2018. feb 14.

Aranylábú gyerekek, mi a fasz van veletek? - 1. rész

írta: őze bálint
Aranylábú gyerekek, mi a fasz van veletek? - 1. rész

Válasz egy "klasszikus" hosszútávfutónak

kepernyofoto_2018-02-13_23_31_41.pngAranylábú gyerekek, mi a fasz van veletek, hogy így egymásnak estetek? Menjetek ki futni inkább, hogy leeresszétek a gőzt, mint a Szaffiban a vörös parókás Feuerstein lovag. Összeugrasztani, bizonygatni szakágak, módszerek, "iskolák" alsóbb- vagy felsőbbrendűségét hova vezet?

A napokban jelent meg egy véleményes, inkább kontraproduktív írás (Miről beszélek, amikor értékvesztésről beszélek? - szerzője Deli Gergely, civilben hosszútávfutó), amit egy velős Pesti Est ajánlóban úgy lehetne felcímkézni: “Szenvedéstörténet, amiben a főhős a saját és közössége vélt vagy valós frusztrációit másokon vezeti le. Igazi Hosszútávfutó vs Nem Igazi Hosszútávfutó. Vagy Igazi Atléta vs Nem Igazi Atléta.”

Ahol megjelent, a saját közegében, tapsos sikert aratott. Próféta a hazájában.

Más közegben - azt gondolom - jogosan kapott kritikákat ezért a súlyosan farnehéz írásért.

Aztán elindult az adok-kapok. A kommentekben mindenki osztotta az ellenlábast, és megnyugtatta a saját szekértáborát, úgy van jól, ahogy megmondták, jól elbeszélt mindenki egymás mellett, két láb jó, és a másik két láb rossz. Pedig a futás olyan “közös ló”, aminek nem lesz túros (azaz fekélyes, sebes) a háta, ha sokan ülik meg. Végtelen számú embert elbír, csak az emberek bírják el egymást.

unadjustednonraw_thumb_3031.jpgAzt állítani, hogy vannak atléták meg mások - ebben a világban értelmezhetetlen különbségtétel. Mindenki atléta - erről lejjebb. Azon belül mindenki az, aminek tartja magát: ultrásnak, hosszútávfutónak, kétfarkú kutyának. És mindenkinél más a sportérték gumi-fogalma, nehéz leképezni ezt számokba, pláne előírásokat megfogalmazni. Ez olyan, mint egy népszámlálás: az, hogy minek vallja magát valaki, saját döntése. A statisztika már csak a választást mutatja meg, de lehet, hogy egy ember többfelé is tartozik.

Azt vindikálni, hogy mert valaki többet edz, vagy erősebbek a kihívói, azért járjon automatikusan nagyobb társadalmi, anyagi megbecsülés, netán médialefedettség - nos ez ködszurkálás.

Azt sugallani, hogy csak bizonyos futókörök edzenek becsülettel és tisztességgel, nem sportszerű, ráadásul nem igaz.

Azt mondani, hogy a futás alapja és célja, vezérelve a versengés, a feljebb kerülés és az eredmény-felmutatás, az egyszerűen hiányos és szűklátókörű állítás, és sokat veszít el a tevékenységből, aki ennek él.  

A futók evolúciója, a keresgélés, az önmegismerés, a hobbi ktiteljesedése, és persze az öregedés természetszerűleg hozza, hogy más távokat is kipróbál az ember, többnyire feljebb lép. Az is természetes, hogy példákat lát maga előtt (nem példaképeket, mert az idolizálás, és tévútra visz): negatív példát és pozitívat is. De ő is lehet egyszer ilyen-olyan példa. A fagyi visszanyalhat. És nyalni csak úgy lehet, ha élvezzük az életet. A futás erre jó terep - ha nem egy feszültséggel teli erőtérben kell futni.

Itt be is lehetne rekeszteni a dolgot, de alkalmat láttam mindenfelé elkalandozni. Nem vagyok sem sporttörténész, sem szakmai berkekben jártas, egyszerűen egy magánzó futóként háromlépés távolságból nézem a kialakult helyzetet. Nem hiszek az instant kommentekkel való csatározásban. A reakcióm hosszú - abban legalább még egyetért ultrás és hosszútváos, hogy szeretik a hosszút. Ezért lett 2 részes a poszt. Nem sok kép van benne (csak egy 1951-es agymosós füzetkéből), sorry.

Az 1. rész (tehát ennek a posztnak) tartalma:

Álláspontom ebben a vitában, avagy miért ugatok bele? Pusztába kiáltott kérdések, amik nem voltak, és ma sincsenek tisztázva: mi az élsport, versenysport, amatőr sport, hosszútáv, és hogy látja ezt a közönség és média? Mit szeretne elérni Deli, illetve mik a fontos és hasznos meglátásai: a futásba fektetett munka, áldozathozatal, a futás körüli hype, a mezőny- és az  edzőkérdés, a versengés és a teljesítés kérdésköre. Mik a kártékony és megosztó meglátások. Miért nehéz Magyar Atlétának lenni, és kiféle a klasszikus atléta, ha már a klasszikus időkre ennyit hivatkoznak? Miért kéne abbahagynia annak, aki nyavalyog? És mi van azzal, aki volt kezdő, de aztán átesett a ló túloldalára?

A 2. rész tartalma (ez is posztolva):

Értékvesztés helyett szerep- és aránytévesztés. Mit tart egy hosszútávfutó az ultrafutásról? Milyen értéket veszít el épp a hosszútávfutás, miközben az ultrát szidja? Tényleg túlértékelt az ultra? Miért nem "népszerű" a hosszútávfutás a hétköznapi futók közt? Miért szereti mégis az ultrafutást a közönség, a média? Azonosulás és emberközeliség. A hosszútávfutó és a középszerűség. Kik a díjfutók? Mi a pódium-bulémia? Mit adtak nekünk a rómaiak ultrafutók? A "becsületre és tisztességre" hivatkozás az edzésben mint hosszútávfutó érv. A gaz média avagy Rhodoszi Leonidasz emlékezete. Szájtépés avagy miért fingana ki egy tapasztalatlan hosszútávfutó egy ultrán? A mérhetőség: ki mit mutat fel az elmúlt 10 évből? Az ultra jövője: a közönséges tevékenység forgatókönyve. Konszenzus?

******************

Egyszer egy Zsdanov nevű szovjet kultúrpoltikus azt a felszólítást eresztette el, hogy “Írók, alkossatok remekműveket!”

Ez alapján:

  • Hosszútávfutók, fussatok valóban nagy eredményeket, mégha kevésbé látványosak is! (Ez nyakatekert lett volna Zsdanovnak.)
  • Ultra, adj helyet magad mellett, a médiához én is odaférjek!
  • Ultrások, kushadjatok!
  • Vigyázzanak értékeikre, fogadják meg tanácsunkat! (Ez nem Zsdanov, hanem a Magyar Rendőrség karácsonyi közleménye)

Az írás - ami a reakciók alapján Deli egyéni szocproblémáján túlnő, és leképez egy általános hosszútávfutós vélekedést - arra volt jó, hogy sok nyulat kiugrasszon a bokorból, mindenkit felidegesítsen, világképeket és felfogásokat ütköztesessen, kisebbrendűségi érzést levezessen vagy felkorbácsoljon.

Arra szerencsére nem volt jó, hogy kilövési engedélyként legyen értelmezhető mindenkire, aki nem a szerző által üdvösnek tartott módon fut, edz.

Deli szövege és hatása összességében kontraproduktív, mert rossz feszültséget, ellenséges érzelmeket kelt egy baráti sportban. Kicsit rémisztő is, hisz a futás a tiszteletre épít, de itt úgy tűnik, a fikázás és arcoskodás kerekedik felül. Vagy csak én vagyok naiv és ez mindig volt? Örvendezzünk, újabb törésvonalak alakulnak épp. Megéri?

Annyi törésvonal van már. Terepfutó és teljesítménytúrázó nem mindig szíveli egymást. Biciklis vs autós vs gyalogos/futó: ezt a szerelmi háromszöget a régi gyűlölet tartja össze és ki-be jár belőle az, aki időnként a lábát, két kerekét vagy 4 kerekét használja. 

Ebben az országban az igazi, klasszikus sport: az ellenségképzés és démonizálás. Igény mindig vóna rá. Hisz ha már elfogyott a motiváció, a tehetség vagy az öröm bármilyen tevékenységből, akkor a zsigeri idegesség mindig elég gyúanyagként szolgál. Deli írásában a hosszútávfutóknak (= úgy 3000 métertől maratonig) az ultrafutók (= minden 42 km feletti táv) iránti ellenérzésüket fogalmazza meg. Vörös posztó!

stop-ultrafutok.jpg

Afrikai ultrafutók, sőt futók ide! - rémálom akik az igazi hosszútávfutónak hiszik magukat, akik kiskakasok a magyar dombon és síkon. Erre még visszatérek a második részben.

A NÉZŐPONT

Deli írása - nevehetjük szubjektív helyzetjelentésnek, magánügynek, sajátos látleletnek, nyavalygásnak,  manifesztumnak, proklamációnak avagy reklamációnak - muníciót adott ahhoz, hogy végre írjak arról arról a gyakran fals ellenérzések vagy frusztráció generálta (ál)különbségről, amiben vannak küzdő futók meg küzdőbbek. Komolyak meg komolytalanok. Igazak meg igazibbak. (Lásd Rejtőnél - az igazi Trebitsch) Jó hír: nincsenek. Még akkor sem, ha Deli írásából az világlik ki, hogy ők küzdenek igazán, ők melóznak és döglenek meg minden egyes méterért és másodpercért igazán.” 

A szerzőnek alapból Spartathlon-becsípődése van, de több frontot nyit. A klasszikus (?) hosszútávfutás mibenlétéről értekezik, és bár melléktémáiban balanszírozik, próbál megértő lenni, de azért páros lábbal száll bele az ultrafutásba, edzőkérdésbe. Pedig mindenki a legjobban akkor jár, ha a páros lábát futásra használja.

Így megkapja a magáét az ultrás sztáredző (nem hiszem, hogy erre a titulusra tartana igényt Lőrincz Olivér), maguk az ultrafutásban tevékenykedő civil futók, a nagyközönség és úgy általában mindenki, akinek az értékelési rendszere, tetszésindexe máshol van, mint a szerzőnek. S bár ez elvileg Deli magánvéleménye, de mivel az Atléták facebook-csoportban tette közzé, és a tagok ezt kipártolták, nem lövök nagyon mellé, ha azt mondom: tanulságos, hogy miként tekint egy szűk, magát elitnek gondoló közeg a “mezei” futókra, a tömegsport talpas népére.

Pedig: mást okolni saját májbajért, sikertelenségért csak ritkán jogos, többnyire nevetséges, vagy szomorú. Ez a gerendaszeműség jelensége: mást hibáztat, nála a szálkát is meglátja, miközben magában kéne keresgélnie a javulás, építkezés lehetőségét.

6169854193_3727c4bc3f_b.jpgELLENPONT - A REAKCIÓ OKA

Deli írása kiegyenesítésre szorul. (Ráadásul burkoltan meg is szólított.) Mivel ő egy kalap alá vett sok különböző futót, én sem tehetek máshogy, de mindig tisztelet a kivételnek, és elnézést, ha néha általánosítok. Akinek nem bepállott futótrikója, ne vegye magára.

A reakció megírásakor ez komoly gondot okozott, így abból indultam ki, hogy a széles közönséget illetve a futás iránt érdeklődő vagy azt űző hobbifutókat veszem a legnagyobb közös osztónak, és magam a legkisebb közös többszörösnek, nem felvágásból, hanem mert én futok mindenféle távon és borításon, és a tevékenység mellett a futásról való gondolkodást is fontosnak tartom, ismerek mindenféle "oldalról" embereket, nézeteket.

Megpróbálom láttatni egy amatőr nézőpontját, aki ultrát is, és maraton alatti távokat is egyaránt fut. Mindkettő sokat adott nekem. És igyekszem belehelyezkedni a nagyközönségébe is. Szóval itt egy reakció egy köztes állapotból, hisz edző nélküli hobbista vagyok (tudom hogy ez is, az is vörös posztó sokaknál, hogy mer belepofázni, gondolják), senki oldalán nem állok, én a vízilovakkal vagyok, annak ellenére, hogy

  • sportos érdeklődésem és tevékenységem nagy része az ultrafutás, mert az a lelkemnek és a világlátásomnak fontos
  • ennek ellenére többször deklaráltam már, hogy edzéseimen mindig "kisebb" távokra készülök (félmaraton és maraton), mert az az ambíciómnak fontos
  • bölcsész vagyok (büfé, ruhatár, jegyszedő szak), de edzői végzettséggel is rendelkezem (triatlon)

Találva érzem magam több oldalról is, sőt a válaszra is alkalmasnak. Nyilván a pálya lejt egy kicsit, hisz kénytelen vagyok védelmembe venni (már csak a tapasztalat alapján is) a támadott ultrásokat, a publikumot és médiát is. Persze a tapasztalat és a tudás mindig relatív. Sőt: néha revelatív.

A világ megmérhetőségének problémáján, a teljesítmény és a siker mibenlétén sokan elmerengtek már. A szerző tiszta és mérhető viszonyokat szeretne, sokan vagyunk így, de nincsenek sehol tiszta viszonyok, csak törekvések. De azokat konszenzussal kéne elérni.  

Azt is fontos megemlíteni, hogy nagyon nagyra tartom a (hivatalos atlétikai zsargonban így nevezett) hosszútávfutást, ahogy a futás bármilyen formáját, legyen az 100 méter vagy 1000 kilométer. Az atlétikaversenyek futószámainak közvetítését nézem, drukkolok, kétméternyi atlétikai tárgyú könyvem van a polcon, futóbabakocsival sem szgyelltem éveken át futni, téli beltéri OB-kra eljárok a gyerekekkel, megmutatni nekik, hogy milyen komolyan tolják a fiatal atléták, nincsen lesajnált szakág. Talán elég annyit mondanom, hogy a lakásomban két fal is a sidney-i olimpiai tízezer méteres döntője kulcsmomentumának van szentelve. Itt, a hat éve működő saját futóblogon pedig az első nagy interjú Szűcs Csabával, (még mindig, 26 évvel később is, hüm hüm) magyar maratoni csúcstartóval volt. És több száz posztban foglalkoztam a futással, no nem azért, mert megfizettek.

A futás színes világ, mindenkinek van helye, de úgy tűnik vannak az egyenlők közt is egyenlőbbek.

1009544_10152215466374936_108722610_o.jpg

SOK KÉRDÉS ÉS EGY POKÉMON

Számomra a futás nem szakma, nem munka, nem kaptafa, nem út az érvényesüléshez, nem kiugrási kísérlet, hanem mindenekelőtt önkifejezés, szabadságélmény, amiben az eredményesség sokadlagos, a görcsös sikerre törekvés nem létezik, és nem hiszem, hogy vannak alantasabb vagy magasztosabb távok. Ez egy csodás hobbi - melyik sport nem az az űzőjének, bármilyen szinten is űzi? Mindenki hobbista, csak valaki jobban palástolja. Egykor talán szívszerelemből, talán szülői nyomásra elkezdte, vagy ez tűnt kiemelkedési lehetőségnek, de úgy vélem: akik utálják a sportjukat, már rég otthagyták. De ha a magyar hosszútávfutóknak ennyire keserű mutatvány ez az egész futkosósdi, ha ennyire problémás a belőle való élés, akkor hagyja abba. Ha viszont csinálja, ne óbégasson, senki nem kényszeríti.

Deli szövegében és számos kommentben is egybemosódnak az amúgysem tisztázott határok. Mi az élsport? Mi a versenysport? Ki számít minek? Hol kezdődik a profi, félprofi és amatőr? Az amatőr is versenyzik, akkor most mi van?

Mi a hosszútáv valójában? Az ultrából nézve a maraton rövidtáv (babatáv)? Van "fapadosabb" futás? Van hobbijellegűbb futás? És ha igen, akkor azon belül vannak profik és amatőrök? Milyen más terepe van megmérnie, összevetnie magát az embernek, hogy hol tart, mint egy verseny? Ez természetes. De ők mégsem űznek versenysportot. Vagy igen? Vagy homályosak a kritériumok. Segítség!

És akkor mi van a tömegsporttal? Deli nem tömegsportol, de én mondjuk igen? Kinek a feladata X és Y népszerűsítése? Kin lehet számonkérni, ha valamelyik szakág hátrányt szenved, vagy a másik túlelőnyt élvez? Az űzőin? Az államon?

Ha az állam csak a verseny- és élsporttal, illetve utánpótlással foglalkozik, akkor nem az ő feladata felkarolni és népszerűsíteni, és a mérhetőséget pontosan lefektetni? Miért kellene a médiának vagy bárkinek ezzel foglalkozni? Kinek az érdeke előbbrevaló: egy szűk elité vagy a tömegeké? Van-e közös érdek? És akkor az ultra az igazából egy atlétikai mostohagyerek, még akkor is ha van ultrafutó bizottság az atlétikai szövetségnél, a nemzetközi szervezet (IUA) pedig az IAAF reguláció szerint működik?

Deliről egyébként eldönthetetlen, hogy ő amatőr vagy (fél)profi, mennyi időből gazdálkodva, mennyit áldozva tart ott, ahol van. De egyszercsak úgy járt, mint a Malacka és Tahó dalában az ünnepelt: “Nőtt egy Pokémon, a kukimon, a születésnapi bulimon.”

Ez a Pokémon Delinek az ultrafutás. Valami beakadt, fájni kezdett. Lássuk!

AZT SZERETNÉM, HOGY...

Próbálom megfejteni, hogy mit szeretne Deli kibrusztolni... a kinek is? És csak ő szeretne, vagy a társaival (klubja, magyar maratonisták, magyar hosszútávfutók) együtt szeretne valamit? Vagy a világ hosszútávfutói (egyesüljetek!)? Változzon meg parancsszóra a közvélekedés? Sok sikert. Tiltsák be az ultrasportot? Írjon a Népsport is ajnározást heti szinten? Kötelező felület kell? Készüljön film rólatok? Imidzsfilm vagy doksi? (Mondjuk, elég sok van, de leginkább a The race that shocked the world-öt ajánlom. Szöul 100 méteres döntő, 9-ből hét doppinggal bukott.)

Ha összegzem:

  • Több elismerésre van szükségük: több szponzoráció, több ajnározás, több megsüvegelés, több rivaldafény.
  • Több publicitásra van szükségük: kvázi tessék velünk foglalkozni, punktum. Minimum két oldal naponta a Blikkben, hetente Index-interjúk, Hall of Fame-be iktatás minden OB után.
  • Mérhetőség, megkülönböztetés, hierarchián belül előkelő helyre kerülni.

Van ennek realitása? Próbálom végiggondolni a magam futóparaszt eszével. De basszus, amikor ilyet olvasok, mint Delinél, hogy “általános társadalmi tisztelet” meg “a jelenkor értékrendi válsága”, akkor a lábszagú nyolcvanas évek frázisai jutnak az eszembe. Meg ‘90-es évek egyetemi évei a nyelvvédő tanárokkal, a Magyar Nyelvőrrel, majd a 2010-es évek vége a Békemenettel. Idővel azért lettek nevetségesek ezek a mozgalmak, mert talajtvesztett, izzadságos követeléseik voltak, anakronisztikusak voltak, és a világ elszáguldott mellettük.

ÉRDEKES ÉS FONTOS MEGLÁTÁSOK

innocent_tweeting.jpgVan a Deli-írásban sok izgalmas és értékes felvetés, megismerhető egy másik futóoldal. Jópár gondolata megfontolásra és egyetértésr érdemes, például a futásban eluralkodott marketing-bullshit, az (éhező) edzők viadala, vagy a túlzásba vitt Facebook-posztolgatás és a tartalmatlan sportolói oldalak. Utóbbiban mindenhol találunk visszatetsző példát: ugyanúgy túlhajtva, gyakran a semmit habosítva instagram-királykodik a magyar 1500-as topatléta vagy a félmaratont egyáltalán teljesítő no name futó, mint ahogy a Facebookon pezseg a terepes menő vagy az ultra alfahím/nőstény.

1) Lebecsülés. Egyetértek Delivel, én is sajnálatosnak tartom, hogy valaki lebecsüli a “csak” tízezer méter futását. Vagy bárminek a futását, aminél a kacsacsőr balra mutat (kisebb mint…) Sajnos ez a kor az egyre feljebb tromfolásra, überelésre épít. De ez nem jelenti azt, hogy ami hosszabb, mint 10 vagy 42 kilométer, az óhatatlanul az valami talmi futás lenne, amit csak ködösítésből, marketingcélokból hoztak létre. Viszont ha sajnálja, hogy valaki (leginkább a közönség) lebecsüli a hosszútávokat, ő miért teszi az írásában ugyanezt lekezelő tónusban az ultrával?

Amúgy szerintem a közönség nem lebecsüli a hosszútávot, csupán érdektelen számára. De számonkérni őket, a figyelmüket követelni pont annyira értelmetlen, mint azért reklamálni, mert a téli olimpia itthon sokkal kevésbé érdekli a közönséget, mint a foci EB, vagy akár egy fos NB1-es focimeccs. De erről a poszt 2. részében.

2) Hype. Egyetértek Delivel, hogy túl sok (de nem elég) a hype a futás körül. Ez jót tesz a sportnak, a bázisnak, de hamis illúziókat is kelthet. Hype van a ruházat, a táplálákozás, a kiegészítők, az edzők, a távok, az idők, a  versenyek - gyakorlatilag minden körül. Csoportnyomás, marketing- és családi nyomás, ön-nyomasztás. Egy felgyorsult kultúrában sokszor gyorséttermi színvonal uralkodik ebben a sportban is. Gyorsan, kell, most, azonnal, fel akarom rakni a falra, ki akarom rakni a virtuális falra, én én én. S így jönnek létre elbaszott edzések, túlvállalások, megreccsent versenyek, sérülések, csalódott futók, befeszülések, stresszek, mert hiányzik az alázat és/vagy az önismeret. Gyere buci, bekaplak.

3) Munka. Teljesen egyetértek Delivel, hogy óriási erőt és kitartást, sérülésmentes hónapokat igényel lefaragni pár percet egy 2:32-es maratoni időről. Vagy fél percet egy félmaratonból, én évek óta libikókázom 1:17-1:18 környékén, viszont nem lettem fiatalabb és a bőrlégzést sem sikerült elsajátítanom. Le a kalappal Csere Gáspár, Józsa Gabi előtt, vagy a régi menők és kismesterek előtt, vagy a még mindig fungáló nagy öregek (Beda Szabi, Szabó Gábor, és a többiek) előtt. Ez valóban nagy dolog, és tényleg tökéletesen rejtve van a nagyközönség előtt az aprómunka, napi küzdés, farigcsálás. Végsoron a Semmiért Egészen.

Ez sajnálatos, de ahogy mindenhol csak a munka végeredményét látják az emberek, ott nem lehet lábjegyzetelni, hogy ez mivel járt. (Én sem tudok egy filmemhez megcsillagozott megjegyzéseket fűzni.) Viszont a kritikának és fintorgásnak mindig ki van téve a produktum. Miért 2.31 lett, miért nem ment 2.30 alá? Mintha a tízes számrendszerben a nullák és felek valami fantasztikus határvonalakat jelentenének. A közönség hálátlan és elégedetlen jószág. Egyébként az is nagy dolog, ha valaki teljesít egy maratont, vagy a 4:30-as idejét 3:53-ra javítja. Vagy csak odaáll a rajtvonalhoz: az már egy elhatározás, tisztelet nekik.

4) Mezőny. Egyetértek azzal is, hogy a mezőny fogalma relatív. Erős vagy gyenge, kevés vagy sok az induló? Valóban egy három fős mezőnyben dobogóra kerülni matematikailag sem bonyolult. Vannak drága versenyek, ahova csak azok jutnak el, akik megengedhetik maguknak vagy nekik megengedik mások. De ez csak áttételesen pénzzel megváltott ismertség, médihír. Azért oda kell menni, és futni. A Spartathlon amúgy pont nem jó példa, mert ott mindig összegyűlik valamennyi elit, de a számuk attól függ, mennyire van közel a görög versenyhez egy 24h VB vagy EB, vagy például idén pont a 100 km-es VB. (És arról akkor még nem beszéltem, hogy ultrán belül is van egy törésvonal, hogy csak a kimért pályán, szinte laborkörülmények közt futott 6-12-24h és 100km az "igazi" ultra. Nem kezdek bele.)

Ha megfordítom, akkor kérdem Delitől: hányan is indulnak a magyar OB-kon? Ha végignézek egy budapesti maraton vagy félmaraton előtt az OB-résztvevőknek fenntartott karámon, körülbelül pár tucat ember (felnőtt kategóriájú nők és férfiak) árulja ott a petrezselymet. Az mezőny? Nem tudom, ezért kérdezem, hogy ez a hazai viszonyokhoz képest csodálatosan dús, vagy nevetségesen kevés. Tudom, hogy volt kvalifikációs szint (ha jól emlékszem 1:14 a fél, 2:42 a full maratonra a férfiaknál) az induláshoz, nem tudom, ez manapság van-e még, de a futott idők alapján még én is simán beférnék a 15-20.-ba, pedig aztán tényleg egy otthonülő hobbista vagyok. Ez a mezőny nekem nem tűnik sem soknak, az eredmények alapján pedig elitnek sem. Itt a 2017-es fél (ezen indult (50 férfi  és 33 nő) , 2017-es maraton (ezen 22 férfi, 18 nő).

Amúgy legkevésbé sem a futó tehet arról, hogy nincs mezőny. De azért tudjuk, sok olyan futó van (legyen az hosszútávos vagy ultrás), aki úgy válogatja a versenyeket, hogy hol gyűjtheti be a heti vállveregetést - ők nekem csak díjfutók, róluk a 2. részben. A futás világa annyira tág és megengedő, gyorsan változik, és a közönség figyelme és igénye jelentősen befolyásolja (sajnos vagy nem sajnos), hogy ember legyen a talpán, aki megpróbál rendeleti úton hierarchiát felállítani.

Melyik nap nem hallunk hírt, hogy pl. valaki hét nap alatt hét maratont futott hét kontinensen? Vagy egy éven át minden nap futott egy maratont? Biztos van, volt, lesz aki a Mont Blanc-on futópadozott 48 órát (és lesz, aki meg akarja dönteni), vagy hátrafele medencében gyalogolt 100 km-t, esetleg babakocsival futotta le a Western States-t. Az egy perc alatti csettintés, a vulkánban kerékpározó kapcsán tényleg csak azt kérdezem: minek? Ez az ember fejlődőképességét, nagyságát, netán telhetetlenségét bizonyítja? Vagy humorérzékét? Netán adaptivitását? Mitől másabb egy egy perc alatt legtöbb törzscsavarás rekordja, mint a sub 2h maraton? Ki és hol húzza meg a határt önkényesen?

personaltrainerplaymobil500.jpg5) Edzőkérdés. Azt is jól látja Deli, hogy az edzőkérdés manapság véleményes dolog (erről egy hosszabb írásra készülök a blogon). Vannak más munkamódszerek, eltérő nézetű és felkészültségű figurák, ezért létezik a szembenállás is, a másik munkájának lefitymálása. A többség végzett ember, de simán van, aki némi futómúlttal, egykori TF-s (főleg testnevelői) diplomával egyszercsak edzőnek nyilvánítja magát. Ég és föld. Persze, lehet valakinek őstehetsége.

Nekem nincs és nem volt edzőm, inkább a purista vagy orthodox szemléletben hiszek, hogy egyedül elérve minden többet ér. Hadd idézzem Szűcs Csabát.

“Mivel elvégeztem a Testnevelési Főiskola edzői szakát, magamnak csináltam az edzéstervet, nem volt ebben rizikó. Működött az önkontroll: kitaláltam vasárnap, hogy mi lesz a jövő héten. Abban a félórában, amíg ezt leírtam, az edzőm voltam, az elkövetkező hét napban a versenyzőm. Tudtam, hogy ha el akarok valamit érni, akkor ezeket a durva edzéseket meg kell csinálni. Ha éreztem, hogy itt a vég, akkor beiktattam 1-2 könnyebb napot... Ha bejön egy vevő a boltba és pulzusmérút keres, akkor elmondom neki, hogy én ugyan enélkül futottam magyar csúcsot, de tudom, hogy segít a szett, s ha ez fontos neki, vegye meg.”

Ennek ellenére hasznosnak tartom, hogy amatőr szinten is lehet edzővel együttműködni. Sokan azért fogadnak edzőt, mert úgy vélik, hogy egyedül nem tudják elérni a céljukat. De nem ez az egyetlen üdvözítő út, bármit is állít a netet mostanában elárasztó futótoborzó kampány, miszerint Az életmódváltásod csak akkor lesz sikeres, ha már az első lépéseknél szakértő segítséget kapsz!” Ez egyszerűen nem igaz. Nem fair ezt hirdetni. Ezer ellenpélda van. Sőt több, mint ahány az említett módszerrel jött létre. De ez már a marketing része, lelkük rajta.

Ugyanakkor örvendetes, hogy vannak, akik kezet nyújtanak kezdőknek, hogy ne hályogkovács módjára vágjanak a futásba, pont a fentebb említett nyomáskényszerek gyűrűjében. Megjegyzem, épp egy olyan ember, Moós Gergő alias Dagadt Köcsög hirdeti többek közt ezt a futótoborzó-vállalkozást, aki úgy váltott életmódot, hogy egyedül, saját elhatározásából, saját erejéből vitte sikerre a fogyást és futást. Legalábbis nekem ez rémlik az általam készített interjúból, a blogján nem tudtam visszakeresni. Ez a szlogen csalóka, mert azt a téveszmét próbálja elhitetni az újonc futókkal, hogy kezdettől fogva edzővel kell készülni. De ha valaki erre áldoz, akkor hajrá, ez az edző és futójának üzletszerű kéjelgése.

Non scholae, sed vitae...? Lehet, hogy nincsenek is iskolák, csak az élet, sőt: magunk, a saját tapasztalatunk a legjobb iskola!

Rezümé (mert ez tényleg külön posztot ér meg): hogy nem kéne sértegetni az edzőket, akik eredményesen és elismerten dolgoznak (ezért vannak várólisták gyakran), ahogy azt sem kéne sugallni, hogy mindenkinek edző kell, mert az vezet a nirvánába. Az is biztos, hogy erős, hangzatos túlzás, hogy az edzők megrekedtek a hatvanas évek színvonalán (ez persze lehet újságírói tupírozás, mert amikor Lőrincz Olivér előadást tartott a Magyar Edzők Társaságának Állóképesség-konferenciáján (videó), akkor nem vágta a szemükbe, de lehet hogy viselkedett). Viszont azt sem érdemes sugallani, hogy csak pár edző él a pulzuskontroll lehetőségeivel. Egy fos NB2-es csapatnál is pulzuspánttal futnak, és talán tudják is használni a grafikonokat. Eleve nem kell a pulzuskontroll fontosságát sem alaptörvénybe iktatni, mindenki tudja, hogy nagyon hasznos indikátor, de vannak, akik inkább intuitíve vagy más módszerek alapján edzenek. 

6) Versengés vs Teljesítés. Egyetértünk abban is, hogy szignifikánsan a hosszútávfutók inkább versengenek, az ultrások inkább teljesítenek. Vannak átfedések, halmazmetszések. De mindegyikük az eredményért teszi, még ha minden közösségben van sok a jószándékú, a futás örömének élő, szimpatikus figura, és van pár könyöklő, harsogó, görcsös igyekezettel nyomuló arc.

Az eredmény szó azt jelenti, hogy valami lezárul, valami célt ér, eredménye lesz. Így a teljesítés az utolsó vagy első helyen ugyanaz. Így abszolút értékben nem lehet megkülönböztetni eredményes és nem eredményes sportolót. De hát zágson, az ultrások egy teljesítéssel is dobogóra kerülnek, nemzetközileg jegyzett eredményt érnek el, a hosszútávosok meg alig valamit. 

les-playmobil-a-l-heure-des-jo_reference.jpg7) Áldozathozatal. Ez kábé a gyors vagy lassú rostok témaköre. Egyetértek azzal is, hogy, nincs értelme annak, hogy a „valameddig” gyorsan futni tudás törékeny, komoly, aprólékos edzésmunkával megszerzett képességét - ha úgy tetszik az iram-állóképesség nagyon magas szintjét -, egy atléta feláldozza a végtelenül sokáig, de lassan futni tudás képességéért. Az extrém hosszú távok rendszeres teljesítése jelentősen limitálhatja egy futó gyorsképességeinek jövőbeni előhozhatóságát és végletesen kötötté teheti a mozgását.

Én a hosszú téli felkészülés után tavasszal tudok futni egy maratont, ez az egy lehetőségem évente, mert utána az ördöggel kötött szövetségem okán áprilistól ultrázom, és onnan már képtelen vagyok egy erős 42km-t futni, mert erodálódik a test, kopik a gyorsaság. Pontosan tudom, hogy mennyire limitálja a testet egy-egy extrém hosszútáv. Így érthető, hogy aki a csacsavacsa lábait előrébb tartja, az kerüli az ultrát. És jól teszi!

De nem világos, hogy minek a védelmében írja Deli a fenti sorokat. Vagy preventíven, hogy a balga hosszútávosok nehogy ultrázni kezdjenek? Csak jelzem, hogy mint mindenkinek, neki is ketyeg a biológiai órája. Most 30 éves, ha esetleg 10-15 év múlva, vagy akár korábban, mert nem terem elég babér a hosszútávon, eljön ultrázni, akkor a fejére olvashatják az ultráról írott sorait? Vagy csakazért sem jön, mert megátalkodottan rangon alulinak tartja a hosszútávhoz képest?

Ha ezeket boncolgatná Deli, remek írás lenne, tényleg érdemes lenne foglalkozni ezekkel. De az egész témára ráhúzza az ultrások (nem megérdemelt) sikerének kérdéskörét, az ultrás edzők elismertségének anomáliáját, és elindul a lavina. Az írásban már eljutunk a záróizmokig, ami jól hangzik, én is szeretem a fosászuhanyt, jó ha megkönnyebülök és tovább futhatok. De hogy azon múlna egy ultrás mezőnyben a helyezés? Inkább a Hahota-magazinba illő feltételezés.

KÁRTÉKONY ÉS MEGOSZTÓ MEGLÁTÁSOK

Deli írása - a felhozott értékes eszmefuttatásokon kívül - mélységéletlen, mert hol szűklátókörű, hol rövidlátó. Pont olyan, amilyen ez az ország. S pont arról szól kicsiben, amiről az ország nagyban. Egymásra mutogatás, sérelempolitika, hibáztatás, az el nem ismertségből fakadó zaklatottság, az árkok ásása és falak építése, no meg a primátusért, azaz a fölényért, elsőbbségért folytatott harc.

A Kretén magazin anno erre jó megoldást kínált, a frusztráció levezetésére vezette be állandó és kedvelt rovatát, az “Igeeen? Na maj’ jól bemosok egyet!” képsorozatot.

Van itt fintorgás, sérelemből fakadó ítélkezés és lesajnálás, de elsősorban sok kritika az ultra és vonzáskörzete iránt. Ezek többsége felületes rálátásból, rosszindulatból, tapasztalatlanságból származó, mekkmesterkedő eszmefuttatás (részletesen a 2. részben).

Deli több figyelmet, elismerést és publicitást követel a hosszútávfutásnak. Magam sem kívánok többet a kedvenc sportomnak. Ő azonban leszűkíti a fogalmat ”klasszikus atlétikára”, mintha ki lehetne ebből rekeszteni az ultrásokat, ami vicces, hisz a távfutás egy nagyon ősi foglalkozás és mozgás/közlekedésforma volt (lásd A sport kultúrtörténete (posztom itt), vagy A futás világraszóló története (ajánlóm itt).

Még jó, hogy a terepfutókba nem köt bele Deli, ők aztán kemény gyerekek, a hegyek Marlboro Manjai, repülne is a sáros Salomon legközelebb a Vivicittán. Csakhogy: az ultra népszerűsége töretlen, a tömegsport bővül. És ez a tendencia még bőven tovább folytatódik. Sad but true. Sokkal többen szivárognak át ultrába, mint a hosszútávba. De örülhetne ennek Deli, hisz annál elitebb, szűkebb lesz az ő világuk. Csak a figyelem lesz kevesebb. A régi dicsőségükért tapogatózó hosszútávfutók pedig törjék a fejüket, mivel lehetne bármilyen figyelmet kívivniuk, mert nemzetközi szinten olyanok, mint a magyar focisták: épp csak hogy lehozzák a meccset.

Az ultrások nem tesznek érte, és hasraesnek előttük, a hosszútávfutók akarják, mégsem esik senki hasra. C'est la vie.

playmobil-para-racing.jpgNEHÉZ A SORSA

Baszki, de nehéz is lehet Magyar Atlétának lenni. Vannak az igazi Atléták, akiket le se szarnak, és van a többi (ál, hamis, koca) atléta, inkább csak futók kis F-fel, akikért viszont bosszantó módon rajonganak. De kik is, mik is az atléták?

A modern (magyar) atléta nyilván anyatejsavat szívott magába gyerekkorában, és laktátküszöb volt a lakásban, a busz futott utána iskolába menet, és ő mentette fel a tesinatárt a tornaórák alól.

Aztán mikor már minden sínen van, jön a média, jönnek az ultrások, jön az értéket nem felismerő közönség, és nem becsüli meg őket.

Hiányolják a (média)hátszelet, pedig ők szoktak bolyban futni, akkor meg mi a baj a légüres térrel? Mert innen a partvonalról, a közönség soraiból nem úgy tűnik nekem, hogy óriási ellenszélben kell futniuk. Ők csak viszik a keresztet nap mint nap, csak ők edzenek leszegett fejjel, letéteményesei egy törékeny kultúrának, veszélyeztetett állatfaj, narancs kód, roger!

KLASSZIKUS ATLÉTÁK

Sokat hivatkoznak a klasszikus atlétikára, amin az 1896 utáni időket értik. Ha visszamegyünk a valóban klasszikus időkbe (üssük fel Philosztratosz Gymnasticusát!) és megnézzük a futószámokat, akkor azt látjuk, hogy

  • volt a sztadion futás (kb 180m, mai 200 m-nek megfelelő),
  • volt a kettős sztadion, a diaulos (mai 400 m),
  • és volt a dolichos (7 sztadion, kb 1500 m). Nem voltak hosszabb távok, szóval, miről is beszél a szerző, amikor klasszikus atlétikát emleget?

A maratont, a tízezret, ötezret az újkori olimpiai mozgalmárok találták ki, akik egy tragikusan endogén, és kirekesztő szervezetet hoztak létre sport ürügyén pénzcsinálásra és meglett korú férfiak fontoskodására. És persze egy sportolói álomgyárat. Ettől még ezek szép távok, de csak annyira klasszikusak, amennyire 120-130 év alatt azzá lehet válni, szemben 2500 évvel.

Tehát ha ma egy komoly futó komoly, klasszikus atlétikai futó szakágat szeretne űzni, akkor neki bizony csak a 200, 400, és 1500 méter maradna, no meg bizony a Spartathlon. Ugyanis ezeknek van hiteles és klasszikus történelmi forrása, bizonyítéka. A többi mind kreált táv. Nagy bánatára sokaknak: sajnos a maraton is egy sosemvolt, kamu táv, igazi atlétikai blöff. Ettől még szeretjük. Erről itt lehet olvasni, benne több hivatkozással. És amilyen gyorsan megy ma egyes egyházi személyek szentté avatása, nincs kétségem, hogy 120 év is bizonyos szómágiával már klasszikusnak számítható.

la_aventura_de_la_historia_sabio_de_atenas.jpgKI IS AZ ATLÉTA?

Kis antik kitérő, hogy valóban értsük egymást. Zeusz és Protogenia fia volt Aethlios király. Ő az Élisz régió (ez a kesztyű alakú Peloponnészoszi-félsziget észak-nyugati fele) városában, Olümpiában székelt, a versenyek és vallási ünnepek védnöke volt. Az ő tulajdonnevéből származik az athleta szó. (Mi magyarok ezt a kolbásszal tudjuk eljátszani: Csaba, Gyula.) Görögből átfordítva azt az emberi törekvést jelenti, hogy meghaladja saját magát.

Ha az (ógörög) alapjelentést nézzük, az atléta szót a nehéz munkát végző emberre használták, nemcsak a a viadalokon indulókra (akkor még a sport mint fogalom nem létezett). Ők évente elmentek Iszthmoszba, Püthiába, Nemeába, Olümpiába és megmérették magukat. Komolyan vették, előírás szerint 10 hónapon át készültek (korabeli sportállás volt, de egyben saját anyagi helyzet függvénye, ha nem volt mecénása az atlétáknak). A szó bevezetésével a hangsúlyok is eltolódtak: a versenyzőből (görögül aszkhetesz » aszkéta) atléta lett, aki már valamiért csinálja a sportot, nemcsak önmaga gyönyörűségére.

A drámaíró Euripidész azt mondta, hogy "Hellász sok bajt ismer, a legrosszabb közülök az atléták népe." Ezalatt azt értette, hogy értelmi képességeik nem voltak túl szofisztikáltak, csak a testükkel és a másikon való felülkerekedéssel törődtek, ami nem éppen illett a görög embereszménybe. Galénosz, az ókor neves, és a középkor egyik legtöbbet hivatkozott orvos-filozófusa Hygiene c. munkájában pedig kifejti, hogy az atléták semmivel sem különbek a testi megerőltetés tekintetében, mint egy kubikos (árokásás megint!), hordár, ház- vagy hajóépítő. Ez alapján az építőiparban dolgozó Csécsei Zoli vagy Szőnyi Feri kétszeresen is atléta.

Voltak az athlón típusú versenyek (díjért való harc), ahol valami értékes tárgyat lehetett kapnia a győztes atlétának, és voltak a rangosabb koszorús versenyek, az agón típusúak. A szó a szabad férfiak gyűlésének helyszínét jelentette, ahol vitáztak is, később vásárteret és versenyhelyszínt, de átvitt értelemben mérkőzést is. A görög élet jellemzője volt, hogy a nyilvános élet szinte minden területén versenyeket rendeztek. Agónnak nevezték az élet-halálharcokat, tétre menő küzdelmeket, választási korteshadjáratokat, művészeti versenyeket. A lényeg: a szembenálló felek egyikének a legyőzése.

Euripidész nemcsak az atlétákat nem szerette, de az agonalitást sem, ami pedig később egyértelműen a görög kultúra motorja volt: a versengés a teljesítmény és becsvágy megtestesülését egyesítette. A mai korban itt válik el a (fél)profi és amatőr szemléletmód: valaki mást akar legyőzni, valaki önmagát, és ezalatt meg is ismerni. Valakit a megélhetés, a sportból élés, a klubjuttatás is motivál, másnak ez eszébe sem jut. Sajnos ma már a versengés csak kevés helyen a kultúra motorja, inkább a kultúrálatlanságé és a könyöklős üzleté.

kepernyofoto_2018-02-13_21_49_52.pngARANYLÁBÚ GYEREKEK, MI VAN VELETEK?

Deli írásából úgy tűnik, mintha a mai hazai hosszútávosok nem találnák a helyét. Szeretnének ismertséget, de ehhez nincsenek meg az igazi eredmények. Bár szerintük megvannak, csak ezt a nagyközönség és a sajtó nem veszi figyelembe, vagy el sem jut hozzá. Persze a sajtón számon lehet ezt kérni, elvileg az lenne a dolga, hogy a pelyvát az ocsútól megkülönböztesse, el tudja helyezni az adott teljesítményt egy szakmai palettán.

De a nagyközönséget ezért kárhoztatni csacsiság. Ugyanis a publikumot nem érdekli a Spiriev-táblázat. A közönség ezt látja a magyar hosszútávfutásból: mintha valami szürkezónában leledzene. Nem rossz, de nem is kiemelkedő. Atlétika amolyan esterházy-s vajszínű árnyalatban. Az aranylábúak meg nem értik, hogy miért nem szeretik őket. Mi van veletek?  (Hallgassuk meg az alapművet.)

Zavaros, hogy akkor most ki is a reprezentánsa a hosszútávnak? Kik az elit maratonisták és tízezresek?  Tagjai közt vannak, akik valóban sportállásban futnak vagy edzősködnek (törpekisebbség), sokan civilként, félprofi ódon próbálják űzni választott távjukat. Deli írásból a sorok közt olvasva kiderül: boldogtalanok. Ez nem jó állapot. De a hiányzó boldogságot nem mások savazásán keresztül lehet elérni, és nem is az érvényesülésen keresztül. Felállhatsz akárhány dobogóra, nem garantált, hogy boldog leszel. Az valahol máshol van. Mindenkinél máshol, de gyakran a közös metszéspont az önazonosság. Hogy szereted-e, élvezed-e, amit csinálsz. Hogy feloldódsz-e a tevékenységben vagy csak jobb híján vitézkedsz a rekortánon, terepen, betonon. Hogy eredménytől függetlenül időnként flow-ba jutsz. Hogy a képességeid és a magad által választott kihívások összhangban vannak-e.

kepernyofoto_2018-02-13_21_52_45.png

HAGYD ABBA

Amikor Deli írása végére értem, egy idézet ötlött fel. 2006-ban egy dokumentumfilmhez interjúztam Presser Gáborral, s kérdeztem tőle, mit tanácsol a fiatal magyar zenészeknek? Válasz: “Sokaknak azt, hogy ne külföldön folytassák, hanem azt, hogy itthon hagyják abba.” Kedves nyűglődő Atléták: itthon hagyjátok abba, ha a sikereket (mi a siker?) csak eredményességben, győzelemben, sajtónyilvánosságban, publikum-elismerésben méritek. Nehéz lehet nektek, ha csak ez elfogadható (Moldova kapusa a keresztlécre tette a pisztolyát, ha gólt kapna). Balczó András egyszerűen oldotta meg az “objektív mérlegre tevés” képletet. Szerinte az eredmény lényegtelen, ha belül elrendeződnek a dolgok: ha pontosan tudod, hogy te mit tettél vagy nem tettél meg, hogy célbaérj. Lamentálás helyett önmagában érdemes rendet tennie az embernek.

Egyébként ironikus módon ehhez segítséget jelent a cikkben hevesen támadott és leszólt ultrafutás. Amit a szerző legszívesebben parkolópályára tenne. Pedig más kárára ők nem lesznek sem jobbak, sem többek. A magyar “igazi” hosszútávfutók nem olyan döntés előtt állnak, hogy kis halak legyenek nagy vízben (külföldre menve sokadrangúak), vagy hogy nagy halak legyenek kis vízben (kacagva nyernek hétvégente bármit ez a 93ezer m2-n). Így marad, ami: nehéz lehet kis halnak lenni kis vízben. Azaz teljesen közömbös itthon, hogy te vagy te mit csinálsz ötezer méteren.

Aztán meg Madách Tragédiája ugrott be, ahol az egyik jelenetben Ádám Bizáncba látogat és rémüldözik, hogy vallásháború tört ki egy darab i-betű és a hozzátartozó értelmezések miatt (homousion vagy homoiusion). Futóviszonyokra lefordítva: ki az atléta?

MINDENKI VOLT KEZDŐ

Általában a kiáltványok szeretnének valamit, Delié pedig leginkább panaszkodós-támadós ventillálás volt.  Kinyilatkoztat és hibáztat, egyszersmind bélyegez, ellenség/ellenfélképzésbe megy át, és a saját közönségét/közösségét hergeli. A Murakami-könyvre utaló cikk címe szerint értékvesztés van folyamatban, tartalma szerint leginkább mindenki hibás, csak ők, a dolgozó-küzdő Atléták nem. Azért is sajnálatos a Murakami-allúzió, mert a japán író a hobbista civilfutók hatalmas táborába tartozik, és a saját futóélményeit elegyíti könyvében életrajzi elemekkel, az íróság megtalálásának történetével. Egyfajta természetes evolúciót ír le, ahova minden kereső ember elér. Lépcsőkről, szintekről, amiket megmászik a kiteljesedés reményében.

Ismerem régről a szerzőt, mégha felületesen is, csak versenyekről. Kezdetben én voltam feljebb a dobogón (pl. Egy 2011 őszi 10 kilis verseny: 0:36:39 Simonyi, 0:38:21 Deli), aztán megcserélődött.

deli_simonyi.jpg

Az olló szétnyílt, én áthallgattam más szakágakba is (ultra), ő maradt 42 km alatt, és rapid módon fejlődött. De! Mindenki volt kezdő futó. A dekádnyi műkedvelő tapasztalatom (pl. 5 Spartathlon-finish, 4 UB-finish, 2:47-es maraton, 1:17-es fél, 50 km OB ezüst, 6:28-as 81 km) ellenére a mai napig kezdőnek tartom magam, hisz mindennap egy újrázás, nekilódulás, tanulás, a futás iránti vágy újrafelfedezése. És tudom, hogy milyen szuper volt elkezdeni futni, belekerülni, benne lenni. Épülni belőle és általa, megtalálni új dolgokat, célokat és vágyakat.

Deli is elkezdte valamiért 18-20 évesen. Nem gondolom, hogy tehetséges, fiatal, éhes futóként a meggazdagodás vagy egy olimpiai győzelem lehetőségének hidegfejjel való végiggondolása miatt döntött így. Még akkor is, ha ahogy írja "a romantikán túl, a pénz jelent perspektívát az erősnek titulált atlétikai versenyszámokban". Valamit szeretett és keresett a futásban. Ebben a demokratikus, fair és (amatőr szinten) tiszta sportban. Hol romlott el a dolog? Miért kezdte el kvázi megbélyegezni a hasonló cipőben (de mégis más távokat) járókat, és miért gondolja, hogy van értelme a szakágak közt hierarchizálnii? Lehet, hogy hamis illúziókat táplált és nem kapta meg, amit (el)várt, és ezért kötözködik? Milyen értékeket vesztett el? 2. rész -->

Szólj hozzá

vita amatőr profi ultra atléta 2018 hosszútávfutás