2013. dec 02.

VENDÉGSZÖVEG 1. Moldova György - Vasdinnyei, az eltévedt futó

írta: őze bálint
VENDÉGSZÖVEG 1. Moldova György - Vasdinnyei, az eltévedt futó

lost runner.pngVelem gyakran megtörténik, hogy eltévedek egy terepfutáson. Másokkal is. Vasdinnyeivel is. Részlet a rendkívül szórakoztató FERENCVÁROSI KOKTÉL c. Moldova-könyvből (forrás itt). 

Vasdinnyei, az eltévedt futó

A kefekészítő szövetkezetek sportegyesülete, a Spartacus Vörös Kefe 195…-ben is megrendezte hagyományos futóversenyét, a Safranek fivérek emlékére kiírt vándordíjért. Minden egyesület legjobb távfutóit nevezte, de egyikük sem mérkőzhetett a vándordíj védőjével, a Ferencvárosi Torna Club fénykorát élő csapatával.

A rajtnál azonban egy váratlan baleset tönkretette minden reményünket, a gyakorlatlan indító a levegő helyett a futók közé lőtt pisztolyával, és pont sokszoros bajnokunk, Grünveisz Béla bokáját találta el.

A versenybizottság bocsánatot kért, és bejelentette, hogy a rajtot negyedóra múlva megismétli, de ez a haladék nem segített, mert elfelejtettünk megfelelő tartalékot kirendelni.

Sápadtan néztünk egymásra az atlétikai szakosztály vezetőivel:

– Fel kell adnunk a versenyt! – mondta Zöld Feri, az örök pesszimista.

Fehér Zoli még reménykedett valamilyen kiútban:

– Hívjuk fel Istenfit, itt lakik a közelben.

– Már hívtam, most hozták haza alkoholmérgezéssel.

Épp szólni akartam versenyzőinknek, hogy visszavonjuk a nevezést, öltözzenek fel, mikor a tanácstalanság csöndjében váratlanul megszólalt egy hang:

– Én nem indulhatnék Béla helyett?

Felkaptuk a fejünket: Vasdinnyei Jenő állt előttünk, Zöld Feri és Fehér Zoli egyszerre legyintett.

Vasdinnyei meglehetősen szerény képességű rövidtávfutónak számított, ha valamelyik versenyre benevezett, fél órával előbbre hozták a kezdési időpontot, a versenybizottság még így is ritkán volt hajlandó kivárni, amíg Vasdinnyei lefutja a száz vagy kétszáz métert, és beérkezik a célba, az ő idejét a pályagondnok felesége mérte a leves rotyogásából.

Feltétlenül javára kell írnunk Vasdinnyeinek, hogy ez a lenézés sem vette el a kedvét, változatlan lelkesedéssel küzdött a Ferencváros zöld-fehér színeiért, célbafutás után meghajolt a nézőtér sötét betonkaréja előtt, és könnyed levezető mozgást végzett, legtöbbször egyenesen a pályáról ment be a reggeli műszakba. Saját költségén külön kulcsot csináltatott magának a Stadionhoz.

De nemcsak a szorgalmas edzésekkel fejlesztette képességeit, igyekezett ellesni a nagy futók fortélyait is. Nem lehetett olyan fontosabb versenyt rendezni, melyre ne jött volna ki, így történt, hogy most is ott állt a „Safranek fivérek” Emlékverseny kisújszállási rajthelyén.

Elgondolkozva néztem Vasdinnyeire, aztán a többiekhez fordultam:

– Nézzétek, fiúk, nincs mit vesztenünk, legalább azt ne mondhassák, hogy a vándordíj védője nem mert kiállni. Adjatok egy szerelést Jenőnek.

Vasdinnyei pillanatok alatt mezbe öltözött, a nap erősen sütött, zöld kaucsukellenzős futósapka nem jutott neki, helyette én adtam oda az esernyőmet. Arcán elszánt kifejezéssel állt oda a meszelt rajtvonalra, tudtuk, meg fog tenni mindent, ami tőle telik.

Az indító pisztolylövésre Vasdinnyei hasra esett, már azt hittük, hogy most őt találta el az eltévedt golyó, de felugrott, hamarosan összeszedte magát, és befogta a mezőnyt. Negyven kilométernél felzárkózott az élbolyba, Pusztaszakállas után pedig átvette az egyedüli vezetést.

Elismeréssel figyeltem lendületes, magabiztos mozgását, kezében elszántan szorította halszálkás millepoints díszítésű esernyőmet, arcán látszott, ha kell, ezer kilométert is lefutna ebben a tempóban. Milyen csodákra képes az igazi sportszerűség és a zöld-fehér színek szeretete!

Mivel győzelme biztosnak látszott, új amerikai sportkocsimon a hevesvezekényi célba hajtottam. A Spartacus Vörös Kefe vezetői a vándordíjra már felvésték a Ferencvárosi Torna Club nevét, mikor a távolból feltűnt a mezőny éle, legnagyobb megdöbbenésemre Vasdinnyeit nem láttam köztük.

Arra gondoltam, talán valamilyen hirtelen görcs vagy szúrás vetette vissza, de a futó sem a középmezőnnyel, sem a sereghajtókkal nem érkezett be, és nem tudtak róla a kísérő autón sem, mely a versenyt feladó atlétákat szedte össze. Társait is hiába faggattam, ők Bazsó-majornál látták utoljára, akkor Vasdinnyei egy lendületes részhajrával végképp leszakította magáról üldözőit.

A futó másnap és harmadnap sem jelentkezett, a dolog annál felfoghatatlanabbnak tűnt, mivel semmiféle iratot vagy élelmiszert nem vitt magával. Kénytelenek voltunk átadni az ügyet a rendőrségnek, de a nyomozás is hamarosan holtpontra jutott.

Vasdinnyei végzetét a Bazsó-majori új bekötőút okozta, mely valóban alig különbözött az emlékverseny pályáját képező országúttól, az elszántságtól és a szemébe folyó izzadságtól félig vakon erre az útra fordult rá, és többé nem állt módjában kijavítani tévedését.

Lendületes léptekkel futott tovább, megnyugodva tapasztalta, hogy ellenfelei végképp lemaradtak mögötte. Lassan beesteledett, és Vasdinnyei egyre sűrűbben nézett ki az esernyő alól, de mivel sehol sem látta a „cél” feliratot, nem állhatott meg, az ugyanis a verseny feladását jelentette volna.

Megszomjazott, egy útszéli tejcsárdában, melyet frissítőállomásnak gondolt, futás közben felkapott egy liter tejet, nem értette, hogy a fehér köpenyes kiszolgáló miért rohan utána ordítva.

A cél másnap sem tűnt fel, de Vasdinnyei nem idegeskedett, életében először indult száz kilométeres versenyen, úgy gondolta, még nem tudja helyesen felbecsülni a távolságot. Menet közben nyitott szemmel aludt egy kicsit, erre még villamosvezető korában szokott rá, és mivel sehol sem látott frissítőállomásokat, az út menti bokrokból tépett néhány ízletes bogyót.

Útját egyetlen, de többször ismétlődő akadály zavarta meg. Gyakran ért leeresztett sorompókhoz, melyek mögött nem látszott semmiféle vasúti sín, de egyenruhás személyzet és katonaság őrizte. Csak különféle igazolványok felmutatása és a poggyász átvizsgálása után engedték át az autósokat és a gyalogosokat. Vasdinnyei attól tartott, ha sokáig várakoztatják, az üldözőmezőny beéri, erélyesen ráförmedt a sorompó kezelőire, akik tanácstalanul néztek vissza rá, és megdöbbenésükben felhúzták előtte a sorompót.

Később valamilyen diadalív alatt futott át, egy mulatót látott, melynek homlokzatán vörös malom forgott, és egy szédületes acélvázas torony emelkedett a házak fölé. Vasdinnyei még sohasem járt Ceglédbercelen túl, úgy gondolta, ez a nagyváros Miskolc lehet, elhatározta, hogy ide máskor is eljön.

Alig egy hónap múlva az idő váratlanul lehűlt. Vasdinnyei mind kevesebb bogyót talált az út menti bokrokon, a vízből egy-egy rozmárfej emelkedett ki csöpögő bajusszal. Ezen először megdöbbent, aztán emlékeztette magát, hogy tavaly augusztusban sem volt sokkal melegebb.

Emberrel alig találkozott, ezért rendkívül megörült, mikor a jégsivatagban egy ősz szakállú, széles karimájú fekete kalapot és rongyos fekete kaftánt viselő férfi csatlakozott hozzá.

– Megengedi – kérdezte az öregember –, hogy egy darabig ön mellett fussak?

– Kérem, társaságban sokkal kedélyesebb. Régóta tetszik futni?

Az öregember töprengve összeráncolta a homlokát:

– Nem tudom, körülbelül kétezer éve.

Vasdinnyei udvariasan nevetett az aggastyán tréfáján, aki korához képest meglepően jól bírta az iramot.

– Szintén részintervallumos módszerrel tetszik edzeni?

– Nem, úgy tapasztaltam, akkor futok a legjobban, ha kergetnek.

Néhány megjegyzésből kiderült, hogy útitársa jól ismeri a környéket, ezért Vasdinnyei érdeklődni próbált:

– Nem tetszik tudni, mikor érünk Hevesvezekénybe?

– Legkésőbb négy hónap múlva. Mi dolga van ott önnek?

– Ott van felállítva a cél, ahová nekem be kell futnom. – Vasdinnyei felsóhajtott: – De őszintén szólva már elég régen nem találom ezt a célt. Lehet, hogy kishitűség, de néha arra gondolok, nincs is cél.

Az öregember szemében rokonszenv villant meg:

– Úgy látom, hasonló ügyben futunk.

Rendkívül kellemesen telt az idő. Vasdinnyei megcsodálta útitársa sokoldalú műveltségét, Jézusról, Napóleonról, Hitlerről, Einsteinről, Sztálinról úgy beszélt, mint személyes ismerőseiről, és földrajzban is rendkívül tájékozottnak tűnt. A futó őszintén sajnálta, mikor az aggastyán a Földközi-tengernél búcsúzásra nyújtotta a kezét:

– Vigasztalhatatlan vagyok, de el kell válnunk. Egyiptomban már jártam, és most semmi kedvem sincs újra bemenni. – Egy várakozó vitorlás felé mutatott: – Önt majd átviszi egy holland kollégám, szintén régi bolygási szakember. Sajnos gyakran énekel operaáriákat, de hát nincsen ember hiba nélkül.

Vasdinnyei megszorította a kezét:

– Engedje meg, hogy legalább az elválásnál bemutatkozzam: Vasdinnyei Jenő, Ferencvárosi Torna Club.

Az öregember megemelte széles karimájú fekete kalapját, most derült ki, hogy a haja állandóan lángban áll:

– Ahasvérus, egyleten kívüli. Valahol majd még összefutunk – mondta, és elkanyarodott Portugália felé.

Időnként hirdetőtáblákat akasztottak a mellére és a hátára, bizonyos összegeket fizettek érte, bár tudta, hogy ez ellenkezik az amatőr sporterkölccsel, mégis kénytelen volt elfogadni, mert a dzsungelben semmiféle frissítőhelyek nem mutatkoztak.

Már jól bent járt a dzsungelben, Gumipart nyugati tartományának területén, mikor egyik este néhány néger szaladt utána. Vasdinnyei azt hitte, fináncok, el volt rá szánva, hogy drágán adja az életét, esernyőjét és néhány piaszterét, de mikor üldözői közelebb értek, megnyugodva látta, hogy csak közönséges martalócok. Ők jóval kevesebbel be szokták érni.

Vasdinnyei pénzét a vezetőjük felé nyújtotta, de az tagadólag rázta a fejét:

– Nem kérünk tőled semmit, Erős Láb, sőt, mi adunk neked néhány mézes lepényt. Egyetlen kívánságunk, hogy a határon túl fogyaszd el.

A futó megköszönte az eleséget, és az esernyőnyél kampójára akasztotta. Ígéretéhez híven átvitte a határon, és ott akart nekilátni, mikor váratlanul egy másik horda rohanta meg. Elvették tőle a lepényeket, széttépték, belsejükből Vasdinnyei legnagyobb megdöbbenésére egy kókuszháncsra írt titkos üzenet került elő.

A főnök elolvasta, elégedetten megnyalta a szája szélét, rövid utasítást adott ki, néhány perc múlva az összes kaszárnya és az állami hivatalnokok fűkunyhói lángoltak a környéken. A főnök hálásan szorongatta Vasdinnyei kezét:

– A Gumiparti Forradalmi Nagytanács nevében köszönjük szolgálatodat, a gonosz luxemburgi gyarmatosítók határőreit nem tudtuk volna másképp félrevezetni. A tamtamdob-szolgálatunk nem megbízható, mert az elnyomók egy zavaró dobot működtetnek a Rágós Misszionárius-csúcsnál. Pihend ki magad, addig mi belesütjük a lepénybe a válaszjelentést.

– Vissza kell mennem? – kérdezte megdöbbenve Vasdinnyei.

– Természetesen. Mi már össze is állítottunk a számodra egy kis menetrendet. Naponta háromszor közlekedsz ingajáratban köztünk és a nyugati országrészben harcoló felkelők között. Tőlünk reggel hat óra húsz perckor indulsz, a határig gyorsított szerelvénynek számítsz, azon túl minden görbe kókuszfánál megállsz. A nyugati országrészben közvetlen csatlakozásod van a kilenc óra tizenkét perces vasúti szabotázshoz. Ellenjáratban ebéd után közlekedsz.

Vasdinnyei csak a forradalom győzelme után folytathatta a versenyt. Az új vezetők megpróbálták maradásra bírni, felajánlották, hogy legyen országos egészségügyi vándorkiállítás, vagyis mellén és hátán felvilágosító táblákkal járja be a falvakat, de a futó visszautasította ezt a megtiszteltetést. Érdemeiért naptárral és vekkerrel ajándékozták meg. Vasdinnyei egyiket a jobb, másikat a bal csuklójára erősítette, így végre ellenőrizni tudta a részidőket.

Még egy évtized sem telt el azóta, hogy az indító pisztolylövése útnak indította a „Safranek fivérek” Emlékverseny mezőnyét, de Vasdinnyei már kezdte elveszíteni a kedvét. Már nem élvezte az út menti bogyók pompás fanyar ízét, egyre jobban kínozta a magányosság is, egy tükröt szerelt az arca elé, és önmagával beszélgetett.

Egyik nap leírhatatlan örömére a tükörben közeledő futókat látott feltűnni a háta mögött. Az élboly hamarosan elérte őt, Vasdinnyei megkérdezte az egyik éllovast:

– Milyen verseny ez?

– A „Safranek fivérek” Emlékverseny.

– Az 1958-as?

– Süket. Az 1968-as.

Vasdinnyei előrehajtotta a naptárát. A távolban feltűnt a hevesvezekényi cél, de a futó legnagyobb csodálkozására nem érezte a várt megkönnyebbülést, végiggondolta élete várható alakulását, nem volt nagy kedve újra beállni a villamosvezetői csengő mögé, és újrakezdeni reménytelen rövidtávú versenyeit. Egyébként sem szívesen szakadt volna el a nap nap után változó tájaktól, a végtelen országutak jegenyéitől.

Az élboly meghozta a hírt, hogy Vasdinnyei ennyi idő után mégis befut a Célba. Izgatottan vártuk őt az atlétikai szakosztály vezetőivel, Fehér Zolival és Zöld Ferivel, kerítettünk egy használt babérkoszorút is, hogy a nyakába akasszuk. Vasdinnyei azonban a célba beérkezve nem állt meg, hanem lendületes léptekkel továbbfutott Ásotthalom–Otrokocs irányába, és az alakját hamarosan elnyelte egy közepes porfelhő.

Viharos éjszakákon, mikor a hatalmas kamionok is félve húzódnak be a biztonságos garázsokba, Európa nagy országútjain néha még feltűnik egy magányos futó. Kezében kopott esernyőnyelet szorongat, melyről a szél már rég letépte a huzatot, mégsem rettentik meg a villámok és az előtte keresztbe zuhanó faóriások, egyenletes léptekkel fut várostól városig.

A szél ősz szakállát a dereka köré csavarja, eltakarja vele a foszlányokká hasadt, zöld mezt, futócipőjének talpa már rég levált, csupasz lábnyomainak lenyomata ott marad a vizes aszfalton.

Ha érkezésének híre elterjed, orgonaszó és latin ének hallatszik ki az országút menti templomokból, a nép bolygó léleknek tartja, és misét mond érte. A rendőrség pedig különféle csapdákat és kelepcéket állít fel, de a futó alig változtatva lépéseinek ritmusán, átsiklik az akadályok fölött, és eltűnik a viharban, soha senkinek sem sikerül kivallatni őt: honnan jön, és merrefelé tart?

Szólj hozzá

irodalom futás moldova