szólt a verseny, hanem egyfajta önmeggyőző küzdelem volt testtel-lélekkel-komfortérzettel, hogy az elején optimális futószintet és erő/energiabeosztást tartsak, a végén pedig korrekt válságmenedzselést, és egyfajta kármentést. Mert ne legyenek kétségeink, káros ez a mennyiségű aszfaltfutás, lassú utána a regeneráció, az idegrendszeri felépülés, a kiégésen túlesés, és ki tudja, mit okoz hosszútávon egy ilyen durva mennyiségű futás. Mindenesetre tudom, hogy még nem vagyok kész egy 246 km-es terhelésre, a vágyott Spartathlonra, de mivel elég fiatal vagyok (33) az ultrához, s jól fejlődöm, nem idegeskedem. Eljön, amikor jönnie kell, s kész leszek rá.

Pozitívum volt, hogy nem arról szólt a verseny, hogy tudom-e teljesíteni az UB-t, hanem hogy miként, mennyi idő alatt. Sikernek értékelem, hogy konkrét segítő nélkül, alkalmi (nem tervezett, véletlen) szupporttal, mobiltelefon, walkman nélkül abszolváltam a távot. Lehet, hogy csak a baj lett volna, hogy mindig van ott valaki,  hallgatom a bringaracsnijának hangját, aki bármikor kaját-piát ad pluszban a depókon kívül, beszél hozzám. Meg amúgyis: bringával végigkísérni nagy szívás, nehezebb tán mint a a futás maga. Lassan kell tekerni, mindig észnél kell lenni, ő is végigmegy a teljes távon, ki kell szolgálni az igényeket, pszichológusnak is kell lenni, meg hajcsárnak, meg anyukának. 

fotó-3.JPG

Tisztában vagyok vele, hogy sokat köszönhetek a hideg időnek (pl. hogy nem hánytam, nem szívott ki a meleg). Örülök, hogy most sokkal alázatosabb, de bevállallósabb voltam, mint tavaly. És amit kiemelnék: hogy az idő tetemes részét futottam (depókkal együtt 7:19-es az átlagom), merthogy nem szerettem volna időkényszerben végzett a teljesítménytúrát csinálni az UB-ből. Én elfogadom, hogy egy ultrán – természetéből fakadóan – séta is van, de vagy gyaloglok kényelmesen, vagy futok. Szeretek nyugodtan kirándulni, vagy terepfutással versenyezni. Rohanva túrázni, rohamléptekkel kirándulni... hááát.

MEGOLDÁS

Végül csak felküzdöttem magam a nagyon kedvelt kilátópontra, a Balaton legszebb látványát kínáló magaslatára, reggel 8-kor palackzöld volt a tó. Zombikocogásban értem le az aligai célba, megfogadva ismét, hogy soha többé, és az UB mozaikszót Utállak Bazmeg!-re dekódoltam. Amúgy marha elégedett voltam. 26h 06m 47s, ez végülis 9 órás javítás a tavalyi 34h50m-hez képest. A célszalag gyönyörű volt, a sör jólesett, a fagyi isteni volt (alapvetően ár/érték és hozzáadott érték+cuccok arányban nagyon korrekt verseny az Ultrabalaton, főleg a váltók élvezhetik igazán). A masszőr hasznos kínzóemberként pokolian megdolgozott, majd rozmaringos aszút ajánlott egy beállt ideg kisimítására. Nagy Peti a fejlámpa után még egy gesztust tett: odaadta a szobakulcsát lezuhanyozni. Mindezekután fuvart kilátástalanul kerestem Pestre, úgyhogy hanyattfeküdtem a fűbe, és fogalmam sincs mennyit aludtam. Bagossy Laci - ó, az irgalmas szamaritánus, ki megszánja a fáradt bivakoló vándort - atyai betakarása térített magamhoz.

bagossy bivak ub2013.jpg

(fotó: Bagossy Laci, Neudold Juli)

UTÓSZÓK

Rezümé: az Ultrabalatonon ismét megerősödtem hitemben. Mert van abban valami felemelő és megfizethetetlen, amikor átnézel az időben-helyben iszonyú távolinak tűnő túlparta, s hangosan kimondod: onnan jövök. Abban is megerősödtem, hogy jó válaszom van arra, hogy miért futok. Azért, mert el merek indulni, s be tudok érni.

Zárópoén: vasárnap este még úgy ahogy, de hétfőn szó szerint mozdulni sem tudtam, kenőcsök, nyújtás, alvás, lábfelpolcolás ellenére sem. Mint a járókerets nyugdíjas, percekbe eljutnom valahonnan valahová a lakásban, levennem a gatyámat. 

P6030721x.jpg

A bal lábfejem cipónyira dagadt a rosszul megkötött cipőfűző miatt, cserébe a jobb talpamra nem bírtam ráállni.

Mintha hangyák szaladgáltak volna a lábamban, égett az egész, zsizsikes érzés volt. Ez csak azért volt aggasztó, mert másnap a Testnevelési Egyetemen teljes gyakorlati felvételi várt rám a rekreáció szakra jelentkezésem miatt. Nem kívánom senkinek azt a kínt, amit a labdapattogtatáson, szlalomozáson, felülésen, „kelepfelhúzás korláton támaszba” c. gyakorlaton átéltem. A 60 méteres futáson utolsó lettem (8.5 mp, hálisten 9 volt a szintidő). Viszont: a Cooper-teszten 8p 45mp-re futottam a 2400 métert (3:40-es kilik), és az atlétika edző hat kör után leállított, hogy végig ne fussam a 12 percet. Nem akarta, hogy a többi felvételiző még egy kört kapjon tőlem.

Köszönet nektek: az egész SUHANj!-csapat, Gusztos-família, Móni, a bringás, aki végül visszaadta a RedBullomat, Gulyás Zoli és családja, Juli, Bagossy Laci, Tóth Tamás, Nagy Péter, Szász Norbert, Oszaczki Géza, Eszter, Markocsán Sanyi és a szülinapos Walter Ulrik!

P6020709.JPG

Szólj hozzá

terhelés verseny futás ultra mentális egyéni ultrabalaton 2013