Rég nem jelentkezett a futófilmes szakosztály, bocsika, de aki filmmel foglalkozik, az nem szívesen matat szabadidejében is filmekkel. Na de most rögtön két filmet is virítunk. Egyik sztori rémisztőbb, mint a másik. Mármint mindkettő rémisztően szürreális, a különbség annyi, hogy az egyik a valóságban is az volt (The robber), a másikat a film mint médium tette teljesen abszurddá. Utóbbi nem is film, hanem egy propaganda anyag és egy drámaira hangolt, félig hazugságból, félig valóságból építkező torzszülött, a végletekig kifuttatva. Jöjjenek a K-s fejezetek!

KIM DZSONGIL

1999-ben szerezte egyetlen és utolsó világbajnoki érmét Észak-Korea atlétikában, rögtön aranyat. A csúcson kell abbahagyni. (A '99-es sevillai vébé még arról a vicces esetről is híres, hogy a 4x100 méteres férfi váltóban harmadik helyet szerző Nigériát utólag kizárták. A váltó egyik tagja, a beszédes nevű Innocent bizonyult nem éppen ártatlannak doppingolásban.) Dzsong Szongok három másodperccel verte maratonon (2:26:59) japán, és 42 másodperccel román ellenfelét. Szóval jó kis iramváltásos hajrá lehetett a vége felé. A ki- és beszámíthatatlan észak-koreai vezetés propagandistái úgy érezték, hogy egy 9 perces fantazmagóriában kell feldolgozni versenyzőjük győzelmét.

A verseny felvételeit utólag felvett kamu képekkel vágták össze, majd még hozzáforgattak egy elő- és utótörténetet, amiben honvédelem, élőkép, sztárkultusz, tékozló apaság, jeanne d'arc-izmus, a Kedves Vezető apóteozisa - egyszóval minden bennefoglaltatik. Elemezni ide egy Puzsér kéne, tessék megnézni a Tábornok Apához fohászkodó futónőről készült propagandafilmet, ami a valós közvetítés képeit keveri utánforgatott nyáltengerrel. Millió statiszta, kongó stadion, szappanoperai alakítások, tékozló apafigura, mennybemenő nő a fikciós felvételeken - viszont az archív anyagokon jól megfigyelhető a futónő nagyon szép és hatékony mozgása, futóstílusa.

A sztori úgy teljes, hogy Dzsong Szongok azt mondta (azt volt ajánlott mondania) a verseny után, hogy Kim Dzsongilre gondolt, és ez adott neki erőt a versenyen. Méltatlan az egész, ahogy az akkor 25 éves futónőnek tálalják az életét, eljátszatják egy színésznővel. Maga Dzsong Szongok soha többé nem versenyzett világszinten (a sevillai vébé előtt az atlantai olimpián 20. lett 2:35-tel), viszont a 2008-as pekingi olimpia előtt körbejáratott olimpiai fáklyát ő vitte utolsóként Phenjanban.

KADHAFI

Ha már diktátoroknál és versenyeknél tartunk, akkor hadd vessem közre Kadhafi sportról alkotott gondolatait. Elfogadhatatlannak tartotta ugyanis, hogy tömegek egy kis csoport sportolót csodáljanak. Részlet főművéből, a Zöld Könyvből: "A sport olyan, mint az ima vagy az evés...Ostobaság lenne, ha a tömegek azért mennének egy étterembe, hogy azt bámulják, amint egy vagy több ember eszik... /Akkor még nem tudott a főzőhowk-ról és evőversenyekről, amin egyébként már doppingolnak; izomlazítót szednek a nyelőcső rugalmasabbá tételéért./ Egy napon, amelyen rájönnek, hogy a sport egy aktivitás, amelyet gyakorolni kell, és nem nézni, eltávolítják a lelátókat, és tömegek vonulnak majd a sportcsarnokokba, hogy sportoljanak."

KASTENBERGER

Vissza a filmekhez. A másik film alapsztorija annyira bornírt, hogy a film még vissza is vesz belőle. A Rabló történetét egy neves osztrák író, Martin Prinz is feldolgozta 15 éve, az amazonról rendelhető a Der Räuber. (Angolul On the Run címen keressétek.) Történt a nyolcvanas évek végén, hogy rejtélyes bankrablások, ad hoc gyilkosságok történtek Ausztria-szerte hónapokon belül. A bűnügy-sorozat a sógorok egyik legnagyobb nyomozásává vált, 450 detektív dolgozott az ügyön. Johann Kastenberger 19 évesen kirabolt egy Volksbankot (zsákmánya reálértéken 1.5 millió forint volt), elkapták, ült 7 évet. 1985-ben egy Raiffeisent nézett ki, de pénz nélkül távozott. Elkapták, de a barátnője hamis alibit igazolt neki. 1987 végén ismét elkapta a gépszíj, végre megcsapolt egy Raiffeisent, de a piti összeg nem volt elég, így 1988 elején sorban három bankot is kirámolt (összesen 42 millió forint), márciusban 45 milliónyit rabolt egy Landerbankból, majd két napra rá - ezt a vagányságot figyeljétek - két bécsi bankot is meglátogatott, ahonnan 50 milliónyit vitt el.

Kastenberger módszerét később a Holtpont című filmben láthattuk viszont: ott Patrick Swayze rabolt Ronald Reagen-maszkban egészen addig, amíg Keanu Reeves meg nem regulázta a szörföst. Ha szerettétek a vaskos férfizakók és ejnyebejnyéző hangnem dominálta magyar bűnüfyi magazint Szabó Laci bácsival, akkor az osztrák sem okoz csalódást. Egy 1988. decemberi adásban beszámolnak a rabló újabb kalandjáról. 4 perc könyékén láthatjátok a maszkos bűnöző ipari kameraképét. Íme a dramatizált jelenetekkel teli, németajkú körkapcsolásos Kék Fény. 

Kastenberger nem volt egy illedelmes Viszkis: bizony ölt is, nem keveset. 1985-ben megölte a pártfogó tisztjét, aki a mindennapi életbe való visszailleszkedését segítette volna. Gyilkolt benzinkutast, rendőrt és prostit is. 1988 novemberében elkapták, de megszökött a vizsgálati fogságból: egyszerűen kiugrott a bécsi kapitányság ablakán egy parkoló autóra, majd elszaladt. Keresték, ő pedig menekült. Autókat lopott el vagy vett el erőszakkal civilektől, üldöztők erdőn-mezőn, még egy autópálya-blokádon is áttört. PumpGun-Ronny, ahogy a sajtó becézte, golyót kapott a hátába, és mielőtt elkapták volna, fejbelőtte magát.

Miért meséltem el mindezt? Mert Kastenberger kiváló maratonista volt a nyolcvanas évek elején, már a börtönévei előtt futott, utána is versenyzett (ezen a 44km-es stájer hegyi maratonon rekordot is tartott 3:16-tal), párhuzamosan a rablásaival. A biografikus elemekkel teli film is úgy indul, hogy a Rettenbergerre átkeresztelt férfi a börtönudvaron köröz mint valami ketrecbe zárt vadló, majd kiszabadulása után elindul a bécsi maratonon... és nyer. A film érdekessége, hogy ezt a jelenetsort valóban a 2009-es versenyen vették fel, ügyesen vágva és rendezve, hogy a főhőst alakító színész a mezőny elején futhasson, sőt "elsőként" célba is érhessen. Amúgy a bécsi maraton giccses szlogenja: "Theater der Emotionen" azaz az Érzelmek színháza...Nos rászolgáltak.

A film a 2010-es Berlinalén debütált, ami nemcsak rangot ad, hanem kijelöl egy stílust. Minden nagy fesztiválnak megvan a maga világa, hosszú évek tapasztalatából ismerem is ezeket az ízléstartományokat, de zavarban voltam a Rablóval, mert az elején amolyan korrekt, RTL-krimi modorban csordogál. Színtelen-szagtalan németes hangulatban telik az első félóra, majd a rendező egyre inkább hangvételt vált, és a koncepció inkább elmegy egy fogyasztható arthouse irányba, ami előnyére válik. Lassú, kitartott, mélázó snittek, egzisztencialista atmoszféra, belső történések, emóciók... az egész végülis egy izgalmas, nem külsőségekkel operáló, hanem intelligens és sajátos mozivá válik Benjamin Heisenberg keze alatt. (A Heisenbergek tudhatnak valamit, ez már a Breaking Bad óta világos.) A futások is egész korrektül kivitilezettek, a gebe alkatú főszereplőrendesen odateszi magát. És hát az egyik kedvenc színésznő, a széspég furcsa vonásaival rendelkező  Franziska Weisz miatt is érdemes megnézni, letö****ni.