2012. dec 16.

"Aki felkészült, az sosem beszél fájdalomról” - Hosszú interjúm Kropkó Péterrel (2. rész)

írta: őze bálint
"Aki felkészült, az sosem beszél fájdalomról” - Hosszú interjúm Kropkó Péterrel (2. rész)

Az 1. rész után a türelmes és hűséges visszatérőknek itt a 2. rész. Az eredeti interjú itt olvasható Ungarische Lokokomotiv címen.  Figyelem! A cikk készítése időpontjában Kropkó Péter még a Triatlon Szövetség alelnöke volt. Azóta ez november 17-én alaposan megváltozott. Ez különös pikantériát ad az erre vonatkozó bekezdéseknek.

kropko 1_SIMONYI copy.jpg

Kropkó Péter, vasember

2. rész „Aki felkészült, az sosem beszél fájdalomról”

3800 méter úszás, 180 km kerékpározás, a végén maratoni futás – ennyit kell megtenni a hosszú távú – „ironman” – triatlon versenyeken. A 2005-ben visszavonult, most 49 éves vasember, a Magyar Triatlon Szövetség alelnöke 51 világversenyen teljesítette a távot, Japánban emlékművet állítottak a tiszteletére. Profik és hobbisták emberfeletti küzdelméről, flow-élményről és válságmenedzselésről, esendő alfahímekről és a szörföző kutyáról beszélgettünk. Személyes névjegy a cikk alján.

Kellett bármivel motiválni, hajtani, amikor a saját fizetésedért versenyeztél?

Apám keresetlen szavakkal „ordított vissza” a pályára, amikor 1989-ben a miskolci ironmanen mentálisan és fizikálisan is rosszul voltam, és fel akartam adni. Na jó, ’89 tavaszán egy szerdán leszereltem a határőrségtől, csütörtökön ünnepeltem tivornyával, pénteken elmentem 10x 400-ra az atlétikapályára, majd másnap kellett Miskolcon indulnom viharvert állapotban. Képzelheted. 1984 és 2005 között ez volt az egyetlen hosszútávú verseny, ahol megvert egy magyar versenyző. Utána azt mondtam, hogy ez a tapasztalat is kellett. Azért mentem vissza, hogy megmaradjon apám bizalma. De van ebben egy kis matek: ha picit nehezebb a bringád, vagy liternyi vízzel teli a ruhád, azok plusz kilók. És egy kiló plusz, az 3 perc bukta átlagban. Az pedig hatezer dollár veszteség is lehet, ami elég motiváló. Persze vannak kivételek. Az utolsó évemben, 2005-ben Japánban tüdőgyulladással lettem második. Másnap nem tudtam átvenni a Hawaii-ra szóló kvalifikációs papírt, annyira rosszul voltam feküdtem. De mivel nem vettem át személyesen, odaadták valaki másnak. Azért kellett elmennem hat hét múlva egy újabb versenyre Svájcba – ez volt az ötvenedik ironman-versenyem –, mert az éves büdzsém miatt ott kellett lennem a vb-döntőn Hawaii-on. Zürichben jól ment az úszás, nyomom a bringát, megyek föl a brutál emelkedőkre, és ott könyörög egy kissrác, hogy dobjam le neki a kulacsomat emlékbe. Szívem telve apai szeretettel, lehajítom. Erre jön egy motoros rendező: „Péter, szemeteltél, 6 perc büntetés”. Gondoltam, ennyi, de még elmegyek a feleségemig – aki maga is komolyan triatlonozott –, és elmondom bőgve, mi történt az 50. Ironmanem. Szép pályafutásom volt, egy rohadt nagy csúnyasággal a végén.  Erre Andi, kezében az újszülött fiammal, másikban a kétéves kislányommal, azt mondja: „Péter, mi hiszünk benned”. Szégyenkezve felültem a bringára, kilencedik lettem, de ha levonjuk a büntetést, ott vagyok a dobogón. A kvalifikáció is sikerült a vébére. Az lett az utolsó versenyem...

Hányszor indultál a hawaii Ironmanen?

Tizenháromszor és, több kudarccal járt, de arra a két hetedik helyre, amit szereztem, nagyon büszke vagyok, az gigaeredmény nekem. Az is siker, hogy magyarként eljutsz Hawaii-ra, nemhogy a vébére, az is, ha legyőzöd a távolságot, ha nem adod fel. 1995-ben az első tízben tekertem, s a többieknek lehetett félniük, hogy jön Kropkó a futásával. 177 kilométernél voltam, csak három kili volt hátra, de akkor jobbról egy kutya szörfözni indult a gazdájával. Négy és fél órája taposok a hőségben, ilyenkor a reflexeim annyira jók, mintha masszív pálinkázás közben marokkózni próbálnék –, de a sebesség miatt arra nincs idő, hogy a könyöklőből kivedd a kezed, nemhogy fékezni. Ütköztünk. A huszár is először a lovát vizsgálja: a bringának semmi baja nem lett. Aztán a szokásos menet. Először megnéztem, van-e vér a sisak alatt, megtapogattam a kezem-lábam, mert az adrenalin miatt nem érzed, ha el van törve. Aztán a kulcscsontomat, na az tényleg eltört, így nem futhattam. Máskor előfordult, hogy napszúrás miatt a mentőben végeztem. Vagy nem kaptam meg az energiacsomagomat a legkritikusabb fordítónál, és végül 529. helyezettként jöttem be. De feltett kézzel, boldogan. És az már „not for the money, not for the show”. Na ez a szemléletbeli különbség. Az utolsó amatőrnek is jár taps, de egy profinak a tömeg közepén nem. Egy profinak győznie kell, minden további eredmény kudarc, így kell megélned. A profi kompromisszummentes teljesítménygép. Nekem profiként nem sikerült dobogóra állnom soha Hawaii-on, ez hiányzik. Én 529.-ként mégis tudtam, hogy bajnok vagyok. Ezek mind részigazságok. Győzni csak egyszer az igazi: az első alkalommal. Meg kell tanulni többedszerre is győzni. A profizmus nem sikerélmény, hiszen mondhatnám: ötvenegy ironman-versenyből tizenhármat nyertem, a többi pofon! Ennyi kudarc tizenhárom szar győzelemért? A befutás primitív győzelmi pillanat a pszichében, úgyhogy muszáj megtalálni a célokat, örömérzést, a csak mikroszkóppal látható sikereket. A sport önkifejezési forma, és a 36 évnyi élsportom mindig is a jövendőbeli célomat szolgálta, a boldogságkeresést.

Példaképnek számítasz, állandóan jelen vagy a versenyeken, szurkolsz, támogatsz. Ez szövetségi pr vagy személyes motiváció? 

Japánban tizenegy versenyből hétszer nyertem, nekik egy ikon vagyok. Nem vicc, Okinawa szigetén a Strongman szervezői három részes emléktáblát állítottak a győzelmeimnek. A reptéren egyszer fehér kesztyűs ember várt a járandóságommal teli borítékkal: startpénz, útiköltség, és az első helyéert járó pénzdíj. Előre odaadták. Nem kellett nyernem, tudták, hogy küzdök, hogy értem a kultúrájukat, és nem féltek attól, hogy most elkérem a startpénzt, feladom a versenyt, és két hét múlva elindulok egy jobban fizető koreai versenyen ugyancsak startpénzért és még meg is nyerem. Pedig profiként ezt kellett volna tennem.

Mennyiben egyéni teljesítmény az Ironman?

1989-ben Hawaii-on, minden idők legnagyobb versenyén ott futott velem szemben a pályán a két legenda, Mark Allen és Dave Scott. Az Iron War újraírta az emberi teljesítőképesség határait, az úszástól kezdve szinte a célig együtt haladtak, mégis iszonyatosan egyedül voltak. Amíg egyedül állsz a dobogón feltett kézzel, meglevesesedett szemmel, addig mindenki a te hónaljadat szagolja, te vagy az alfahím. Ez mind egó: „Bajnok vagyok, ide nekem a világot!” És közben látni kell, ez nem szimplán egyéni sport. Vannak olyan pillanatok, amikor hallgatni kell a csapatra, amelyik téged támogat. Csapatmunka, sokan sokat tesznek a háttérben azért, hogy megcsináljam. Például: csak a verseny check-listem három A4-es oldal volt, a feleségem készítette össze a cuccokat az utolsó darabig, ha ki tudtam utaztatni a versenyre. Ott állt a pálya mellett és adta, ami kell. Persze neked személyesen is tudnod kell, miért tekersz a lávasivatagban 180 kilométert. Egy ironmanen nézőként, kívülről részt venni is megindító dolog. Nem segíthetsz, a versenyző egyedül van. Egy 57 éves 90 kilós hobbista triatlonos nő küzdelme megrázó, átérzem a helyzetét. Sokkal nehezebb helyzetben van, mint egy profi: a táv ugyanaz, de neki 16 órára is elhúzódik végigmenni rajta. A taps, a visszajelzés nekem nem kerül semmibe, viszont az elismerés a pályán levő versenyzőnek óriási hitet, pozitív löketet ad.

Konkrétan mit jelent a csapatmunka?

Akkor van a hitnek óriási esélye, amikor a többség oda se mer állni a startvonalhoz.  Sokmindent meg lehet adóztatni, a hitedet nem, azt nem tudják elvenni. A hit és a szerencse mellett fontos a köréd épített csapat. 1985-ben egy miskolci versenyen, ahol Bükkszentkeresztig, hazánk legmagasabb falvába kellett feltekerni, majd terepfutás jött, egy kisbaba cumiját kunyiztam el a cukros tea miatt, mert annyira elkészültem. Nem volt akkor segítségem. Ha van egy terület, ahol világszínvonalút produkálsz, akkor a többinek is annak kell lennie, legyen az imidzsalakító marketing, utazásszervezés, s mindezt támogató közösségben kell csinálni. Persze ha a magad edzője vagy, akkor változhat a hozzáállásod, előfordul, hogy elpuhulsz. Az önvállonveregetést jól kiegészíti egy baráti háttérteam, akikre hallgathatsz, akik elszámoltatnak. De még elit triatlonosként sem tudsz megfizetni egy komplett szakértői csapatot szerelőkkel, gyúróval, sportorvossal, külön busszal. A cuccom körül viszont mindent magam csináltam. Az ironman előtti napon úgy lepucoltam a láncot, hogy fehérkesztyűvel hozzá lehetett nyúlni.

Sosem gondolkoztál ultra vasemberkedésben?

A kétszeresnél már nem lehet aludni, az nem az én távom. Kétszeres, tízszeres... ezek mind komoly távok, véleményt sem merek mondani róluk, hiszen nem csináltam. Ha örömöd leled benne, hajrá. Nem tudom, mennyire gyalul le. De elég, hacsak a maratont hozom példának. Azt a 42,2 km-t meg lehet csinálni 6 hetes felkészüléssel a semmiből, de azt fejben csinálja meg az illető. Lefutja, de fizikailag felkészületlen, meg is sérül, de ez csak évekkel később derül ki.

2000-ben az olimpiai programba került a rövidtávú triatlon. Nem indulhattál volna?

Mindig is fenntartottam az olimpiai távra való képességeimet, évente felkészültem. A szövetségi vezetés – ami nem sokban különbözik a maitól, és aminek ma az alelnöke vagyok –, akkor sem értett a dologhoz. Azt mondták, menjek ki külföldi világkupákra, de ott nem volt színvonalas mezőny, meg tudtam őket verni, de féltem, hogy elpuhulok. És különben is: felkészülök saját forrásból az olimpiai távra, utazok és versenyzek a saját költségemen, majd utána ők eldöntik, mi lesz? Mert itthon még válogatózni akartak arra az olimpiai kvalifikációra, amit majd én hozok nekik. Oké, tegyük fel, beleinvesztálok, és utána? Hogy megyek vissza a profi élvonalba, ha nem adják nekem vissza azt a pénzt, hogy én az ironmanekre vagy a vébére készüljek? Úgyhogy más ment az olimpiára.

Nem problémás ilyeneket nyilatkoznod? Ilyen dolgok után mégis, miért vállaltad az alelnöki megbízatást?

Úgy kerültem a szövetségbe, hogy megkértek, segítsek. Nekem nincs szükségem rájuk, nekik van rám szükségük. Felkérésre kidolgoztam a „Sport XXI” című utánpótlás programot, amiben nincs kijárás meg mutyi, kiszámítható és számon kérhető. Úgy érzem ez az, amiben alkotni lehet és érdemes is, mert folyamatosan nő a létszám. Az úszóklubok oktatásán egy évben 50 ezer gyerek megy át. És amíg az úszóknál van 3700 igazolt sportoló, tudnak válogatni a gyerekekből, nálunk sokáig 250 utánpótláskorú triatlonista volt, akikből nem lehet kihozni egy világbajnokot. Ezen akartunk változtatni. A közelmúltban negyvenegy utánpótlás klub alakult, több mint 650 sportolónk van, ebből ki lehet hozni egy világbajnokot. De mivel három sportágat kell szintetizálni és kiszolgálni, sokkal nehezebb a helyzetünk mint a sima „egysportos” szakágaknak. 

A triatlon „innenső” oldalán állva, milyen jövőt prognosztizálsz a sportágnak?

Ha van tömeg, vannak szponzorok a versenyekre. Ha van szponzor, eltartjuk a legjobbjainkat, ha vannak legjobbjaink, tudunk olimpiát nyerni. Nem adom fel, hogy csináljak egy olyan versenyt, ahol az útmentén tízezrek szurkolnak.

Mi fontosabb számodra: a sportág eredményessége vagy a tömegsport?

Az élsport adja a példaképeket, de a tömeg a stabilitást. Az amatőrök 4 százaléka profivá akar válni, és ez 1 százaléknak sikerül. 99%-ban amatőrök triatlonoznak, ezek négy százaléka profivá akar válni, és csak egy százaléknak sikerül. Ez a piramis nem függ államtól, minisztertől. Ez a legdemokratikusabb és legegyenjogúbb sportág. Ja és: az összetett sportok amúgyis mindig egészségesebbek. A sport az élet tükre, és ez jobban modellezi le az életet, ami szintén összetett. Én nem vagyok „szivárvány”, de ha látok egy triatlonistát vagy egy tízpróbázót, rögtön „szerelmes” leszek abba a férfitestbe. A triatlonban mindenkinek nyakig ér a víz, a profik az amatőrökkel együtt indulnak, a nők a férfiakkal, ugyannyi a távolság, a pénzdíj és a taps. Amikor a világbajnokkal együtt bemászol a nyílt vízbe, megmérkőzöl a távval és a többiekkel, az egy csodálatos világot nyit meg, olyat nem kapsz hazulról. Azt az élményt, amit az első helyezett megél, azt te is megéled hétköznapi emberként, sikerként, győzelemként. Ugyanazt a tapsot és érmet kapod. Amikor elmondod: „ironman vagyok”, nem kérdeznek vissza, hányadik lettél, mert amikor meghallják, onnantól lefagynak, hogy ez mit tudhat. A triatlon több, mint véletlenszerű versenyek halmaza. Sokoldalú sportolási lehetőség, és a világban ma is elsősorban amatőrök űzik. Munka mellett, kőkeményen, rendszeresen edzenek. Nem lehet csak úgy brahiból megcsinálni, az nagyon fájna és maradandó károsodást okozna. A középszerűséghez kevés energia kell. Aki az ironmanre felkészült, az sosem beszél fájdalomról, csak örömről.

Névjegy

Kropkó Péter (1963, http://peterkropko.com) 1985 óta triatlonozik, 16-szor volt az év magyar triatlétája. Főleg nemzetközi hosszú távú triatlonversenyeken indult, négyszer nyerte meg a japán Strongman-versenyt, háromszor a japán Ironmant, kétszer a svájci Ironman-bajnokságot, egyszer a dánt és osztrákot, valamint többszörös magyar bajnok.. A Hawaii-i vb-n 13 alkalommal indult, két 7. helyet szerzett. Pályafutása során közel 65 ezer km-t úszott, 130 ezer km-t futott, 600 ezer km-t kerékpározott, elnyűtt 190 pár futócipőt, 65 pár kerékpárgumit és 80 úszónadrágot. Versenyzései kapcsán hét autóval összesen 3,5 millió km-t tett meg, 34-szer kerülte meg a Földet repülőgéppel, az útlevele ötször telt be. Négy gyermeke van, Nagykovácsiban él, vállalati trénerként és személyi edzőként dolgozik. Sportkarrierjét, sportbeli és emberi ars poeticáját a Megtettem, mert elhittem c. könyvében örökítette meg. Vigyázat, már nem kapható! :-)

Szólj hozzá

sport verseny olimpia triatlon ironman maraton hawaii kropkó