2013. aug 30.

Sportkönyvkritika 1. - Murakami: Miről beszélek...

írta: őze bálint
Sportkönyvkritika 1. - Murakami: Miről beszélek...

sportkonyvkritika.jpgBelekezdek a blogon egy könyvkritika-sorozatba. Pontosabban: az első posztot Herczog Noémi és az Élet és Irodalom szíves közlése nyomán adom közre, a többit én írom majd. Mindennek voltak előzményei, hiszen írtam már a Murakami-memoárról itt és itt, az Iron Warról, a Balczó-interjúkötetről is. Sőt a blog legelső posztja egy idézet volt Mészöly Miklós Az atléta halála c. remekművéből: "Vannak alkatok, akiket úgy hajtanak az évek, hogy mind távolabbra kívánják a célszalagot." Ez Őze Bálint summája Mészöly Miklós örökérvényű regényében. Összeállt a kép? 

Ebben a sorozatban futós és triatlonos kiadványok lesznek főleg terítéken, de nagy általánosságban lesznek ún. sportkönyvek is. Rengeteg kötetem felgyűlt, amiket már vagy olvastam, vagy sorban állva várnak lapozgatásra. Ezek mind külföldi, angol vagy amerikai élménykönyvek, szépirodalmi alkotások. Hogy miért nemzetközi kitekintésű lesz a posztolgatás? Az ok: itthon alig akad ilyen könyv. Az Iron Warral és még pár, fontosnak ítélt könyvvel féléve házalok. De a kiadók szerint csak a fejősévaskandinávkrimi fut. Szerintem meg sok ember, aki szeretne olvasni szenvedélyéről.

Az itthon mégis kiadott "fehér hollóról", a Futni születtünkről ezen posztsorozat második részében olvashattok szeptember végén: Ezúttal vendégszöveggel, egy Murakami-recenzióval kezdünk. Tök jó szépirodalmi szaklapban  futós könyvekről olvasni, ez is fehér holló. Más szemszög, más viszonyulás. Ja és az ÉS-kritika nem tükrözi a blog szerzőjének véleményét, de annyi baj legyen.

Szándékosan nem fogok írni szép kiállítású, terjedelmes, sokképes tabloidokról, szakkönyvekről pl. a karácsonykor kiadott Futók könyvéről. A "hogy lépjünk, miként nyújtsunk, mit együnk"-típusú tanácsokkal tele a net, és aki fut, az úgyis felcsipeget mindent innen-onnan. Rendszertelen időközönként, szubjektív attitűddel (lelkesen vagy gyalázón) fogom írni a posztokat, de addig is előzetesen pár leendő kötet: terítékre kerül Kilian Jornet friss könyve, aztán lesz szó az ellentmondásos Dean Karnazesról (The Ultramarathon Man), érkezik a filozófikus Rowlands és a Running with the pack, és nyilván lesz szó Jurek életrajzáról is. Akinek tetszik valamelyik, amazonról rendeljen. Akinek meg van tabletja, és téli időben finnyás utcára menni, az nézze meg a képet:sportkonykritika_treadmill.jpg

Herczog Noémi - EX LIBRIS – Élet és Irodalom, LVII. Évfolyam, 26. Szám, 2013. június 28. 

A hangoskönyvet újabban azzal reklámozzák, hogy a „futók irodalma” – ilyen szlogen persze nincs, most találtam ki. Ettől még futás közben remekül lehet hangoskönyvet hallgatni. Egyesek szerint ez biztosan inadekvát befogadási forma, nem mindenki vágyik arra, hogy futás közben a fülébe csacsogjon valaki; mások talán dinamikus Parti Nagy-meséket töltenek az iPodjukra kocogás előtt. De a kritika ne legyen szégyenlős, vegye számba a jól futható irodalmi műfajokat. Fodor Péter meg is írta pár éve sport és irodalom találkozásának egyes mozzanatait a Térfélcserében, viszont a sport és élet-problémakör még úgy tűnik, tabu: legalábbis Murakami Haruki úrnak feltűnt, hogy ma „Egy úriember bizonyára nem beszél arról, miképpen marad fitt.” (7.)

Romantikus művészképünkkel sem fér össze a futás. Azt gondoljuk, hogy aki túl egészséges, az félő, hogy nem fog tudni többet írni. A művész dekadens, bohém, önromboló. És egészen biztosan nem sportol. Ezzel a romantikus ábránddal ellentétben egyre több kortárs művész focizik, jógázik, fut. Mi több, ezt még írása tárgyává is teszi. Sőt, a japán író

neqYkSRw_700x500.pngMurakami Haruki: Miről beszélek, amikor futásról beszélek?

című könyvében egész konkrétan odáig elmegy, hogy íráskészségét magát is a futással magyarázza. Haruki egyrészt azt állítja, hogy „a nem ép léleknek is ép testre van szüksége” (93.), másrészt a „hogyan írjunk regényt?” című kérdésre a mindennapos reggeli futással válaszol. Nem egyszerűen azért, mert mindkettő fegyelmet, (napi) rendszerességet követel, és utóbbiból óhatatlanul – testileg ­– következik az elmélyült szemlélődés, de azért is, mert mindkettő haszontalan tevékenység (tegyük hozzá, mint a legjobb dolgok az életben.) És talán ugyanez adja mindkettő nehézségét is. A futó az emblematikus negyvenkétezer-százkilencvenöt méterért cserébe nem kap semmit; ezért is lényegbevágóan fontos, hogy tud-e majd utána büszkeséget érezni. Ez talán Murakami legfontosabb futólét-filozófiai megállapítása: bizonyos nézőpontból csak az olyan tevékenységnek van értelme, amire büszkék tudunk lenni, ez ugyanis öndefiníciós kérdés. Murakami úgy mondja ki: „hosszútávfutó vagyok,” mint Nyina, hogy ő az a bizonyos sirály. A futás itt létmóddá válik, habitussá, vagy ahogy Murakami fogalmaz: léteznek „velünk született tendenciák” (84.). Így a futó és a regényíró valahol hasonló alkat: a hosszútávfutó izom is lassan melegszik be, mindkét esetben adott egyfajta vágy az egyedüllétre, és a hosszútávfutó arca is olyan, mintha folyton gondolkozna. A futó számol. Kilométerekben és órákban gondolkodik. Murakami pedig még arra is emlékszik, hogy pontosan mikor kezdett el írni: 1982. április elsején délután fél kettőkor. Ugyanígy más szerzők is hasonlították már az írást a hosszútávfutáshoz: Tompa Andrea A hóhér háza című regényének hosszú mondatairól nyilatkozta, hogy magában ahhoz a nagy levegővételhez hasonlította őket, amivel egy futó lefutja a százméteres távot.

Ezzel együtt ez a könyv nem buzdít bennünket futásra. Éppen azért, mert a futás itt saját alkatunk felfedezésének metaforája, és mit sem segít azokon, akik idegenkednek a mozgásnak ettől a formájától: „Úgy vagyunk megalkotva, hogy amit szeretünk, azt magától értetődő természetességgel képesek vagyunk folytatni, amit meg nem szeretünk, azt nem.” (49.) A Miről beszélek... egyben felfogható tehát egy arra vonatkozó felhívásnak is, hogy szüntessék be a középiskolásokra vonatkozó egységes futást!

A futó író modern jelenség. Talán éppen a sokáig ránk kényszerített testmozgás miatt. Hogy sport és értelmiségi lét sokáig mennyire egymást kizáró ellentét volt, arra Szilágyi Zsófia hozott két érzékletes példát e lap hasábjain, mikor azt írta, hogy e kérdés „könnyen visszavihetne a klasszikus modernség egyes képviselőinek sporthoz való viszonyáig, akiknek egyike egy sportoló fiú­val „verette meg” a sematikusan a humanitás képviselőjének tartott tanárt (Kosztolányi Dezső: Aranysárkány)”. Majd ugyanebben a kritikájában Móriczot idézi: „Az író az életét a betűtengeren éli le. Övé a könyvtár és az éjszaka. Az az író, aki strandolni megy és evez és sportol, az nem lesz író” (Pe­ches kor). Szilágyi György Hanyas vagy? című monológjában pedig szerepel, hogy a huszonnyolcasoknak a tornaóra menetgyakorlat volt.

Eddig decensen kikerültük a műfaj kérdését. Murakami sokszor esszének nevezi könyvét, aztán ezt visszavonja, a cím alá pedig odabiggyeszti: memoár. Vitatkozva ezzel, talán éppen az esszé az a kellően szubjektív és kötöttségektől mentes műfaj, ami túl is nőhet a személyes élménybeszámoló történetiségén, és mélyebb összefüggéseket is kutat. Az esszé olyan, akár a könnyed kocogás, Báthori Csaba például esszégyűjteményének a Séta címet adta.

Ha azonban a futás, ahogy a regényírás is, habitus kérdése, abból következhetne a romantikus művészzseni ideálja, Murakaminál mégsem következik. Beszél persze tehetségről, az élet alapvető igazságtalanságáról, ami egyeseknek szűkebben mér, mint másoknak, és itt jön a hízékony alkat fontos példája. A hízékony futó rákényszerül, hogy eddze testét, így egészségesebb életet él, mint aki erőfeszítés nélkül is megőrzi jó alakját. A mérsékelt tehetség is folytonos munkára kényszerül, így olyan munkamódszerre tesz szert, amelyre később még a fiatal zseninek is szüksége lehet, ha idejekorán megtanulja. Murakami kemény erőfeszítésekkel, fegyelmezetten ír, hozzá van szokva a veszítés tapasztalatához, és egészen máshogy küzd, mint azok a harvardi futólányok, akik süvítve és sikeresen húznak el mellette. Fut. „Én már ezzel a természettel születtem. Ahogy a skorpió azzal, hogy szúr, a kabóca meg azzal, hogy fákra tapad.” (141.)

(Fordította Nagy Anita. Geopen Kiadó, Budapest, 2012. 168 oldal,2490 Ft)

Októberben folytatjuk. (A cikk másodközléséből kihagytam két, leginkább csak címében s némi viszonyrendszerében "futós" könyv recenzióját: Bíró Yvette: Futó és Sopotnik Zoltán: Futóalbum c. kötetét).

Szólj hozzá

kritika könyv irodalom futás murakami haruki