2014. jún 25.

Foci vébé futós szemmel - Így (nem) lettem focista

írta: őze bálint
Foci vébé futós szemmel - Így (nem) lettem focista

IMG_1980x.jpgA foci vébé kapcsán feltolult pár emlék, s mivel a foci alapja a futás, megfér az írás a futóblogon is. A futball mi vagyunk! Ez a felirat köröz az Aston Villa stadionjának reklámtábláin. Mármint, hogy miattunk, a közönség miatt van meccs, játék, szórakozás. Tőletek, tőlem, a többiektől szép az élet, futball a futball. A csapatokba, merchandisingba öntött pénzek, maguk a stoplis sztárok érdektelenek lennének a szurkolók nélkül. Sok frusztrált perc a kapuban, sokszáz végigizgult óra a tévé előtt, az éppen futó világbajnokság, és egy téli, élőben látott Arsenal-meccs kapcsán elgondolkodtam a saját futballevolúciómon, és azon, hogy mit érdemel az a bűnös, aki elalszik egy Premier League-meccsen?

Pályaválasztás

Mottó: „Zenéről beszélni olyan, mint lerajzolni egy focimeccset" (David Coverdale)

Az ember szereti a jó futballt, de legalábbis az emlékezetes, netán jelentős meccseket. Ha az ember nem fanatikus, akkor az ilyen meccseket az alkalom szüli. Persze, egy megyei rugdalózás is lehet szórakoztató, emlékezetes, de nem minőségi. Emberünket hatévesen elviszi a brazil nagykövetségen dolgozó keresztanyja a magyar-brazilra (3–0, 1986), amiről később kiderül, hogy egy, időben már rég kihunyt, hanyatló csillag utolsó, szép felvillanása volt. Sőt hamis csillogás - utána jött a mexikói 0-6, és a régóta tartó zuhanórepülés újabb etapja. Az ember gyerekként már ott szembesül a futballmeccsek – vidéke válogatja – kellemetlen járulékos elemeivel: az otromba szurkolással, a hideg és kényelmetlen ülésekkel, és azzal a ténnyel, hogy a meccs a fogyasztás (evés, ivás) apropója. Az ember másfelől szeret a lelátón oldalra fordulva végigtekinteni a sörtől üveges szemű, pályát bámuló nézők gépies szotyolázásán; imádja a zacskóból szájhoz emelés karmunkájának szabálytalan ritmikáját, csodásan hullámzó látványát. Az ember ennek ellenére naiv gyerekként próbálkozik a futballal elméletben és gyakorlatban:

1) VHS-re rögzíti és megtanulja az 1990-es vébé - ízlelgessük a következőket - összes német meccsének a közvetítését (ezt az aktust no meg a rakkolós német csapatokért érzett, mai napig tartó szolidaritását, sőt elvakult szurkolását a barátai csak perverziónak nevezik)

2) a Czakó utcai grundon, iskola után és a nyári szünetben bármikor megtalálható.

ftc1.jpgPallérozódásához hozzátartozik, hogy nagyfiúk egyszer elrúgják a friss Adidas-bőrlabdáját, és sosem találják meg. Az egyik nagyfiú megadja a nevét és telefonszámát, hogy majd kifizeti a kárt, az ártatlan gyerek gépiesen felírja: Giorgio Armani, 0690...Majd kapus lesz (ó mondd, miért, miért??? hisz erről már Darvasi László, Esterházy Péter, Kukorelly Endre vagy Egressy Zoltán is lemondóan írt) a zöld-fehéreknél, holott amúgy az FTC-hátvéd Telek Manci 3-as mezét őrzi otthon. Nem mellesleg, ez az a korszak, amikor focimezen cigarettamárkákat (West, Symphonia) hirdettek. Meredekebb reklámozási példák itt.

Az évek során a kapu gyorsabban nő, mint ahogy ő fejlődik, a nagypályán sorra kapja a feje felett a gólokat, egy idényben mindössze - tényleg - egyszer győznek (1:0-ra a BVSC ellen). Emiatt egy napon - egy koncepciós per keretében (nem zuhanyzik, mert siet különórára, erre azt mondja Somodi Lajos edzőbácsi, hogy "Aki nem zuhanyzik, nem fradista.") - kiszuperálják a csapatból. Belátja: tényleg nem volt egy nagy tehetség kapusnak, a kék igazolási könyvecskét is visszaadja. A Fradi kvázi kidobja a ballasztot a léghajóból, remélve, hogy innentől a serdülő XI-es csapata szárnyalni fog. De addigra már emberünk is bőven kiábrándult: az ifimeccsek légköre, az edzők stílusa, a játékostársak nyelvezete, a káromkodó, acsarkodó, önmagukat gyerekükben megvalósító szülők, a megkergetett nyugdíjas bíró, a direkt sérülésokozás mint taktikai elem - mindezek csábítják vissza később a lelátóra.

Munkák miatt később sokat utazgat a világban, ez már a  fapadosok ideje: az élet úgy hozza, hogy "ha már ott van"-alapon tudósíthat amszterdami meccsekről. Látja az Ajaxot és nívós vendégeit (a dzsudzsákos PSV-t, a Feyenoordot). Valami megérinti. Ismét megnézi videókazettáról a 1999-es MU-Bayern döntőt és a 2000-es EB holland-olasz drámáját. Aztán leesik egy pressjegy a stuttgarti német-brazil barátságosra (3–2, 2011), majd egy Bundesliga-meccsre is (sajnos látja a harmatgyenge, magyar Hajnalt is a VFB - Leverkusen meccsen). Kezd bizseregni a vére: ráeszmél, hogy a stadionban sokkal izgalmasabb, hangulatosabb, átláthatóbb a foci – persze a jó foci; ez nagymértékben igaz a tévén élvezhetetlen jéghokira is. Messze ül, de testközelben érzi a játékot. Már nem bánja, hogy a partvonalra szorult: minden stadionmeccs ajándék. Magyar meccsre elvből nem megy, igaz, már nem is tudja, kik, hol, mit játszanak, de talán nem is érdemes tudni. A segédfogalmak (politikusok elnökölte csapatok, udvari focipáholyok, értelmetlen pénzszórós stadionépítések kisvárosokban, tragikomikus nemzetközi szereplések) pont elegendőek arra, hogy az NB1-et törölje a szótárából. Viszont egyszer csak Birminghamben találja magát, és meccsekre járogat az Aston Villa stadionjában. Mintha egy régi szerelmével randizgatna.

Az ember gyermeke az Aston Villa–Arsenal meccs napján lesz kilencéves, a focit a maga szertelen kiskamasz módján kedveli, a játékot még nem látja át, néha gombfocizik, de leginkább a tableten "fifázik", és autisztikus aprólékossággal gyűjti-cseréli-kunyerálja a focis kártyákat. Minden adatot, címert, számot, arcot ismer, de a meccsnézés zamata, az értő élő szurkolás még nem a sajátja. A meccsjegyet, mint üveggolyót, megkapod – mondá emberünk, hogy tágítsa gyermeke perspektíváját. Apával a meccsen, milyen romantikus lesz, gondolja – egy vidámabb történet Spiró novellája után szabadon. A netes jegyvásárláskor persze szívja a fogát, mert a stadionban itt-ott elszórt szóló ülőhelyek nagyon olcsók, simán kiválaszthatná a jobb helyeket is, még akár az Arsenal menedzserétől, Arséne Wengertől két sorra is lenne egy 16 fontos hely, de a páros vagy egymás melletti helyek jóval drágábbak. Nem véletlen: a huligánokat megregulázó, kerítéslebontó Nyugaton a foci biztonságos, mindenféle off-programmal felturbózott családi szórakozás lett. A családtagok pedig egymás mellett akarnak ülni.

Lelátók népe

A Villa Park eredetileg egy viktoriánus városliget volt, amelynek frissen épült stadionját 1897-ben foglalta el az Aston Villa csapata. A beköltözés után egy hétre bajnokságot és FA-kupát nyertek – soha többé nem dupláztak. Az 1999-es, utolsó KEK-döntőt is itt játszották. A környező utcákban nagy a nyüzsgés: feltűnik, milyen heterogén, kevert etnikumú a közönség. A bobbyk már csak az angol utcakép miatt kellenek, dolguk semmi, békés feltankolás folyik a környező italmérésekben és lacikonyhásoknál. Az Aston Villa otthon borzalmasan szerepel az idényben, ráadásul a londoni Arsenalt hazai pályán 16 éve nem tudta megverni. Kevin, a tősgyökeres Villa-drukker annak ellenére 2-3 gólos tuti vereséget vár, hogy az idénynyitó meccsen meglepetésre 3–1-re nyertek a most listavezető Arsenal stadionjában a "claret and blue" oroszlánok. Középcsatáruk, Benteke akkor lőtte idei első és egyben utolsó gólját. That's a shame - szégyenkezik Kevin, aki tízéves kora óta jár a Trinity Roadra, és 12 éve van bérlete. Állítása szerint soha nem hagyott ki egyetlen hazai meccset sem, fix helye a Holte End nevű lelátórész, amit másnéven a 12. embernek is neveznek: a megszelídített kemény mag kapu mögötti helyét jelöli. A nevét a park eredeti tulajdonosáról, Sir Thomas Holte-ról kapta.

Herbert_Chapman_Statue_6823926179.jpg

A másik emblematikus lelátó – aminek felét mindig a vendégszurkolók foglalják el - Doug Ellis, egykori elnök nevét viseli, aki a hetvenes évektől felvirágoztatta a Villát. Ő legalább annyira fontos figura, mint az Arsenal harmincas évekbeli menedzsere, Herbert Chapman (lásd a felső képen a szobrot), akivel nemcsak halomra nyerték magukat az Ágyúsok, de bevezette a stadionvilágítást és mezszámozást, bővítette az arénát, átneveztette a közeli londoni metrómegállót, valamint örökül hagyta a backline-t, azaz a vonalba rendezett hátvédsort.

Big fuckin’ German

A stadionba jegyleolvasó forgóajtó enged be, motozás nincs, bizalom van. A hazai szurkolók sokkal inkább autogramért állnak sorba a vendégbusznál, mint fújolni. Megvárlak a bejáratnál! – itt ez nem fenyegetés, inkább ácsingózás. Egyébként a birminghami drukkereket immár arab, ázsiai, indiai-pakisztáni, afrikai, kelet-európai fanok jelentik. Emberünket a csapatok akkurátus melegítése köti le: óraműszerűen nyújtanak, futkorásznak a pálya minden részére lerakott bóják között, a cserekapusoknak külön kaput állítanak fel, hogy ők is vetődhessenek. A bírók elkülönülve, a félpályánál kocorásznak. Az ember gyermekét a két kivetítőn is közvetített playstationözés nyűgözi le: két kiválasztott kissrác játssza le a meccs előtt virtuálisan a mérkőzést, 6–0 a Villának, örül a 37 000 néző (majdnem telt ház), de mindent elnyom a pár száz fős Arsenal-drukkerhad folyamatos kántálása. Végigéneklik a meccset, fantasztikus hangulatot teremtenek még idegenben is a feltörekvő és letűnő sztárokkal (Oxlade-Chamberlain, Cazorla, Podolski, Özil) felálló csapatuknak. Amikor a német (!) kapitányuk, a 100. Arsenal-meccsét játszó futballóriás, Mertesacker kivezeti a kezdő tizenegyet, akkor rázendítenek a „We’ve got a big fuckin’ German”-nótára, ami alapján nemrég maga Mertesacker nyomtatott pólókat; a bevételt karitatív célokra fordítja. Aki netán Arsenal-bérletes, és nem szeretne kilógni a tömegből, az itt tud felkészülni a legfontosabb rigmusokból.

buszx.jpg

A jegyvásárlásnál az ember elismeri, hogy csakis a hazai csapatot támogatja – érthetően el szeretnék kerülni, hogy valaki a vendégszurkolók közé keveredjen. Bár itt tán nem lenne belőle balhé, de annak idején emberünk osztálytársa óriási pofont kapott, amikor véletlenül a Newcastle-szurkolók közé keveredett a Fradi 3–2-es UEFA-kupa selejtezős győzelmekor. A cigizést és az állva szurkolást tiltják, a jól nevelt villások is csak helyzetnél ugranak fel a székükről, az Ágyúsok szimpatizánsai viszont folyamatosan állva ugrálnak, és amikor gólt szereznek, lerohannak a reklámtáblákhoz, egyikük a pályára is beszalad örömében. Azonnal hat szekus ugrik rá. Wenger egykedvűen, keselyűhöz hasonló tartással nyugtázza a vezetést, végig így álldogál a meccsen, nagykabátba burkolózva. A supervisorok élénken figyelik a testbeszédet is. Emberünk előtt pár sorral vezetnek ki egy srácot, aki a lelátóról a középső ujjával mutogatott.

Az Arsenal altat

Az ember gyermeke kétségbeesetten aggódik, amikor a 20. percben úgy fejbe rúgják Bakert, hogy nyolc percig ápolják. Érdekesség, hogy a helyzeteket a kivetítőn megismétlik, de a vitás szituációkat (les, szabálytalanság) nem. Két mobilhordággyal is beszaladnak Bakerhez, végül egy mentőautó viszi el. A második félidőben is ennyi ideig áll a játék, amikor Rosicky arcába könyökölnek. Egy agyrázkódás, egy törött orr, mi pedig bónuszként kapunk összesen plusz 15 perc hosszabbítást. A gyermek ebből nem sokat észlel. Bölcsen megvárja, amíg az első félidő közepén az Arsenal egy percen belül két gólt is szerez Wilshere (34.) és Giroud (35.) révén – erről a villásoknak szomorúan a Gone in 60 seconds c. film ugrik be, nekik elment a meccs – majd pofátlanul kidől, hangzavar ide, ugrálás oda. Az ember egyszerre megértő (este kilenc van, iskolahét, ideje aludni) és őrjöngő: ha őt kilencévesen Premier League-meccsre vitték volna, biztosan fogpiszkálókkal támasztja ki a szemhéját. Persze dehogy, ő is ugyanúgy szunyált volna.

AVFC2x.jpg

A gyerek így (sajnos) lemarad Özil invenciózus irányítójátékáról, az Arsenal „hibakikényszerítős”, pressziós stratégiájáról, és a Villa fantáziátlan, önzős játékszövéséről (hál' istennek). Lemarad a szünetbeli hepajról: szurkolókat ünnepelnek születés- és névnapjukon, és van célbatalálós távolsági rúgás is, amivel nagyon értékes dolgokat (retúr repjegy, ötéves bérlet) lehet nyerni. Lemarad a Villa csukafejeses egyenlítéséről (Benteke, 76.), majd az egyenlítésért vergődő hazaiak bénázásairól. A családi zóna ellenére sokasodnak a fuck-offok, az elégedetlen, vegyes nációjú szurkolók ezt kristálytisztán tudják kiejteni. Egy-egy ízes káromkodás nem probléma: ami nagyon zavaró, az a permanens ki-bejárkálás. Ez nem Dél-Amerika, ahol a helyhiány miatt felfele terjeszkedik egy stadion, és irdatlan dőlésszögű, tériszonyos lelátókat építenek. Ott nem baj, ha valaki felugrik izgalmában. De itt vagy előtted állítják fel a teljes sort, és akkor nem látod az épp futó akciót, vagy pont a te sorodban akar valaki vécére menni / előbb lelépni a parkolóba / kaját hozni. Mindezt nem színházi oldalazással oldják meg, hanem telibe kapod a feneküket, mint a Parlamentben. A zabálás – és a vele járó hulladék – hatalmas méreteket ölt, szeméttengerben úszik a stadion a meccs végén.

school area_x.jpg

Bírói hármas sípszó, elszórt villás füttyszó, és egy újabb londoni győzelmi nóta: az Arsenal továbbra is első a tabellán a Manchester City és Chelsea előtt, bár a bukiknál csak a 3. favoritok. Az ember gyermeke már csak a dalolászásra ébred fel, de azt konfabulálja, hogy látta a középcsapat státuszából lecsúszó Villa szépítő gólját is. Mindegy, aki látott két Arsenal-gólt élőben kilencévesen, az szinte látott mindent, és sokáig mesélheti, színezheti majd a sztorit. És mindig menő lesz – teszi hozzá büszkén az ember gyermeke már az emeletes buszban zötyögve. Az ember csak mosolyog magában, és a ritkán eljövendő, minőséget ígérő meccsekre gondol. A futball mi vagyunk.

(Az írás eredetileg itt jelent meg.)

Szólj hozzá

foci vb arsenal egyéni