2018. jan 03.

Pontosvessző (Spartathlon 2017) - 1.rész

írta: őze bálint
Pontosvessző (Spartathlon 2017) - 1.rész

avagy a modern görög dráma kialakulása

37060555904_d4283cf8bb_o_x_1.jpgHosszú halogatás után, két részletben írok a 2017-es Spartathlonról.

Halogatásom oka: minden hiányzott. Az idő, a kedv is hiányzott, a szemszög is. A Spartathlon is hiányzott - Stockholm-szindróma.

Öt éven át mit lehet írni a Spartathlonról?

Sokat is, meg semmit,

hozzám már hűtlen lettek a szavak,  vagy én lettem, mint túláradt patak, oly tétova céltalan parttalan

(Babits » Szekszárd » Korinthosz.hu). De épp azért rögzítem a dolgokat, mert a rögzített helyzetekből rajzolódik ki egy ív, egy tüsszentésnyi futóélet színuszgörbéje.

Kicsit nagyon sok volt már ebben az évben a futás: az Ultra és a vele járó rengeteg dolog (távollétek, utazások, kötelességek, promóciós megjelenések, magánmissziók), valamint az edzések, a versenyek, az ezekről való gondolkodás, készülés, és az alant olvasható gyomorideges Spartathlon-hercehurca. A könyökömön jött ki. De aztán ki akaródzott neki jönni az ujjaimon is írásban. Azon kaptam magam, hogy időnként lejegyzetelek valamit, és így hónapok alatt összeállt egy irdatlan szövegtenger. 

Mostanában amúgyis ebben élek, az évek óta szintén halogatott-csúsztatott könyv éppen íródik, a június Könyvhét a célszalag. Kardozom a leadási dátumokkal és az ezt ultrás türelemmel elviselő libris szerkesztőmmel. Úgyhogy mit számít 34 A4-es oldal ide vagy oda. (Sőt, még így is kihúztam ennek a gigaposztnak az egyik izgalmas részét, amiben a Spartathlon kapcsán a távedzésről, a szellemi-fizikai önmenedzselésről, a materiális önmenedzselésről (szponzorkérdésről), valamint a futószcéna változásairól méláztam. Januárban kikerül a blogra.)

De akinek ez nagymerítésű, szubjektív nézőpont már most sok, itt hagyja abba és olvasson inkább kétsoros, teljesen objektív MTI-híreket. A fehér lap azért van, hogy teleírjuk, az út meg, hogy telefussuk. (Illetve a spártai emelkedőn és lejtőn, hogy teleszemeteljük/-jék.) 

Vissza a startmezőre.

Mielőtt újabb kultúrtörténeti és futólélektani utazásunkat megkezdenénk, tisztázok valamit.

22008381_1175735689193604_1592980454830739213_n_1.jpgA Spartathlonról szóló írásaim nem csak egy konkrét verseny elemzései, hanem egy életérzés, egy számomra rendkívül meghatározó esemény vissza-visszatérő megélésének és ezáltal egykori önmagam meghaladásának naplója.

Mintavételek, megmártózások, személyes nyöszörgések publikusra állítva, archiválási és ventillálási célból, reklám- és érdekmentesen. Lehet, hogy sokaknak izgalmas, keveseknek fontos, nekem igazán lényeges.

A Spartathlonról - vagy bármi nagy megmérettetésről - sok lányregény és hősköltemény született már és születik manapság is. Én is írtam ilyeneket. Talán inkább antihős-költeményeket. A első évről (2013) lefojtott, szűkszavú döbbentkedést írtam, utána volt gyűlöletről-szeretetről tanúskodó heroikus eposz (2014), írtam esszét a futás furcsa és felemelő mákonyáról (2015), írtam az érés és a derű jeleit mutató megbékélést (2016) is, ami a blog legolvasottab írása lett (közvetlenül a Hogyan használhatjuk a szexhez a lejárt zseléinket? és a Hol találunk tuti parkolóhelyet az UB alatt? posztok után).

Idén egy vegyesfelvágottat csináltam. A horgászatból kölcsönzött kifárasztásos taktikával hódítom meg az olvasót. Ez nem gyorsétterem, nem kell villámolvasni. Ha hosszú, és nem veszed a fáradtságot, akkor hogy a bánatba akarsz ultrát futni?!

Szerkezet:

1. rész

  • lelki motivációk, pszicho-mozgatórugók, a verseny közbeni-utáni érzések konklúziója (A fekete monolit fejezetben)
  • versenyszabályzat reform
  • a háttértörténet, de nevezhetjük a modern görög dráma kialakulásának is. Hogy egy, a blogról immár klasszikussá vált címet citáljak ide – Hogyan (nem) lett meg az 2017-es Spartathlon?

2. rész (klikk ide)

  • a szakbarbárok kedvére való minimálbeszámoló

Elég lenne ennyit közölnöm ebből az évből. A rajt előtti pillanatok mellett ez volt a kedvenc momentumom.

A nagy érzések a 2017-es futásról hiányoztak, de a legszebb pillanatokat mégis sikerült elkapnom a zsinórban ötödik Spartathlon-teljesítésen.

FEKETE MONOLIT

A napokban karácsonykor volt a jubileum, napra pontosan 10 éve azért kezdtem el futni, mert kiégett voltam. Idővel nem a depresszió, hanem a sportforma kopogtatott az ablakon. Az volt az előnye, hogy nem volt hátránya.

10 év váltógazdaság következett: edzések és versenyek, futás és nem futás, egyszer fent, másszor lent, közhelyek és újdonságok, megszokottság és felismerések. A test és lélek kizsákmányolása, egyben testi és lelki élményszerzési körút. Visszanézek magamra: Hello, haver, kösz, hogy belefogtál. Megrendítő találkozás egy fiatalemberrel: mennyi minden hiányozna, mi mindent nem végeztem, tapasztaltam, ízleltem volna meg, ha azon a 2007-es karácsonyon ez a fiatalember máshogy dönt, vagy éppen nem dönt. Mint az Űrodüsszeia végén: megpillantom magam és a végtelen távlatokat. Az én fekete monolitom a futás.

1_qvcrxfsqwxhilblrdxirlg.png

Burnout, baby, burnout

A futás 10 év alatt beszippantott és hát valamennyire ki is égetett. Pláne ezen belül az öt intenzív ultrás év.

2012-ben, azon az ominózus kurva meleg nyáron, amikor még ráadásul az UB is június végén volt (nem május közepén), ami még 212 km volt (Tihany-Tihany), és amin a mezőny ötöde ért célba (34 a 166 egyéni indulóból; 60 km-nél már 50-en feladták, és ez így ment.)

Két és félórával a hivatalos finis után értem célba, megvártak. (Nem tudom, hogy ez ma elképzelhető-e.) Ott feküdtem hajnalban a szántódi ponton, gondoltam, végülis felszállhatok a kompra, 2 óra múlva indul az első, mehetnék Tihanyba és haza a gecibe. Aztán felültem, dacosan visszaszívtam az orromba a slejmmel kevert utcaport, és továbbgondoltam: Nem vagy cukorból, Balázska. Ha már én voltam a kezdeményező, én akartam, akkor már végig is viszem. Így is lett.

Ezzel az időntúli szabaddobásból lett meg a továbbjutás, a 2013-as Spartathlon kvalifikáció. Innen meg ment tovább az öngerjesztő folyamat. Ebből lett a blog, s később az ULTRA film.

Kiégéstől kiégésig, itt tartottam. Mivel kezelnéd a depressziót, amit a futás okoz, ha már futással nem lehet? Ismerek olyan embert, aki a lelkiismeretfurdalását pofozza helyre futással, de a sok futás miatt már lelkiismeretfurdalása van, amit futással próbál gyógyítani. Az emberek problémát adnak-vesznek. De van olyan is, aki szégyenből fut, mert a gyerekei nem sportolnak. Meg százezer más motiváció. A futók valahol mind sérültek. Azért (is) futnak. és abban is megsérülnek - testileg-lelkileg.

Öl, butít, nyomorba dönt - gyök alatt.

Nemesít, tisztába tesz magaddal, felemel - valóságosan. 

Pontosvessző

22448388_1132161726918763_8952742433417887448_n.jpgOktóber elején ültem az ULTRA görög bemutatóján a Danaos moziban. (A letűnt évezred latinosainak tutira kellett elemeznie Vergilius grammatikailag játékos Aeneis-sorát:

Timeo Danaos, dona ferentes.

Azaz: Féljétek a görögöket, az ajándékhozókat. A falovat felajánló akhájokról mondta ezt a trójai pap, Laokoón, aztán senki nem hitt neki, ő és a fiai pedig a kígyó ölelésében végezték.) Szóval ültem a moziban, ment a filmem, ami sokak szerint a Spartathlonról szól, de igazából egy mindenkiben másképp leképződő futásról, amire történetesen a Spartathlont használtam fel.

Ahogy fent írtam már, a Spartathlon nem pusztán a görög versenyt jelenti. Egy szimbólum számomra, amiben az egész futással töltött életéveim összegődnek. Egy attitűdöt és egy szemléletet, amit itt kaptam meg és fejlesztettem tovább. Túlmutat önmagán. Arról szól, hogy mi miért futunk, illetve hogy a futás mit mozgósit bennünk. Hogy általa és érte többek leszünk. (Érdekes, hogy ha ebben a bekezdésben kicserélitek a Spartathlon szót Jézusra vagy alkoholra, bizonyos embereknek ugyanúgy igaz lesz a bekezdés.)

Mindez az egész 3 nappal a valódi Spartathlon után volt, amit ugye zsinórban ötödjére futottam, a filmet négy évig csináltuk a futamok alatt. Közben a nézőtéren ott ülnek futók, akikkel koptattam a betont, miközben egy olyan dokumentumfilmet néznek, ami fikcióként viselkedik, és amit egy olyan ember csinált, aki pontosan tudja, miről beszél.

Elég fura volt az egész. Szubjektivitás és tárgyilagosság, futás és filmezés, valóság és elemeltség keveredett. Ez az egész túl sok, túl kezelhetetlen immár, minden mindenre kihat és asszociál, a határok elmosódnak. Fáradt voltam, és egyben beérkezett, teli megajándékozott érzésekkel. Két, egymással ellentétes érzés, ha találkozik. Spartathlon közben és után. 

Felnézek a vászonra: azok kacifántos, de mégis dekódolható görög betűk pörögnek a feliraton. Feltűnt, hogy a kérdéseknél nem kérdőjelet tesznek ki, hanem pontosvesszőt. Sajátos. Ahogy az is, hogy a magyarban a pontosvesszőt arra használjuk, hogy többszörösen összetett mondatokban a szorosabban összetartozó tagmondatokat tömbösítsük. Magyarán egy jel, ami mutatja, hogy a dolgok összetartoznak, de mégis külön is létjogosultságuk van. (Őszintén: írtatok már le pontosvesszőt valaha az életben?)

21687086_1120035161464753_8254312205889426790_o.jpgÉn nem hiszek a jelekben, túlságosan szeretem a sorsom kézben tartani, semmint az "isteni" jeleknek engedelmeskedni. Erre mondták régen a görögök, hogy a legnagyobb hübrisz (vétek) a gőg, amikor az istenek és a sors helyett önkormányoznánk magunkat.

De ez a pontosvessző talán jel volt. Több mint egy lélegzetvételnyi szünet, vagy egy tagolás. A pontosvessző az, ami: pont és vessző. Elválaszt, lezár, de tovább is enged. Megállásra késztet, de haladásra int. Teret ad kérdéseket feltenni magadnak. Hova tovább, hogyan tovább? 

Sokan mondják egy verseny végén: “nem maradt bennem semmi, mindent kiadtam.” De mi semmi és mi a minden? Van annyi öniróniám, hogy tudjak nevetni a kérdés patetikusságán. És van annyi tudásom, hogy tudjam: semmit nem tudok, sehol nem vagyok a kérdés feldolgozásában. Öreg vagyok én már ehhez, és még fiatal.

A 10. futóév és az 5. spártai év vége: kérdőjelek és pontosvesszők.

Race

#BIB

C/P

Time

2017

368

Finish

34:42:31

2016

208

Finish

33:42:34

2015

345

Finish

35:48:41

2014

255

Finish

33:53:46

2013

379

Finish

35:31:06

I searched too much, but...

13439159_1619639164952316_5168892466989478176_n.jpgMost nem az elégedetlenség, a düh, vagy a tehetetlenség szólt belőlem, amikor feltolult bennem már úgy 60 km-nél, hogy „mit keresek itt?” meg “hovatovább”? Sokkal inkább szólt belőlem a rutin, és az ezzel járó realizálás: nincs újdonság, nincs meglepetés. A kérdés hamar kihunyt, de ami maradt: egyfajta lepedék a szíven-lelken, némi fásultság, tárgyismeret, magabiztosság.

És maradt egy újabb találkozás is egykori önmagammal. Több tucat kilométeren az éjszaka során együtt futottam Török-Ilyés Lacival, odaadtam neki a lámpámat, mert az övé kifogyott, én meg a Spartathlont annyiszor jártam be, hogy a sötétben is jól tájékozódom, mint az If várának vakhomályában edzett Edmond Dantes (későbbi Monte Cristo grófja).

Laci ventillált nekem, elfeledtetve a hovatovábbokat. A koreográfia a múltat idézte, csak akkor én a nemeai völgyben perlekedtem ordibálva a nagy semmivel. Laci is meg volt gyötörve, én is.

Páros kínt enyhíthet alázat.

Ugyanazokat mondta Laci, mint én pár éve, és azt hiszem, ez törvényszerűen alakul így. Önátkozás, önostorozás, bűntudat, hogy megint itt vagyok értelmetlenül, magánügyek és az élet nagy kérdései – ezek tolulnak fel rendre. Az akut fájdalom, a fáradtság és a kilátástalan hosszúságúnak tűnő hátralevő út is szterepoet játszik ezen érzések felerősödésében. Én hallgattam, jólesett, és neki is, hogy mondhatta. Laciból egy őszinte pillanatában (melyik nem az egy ilyen hosszú ultra során?) az is kibukott, hogy félreismert, nem is vagyok egy pökhendi bunkó, most is milyen kedvesen futok itt mellette, mint a hallgatag Tacitus. Ez rendes volt tőle, pedig szoktam volt lenni pökhendi bunkó, amit jól palástolok.

Nem tudom, minek ismert meg, de még én is csak ismerkedem magammal, keresgélek. Ahogy az REM-dal tartja (Losing my religion):

I searched too much,

but I never searched enough.

Oké, azért a hitem nem veszett el.

A válasz

Az alapkérdésre visszatérve: hova tovább? Mi mozgat még? A pontosvessző a válasz: itt vagyok most, és visszajövök, mert érdekel, mert szeretem, mert fájna, ha nem lennék itt, mert sokminden ideköt. Amikor elfutok Spártába mindig lerakom a pontot, és törvényszerűen jön a vessző: mi lesz utána?

Régen ez nem volt kérdés. Az első után azért kellett a második, mert véletlennek gondoltam a teljesítést, blöffölni bárki tud, így a végére akartam járni. Harmadjára azért mentem vissza, mert forgattuk az ULTRÁt, illetve elkötelezett lettem. A negyediket lecsengetésnek szántam, de jó élményekkel távoztam, így visszamentem ismét.

No meg: nekem ott sok sorstársam, barátaom van évről évre. Ezeket a kapcsolatokat a közös kín, izzadság, tisztelet és öröm edzette. Van némi felhajtóereje.

Ők (Lőw Andris, Szilvi, Béla és a többiek)

img_1052x_1.jpg Meg ő (Eiolf, a viking)

eiolf_sp_2017.jpg

Meg ők (Kostis, a főszervező, és Laci, az ULTRA társproducere)

img_1338.jpg

Meg ők (a Pallaruelo-család)

img_1452.jpgÉs persze még sokan mások.

Gyászmagyarok

Most így áll: sorsolástól függően jövőre, vagy egy-két év múlva, de folytatom. Egyre nehezebb lesz odaférni, sokan szeretnének ott lenni, odaérni, szemeznek vele, felkészült vagy épp duhaj módon belevágnak - itthon a Spartathlon, olybá tűnik, presztízs és vágyálom lett. Nyilván a hype-hoz hozzájárult:

  • hosszútávon a suttogó propaganda. A régi versenyzők megjöttek és csodákat meséltek, bogarat ültettek a fülekbe. A Spartathlon hírmondói ők. Pont olyanok, mint a 955-ös augsburgi csata után hazaküldött gyászmagyarok. Akkor mindenki ott maradt a csatamezőn, csak hét legényt engedtek vissza a frankok levágott füllel-orral. A megnyomorított hírvivők történetei legendaszámba mentek és mennek ma is, és modern mítoszt kreálnak.
  • rövidtávon a versenyről szóló intenzív Facebook élő adás, a sok cikk, interjú és országjárós beszélgetés, a hazai ultraversenyek elszaporodása és divatossá válása, az ikonikussá emelkedett elitfutók - Lubics Szilvi, Maráz Zsuzsi, Lőw Andris - múltja és jelene is, vagy akár az ULTRA film és a korábbi blogbejegyzéseim.

Ez fenti kombó évek alatt láncreakciókat indított el, még jobban a köztudatba rakta az ultrafutást, témává emelte, és intenzív figyelmet generált mások, outsiderek felé is, akik később insiderek lettek.

kepernyofoto_2017-10-12_10_55_07x_1.jpg

Jelentkeznétek?

Spartathlont lefutni nem kell félnetek jó lesz.

A duplafenekű mondat, pont annyira trükkös, mint a „ha ti beleegyeztek én nem ellenzem”. Nincs központozás itt sem, döntsd el, hova rakod a vesszőt és mást jelent a mondat. Ugye ez szép, hahó, a bölcsészkaron is vannak szórakoztató dolgok. Dodona és Gomorra.

Szóval a saját esélyeim is gyengébbek lettek a Spartathlon népszerűsége miatt - hihetetlen ennek fényében, hogy a ‘90-es évek elején meg kellett menteni a megszűnéstől ezt a versenyt (ezt a japánok és németek meg is tették, ezért van nekik kiemelt kvótájuk) - de annyi baj legyen. Pozitív önsorsrontás. De amit tudok, megteszek érte, még a fix kvalifikáció megszerzése sem elérhetetlen. Ha meg nem kerülök a rajtvonalra, az olyan lesz mint Kosztolányi Boldog, szomorú dalának a rezüméje: mindenem meg van, de a kincset még keresem.

Nincs mit bizonyítanom, de van mit keresnem. 

(Például Leónidász heréit.) 

Spleen és fékezett habzás

Nem tagadom, egyfajta csömör is megszállt a Spartathlonon. Mindent ismertem, semmi meglepetés, semmi félelem, semmi izgalom. Nem unalomnak nevezném, mert pontosan tudom, hogy hosszú, monoton és főleg, eseménytelen a sokadjára visszatérőnek egy ilyen verseny. (Bezzeg az elsőbálozóknak! Irigylem őket.) Nem is üresjáratnak, mert eseménydús volt és érzelemgazdag. Azt persze tudtam a legelején, hogy olyan, mint 2016-ban, amikor végetért a forgatás, és a gyerekek is ott voltak a célban, sosem lesz többé, az szuper volt, patent volt, tökéletes zárókő.

Ahogy a XX. század nagy irodalmi vonulatai közt volt új-érzékenység meg új-tárgyilagosság, úgy én az új-kiábrándultság és új-közömbösség fogalmát vezettem be a Spartathlonon. Elmúlt a tűz, emiatt némileg csalódott voltam, észrevétlenül mentem át a versenyen (és a verseny rajtam). Ezt mondtam a célbaéréskor is. 

Se bánat, se nagy öröm nem volt: fékezett habzású befutó volt ez. Nem volt nehéz, nem volt könnyű, nem volt necces, nem volt sima, nem volt nagy cél, de nem is voltam híján az alázatnak. Nem tudom, hogy lehet (nem) teljesíteni a Spartathlont. Megyek előre, van egy vasakarattól magnetizált belső iránytűm (főleg Délnek tájolva), kétségem alig, de nagy érzések híján is vagyok. Teljesítettem, de mikor tudom teljessé tenni? (Az angol accomplish ige jól érzékelteti a két dolog közti mozzanatnyi különbséget.)

Egy másik, egy új

De mikor másnap reggel felkeltem napkeltekor, és kinéztem a hotel ablakon,

thumb_img_1391_1024.jpg

majd amikor elmentem Spárta egyetlen antik romegyütteséhez, a teátrumhoz,

img_1397_2.jpg

majd amikor Lőw Andrissal ültünk egy kávézó teraszán (szűkszavú beszélgetés, nagy hümmögések),

akkor megértettem, hogy egy másik, egy új fejezet kezdődik. Amikor a megszokottság a biztonságot, az unalom az otthonosságot jelenti majd, és amikor mindennél jobban fogok tudni befelé figyelni, mert kifelé már nem nagyon kell.

Körbenéztem, igen, ez otthonos. Amott a plexishop, épp megcsinálja az éves forgalmát a hűtőmágnesekből, emitt a jó kis taverna, ahol remek a saganaki, a szobron túl a rekreáló sétákra csodás olajfa-liget.

img_1401.jpgEz az a fejezet, amikor már nem a tűz a fontos, hanem a parázs. Előbbi ellobban, utóbbi sokáig él. A veteránulás egyik szakasza ez, amikor bölcsül, érik a futó is, az ember is. Eszembe jutott Gilles önmagába visszatérő Möbius-szalagja: azért futok, hogy megtudjam, miért futok. Mint amikor egy klasszikust újraolvasol. Az újraolvasás nem ismétlés. Mindig mást kapsz. Egyáltalán: létezik olyan, hogy ismétlés?

Bele lehet lépni ötször vagy hússzor ugyanabba a folyóba, de mindig más lesz. Más lesz a nyom, a víz, így a folyó is, és a lépés is. 2017-ben például nem is a célbaérés (mi a cél?) szerezte a maradandó élményt, hanem a rajt.

Jó eljutni Spártába és megvizsgálni alulról, hogy a szobrász faragott e heréket Leónidásznak a szoknya alatt,

jó megnyalogatni az ultrások Kába-kövét, mint a mekkai zarándokoknak, és összeszedni egy rakat baktériumot a világ minden tájáról,

jó a másnap reggel a szállodában, jó az egész marhaság lecsengése, de a legjobb, amikor megölelgetjük egymást a péntek reggeli rajt előtt.

_km_8608.jpg

Tudom, hogy mindig lesznek, akik elhullanak menetközben, azt is, hogy ez akár én is lehetek (hisz amikor a motorra felülsz, nem az a kérdés, hogy fogsz-e esni, hanem hogy mikor, vagy ahogy a hússzoros teljesítő Lőw mondaná a statisztikus kinyilatkoztatásával: “minden sorozat megszakad egyszer”, szóval neki aztán tényleg van min paráznia).

Azt is tudom, hogy más és más felfogással állunk oda, vannak a gyorslábú akhilleuszok, az elitfutók, és vannak a lassan sietők (Festina lente!, még egy óramárka is viseli Suetonius mondását), akik abban hisznek, hogy a jó munkához idő kell, és amúgy magyarosan lelakják a pénzüket azzal, hogy minél több időt töltenek a pályán.

Vannak vidékek

A pénteki rajt csapatfotóin vannak, akiknek olyan a képe a csapatfotón, mintha a kivégzésre várnának (ilyen az igazi black friday!), és vannak, akik úgy vigyorognak, mintha baszni vinnék őket. Vannak, akiknél a célban őszinte megnyilvánulások törnek fel, és vannak, akik teátrális gesztusokkal kérnek figyelmet, pátoszoskodnak. Vannak a magánzók, akik magukban hisznek, magukat önkormányozzák, és vannak, akik ezt másokra testálják, legalább azok higgyenek bennük. Vannak a pánmagyarságot képviselők, a kiajobbak (Ki a jobb? Magyarok!), meg a nemzetkarakterológiára magasról tojók. Erről nekem mindig az Illés zenekar számának köznyelvi verziója jut eszembe. “Little Richard énekel, ki a picsát érdekel?” Szerintem október 23., március 15. meg augusztus 20. a kiajobbakat sem érdekli. Egy szabadnap csupán, hosszú hétvége üres tartalommal.

Szóval van itt mindenféle arc. De egy dolog egész évben összeköt minket. A várakozás, hogy kezdődjön, és hogy kurvára fejeződjön már be ez a verseny.

Sanyarú sorsú emberek

szomorú szemében

alig pislogó 

mindegyre el-ellobbanó

fakó reménység révedez,

hogy egyszer mégis vége lesz.

Ez azért szép, nemes és becsülendő. 

ÚJRAGONDOLVA - SZABÁLYZAT RELOADED

A verseny utáni hétfőn segítettünk Doukas Tsiriakisnak - maga is 2x teljesítő, és a tiszteletbeli elnök fia - rendszerezni a depókban hagyott cuccokat. Merthogy a drága pontőrök azokat lelkiismeretesen összeszedik, leadják a célban, és ott állnak hegyekben, ottfelejtődnek.

img_1433.jpg

Ember, mennyi sok szart otthagynak a futók! Méghogy ez egy olcsó sport. Méregdrága fejlámpaszett, a falat is átégeti, olyan erős lumenértékkel bír. Tökéletesen felesleges ruhák és eszközök garmadája. Étel-ital leplombálva, mintha nem lenne holnap. 

A verseny előtti depózáskor láttam egy faszit, aki hat pár cipőt adott le különböző pontokra. De ez a pasas sem kismiska (bár lehet, hogy Michael, és gyerekkorában kis Miskának hívták.) Nini mi van a két bőröndben:

img_1321.jpg

De van olyan is, aki felcímkézett, átlátszó, 24x20-as Ikea Godmorgon dobozokban előreküld egy (1!) csokit vagy zselét. Megtaláltam Lubics Szilvi minden pontra kiküldött, kiporciózott porait (Sponser?): az utolsó 60 km-en nem használta fel őket. Megkóstoltam, eléggé híg, kanalas gyógyszerre emlékeztető halvány íz. Együttérzésem, hogy ilyeneket kell az élversenyzőknek innia. Azért a fröccs a lyrkeai tavernában jobban esik.

Aztán leültünk Doukas-szal egy kávéra, hamar szóba került a kvalifikációs rendszer. Ami tán némi reformot, de átgondolást biztosan igényelne. Ha már a viszonyítás a versenysport alapja (már ha versenynek tekintjük a hobbinknak rendezett terepet nyújtó futóeseményeket), akkor a Spartathlon jelenlegi szabályai e tekintetben bicegnek.

1) Miért lehet a nőknek gyengébb szinttel is benevezni? Semmi hímsovinizmus nem szól belőlem, de az a nő, aki eljön a versenyre, ugyanazt teljesíti, mint a férfiak. Neki is 36 óra a szintidő, nem 38, az út is ugyanaz, nincs mozgójárdája, nincs kedvezmény, nincs egy órával korábbi rajt. Így nevezni is ugyanolyan szintekkel lenne érdemes, hogy ne legyen meglepetés. Talán annyiban érthető a szisztéma, hogy ezáltal több nő tud benevezni, s a férfiak nagy számát arányaiban ellensúlyozhatja a végső rajtlistán.

Némileg idevág, hogy nemrég olvastam a Scrabble játék kapcsán egy cikket, ami beszámol egy egyetemi kutatócsapat tanulmányáról. A szerzők végső konklúziója, hogy a férfiak jobban szerepelnek a szókirakós játék versenyein a nőknél. Nem jobban játsszák a Scrabble-t, csak erősebb versenyzők. “Nem arról van szó, hogy a nők kevésbé lennének céltudatosak vagy kitartóak, hanem inkább arról, hogy a férfiak hajlamosabbak teljesen értelmetlen hobbik miatt számukra kifejezetten kellemetlen élményeket is bevállalni. A scrabblegyőzelem a nyerés örömén kívül ugyanis nem hoz semmit a konyhára, a sportágban alig van pénz.” Ismerős, ugye?

img_1323_1.jpg

2) A fix kvalifikáció és a lottózás anomáliája is fontos kérdés. Egy igen edzett magyar futóval beszélgettem pár hete, akinek egyszer (sok kísérlet és nevezés után) végre sikerült lefutni a Spartathlont. Szeretne visszajönni, de nem sorsolják ki, még a kétszeres szorzó ellenére sem (a sikertelenül várakozókat a következő évben dupla eséllyel rakjék a lottós kalapba). Fix szintet meg nem tud futni. Ahogy ő mondta: „a versenyt be tudom fejezni, de nem tudok odaállni.” Tök igaza van. De az ultrafutás nem sakkozás, itt nincs Élő-pontszám. Odaállhatnak újoncok a rajtvonalra egy darab befejezett ultraversennyel is, ha megfelelnek a kritériumoknak, míg simán nem sorsolódnak ki hosszú eredménylistával rendelkezők akár. Ezért van rászorulva sok boldog-boldogtalan, hogy elmenjenek egy szaros körpályára kvalifikációt szerezni. Ott legalább valamennyire biztsora lehet menni.

3) Csavarok egyet a dolgon, hogy lássunk egy másik szempontot. Ha már a férfiakra és nőkre különböző szintek vonatkoznak, akkor miért kéne egy ötvenévesnek ugyanazt a szintet hoznia, mnt egy harmincasnak? Miért nincs korrekció, pozitív diszkrimináció az életkorokat tekintve? Ahogy a DUV-n van az age graded performance, ami kiszámolja, hogy “objektíven” mennyit ér, milyen időt jelent az adott versenyen elért eredményed a korodhoz képest.

img_1336.jpg

4) Külön értékelést a kísérővel vagy anélkül indulóknak. Már csak a viszonylagos tisztánlátás kedvéért. Egy versenyen, éles helyzetben nem feltétlenül a készülés mennyisége-milyensége, sokkal inkább egy kísérő(csapat) jelenléte és kelléktára tudja a legjobban befolyásolni a dolgokat. Kivéve ha ufókkal van dolgunk, mint a 2017-es győztes, aznap 36 éves litván Szorokin. De hiába ufó Szorokin, mégiscsak tök egyedül tette meg az utat (22:04:04,5:22-es km átlag).

Ajajjaj, már hallom az ellenérdekelt oldalt, hogy nekem is megvan a lehetőségem, miért nem viszek én is kísérőt, a szabályzat megengedi, meg hogy én is bemegyek a kisboltba perecet venni, vagy az útszéli bácsitól én is elfogadok egy sört. Satöbbi. Oké, de ha adja a bácsi, adja, ha nem, akkor nincs baj, megyek tovább, így vagyok berendezkedve, rákészülve. Ezek nem tervezett, rögzített helyzetek, hanem random szituációk, amik a játék részei.

Meg amúgyis: a kísérő sokat unatkozik, örül, ha foglalkoztatják. És mi tudná kihozni a konstans unatkozásból, mint egy instant helyzet? Mert amúgy: jön a futója, bíztatja, váltanak pár szót, futó elmegy, kísérő is továbbáll, várakozik, elalszik (hát pesrez, hogy akkor jön az a dög futó), és ha olyan csekkponton van, ahol beavatkozhat, akkor tesz-vesz. Így megy a verkli.

Legyünk őszinték: a futás egy szóló sport, az ultrafutás pláne, egyedülálló teljestményre épül minden értelemben. (Erről írok még lejjebb a 2017-es verseny kapcsán.) A Balaton-átúszásra sem megyek mentőmellényben úgy, hogy még egy gumicsónakot is a lábamra kötve húzok a biztonság kedvéért, míg mások csak szimplán tempóznak. A sakkozónak sem súg senki a játszma alatt. 

Nem elvitatva a kísérős versenyzők eredményeit és hencegve az enyémekkel (nem-kísérősökével): de az egyszerűen nem ugyanaz, mint szólóban. Nem mondom, hogy kisebb vagy nagyobb. Más. Egy másik iskola, felfogás, és emiatt összehasonlíthatatlan. Nem viszonyítható, nem összehasonlítható a kettő egymáshoz. Ezért kéne külön értékelni. Amikor felfokozott hangulatban kritikátlan ömlengés folyik a “spártai hősökről”, mindezt nem kéne elfeledni. A felületes ismeretek, a hype, a marketing és a rajongás elegye félreértésekhez vezethet.


HOGYAN (NEM) LETT MEG AZ 2017-es SPARTATHLON?

Messziről kezdem az aktuális hányattatások történetét; úgyis mondhatnám: a modern görög dráma kialakulásáról fogok értekezni. Csak azért szentelek neki hangsúlyos részt, mert fontos látni, hogy nem minden futó 100%-os fejjel-testtel tud odaállni egy ilyen kaliberű verseny rajtjához. Idén sérült voltam,  küzdenem kellett a kedvenc versenyem nevetséges bürokráciájával, és a verseny közben még egy családi baleset is megsújtott. Erről a következő részben. Most a bürokratikus faszkódások jönnek, amit terápikus céllal írok ki.

Az ULTRA forgatása, szervezése miatt is jól ismerem a verseny belső életét. 2014-ben, az első forgatási évben azt hitték, csak egyek vagyunk a szokásos tévés stábokból. Amikor visszajöttünk ‘15-ben a gigastábbal, majd ‘16-ban ismét, már komolyan vettek minket, de azt ők sem gondolták, hogy a filmnek ilyen hatása és nemzetközi szakmai/közönség sikere lesz. (Mi a siker?)

Az április magyar premierre tiszteletből meghívtuk Kostis Papadimitriou elnököt. Nem csekkoljuk a Spartathlon honlapját naponta, így fogalmunk sem volt, hogy november óta egy új embert választottak, mert Kostis nyugdíjba ment volna. (Őt nagyon szeretik az atléták, közel 10 éve van a verseny körül, szimpatikus és empatikus, több nyelven beszél, és remekül képviseli a verseny szellemiségét.) 

 

Kostis beajánlott maga helyett egy üzletembert (profilképén playboyként feszít egy kabrióban), akitől a frissülést, modernizációt várták, amolyan 2.0-ás versenyt. Ennek az új embernek, egy bizonyos Katsiroumbasnak, köze nem volt a Spartathlonhoz, sem a sport, sem a spirituális részéhez. Először 2016-ban (!) vett részt a versenyen, mint az önkéntes segítők spártai szállásának logisztikusa. De mivel bizniszmen jó kapcsolatokkal, belé helyezték a reményt, hogy megreformálja a versenyt.

Azt tudni kell, hogy a görög sportszabályozás és a Spartathlon regulációja miatt a sportegyesületek elnökségében nincs sportoló, így futó sem kerülhet be, hogy ne kedvezzenek a versenyzőknek, hogy befolyásmentes legyen az egész. Fura dolog. Mindez oda vezetett, hogy egy átlag 70 év körüli, nem dinamikus, nem futóközpontú elnökség vitte a verseny ügyeit, de ebből a futók sok negatívumot nem érzékeltek, csak sajátos szabályváltozattásokat (szigorodó szintidők, a verseny elitizálására tett kísérletek, lásd a nem teljesítők kizárása). A 2010-es évek elején nagy nehezen megszültek egy új honlapot, online nevezést vezettek be a borítékos levelezés helyett, tavaly volt live streaming a célzónából, sőt 2017-re már lett chipes online nyomkövetés is. Igény volt változtatásra.

21149953_1109022805899322_8459384416975935641_n.jpgAz új elnök úgy indított, hogy a hírek szerint a családtagjait akarta berakni titkárnak és kincstárnoknak, a régi elnökségi tagok jogkörét jelentősen visszanyeste, és mint egy elszabadult hajóágyú, hol semmit nem csinált, hol nagy dérrel-dúrral rombolt. Ismerjük ezt a durcás politikus-kisgyerek, a zseb-Napóleon figuráját itthonról is. A nevezést azért kiírták, jöttek is a versenyzői jelentkezések, én is beadtam. Közben a film utolsó simításait végeztük. Kihúztak a várólista 41. helyére, nem sok reménnyel kecsegtetett, már azt terveztem, hogy nézek egy októberi ultrát valamerre.

Mindenesetre jóhiszeműen meghívtuk Kostist, önköltségen Budapestre autózott, hotelt bérelt, eljött a premierre, volt Spartathlon-relikviakiállítás, jót mulattunk, nagyon örült a filmnek. Evidensnek vettük, hogy elnök, de ő csak a bemutatón jelezte, hogy már nem. Sebaj, mi vele dolgoztunk éveken át, itt volt a helye. Nekem meg a versenyen lett volna, de cikinek éreztem volna lobbizni érte. Én voltam a legjobban meglepődve, amikor májusban jött egy üzenet, hogy a szabályzat egyik pontja szerint az elnökség saját jogán 10 embert vehet fel a rajtlistára, és az egyik én lettem. Talán tekintettel arra, hogy tettem valamit a versenyért. Ez csupán invitálás volt, a várólistáról beeemelés, be is fizettem a részvételi díjat, kiszignálták a rajtszámot.

Innen indult el a Kohlhaas Mihály-sztorihoz hasonló ügy, de itt legalább pozitív végkimenetele volt. Történt, hogy júniusban egyszercsak érkezett egy másik üzenet - beszkennelt, pecsétes levél - az aktuális elnöktől, amiben nyolc bekezdésben részletezte, hogy milyen galád emberek vagyunk mi, az ULTRA készítői. Én különösen. Mindenre hivatkozott, be akart perelni minket, hogy nem volt engedélyünk filmezni (volt), hogy nem engedtük nekik az utolsó vágást (azaz a végső módosítás és jóváhagyás jogát, amit épeszű rendező-producer nem ad ki a kezéből, így mi sem). Mindent összehordott, keverte az indokokat, az egyik bekezdésben mint filmest, a másikban mint atlétát szidalmazott, hogy megszegtem a verseny szabályait (azt nem mondta, mit). Az egész a hatalom fitogtatásáról és kontrollról szólt.

Szóval, amíg más atléták szépen készültek a versenyre, repjegyet vettek, tervezgettek nyugiban, nekem elkezdték szétcincálni az életemet az elnöki levelet, teljes bizonytalanságban tartva. Mindeközben nyilván ezerrel égett az ULTRA filmes élete is, vetítések, közönségtalálkozók, interjúk, fesztiválok. Az életemben mindennap nagy betűkkel jelent volt a Spartathlon a film miatt pozitívan, és nyomasztóan a közben zajló aknamunka miatt. Teljesen megosztott voltam. Valamit, amit szeretek, amire ennyi időt, energiát, pénzt szántam minden szinten, egyszerre szerez örömöt és taszít frusztrációba. Eléggé méltatlan.

Próbáltunk kommunikálni az elnökkel, a telefont sosem vette fel, az emailekre, Facebook-üzenetekre nem válaszolt. A sértődés alapját az váltotta ki, hogy nem az új elnököt hívtuk meg a premierre, és hogy a filmet nem láthatta az elnökség, és szerintük bemutattuk az Ultrát a tudtuk nélkül. A hiúság lavinákat tud elindítani.

A görög büszkeséget és féltékenységet ápolandó elküldtünk nekik egy megtekintő kópiát. A vetítés veszekedéssel, ajtócsapkodással ért véget. Az elnökség nevetséges, sőt abszurd kifogásokat emelt:

  • jogosulatlan Spartathlon logó használat - ja, a külön köszönet rovatban, talán ez nem bűn
  • az úton sok szemét van az egyik snittben - nem a lejáratás végett vágtuk be, hanem mert a szereplő épp ott csinált valami dramaturgiailag fontosat; amúgy meg tisztítsák meg az utakat (“Nem bántja a szemét a szemét?”)

kepernyofoto_2018-01-02_23_36_48.png

  • dohányző pontőr a háttérben - ezt beszéljék meg az önkéntessel, aki a Parthenio-hegy legtetején fagyoskodik egész éjszaka
  • az egyik szereplő szarik nyilvánosan - szerintük ez provokácó, és ilyen aktus nincs egy ultraversenyen; jobb, ha tőlem tudják, még cifrább dolgok is vannak, ebből is látszik, hogy életükben nem látták testközelből a saját versenyüket
  • az egyik szereplő sokat káromkodik, nem illik a verseny szellemiségéhez - tényleg nem jártak még ultraversenyen

A filmről mint műegészről nem volt véleményük: ők inkább egy sablonos imidzsfilmre számítottak, olyan unalmas, kontraproduktív, közhelyes, nyálas szarra, amivel tele a net. Pedig szerintem elég jól jöttek ki a dologból. 

img_1435_1.jpg

Nem köszönték meg, hogy jót tesz a prosperitásnak, hogy itthon többszázezren látták különböző felületeken, a világban pedig a fesztiálokon ls nemzeti tévékben cirkulál. Nem érdekelte őket, hogy 1000 görög iskolának csináltunk rövidített motivációs DVD-t a filmből, hogy edukatív célból futók járják a görög iskolákat, előadásokat tartva a versenyről, hogy visszük a verseny hírét a világban, hogy az Európai Filmakadémia az év 15 legjobb dokumentumfilmje közé sorolta. De elég lesz majd megnézniük a 2018-as jelentkezési lista számait, meg fognak lepődni.

Az egész haccacáré - mit szépítsük: SZOPATÁS - oda torkollott, hogy a békítő emailünkre soha semmi választ nem kaptunk, semmi egyeztetés nem volt, kvázi teljesen hülyének néztek minket. hat hetente küldtek egy fenyegető dekrétumot, mindent negligálva. A legutolsóban az elnök diszkvalifikált a Spartathlonról mint atléta, és a filmet érinten továbbra is szankciókat helyezett kilátásba.

img_1378.jpgNemcsak mélyen megalázó volt az egész helyzet, hanem valódi bunkó tempó. A világon nincs olyan, hogy egy kiszignált rajtszámú, minden kritériumnak megfelelő versenyzőt kiraknak a rajtlistáról teljesen indokolatlanul, aki semmilyen szabályt nem szegett meg. És az is abszurd, hogy egy elnökség művészeti kérdésekben érzi magát illetékesnek, és nem létező megállapodásokra hivatkozva próbál keresztbe tenni egy alkotásnak. Ahelyett hogy felismerné: ez neki tök hasznos, és együtt kéne csinálni a film marketingjét, a görög bemutatót, a verseny és a film népszerűsítését.

Laci, a producer- és harcosstársam a diplomatikus utat válaszotta, mert én a magam részéről a kurva nénikéjébe küldtem volna őket. Megtámogatva a Magyar Nagykövetséggel (volt osztálytársam a konzul) kirepült Athénba, ahol némi csuklóztatás után találkozott az elnökkel - a reptéri hotel halljában, mint a maffiózok. Némi engedményt kellett tenni, meg cirógatni kicsit az elnök egóját.

Most figyeljetek! Ez a Katsiroumbas a végén még a tevreiről is mesélt: a Spartathlonból az ironman versenysorozat mintájára licenszes globális versenyt akart csinálni, különbző ország szervezőinek odaadva a jogot, hogy pl. Spartathlon France, Spartathlon USA stb. néven hasonló profilú versenyeket szervezzenek. Jóég, ez teljesen aprópénzre akarja váltani mindazt az unikális dolgot, amit a verseny az elmúlt 35 évben kialakított. Lennének váltók, nagy szponzorok, egyszóval megaverseny - ez a halála lenne a Spartathlonnak.

Mindenesetre a deal az volt, hogy a görögországi tévé//moziverzióból kivesszük az inkriminált részeket, legyenek boldogok, cserébe az elnökség a film mellé áll, mert a filmet megtagadni nagyon ciki lett volna nekik, lévén mind a film egyik görög támogatója, mind a Spartathlon évtizedes fő forrása a helyi Soros György, a Stavros Niarchos Alapítvány.

Rosszul viseltem, a művészi integritást erősen sértette a cenzúra, de inkább legyen vége ennek a kálváriának. Augusztus 7-én kaptam egy emailt a szervezőktől, ennyivel intézték el: “The matter is settled; we will see you at the race. Secretariat” (Azaz, “az ügy elrendezve, találkozunk a versenyen. Titkárság.”)

thumb_img_1478_1024.jpgMinden sztori végére illik egy slusszpoén.

Amikor egy nappal a verseny előtt kiértem Athénba és felvettem a rajtcsomagot, félrehívtak a bennfentesek. Hangtompítóval közölték, hogy Katsiroumbast az elnökség egy napja menesztette, de még nem hozzák nyilvánosságra, van elég bajuk. Mivel konkrétan semmit nem csinált az elnök, Kostis szolgálatba helyezte magát, és a nyáron rohamtempóban megszervezte egy kis lojális maggal a versenyt. Konkrétan azt mondta, hogy majdnem elmaradt a 2017-es verseny, mert az elnök teljesen alkalmatlan volt bármire.

A rajtcsomagban van egy oklevél, ami bizonyítja, hogy a futó a 2017-es verseny résztvevője, gratulálunk, aláírás: Katsiroumbas, elnök. De a négy nappal későbbi díjátadón a célbaérők diplomáján a helyezés és időeredmény mellett már ez az aláírás volt: Board of Directors (azaz elnökségi tagok).

Van, amikor a káröröm és a jogos önérzetből fakadó mosoly szerencsésen találkozik. Szép keretezése az elmúlt 5 évnek. 2013-ban szintén várólistáról kerültem be, 2017-ben is.

És közben mennyi minden történt.

Ettől a még üres, de hamarosan fogadkozó futókkal teli falrésztől folytatódik a következő rész.

img_1344.jpg

Szólj hozzá

film verseny görög futás spartathlon ultra 2017 lőw