2012. dec 11.

„A profizmus nem sikerélmény” - Hosszú interjúm Kropkó Péterrel (1. rész)

írta: őze bálint
„A profizmus nem sikerélmény” - Hosszú interjúm Kropkó Péterrel (1. rész)

kropko 2_SIMONYI copy.jpgNovember elején jelent megy a Magyar Narancsban a régóta fontolgatott, csiszolgatott, készítgetett Kropkó-interjúm. A szerkesztő javaslatára magázók lettek az interjúkérdések, mert mégiscsak egy majd' 50 éves emberrel beszélgetünk. Aki ismeri Pétert, az tudja, mennyire közvetlen, barátságos személyiség, akivel - pláne a sporttársaknak - nem lehet magázódni. (Megjegyzem: egy picit méltatlan tördelés is jutott neki (alsó féloldalon kezdődik, másikon teljes oldalon öles reklám, majd egy kép nélküli, csonka harmadik oldal következik).

Ráadásul hamvas gyerekkorom óta ismerem,  csodálom pályáját, felesége a nővérem padtársa volt 8 évig, természetes a közvetlen tegeződés. Amikor idén Nagyatádon a sötét éjszaka leszálltáig végig szurkolta az ironman távú versenyt amatőrnek és profinak egyaránt, az számomra erőt adó és példaértékű volt. Nem felejtem el, amikor legyötörten vánszorogtam a futókörön - lábamban egy háromhónapon belüli erős versenyterhelés (maraton, ironman, fél ironman, UltraBalaton, Terep100, kitudja még mi minden) - egy számomra méltatlan futóteljesítményt leadva, Péter bekiáltott, látva az agóniámat: "Javulósra!" Nem azt mondta, hogy hopphopp, vagy hajrá, vagy valami idegesítő biztatás (basztatás), hanem pontosan átérezte, mi a szitu, és látta, hogy most itt nem PB-ről van szó, hanem egy önösszekaparásról. Nekem ez a mondata, egész tiszteletreméltó pályafutása és személyisége a mai napig sok erőt ad, ezzel a cikkel tartoztam neki. Ez a minimum. Igyekeztem nem elfogult lenni. De már csak a stílus miatt is érdemes elolvasni: a közel 4 órás beszélgetésből, amelyet a nappaliban, ebéd közben, autóban iskola-óvoda felé és úszódedzésen a parkolóban várakozva ejtettünk meg, ez a hosszúra szerkesztett szöveg adja vissza tán leginkább a hangulatot. Ahogy feka triatlonistával nem nagyon találkozni, ilyen jósvádájúval szintén ritkaság.

Figyelem! Két részben közlöm (a II. rész december 16-án, vasárnap, hétvégi olvasmányként kerül ki), mert egyszerre hosszú lenne megemészteni, másrészt meg tanuljatok meg visszalátogatni a blogra. :-)  Az eredeti interjú itt olvasható Ungarische Lokokomotiv címen.  

Figyelem2! A cikk készítése időpontjában Kropkó Péter még a Triatlon Szövetség alelnöke volt. Azóta ez november 17-én alaposan megváltozott. Ez különös pikantériát ad az erre vonatkozó bekezdéseknek (lásd II. rész).

Kropkó Péter, vasember

I. rész „A profizmus nem sikerélmény”

3800 méter úszás, 180 km kerékpározás, a végén maratoni futás – ennyit kell megtenni a hosszú távú – „ironman” – triatlon versenyeken. A 2005-ben visszavonult, most 49 éves vasember, a Magyar Triatlon Szövetség alelnöke 51 világversenyen teljesítette a távot, Japánban emlékművet állítottak a tiszteletére. Profik és hobbisták emberfeletti küzdelméről, flow-élményről és válságmenedzselésről, esendő alfahímekről és a szörföző kutyáról beszélgettünk.

Mikor álltál először rajthoz?

Kropkó Péter: A triatlon elképesztő karriert futott be, és a felfutás ma is folytatódik. Itthon 1983-ban rendezték az első versenyt, a Vasi Vasembert (A triatlon válfajairól lásd Hárompróbások című keretes írást), ami csak rövidtávú volt. A sportág olyan népszerű lett, hogy a KISZ a támogatott kategóriába sorolta. Én 1984 őszén, Szolnokon kóstoltam bele a sportágba, amely hamar elképesztő népszerűségre tett szert, nem véletlen, hogy az akkori rendszerben is a KISZ is nem csak hogy a tűrt, de a támogatott kategóriába sorolta ezt a „mozgalmat”. Biciklivel kezdődött a verseny, 10 km az újszászi erdőben, visszabicikli, majd kajak (!) és úszás. Futás után hatalmas előnnyel karikáztam, kinéztem a nem létező kamerába mosolyogva, hogy "nyertem", majd mellettem ezerrel elment három versenyző bolyban. Én meg mint a farkas a gyalogkakukkban lekonyult füllel ott maradtam. Majd jött a kajak, ami minden irányba akart menni, de az irányok eredője csak kiadta a helyes utat, az úszásnál már görcsbe állt a lábam, nem bírtam a fordulónál a faltól elrúgni magam, ötödik lettem végül. Senki nem mondta, hogy tehetséges vagyok, vagy hogy csináljam: Kaland volt: a verseny végén agyonhajtva egy fél üveg sörtől is be lehetett rúgni éhgyomorra. Nem kellett másnak elismerni, mert amikor befutottam, tudtam értékelni a teljesítményt: „Atyaisten, ezt én itt mind meg tudtam csinálni?” Korábban az úszásban nem éreztem ezt. Óriási élmény volt, de ami odakötött, az a közösség, hogy verseny előtt és verseny után oda lehet menni a nagy nevekhez, és meg lehetett szólítani őket, lehetett tőlük tanulni, És éreztem, hogy ahol ilyen nyitott a közösség, nekem ott a helyem. Mert az ember szeret közösséghez tartozni, és kevés nyitott közösség van Magyarországon. Úgyhogy edzeni kezdtem.

Hogy tudtad megszerezni a versenyrutint?

Annak idején a támogatás a KISZ részéről abban merült ki – ők nem engedélyezték szövetség létrehozását alulról – hogy a versenyek rendezéséhez akár a Munkásőrség, akár az Ifjú Gárda, akár a KISZesek a verseny lebonyolításához szükséges munkaerő ingyen a rendezők rendelkezésére bocsátották. Nem volt útvonaldíj, rendezési költség, mindent elintézett a pártállami rendszer. Négy év alatt ez a sportág úgy kinőtte magát, hogy szövetség és állami finanszírozás nélkül talpon volt és működött, szinte minden bokorban triatlonversenyt rendeztek. Ma erre a Triatlon Szövetség nem képes.

Többen szurkoltak a nyolcvanas években egy ilyen versenyen?

Nem.

A nézőket akkor sem vonzotta, csak a rokonokat, haverokat?

Hát, a nyolcvanas években ha kimentem Miskolcon futni, az gyanús volt és tolvajt kiáltottak. Azért ma már más világ van. Ha nem is megy ki az emberek többsége – mert 93%-uk nem mozog – azért van a teremfoci, futogat néhány tízezer ember, esetleg százezer, de látni kell, hogy ma még mindig nem vagyunk annyira nyitottak egymás iránt, hogy kíváncsiak vagyunk a másik teljesítményére.

Az edzés mellett jártál egyetemre, vagy az egyetem mellett edzésre? Nem mindegy.

1984 telén az egyetem mellett már triatlonoztam, egyre komolyabban ment a dolog, de a tanulmányokat sem hanyagoltam. Bányamérnökként végeztem 1988-ban. Abban az évben jutottam el először nagy ironman-versenyre, a németországi Rothba. Ha 10 évvel korábban, kamaszként kezdek tudatosan triatlonozni, sokkal többet tudtam volna elérni.

Szerinte a benned huszonegy évesen felfedezett tehetség, az ösztönös érzék, a genetikai és fizikai tényezők dominálnak jobban, vagy gyerekkorban elkezdett szisztematikus edzésmunka?

Edisonnak van igaza, aki azt mondja, hogy 1 % tehetség, 99 % izzadtság. Ez nem csak a ciklikus állóképességi sportokra igaz, hanem gyakorlatilag minden területre az életben. Ha kapunk egy lehetőséget, akkor kőkeményen ezen kell dolgozni.

Hogy derült ki, hogy nemzetközi szinten is kell veled számolni?

Egy korábbi német versenyen nem kaptam kvótát, hogy a profik starthullámában induljak, így az amatőrök közt vitézkedtem, előzgettem rendesen. Már ment az eredményhirdetés, amikor összenézték a két futam időit, és kiderült, abszolútban én vagyok a harmadik. Szegény bronzérmest leparancsolták miattam a dobogóról. Itt volt az, hogy a profik neoprén úszóruhában nyomták, engem meg apámék bekentek kakaóvajjal, hogy ne fagyjak meg a Majnában. Még korábban volt egy hasonló eset: augusztusban Fadd-Domboriban mindenki egy „háromszámos” menőt várt győztesnek, tehát aki mindenben (úszás, bringa, futás) kiválónak számított, én meg a gyorsabb váltók között egyéniben befutottam a célba. Beültem egy sörrel a Dunába lazítani, és akkor bemondták, hogy éppen közeledik az első helyezett. Odabattyogok sörrel, hiányos ruhában a szpíkerhez, és közlöm, hogy elnézését, de én vagyok az első. Kiderült, hogy tényleg.

Miért a hosszútávú triatlont választottad?

Ebbe volt értelme belevágni. Ez a király-kategória, kőkemény hárompróbás megmérettetés szabadtéren, pihenés nélkül. A hawaii-i Ironman a világ legnagyobb triatlonversenye, a csúcsok csúcsa, olyan, mint a foci vb vagy a Tour de France. Zürichben, Frankfurtban 250-350 ezren nézik a versenyt a helyszínen. 14 alkalommal nyerte meg a tévés Oscart az ABC hawaii ironman-közvetítése. Egyébként én még olyan rövidtávost nem láttam, aki ne szeretne eljönni ironmanre. Ott volt a pénz, friss diplomásként ebbe volt értelme belevágni. A premizálás, ami Hawaii-on vagy egy Ironman-licenszes versenyen van – csak a névhasználatot több tízezer dollárért adják a versenyrendezőknek –, jelképes összeg ahhoz képest, amit egy sportoló a szponzoroktól kaphat. Azért is álltam profinak, mert egyesületi színekben nem maradhattam volna 42 éves koromig élsportoló. Egy közösség feladata ugyanis a közösség céljait kiszolgálni, s ez ütközik az egyéni érdekekkel. Egyensúly kell, de ha te többre vágysz, el kell indulnod magadnak, s ehhez az egyéni célhoz kell olyan embereket hozzárendelni, akik ezt segítenek megvalósítani, különben közepes közösségi célok megerősítésére megy el az energiád.

A nyolcvanas években még kevés magyar profi sportoló volt a szó szoros értelmében. Nem volt rizikós feltenni a triatlonra a megélhetést?

Ez nem tudatos, hanem ösztönös döntés volt. Évente három verseny kellett, hogy fedezzem a költségeimet. Szerettem, de a megélhetésért is csináltam, mindig két évre előre tudtam kalkulálni. A profizmus ott kezdődik, hogy elvégzem a munkám, nyerek egy versenyt, megdolgozom érte. Az eredmény elérése után mindezt elismeréssé és pénzzé kell váltanom, hogy legyen jövőm. Arra törekedtem, hogy a sajtó és a szponzor lássa: kőkeményen visszatermelem azt az összeget, amit belém fektettek, és visszasugározzam a sikert az emberekre, emeljem a triatlon ázsióját azáltal, hogy eljárok élménybeszámolókra, példát mutatok az embereknek, akik erre majd belevetik magukat a sportágba. Nem azért kapom a pénzt, mert én nyertem, hanem azért, hogy újra nyerjek.

De miért nem mindezt jól fizetett, sikeres állami sportolóként csináltad, miért „magánénekesként”?

Egy állam által dotált szövetség – akitől biztos fizetést kapsz –  csak addig gondolkozik veled és benned, amíg élsportoló vagy. Igenám, de amatőr élsportoló! És egy amatőr sportoló és a hozzátartozó rendszerek (egyesület, szövetség) képtelenek visszasugározni a közvélemény és a szponzorok fele, hogy milyen értéket képvisel, miért fontos, miért kell az útját másoknak példaként követni. Csak két szélsőséges példa: amikor egy jól dotált olimpikon kétes ügyekbe keveredik egy posta előtt, az full amatőr dolog. Ezzel szemben Gyurta Danira rá lehet könyökölni, a szponzor mondhatja: „Itt van ennyi pénz, ezt várom el és ő ezt megcsinálja. Az előfeltétel az üzlethez az eredményességed. Én hozom az enyémet, ketten együtt alkotunk egy szimbózist, s így mindketten többletteljesítményre vagyunk képesek.” Az életedet – akár amatőr, akár profi vagy - fel kell építeni, kell egy stratégiai, hogy lásd, mi van húsz év múlva. . A sport eszköz neked, hogy  érvényesülj az életben, feladatod győzni mindenáron, de ez csak eszköz a társdalmi érvényesüléshez. Nem szabad bekerülni az élsportolókra oly jellemző presszióba, hogy nem tudnak visszaépülni a társadalomba. Ehhez kell egy stratégiai látásmód, lásd magad 20 év múlva. Nem rozsdás kapák mellett ülni egy stadion szerszámos bódéjában, mert nem mondják, hogy mit kéne csinálnom. 1990-től van saját klubom, amelynek alapszabályában Kropkó Péter és az ő versenyzői támogatása van. És most már nem a versenyzésről, hanem a versenyeztetésről szól a dolog. Annyi évet kell levezetned, amennyit az élsportban eltöltöttél. Nálam ez 36 év, ebből 17 profi év. Indulhatnék a seniorok közt, lehetnék 15 kilóval könnyebb, szólhatna rólam a dal. De most már a négy gyermekemet akarom helyzetbe hozni. Ketten már triatlonoznak, de nem cél feltétlenül az élsport. Eddig nekem adták fel a labdát, most én adom fel nekik. Minden, amit a sportban elértem, rajtuk keresztül nyer új értelmet.

Ez a te missziód?

Elvittem a 7 éves fiamat aquatlon-versenyre (úszás-futás). Beugrottak a medencébe, fiam ordít: hideg a víz. Mondom, hogy jégtáblák nincsenek, ez ilyen, nem baj, jön a síp, figyelj. Sírva végigúszta az első felét, de aztán kiszállt, megöleltem, fiam, ez oké volt. Nem tudtam foglalkozni vele, mert mint szövetségi ember, dolgom volt a versenyen. Odajön hozzám: Apu nem sikerült az úszás, de nagyot futok majd. Erre én: Aki nem ússza végig, nem futhat. Kicsit később odajön hozzám megint: Apu, én újra le akarom úszni. Ebben benne van minden, hogy mi a túlélésünk titka: bármilyen nehézség van, felülbírálom magamat, esetleg helytelen döntésemet, újra bemegyek a vízbe, megteszem, ami a feladatom. Így dolgozom fel a kudarcot.

Nem nyomasztott a nyeréskényszer, hogy nincs mögötted klub, ami fizetést adna?

Szorongató érzés, a rajtnál gyomrodban egy kővel. Mai napig traumatikus élmény, konkrét veszélyérzet, ha meghallok egy helikoptert. A nagy versenyek rajtja előtti percekben ugyanis mindig megjelenik egy gép az égen, hogy fentről fotózza az indulást. Nekem erre egyből elindul az adrenalin, feláll a szőr a kezemen, mint az amerikai veteránnak Vietnámban, vagy a versenylónak a boxban. De ez nem negatív, kiküszöbölni való dolog: tudni kell kezelni, nekem a maximális teljesítményhez kell ez a drukk, a stressz.

Melyik volt a legjobb számod?

Mindegyikben tutinak kell lenni, de ki lehet pufferolni némi előnyt egy jobb számból. Úszó voltam gyerekként, az sosem volt probléma, mindig kijöttem az élen a bringára, de ez nem számít hosszú távú triatlonban, mert ott tilos a bolyozás, nincs az, hogy mész a mezőny szélárnyékában. Pláne Hawaii-on, ahol brutális szél és meleg van. Ha lehetne bringán bolyozni, akkor a rossz úszók esélye a nullára csökkenne, mert a menő úszók elhúznak egy gruppban. Ez egy nagy probléma amúgy a rövidtávú versenynél, nagy tömegeket vesztünk el profikból, mert nem látnak sanszot dobogóra állni. Ha van egy számod, amiben messze alulmúlod az átlag elit számonkénti teljesítményét, akkor esélytelenné válsz, annyi esélyed van, mint az árnyéknak délben. Ahol ezt nem szabadították rá a versenyekre a bringás bolyozást (németek, ausztrálok, angolok), ott óriási tömegek triatlonoznak, legnépszerűább sportok egyike. Sőt maga a sportág termel vissza hasznot a társdalomnak: ennyi ember van lefogyva, ennyivel kevesebb az infarktus. A triatlonista nagyon ért az élettanhoz, mert különben nem tudna végigmenni a pályán. De visszatérve: az ironman verseny fele a bringa, az meg sosem volt erősségem, s ez beszűkítette a lehetőségeimet, mert a futáson már nem tudsz annyit visszahozni. A kilencvenes években a világ legjobb hosszú távú triatlonos futója voltam, 2 óra 47 perces maratont futottam a verseny végén. Rendszeresen csúcsteljesítményt adtam le, a szakadék szélére küldtem a szervezetem, s ez hallatszott is: fújtattam, ezért hívtak a németek „Ungarische Lokomotivnak”. Az amcsiknak meg „Puszta Power” voltam, mert akkoriban bajszom volt.  A futással amúgy is vigyázni kell. A Tour-menő Jalabert is, aki bármikor hülyére verné a mezőnyt bringán, amikor ironmanre váltott, csak a harmadik időt biciklizte, mert megmondták neki, hogy „Laurent, még van utána egy maraton”. A futás eléjén próbálod rendbehozni a bringán beállt lábizmaidat, aztán rendbejössz. Majd 30-tól minden rossz lesz, az érzékeid csőbe húznak: egyre meredekebb az út, egyre nagyobb a szembeszél, besűrösödik a levegő, s érzed, hogy a keselyűk martaléka leszel.

Hogyan edzettél?

Óvatosan, vagyis nem „csőmaxon” le lehet próbálni egy versenyt, ami élesben brutális terhelés, a profik mégis 8 óra 30 perc alatt teljesítik. Magas szinten 2-3 Ironmant lehet csinálni egy évben. A részterületeket külön kell terhelni és finomhangolni, például a szív-tüdő keringést, anyagcserét, izomműködést, hegyi körülményeket, az egy verseny alatti hideg-meleg klíma átmenetet, és a legvégén együtt óvatosan lemodellezni. Igazából nem a napi 6-8 óra edzéstől leszünk jobbak, hanem az edzésre adott szervezeti reakcióktól. A verseny ugyanis teljesen lepusztít, legyalulja az immunrendszert, az izmokat, így a regenerálódás a lényeg: szervezet egy „magasabb szintre” kerüljön, mint amilyen a verseny előtt volt. Egy hosszú, lassú edzésen tudok figyelni a rádióra, vagy nézem a tájat.

És a versenyen?

Ott még a transzban is csak folyamatos csekkolás van: hol a frissítőállomás, mikor ittam, milyen az idő, mennyi az átlagom, mekkora a pedálfordulat, hol vannak az ellenfelek. Tudok örülni egy kulacs víznek, pláne ha van mellé banán is, és ha a szájadban ott van a süti, akkor újabb 10 kilire minden rendben van. Az utolsó pár óra már csak flow és válságmenedzselés. Nem veszel észre semmit, a feladat mérete miatt. Nem vagyunk csodafakírok, de közben annyira kell koncentrálnod, hogy nem érzed, hogy leesett a körmöd, kimarta a szájad a tengervíz vagy a torokcsapodat megcsípte egy darázs. Ezek mind indifferensek, mert te több évet dolgozol, hogy megcsináld a versenyt, hogy megkapd azt a pitiáner jelzőt: „Vasember”.

Ha már a kiélezett versenynél tartunk: egyberuha vagy átöltözés?

Átöltözés. Az csak 20 másodperc. Az olimpiai távon igaz, hogy aki a leggyorsabban öltözik, az a nyerő. Az Ironmannél, aki jól jön ki a vízből, az akár be is várhatja többieket egy ruhacserével. Többet nyersz, ha a ruházat illeszkedik ahhoz, hogy a bringa léghűtéses, a menetszél miatt relatív hűvösséget érzel, a futás meg vízhűtéses, azaz locsolnod kell magad. Bringán nem izzadhatod ki magadból az értékes sókat. Futásnál nem mehetsz ki vastag bringás trikóban, rálocsolsz vizet a sűrű szövésű cuccra, még ráadásul izzadsz is, azok plusz kilók. Bringára bringacucc, futásnál futócucc, én nem preferálom az egyberuhát, bár volt...

(Folytatjuk.)

Hárompróbások

A triatlon fiatal sportág, a kezdeti időkben négypróbának szánták kajakozással (quadriatlon) kiegészítve. Azóta az úszás-kerékpározás-futás szentháromságából megszületett a duatlon (futás-kerékpár-futás) és az aquatlon (úszás-futás) is. Triatlonban létezik sprinttáv (0,75 km úszás, 20 km kerékpározás, 5 km futás), az olimpián is szereplő rövidtáv (1,5 – 40 – 10), középtáv (avagy féltáv, 2,5 – 80 – 20) és hosszútáv avagy teljestáv, klasszikussá vált nevén: „ironman” (3,8 – 180 – 42). A távok versenytípustól, terepadottságtól, klímától függően picit „csúszkálhatnak”.  A Vasi Vasember: a legnagyobb hagyományú magyar triatlonverseny, amelyet évente rendeznek Szombathelyen. Bár a verseny neve az ironman tükörfordítása, de ez a verseny rövid (olimpiai) távú.

Az úszást általában nyílt vízben rendezik, a kerékpárt és futást szintén szabadtéri körülmények között, a számokat ebben a sorrendben, szünet nélkül kell: teljesíteni átöltözéssel együtt számolják a teljes versenyidőt. Távonként szigorúan szabályozott a biciklis bolyozás, a felszerelés, de még a depózás (ruha- és eszközváltás egyik számról a másikra áttéréskor) is. A triatlonnak létezik téli, terep- és ultra hosszútávú változata is. Utóbbinak a “dupla deca”, azaz hússzoros ironman-változatát nyerte meg 2010-ben a magyar Szőnyi Ferenc (76km úszás, 3600km kerékpározás, 844km futás) a háromhetes versenyen.

Az első hosszútávú viadalt – amit egykoron teljesíthetetlen feladatnak hittek – Hawaii-on rendezték 1978-ban. A profi világbajnokság nagydöntőjét ma is ott tartják, s ennek a világszériája lett a nagybetűs Ironman, amelyet egy, a nemzetközi szövetségtől független magáncég (WTC) szervez. Az Ironman-védjegyes versenyeken (Ausztriától Mexikóig) szerezhető kvalifikáció a nagydöntőre minden korcsoportban. A drága licenszet persze nem minden verseny veszi meg, ők az összeget az elit sportolók magasabb díjazására fordítják: ilyen „nem hivatalos” vasember-verseny a japán Strongman, a német Challenge Roth, a brutális norvég Norseman, vagy éppen a magyar ExtremeMan és BalatonMan. Az aktuális Hawaii-i férfi rekord 8 óra 3 perc 56 másodperc (Craig Alexander, 2011), a női 8:42:02 (Chrissie Wellington, 2009), míg a hosszútávú triatlon férfi világrekordja nem licenszes versenyen 7:45:58 (Marino Vanhoenacker, 2011)!

Szólj hozzá

sport verseny olimpia triatlon ironman maraton hawaii kropkó