2013. jan 25.

Nem kötelező szenvedni?! - Murakami a futásról 2.

írta: őze bálint
Nem kötelező szenvedni?! - Murakami a futásról 2.

B1017546.JPG

Bár már beszéltem eleget a Murakamiról, amikor a futásról beszéltem októberben, még egyszer esjtsünk szót róla és az új regényéről. Itt egy érdekes beszélgetés a Klubrádió könyvklubjából (2013.01.14.), amolyan ízelítő, ajánló a kiadó részéről. Hallgasd meg! Ami a szememet megütötte már a borító legtetején: "Nem kötelező szenvedni". Ez csak a magyar kiadáson van, az eredeti angolon ilyen egyszerűen nem szerepel, mert nem akarnak pluszban közölni olyasmit, amiről a könyv nem is szól. Viszont itthon egyértelműen a célcsoport feloldozásáról van szó: Jól van, meg ne rándulj, kis kocogó olvasóm, kedves vásárlóm, megnyugodhatsz, sem az olvasásba, sem a futásba nem kell belehalnod, elég, ha ezt elolvasod, ha futtatod a szemed rajta, fel vagy mentve! Szerintem meg igenis lehet, sőt kell is szenvedni, habár semmi sem kötelező. De könyörgöm, egy kezdőnek, egy tohonya fogynivágyónak, egy haladó rekordratörőnek is ugyanúgy erőfeszítést kell tenni, csak utána kapja meg az endorfint, érmet, sikert, önbecsülést. Erőfeszíteni meg nem lehet szenvedés nélkül. Ezért adják fel sokan a futást, vagy el se kezdik. Az első kérdésem bárkihez, aki tanácsért fordul hozzám futás ügyben, vagy aki elmeséli, hogy hogyan fut - holott magam is hályogkovács vagyok, és magammal is kísérletezem -, hogy "Hajlandó vagy szenvedni?" Ez a kiindulási pont. Ebben nincs kompromisszum.

A szenvedni tudás nálam a nemcsak a mentális felkészülés, hanem a testi tréning része is, versenyen meg egyenesen a fényre vezérlő kalauz. Magyarán, hogy te mindent megtettél, hogy mindent kiadtál, hogy legyőzted a démonokat. Pár ilyen vezényszóról már írtam itt, de elég Szőnyi Ferenc mantráját ide idézni: "Nem tudok továbbmenni. Tovább kell mennem. Továbbmegyek." Nem hiszek a híres mondásban: Pain is inevitable, suffering is optional. Pont, hogy a fájdalom kerülhető el megfelelő felkészültséggel, a szenvedés pedig nem opcionális, hanem a dolog velejárója. Persze, ez tyúk-tojás probléma: melyik volt előbb a fájdalom vagy a szenvedés, mi mit indukál. És örülök annak, hogy egyre többen vannak, akik szeretnek szenvedni. Ne tagadja le senki: minden futáson valahogy szenvedsz, ha mosollyal indulsz is, és mosollyal is érsz be, közte van a töltelék. Csak ha az agyad a végén azt dobja, hogy "jólesett", akkor elfelejteti veled a szenvedést, kvázi felülírja.

Őszintén bevallom, szeretek szenvedni. Nem vagyok mazochista. Szeretem átadni és kiadni magam, hogy a megfelelő jóvátételt megkapjam a finisben. Szeretem azt érezni, hogy beleszakadok, mert tudom, hogy az alapok megvannak, tönkretenni nem tudom magamat, viszont a rendelkezésemre álló keretet maximálisan, csontig-velőig, kiégő tüdőig, zakatoló fejig, zsibbadt végtagokig kihasználom. És nem hullok el, mint az őszi légy. Persze ehhez esemény kell: ilyen egy tízezer méter, ilyen egy intenzív emelkedő csúcsmaxra futása egy interval edzésen, ilyen egy végső sprint a duatlonbajnokság második futásának végén.


A Murakami-könyvajánló szövege: A legújabb különleges csemege, nem fikció, hanem személyes vallomás. Az egyszerre szellemes, humoros, komoly és bölcs memoár igazi meglepetéseket tartogat nem csak a szerző regényeiért rajongó olvasóknak, de még a hosszútávfutás profi bajnokainak is.

"Több mint tíz éve jutott eszembe, hogy írnom kellene egy könyvet a futásról, de aztán csak telt-múlt az idő, és nem kezdtem bele a megírásába, hanem tépelődtem, hogy így se lenne jó meg úgy se lenne jó. A „futás” úgy általában témának túlságosan elnagyolt, és nem tudtam eldönteni, pontosan mit és hogyan kellene írnom.

Ám egyszer hirtelen rájöttem, hogy meg kellene próbálom őszintén, az elején kezdve, szöveggé formálni azt, amit érzek és gondolok a futásról, más mód nincs. 2005 nyarán szépen, apránként nekikezdtem az írásnak, majd 2006 őszén befejeztem… A futásról őszintén írni számomra azt is jelentette, hogy (bizonyos mértékig) őszintén írok magamról. Erre menet közben jöttem rá. Azt hiszem tehát, hogy ezt a könyvet nyugodtan olvashatják egyfajta – a futás mint központi elem köré épülő – memoárként is."

Murakami Haruki 1982-ben az írói mesterséget választva eladta a dzsesszbárját, és hogy megőrizze kondícióját, futni kezdett. Egy évvel később már végigfutotta az Athén–Marathon távot, és ma, számtalan triatlonnal, versennyel, tucatnyi regénnyel a háta mögött érzi, hogy a sport legalább olyan hatással van írói munkásságára, mint az erőnlétére. A feljegyzésekből, beszámolókból, elmélkedésekből és visszaemlékezésekből álló naplóból megtudhatjuk, hogyan készült négy hónapon át a világhírű japán író a 2005-ös New York City maratonra, hogyan került a tokiói Jingu Gaien parkból a bostoni Charles River partjára, ahol nem tudta felvenni a versenyt a fiatal lányokkal. A rendszeres sport ürügyén nincs hiány témában: felidézi, hogyan lett író, számba veszi legnagyobb sikereit és csalódásait, lemezgyűjtő szenvedélyét, örömeit, hogy ötvenen túl is javítható a fizikai teljesítmény, majd a szembesülést, hogy az emberi erő bizony fogy. Az egyszerre szellemes, humoros, komoly és bölcs memoár igazi meglepetéseket tartogat nem csak a szerző regényeiért rajongó olvasóknak, de még a hosszútávfutás profi bajnokainak is.

Szólj hozzá

rádió könyv irodalom szenvedés murakami haruki