futó gondolatok

nem azé, aki fut

Gyűlölöm és szeretem (Spartathlon 2014)

2014. október 05. - őze bálint

sb célban.jpgMeglett férfiak futnak kitárt karral – mint könnyező gyerekek anyjukhoz – egy szobor felé. Ez a 245 kilométeres, 36 órás szintidejű görög futóverseny, a Spartathlon záróakkordja. A verseny, ahol mindenki győztes, aki célbaér, és ahol senki sem mehet biztosra - mondják. Dehogynem. Ha felkészült vagy, netán jól blöffölsz (istenkísértés, de akad ilyen finiser is) max. egy sérülés dobhat ki a versenyből. Ó de sokan mondogatták, hogy másodszorra mennyivel nehezebb végigmenni a Spartathlonon. Nos, könnyebb volt, egy percig nem kételkedtem, hogy nem sikerül, de még így is olyan mélyütés volt, amit hetekig emésztek. Egy olyan verseny, ami megkérdőjelezi a futásba vetett hitedet. Egy verseny, amit gyűlölve szeretek. A tavalyi út 2.0-ás változata és az útkeresés folytatása következik. (Adatfetisisztáknak grafikonok a poszt végén, és némi háttérkalauz is azoknak, akik nem ismerik a versenyt.)

VÁLASZT ÉS UTAT KERESVE

Hat év futás, számtalan rövidebb-hosszabb verseny, mentális és fizikális felkészülés után tavaly jutottam el arra szintre, hogy elinduljak a Spartathlonon. A versenyt, ami megrágott és kiköpött, kínok és örömök közt teljesítettem – talán ez a legkifejezőbb szó. Nem sok sportértéke volt. A verseny utáni reggelen – ó, azok a semmivel sem összehasonlítható, megnyugvást hozó, mégis vibráló spártai másnapok, amikor a reggelizőasztalnál megáll az idő, és a versenyzők a megtett úton történtekből gyártanak anzixot – természetesen azt mondtam, soha többet. Azóta próbálom megfogalmazni, minek tértem vissza idén, amikor minden táv tök jól ment, gyorsabb, erősebb, eredményesebb voltam, de éreztem, hogy ez amolyan hintázás. Persze most sem tudom, specializálódni kell-e valamire.

A futás mibenlétét alapkérdésekkel fel lehet térképezni. A Miért? kérdésre ott vannak az életvezetési okok, belső és külső motivációk vagy jótékonysági gyűjtések, a Hogyan?-t szakmai írások és újságok világítják meg, a Hol és Mennyi?-t maguk az edzések és versenyek jelölik ki. De a Minek?-re semmilyen sportfilozófiai, életrajzi könyvben vagy blogon nem találok megfelelő magyarázatot, ez alapvetően egy értelmetlen tevékenység értelmessé alakításáról szól, vagy épp ennek fordítottjáról.

utvonal SB.png

Az idei Spartathlonom arról szólt, hogy újabb válaszokat találjak. Egyszer véletlenül is összejöhet, legyél akármilyen felkészültségű futó. Blöffölve is sikerülhet, ha szerencsés vagy. A testben és lélekben felkészült futó viszont csak sérülés vagy valami balszerencse miatt tud kiesni. Kétszer elindulni: a felkészültség bizonyítása és egyben sorskihívás. Háromtól már valódi elkötelezettség. És persze ott a becsvágy is: újra beérni ezen a különleges hangulatú versenyen, amit egy külföldi futó az „extended family”, azaz a kiterjesztett család jelzővel illetett, amit a fairplay, a bajtársiasság, a másik és a táv iránt érzett tisztelet és alázat tart össze. Egy sajátos szubkultúra, ahol direkt keresik a „jó” fájdalmat: itt a szenvedés és a teljesítmény érték. Másfelől egy rögeszmés, flepnis társaság, ahol akadnak olyanok, akik ötödjére indulnak el, és még sosem sikerült célbaérniük, vagy akinek 10-ből csak egyszer. És vannak 18-szoros teljesítő törzsvendégek. Sőt van olyan (Piotr Kuryło), aki ismét egy kiskocsit húzva futott el Varsóból Athénig pár hét alatt, hogy rajthoz álljon. Íme ő és a kocsikája.

Képernyőfotó 2014-10-04 - 22.19.24.png

piotr kurylo kiskocsix.jpg

(Ha már lengyelség: a befutóvideómon látszik, hogy kétszer is megkínálnak a lengyel zászlóval. Esetleg polákos az arcélem?)

Vannak, akik lazán veszik, akiknek a verseny egy lehetőség önmaguk feltérképezésére, és mosolyognak, mint akit baszni visznek. Másoknak az arcára van írva, hogy tudják, nagyon fog fájni. Olyan, mintha kivégzés előtt állnának, csak itt még lehet korrigálni. Ők életük kötelező, nagy tetteként tekintenek a teljesítésre: görcsösen vagy hihetetlenül fegyelmezetten próbálnak kiemelkedni, valami igazán nagyot alkotni, ami az átlagemberi életüktől elüt. Merthogy itt nemre, korra, vagyonra tekintet nélkül kerülnek egy rajtvonalra emberek: a gyári munkástól a menő szívsebészig. Az életkori medián 46 év. Az ultra nem igazán a fiatalok sportja, érdemes rá megérni.

Miről szól a résztvevőknek a verseny? Amiről a futásuk. Profán áldozathozatal mindaz, amit a pályán és azonkívül a sikerért tesznek. Számtalan válasz lehetséges: énkiterjesztés, önkifejezés, menekülés, kompenzálás, veszteségpótlás, gyászmunka, tevőleges vágyakozás valami másra, újra, nagyra. Sokaknál az alapindíttatás évekkel ezelőtt egy egyszerű döntés volt: valami szokatlant, emberpróbálót csinálni. Vagy felhagyni a cigivel. Tudom, közvéleménykutattam a záróbanketten. És évtizednyi brutál bagózás után egy „egészséges” brutalitással vesznek hátraarcot: 245 kilométert futnak. Egyik addikcióból a másikba. A résztvevők többsége sosem volt sportoló, s tán ma se mondaná magát annak. Egyszercsak lettek felnőttkorukra, különböző indíttatásból. Sokuk monoton munkából vált át szabadidejében monoton sportra. Pszichológus hallgatók, remek szakdolgozattéma. A verseny egyszerre külső és belső utazás, önként vállalt Canossa-járás, aminek a végén valamiképpen megváltozik a futó, akkora megrázkódtatást él át mentálisan és testileg. A körülményekből fakadóan a Spartathlont számtalan elképesztő, borzongató és megható momentum tarkítja, ahol a versenyzőkről minden maszk lehull. De ez csak a kívülállóknak tűnik fel, a versenybe involválódott futóknak az adott pillanat jelöli ki a normalitást.

TŰRNI, BÍRNI

Az alapfeltevésem az volt, hogy a tavalyi irtózatos szívás helyett (amely a blogom eddigi legolvasottabb írása lett, a magyar szeret kárörvendeni), akár élvezhetném is a versenyt, hisz idén sokkal jobb formában vagyok, ismerem már az útvonalat, nem tartok a lusta macskaként elnyúló szintrajztól sem, ahol a „macskafüleken” 150 és 240 km között le-fel kell szánkázni.

FullSizeRender.jpg

Nekem most kezd perspektíva nyílni tudatosan készülő, eredményes és ambíciózus amatőrként. S ha szar is lesz végigmenni a pályán, én mindig azért futok, mert el merek indulni, és be tudok érni, s ezt most is bebizonyítom. Egy plusz kemény mentális teher még rajtam volt: egy tízfős forgatócsoportot kellett a verseny előtti hetekben felkészítenem, a versenynapokon interjúkat és vágóképeket forgatni, infókat begyűjteni, még a verseny előtti órákban is eligazítanom, majd a verseny alatt telefonokkal tájékoztatni őket, ha szitut látok. Talán jó is, hogy elfoglaltak ezek a gondok, a jövőnek dolgoztunk, de stresszes volt, nem kívánom senkinek, aki a versenyre akar koncentrálni. A verseny előtt, két felvétel közt még belefért egy szülinapos ünneplés is. Józsa Laci barátom lett 36, aki filmes és reklámos munkái mellett szívszerelemből évek óta gyártja a SUHANJ!, BalatonMan és az UltraBalaton versenyvideókat többek közt, valamint a KváziBárki-futások szellemi atyja, szóval tutira láttátok már a cuccait. Ő látható a terített vitatigrises asztal mögött, az ismételten szobatárs Lőw Andris és köztem.

10649920_10152735273444936_8038882683352616940_n.jpg

Aztán jönnek a parák, a szokásos matekolós rutin, a „mikor mi kellhet” kitalálása: éjszakai ruha, kaja, fejlámpa és egyéb előreküldendő csomagok összekészítése, lásd a fenti képen. Aztán azt választottam, hogy megszórom a tájat, minden 3. vagy 4. pontra küldtem egy pici csomagot: Vitatigris + töpörtyű, PowerBar-szelet, és kézzel kent zsíros kenyérkék, amik nagyon jólestek. A versenyen kb. 4 kilométerenként vannak etetődepók, amik egyben a limitidő mérésére is szolgáló checkpointok, a 74 pont bármelyikére lehet küldeni cuccot. Adott pontokon a futó autós kísérői is beavatkozhatnak, de alapvetően szólóban kell végigfutni. Nem is szívatnék senkit sem, hogy engem kísérjen 36 órán át. Minden verseny egy út, amin egyedül érdemes menni, a versenyző szépen küzdjön csak magában. Nekem úgy többet jelent. De az alkalmi, adódó segítséget szívesen vettem, ha éppen úgy jött ki: egy grátisz sör a helyi boltból, egy Mg-tabletta Ágitól, vagy egy csomagtranszportálás az éjszaka folyamán.

Megtanulom a rajtszámom görögül (Lőw tippje), hogy a pontokon segítsem az engem segítő személyzetet. Dio pende pende (255) – ezt még kómaközeli állapotban is el tudom mondani a pontőrnek. A rajt a szokásos zsibvásár, mantrák és fogadkozások, itt még mindenki bizakodó. A magyar csapat is összeáll egy képpé, a 30-ból 11-en hiányoznak majd a végén.

Képernyőfotó 2014-10-05 - 11.13.20.png

A futóknál nincs esőnap: szemerkélő esőben indulunk kifelé Athénból, 10 kilinél felér rám Lubics Szilvi. Eddig biztos szélárnyékban ment, hogy a gyantázott lábamban gyönyörködjön. Szilvi közli, hogy most nem akar olyan hamar 81-re érni, 7h10m helyett elég a 7h20m. Biztosítom, hogy ha esetleg 7h15m-re érne oda, akkor is ő a favoritom. Hogy ő hogy gondolkodott két éve a Spartathlonról, egy 3 részes interjúmban itt olvashatjátok.

Képernyőfotó 2014-10-05 - 11.10.47.png

A festői girbegurba tengerparti szakaszra méretes kígyó nő a szétszóródó versenyzőkből, itt az egyik kedvenc részem, 26 km környékén feltűnik az oldalára fordult rozsdás tankhajó. Az időjárás közben rákapcsol, 30-50 km között huzamos ideig futunk szakadó esőben, hűvösben, mindenünk szétázik. A gyorsabbjának kevesebb jut. Eszembe jut a két japán tegnapról a hotelben: zavarodottan nézték a várható időjárást, amíg rá nem mutattam, hogy a gugliban a kanadai Ontario állam Sparta városkáját sikerült behozniuk.

Képernyőfotó 2014-10-05 - 11.03.41.png

Képernyőfotó 2014-10-05 - 11.14.20.png

Az úton észnél kell lenni – főleg másnap kialvatlanul -, hisz a verseny gyakran autóutak leállósávjában vagy alsórendű országúton vezet, ahol az autók közel húznak el, egy tántorgó lépés veszélyes lehet. 50-nél megjön a szokásos hányás – későbbre vártam, de jobb túlesni rajta. Vitatigris sugárban kiugrik a szájamból. Nyomok egy resetet, és megújultan folytatom, nem kell ebből ügyet csinálni. A pontokon gépiesen kajálok, kitalálom, mi kell, elveszem, elfutok. Ez a fáradtsággal és a gyengülő kognitív képességekkel arányosan később töprengő cselekvéssé redukálódik. A jövő amúgyis a futóautomatáké: nem lesznek depók, nem lesz depószemélyzet, hanem egy amolyan étel-ital gép, üvegfallal, ami leolvassa a rajtszámod, bemondod, mit kérsz és kiadja - megfelelő hőfokon!

10712745_10152762305842094_3166619766128065233_n.jpg

A nap veszi át a hatalmat, mire a verseny egyik vízválasztójához, a Türr István-tervezte spektákulumhoz, a Korinthoszi-csatornához érünk, már 30 fok körül van, és a tengerben szeretnék fürödni. Ez a verseny harmada, de aki itt belegondol, hogy még 164 kilométere van hátra, az vagy bátor vagy vak. (Ha jól látom, 10 sorban intéztem el az első 8 órát. De most tényleg, nem történt semmi az esőzuhanyon és a hányáson kívül. Hacsak az nem, hogy mint a lenti képen is látszik, nagyon kell figyelni az út szélén is az autókra, Korinthosz felé volt egy tereléssel egybekötött emelkedő, ahol konkrétan 30 centire mentek el 2 kilométeren át a hátad mögül a kamionok.)

Képernyőfotó 2014-10-05 - 10.52.15.png

Képernyőfotó 2014-10-05 - 11.27.04.png

Pont 8 óra futással érek Korinthoszra (81 km), rosszabbra számítottam, konzervatívabb kezdést terveztem, gyorsan elveszem a tál rizst (majd séta közben megeszem), és lépek a vesztőhelyről, itt sokan túlpihenik magukat, elkényelmesednek. Előremenekülök: minél több időelőnyt gyűjteni a limitidőhöz képest. Óránként só- és aminosavtabletta, víz és kóla, és ahol nem kell sokat várni, ott meleg teát töltök a kulacsomba. Estére már a Peloponnészoszi-félsziget belsejében, a nemeai völgyben járok, köröttem piciny falvacskák, olajfa- és citrusligetek. 3 óra 20 percet tartalékoltam már, közben mindenféle történik, tavaly mindez többnek, váratlanabbnak, nagyszerűbbnek tűnt (pl. a naplementében a pulzusát kézfogással nyugtató olasz, vagy a napallergiás német).

Egyszercsak együtt frissítek 85 km környékén Dean Karnazessal. Gyorsan csináltam vele egy gopro videót. Figyeljétek a kínjában rögtönzött bölcsességet: Aki mer, az győz!!!

Ő az a futó, akin többnyire csak mosolygunk, mert bár vannak értékelhető eredményei (pl. egy pár indulós, korai Badwater-győzelem), de azokat többnyire rászabták, magának állít fel hangzatos célokat (először fut az Antarktiszon maratont, fut charity gyanánt 500 sok kilométert, stb.), amit aztán jókora reklámmal megtámogat. Marketingfutó, szokták mondani. Magát szerényen Ultramarathon Mannek hívja, ezt a címet viseli könyve, amit talán egyszer bemutatok itt, jó közepes olvasmány egy magát frusztrált, de jólmenő yuppie-nak érző ember pálfordulásáról, pár lózung és versenyismertetés. A honlapján animált gifben fut, ciki. De nem akarok geci lenni vele, beért 34h45m-tel. Na szóval Karnazes kitűzte, hogy a futárhoz hasonlóan olajon és vízen teszi meg a távot. Szegény futár csak evett mást is, amíg Spártába ért. De Karnazes is így tett, legalábbis - meg nem erősített infok szerint - egyrészt depón kívül frissített, másrészt nem biztos, hogy olivát tolt akkor magába. Még egy filmet is felfűztek rá, a közösségi finanszírozásban ugyan nem gyűlt rá össze elég pénz, de ő parádézott. Hopp, csak nem ő indul jobb oldalon itt az élről sárga North Face-pólóban?

karnmazes közeli.png Hát muszáj mutatnia magát, a marketing és a Runner's World címlap nagy úr, kemény pozícióharc mehet Ámerikában. Jó sztori volt, hogy az egyik forgatócsoportunkhoz egy depóban odaszaladt Karnazes lélekszakadva: "Are you from CBS?" Mindenáron interjút akart adni bárkinek, akinek kamerát látott a kezében. Pont Karnazes mellett a képen Jorgos Zachariadis (87) szintén sárgában, róla a poszt végén.

A videózás miatt felzárkózik rám a rutinos Tóth Attila, megnyugtat, hogy egymás mögött-előtt haladunk, együtt bandázunk az első Zevgolatióig. Látunk útszéli gyorshajtók letartóztatását, jönnek futóautogrammot gyűjtő gyerekek, egy helyi gazda szőlővel, egy másik koszorúval kínál. Utóbbit visszautasítom, majd a célban. Előbbit elfogadom, de mivel nem szeretem a szőlőt, kiadom az épp ott forgató stábautóba, mire egy arra járó versenyrendező ki akar zárni. mondom, nem kaptam, hanem adtam. Aztán megenyhülnek. Régi Korinthosznál csodás romok, Assosban helyi termékek és görög kórus fogad, és mindenhol a tavernákon tapsoló helybeliek. Ez így szépen hangzik, de a fáradtsággal arányosan megy el a kedv is, fogy az öröm, a videón sincs sok mosoly az arcomon, pedig a kedvenc olajfaligetes részemen trappolok.

Igazából most vagyok nullán, még kb. egy napot, 24 órát futnom kell. Jól hangzik. Ha már én nem szórakozom, akkor legalább a kanapéról el sem mozduló magyarok érezzék jól magukat: tucatnyi magyarnál volt GPS-nyomkövető, és egy netes térképen lehetett értünk izgulni. Kevés bizarrabb szórakozást tudok elképzelni. 110 km környékén, amíg 10 percet pihenek felpolcolt lábbal egy tavernánál, összeverődik egy kis magyar kompánia: Kulcsár Andris, Veress Béla, Végh Attila, Lőw Andris. Nem sokat kvaterkáztunk.

METAMORFÓZIS

Leszáll az éj, amely szintén keményen megrostálja a versenyzőket. Folyamatos vészhelyzet van. Fizikai kínok, mentális blokkok, hányás, alvásmegvonásból fakadó agresszió vagy rossz döntések, tétova mozgások sorozata, csüggedés, sírás, önfegyelmezés – mindezek természetes velejárói a Spartathlonnak. Amikor az alvásidődbe belemész sportolással, az már kemény dolog. Tavaly hallucináltam, idén csak egyszerűen sajgó fejjel kóvályogtam az alváshiánytól. Minden elkezd rossz lenni: hideg van, törődött vagy, folyik az anyagcsereküzdelem. Lassulok.

Képernyőfotó 2014-10-05 - 10.56.28.png

Képernyőfotó 2014-10-05 - 11.05.48.png

Titkon kicsit vártam is ezt, kezdődik a határátlépés. Ismerős érzés, volt már benne részem, de mindig megbizserget, hogy milyen titkot tartogat most számomra. Innentől már biztosan mosódik a szubjektív és objektív megfigyelés, egyfajta emlékdiszkrepancia alakul ki, amiben a törött vagy hiányos emlékeket mozaikként kell összerakni a végén, s nem is biztos, hogy az úgy volt, ahogyan te emlékszel. Egy olyan világba igyekszem azáltal, hogy nyomorúságba lavírozom magamat, ahol egyszerre lehetek a dolgok alakítója, átélője, szemlélője is. Tükröt tartok, miközben folyamatosan figyelhetem és kontrollálhatom a metamorfózisomat. Köröttem a pontokon beindul a szokásos alkumechanizmus a helyzetét torzan látó futók és kísérőik között: egészen bizarr beszélgetéseket lehet elcsípni, aminek tónusa a könyörgőtől a parancsolóig terjed.

Képernyőfotó 2014-10-05 - 11.20.45.png

Amikor az első holtpontomon túljutok (150 és 160 km között nagyon apatikus voltam), és hajnali kettőkor megérkezem a Parthenio lábához, ahol 550 métert kell emelkedni 1100-ra alig 2 km alatt egy köves hegyoldalon, lerogyok egy masszőr ágyára, várva a melegruhás csomagomat. Nem tudom, mit gondolok, hogy majd más felöltöztet!? Aztán a semmiből megjelenik egy másik futót kísérő, de mindenkit támogató magyar srác, mindenki Öcsije, aki tényleg rámimádkozza a cuccokat. Kivéve a hosszú gatyát, mert azzal nem akarok babrálni. Egy kis együttérzésre, babusgatásra vágyom.

-       Fázol még?

-       Nem.

-       Éhes vagy?

-       Ettem már az előző ponton.

-       Szóval rendben vagy?

-       Igen.

-       Akkor nem akarsz indulni a picsába?

És néz rám szigorúan-cinkosan. Ez a beszéd, Öcsikém! Ennyi elég is, mászom felfelé.

Képernyőfotó 2014-10-04 - 22.19.05.png

Ez még nem a hegyi ösvény, csak az alaptáborba vezető hosszú szerpentin.

Aki meg akarja tapasztalni, hogy kábé milyen lehet a Parthenio hegyre felkúszni, menjen el a budai Libegő alsó kezdőpontjához, és "fusson fel" kétszer. Talajkőzetre (hol morzsalékos, hol éles), meredekségre hasonló, csak a Libegő alatt nem annyira kanyargós és tériszonyos, mint a versenyen. A tetőpontról lefelé tartó éles, kipörgő köves szerpentint minden évben az ellenségeimnek ajánlom. Bár én nem félek tőle, de mégis: túllenni a hegyen félsiker. Utána egy békésebb, egyenesebb völgyszakasz jön a Tripoli-fennsíkon. Mégis itt fogyok el lélekben minden évben. Az érdeklődésemet már pár órával korábban elvesztettem, most már kedvem sincs, nem akarok itt lenni, nem akarom ezt csinálni.

A futás kényszermunka, az ehhez szükséges energiák bevitele kényszertömés. Nézem a lábam: az elhasználtság és az izmok leépülése miatt egy beszűkült mozgástartományban vagyok csak képes futni. Csoszogni. Osonni. Ritkán gyalogolni, zombimódra robotolni – ja igen, az ultrán ezt is el kell fogadni, nem mindig futunk. És azt is, hogy rengeteg időt ott hagyunk a pisilésekkel (hálisten, mégmegy, jó sárga), és sokat vesztünk a depókban is, már ha ez veszteség: ugye, hacsak mindenhol egy percet állnék meg enni-inni, az 74 plusz perc. (Az elején amúgy 10-20mp alatt frissítettem, 100 km után kezdtem ellazsálni, majd lelassulni is. Mintha annyira nagy lenne a választék az asztalon, hogy nem tudnám előre kitalálni, mi kell). És hát ugye ültem már 10 percet és még fogok aludni is.

De hogy feladjam: fel sem merül. Nincsenek ilyen szirénhangok. Csak a nagy magánnyal birkózom: igazán szeretek egyedül lenni és tenni-venni, és 8-10 óra nem olyan sok, de itt valami hihetetlenül nyomasztó a magadra utaltság, az egyedüllét - megspékelve az éjszakával, fáradtsággal. 

Képernyőfotó 2014-10-05 - 11.24.39.png

A GUMIBABA

Újabb mélypont 175-nél, az 53-as depóban - ugyanott, ahol tavaly - kisírom magam a személyzet vállán. Jólesik egy emberi ölelés. (Az milyen már, hogy utólag a FaceBookon írt nekem gratulálást ennek a depónak a pontőre, akinek a vállán zokogtam? Annyira fantasztikus ez a görög hozzáállás.) Az intelligens ember nem unatkozik, ezt hajtogatom. De mégis azt veszem észre, hogy üres vagyok, elfogyott minden örömöm. Tudom, hogy célbaérek, de nem érzek eufóriát. Belőlem is kiölődött valami? A verseny elején egy szépen felfújt, sőt felfuvalkodott Michelin-gumibaba voltam, amire most a verseny rátérdel, és mint egy matracból, szisztematikusan kiszorítja a levegőt, négyrét hajtogat, egészen picire és laposra, és eltesz jövőre. A szorítást valójában is érzem, a futómellényem csak attól, hogy rajtam van, nyomja a bordáimat, nem bírok rendesen lélegezni.

Nagyon fáradt vagyok, nem bírom már enni a felkínált kaját sem, leginkább mézet és kenyeret nyelek. Minden ízt csak távolról és tompítva érzek. Az elvesztett húszezer kalóriát úgysem lehet fedezni. Izotóniás italt a kezdettől nem iszom, mert a sav kimarja a torkom, mégis merő fájdalom a szám, hisz éjszaka a lehűlt folyadékokat ittam, és intenzíven veszem a levegőt már 26 órája. A válságmenedzselésem odáig jut, hogy egy depóban hetet mutatok a kezemmel: 7 perc múlva felráznak a székről. Szempillantásnyi alvásnak tűnt. De jobban vagyok, nem sajog már a fejem. Ezekben a pillanatokban ér be a győztes, az idei UltraBalatont is nyerő olasz, a mosolygós Ivan Cudin. Neki 22 óra 29 perc elég, nekem még plusz 11 óra. Basszameg, ennyi lehet a különbség köztünk? Ha a maratoni időmet (2:50) nézem Kimetto rekordidejéhez (2:03), akkor arányaiban igen, 2 a 3-hoz. Közben hírek érkeznek, ki van még versenyben, és ki vette le a rajtszámát.

Képernyőfotó 2014-10-04 - 22.19.32.png

Lassan megvirrad, de szerencsére végig felhős marad, ideális futóidő. Lekapcsolom a fejlámpát, 195 kilométernél vagyok. Nemsokára elkezdődik a pálya hullámzása, a végtelen fel és le az autóút leállósávjában. Felfele csak gyalog, de lefele futva kéne haladni, mégha olyan, mintha üvegszilánkok fúródnának a lábadba. Megy ez, de sompolyogva. A lejtő itt sokkal inkább problémát jelent, mint segítséget a gyorsuláshoz. Futok, de innentől már nem a képességek dominálnak, hanem az akarat. Már nem én adom a hajtóerőt, csak a tehetetlenségi nyomatékot. Nem tudom uralni a versenyt, én vagyok a birtokában. Kínt enyhíthet alázat, mondja József Attila, és szolidan-szelíden araszolok. 

A talpaimon megjött a szokásos sebesedés: a zokniba szorult kavicskák szétkarcolták a vízhólyagokat, s így jobb híján talpélen tudok haladni. Ez a 3. ultra (2 SP, 1 UB), ahol a HOKA Bondiban 200 környékén szétcsesződik a lábam, vissza kell térnem az edzőcipős versenyzéshez. Az elmúlt időben megerősítettem a core-izmokat (has, derék, hát), a vázrendszerem nem fárad el egy ilyen terhelésben, tehát a puhatalpú cipőt sem igénylem. Viszont, hogy rendszeresen körmömválik, talpam hámozódik benne, ami a befejezést kurva nehézzé teszi, azt most untam meg.

köröm_x.jpg

Az ultrafutó kilapuló, szétnyomódó csontozatú lábfeje és feketedő körmei itt tekinthetők meg, pár nappal illetve 3 héttel a verseny után. 18-as karika.

IMG_4827x.jpg

És ez pedig 4 hónappal később...Már ott lapul az új köröm, viszont az egész nagylábujj körömrésze félbe van hajolva, minta egy élt vasaltak volna bele.

img_5484.JPG

Pozíciót vesztek: az utolsó 40 kilométeren a 60. helyről a 99-re esem vissza. Nem nagyon érdekel. Felőlem itt vége lehet, hát tessék megnézni, kedves versenyellenőrök, még mindig van 3 óra időelőnyöm, simán beérnék, akkor meg mit szenvedjek? Nem baj, Balázska, ne habosítsd, szépen finiselsz, s egy vállveregetésre jó leszel magadnál.

Tavaly végig ordibáltam az utolsó 40 kilit, nyomtam el az életerőpontokat, idén csak halk dialógust folytatok magammal ókori módra, persze nem Szókratészék színvonalán, miközben ereszkedem Spárta felé. Csak az jár a fejemben, hogy túl sokba van nekem ez a verseny a testem felhasználhatóságát illetően, miért kell tönkretennem magam? Legyalulni az ízületeim, az izmaim, az immunrendszerem? Dehát ez a szenvedés épít, jobb leszel tőle, és a tested felkészült a bajok elviselésére. Miért kell a múltkori versenytől számítva 12 hónapig hordanom ezt a terhességet gondolatban és lábon, aztán ennyit vajúdnom, hogy sikerüljön megszülnöm? Dehát van olyan nő, aki szeret szülni.

Ha már nők: tehetségesebben szenvednek, kevesebbet hisztiznek a férfiaknál, valahogy az egész ultrához hatékonyabban állnak. sikeresebben kezelik a versennyel járó démonokat. Alig két tucatnyian fejezték be idén, de kitartásuk, csöndes robotjuk, mondhatnám kötelességtudatuk ismét példaértékű volt számomra. A Spartathlon, már csak a nemi arányokat tekintve, kanbuli. Mégis két magyar nőről beszélnek másnap a résztvevők: Lubics Szilvi 3. (pályacsúcsos) triumfálásáról, és Nagy Kata 2. helyéről.

És persze mindenütt ott vannak a nagyon kedves, vendégszerető, figyelmes görögök, akik nemcsak szurkolnak, de büszkék, hogy te ott vagy, és viszed tovább a legendát. Amikor ebbe belegondolok majd Spártába érve, elszorul a szívem, tényleg talán ez a legmeghatóbb, ennek a dolognak a realizálása, hogy ők érted, te értük, mégha ilyen hülye formában is. És a görögök fantasztikusak, amikor a klasszikus drámai hatást kell produkálniuk: részvétet vagy katarzist. Együtt éreznek, együtt örülnek, együtt sírnak veled. Ja és a frissítőpontosok nagy része 50 feletti terebélyes néni vagy bácsi, akik pontosan tudják, hogy működik egy pont, mit kell egy futóval "csinálni", ilyen itthon elképzelhetetlen.

És ha már görögöztem, akkor töröközöm is: a nem annyira kedvelt szomszéd országból idén először finiselt egy félholdas legény, itt az angol nyelvű beszámolója.

NEM HŐS, NEM MÁRTÍR

Az utolsó tíz kilométeren a gyaloglás dominál, elhagyom a legendás elővárosi Shell-kutat, ahol Szilvi szokott sminkelni a győzelmei előtt. Mikor a spártai főút egyenesére érek futásra távolról sem emlékeztető mozgásba csapok át. Kulcsár Andris, nini, befogtalak. Csonthártyagyulladással vánszorog, de a kurafi nem rákapcsol? Aztán Sznupi is beér, pont mint tavaly a célegyenes előtti kanyarban. 4 magyar 8 percen belül, mert előttünk Veress Béla is beért.

Alapesetben maga a célbaérés felér egy megváltással. A szinte rituális keretek közt folyó verseny a modern ember misztériumjátéka is lehetne, egyfajta "emberi kálvária copyright Jézus Krisztus". A motívumai is vallásos jellegűek: a versenyzők a rajt előtti és a finist követő este együtt étkeznek, és aki megtépázva eljut a célig, koszorút kap a fejére, folyóvízzel itatják, megmossák a lábát. De most nincs katarzis. Elsőre volt, most csak megkönnyebbülök, hogy vége.

Gyerekek gyűrűjében futok a főutcán, mindenki tapsol, én meg tele vagyok kétellyel és hiányérzettel. Persze örülök, mosolygok, pityergek, de ez leginkább a sokszoros feszültség megszűnésének, a gőz kieresztésének szól, hogy beértem, el lehet heverni, a stáb is oké, és nem az Ütközetben eltűnt főcímje következik.

Valami megmagyarázhatatlan üresség vett rajtam erőt a verseny utáni órákban, napokban. Depressziós tüneteket észleltem. Szomorú voltam, mert fájt az egész. Szomorú voltam, mert véget ért az egész. Unom már, hogy civileknek áÁllandóan mentegetőznöm kell, hogy nem vagyok őrült, mert 246 km-t futok. A gusztustalanság vagy rettenet az a versennyel jár, mint az asztalosnak a faforgács. A spártai futás a visszajáróknak egy tét nélküli tragédia. Következmények és felelősség nélkül próbálható ki, hogy milyen a bajbakerülés. Ez egy játék, egy színdarab, amit évről évre eljátszunk, fellépünk a szenvedő szerepében. Kemény, de élvezzük, vagy legalábbis átéljük. Mit érzek még?

Csalódott vagyok. Sokkal jobb időt tudnék futni a 33 óra 54 perc 58 másodpercnél a képességeim alapján, de így is másfél órát javítottam a tavalyihoz képest, amikoris jó magyar módjára kiélveztem a befizetett pénzemért járó időkeretet a 35 és fél órával. A becsvágy most erre volt elég.

10712771_10154604367415720_8772363238399953961_n.jpg

Nem élveztem a versenyt. Úgy este, 130 km körül tört rám ez az érzés, hogy nincs kapcsolatom a tevékenységgel. Csinálom, de egyre rutinszerűbben. Nem volt spirituális élmény, határfeszegetés. Jött a negatív spirál, arrogáns és cinikus lettem, aki most örömtelenül rakkol. Egyetlen érdekessége volt, hogy nézhettem magam kívülről, és ez jó dolog, ritkán figyelheti magát az ember peremszituációkban 36 órán keresztül. Sajnáltam magam, röhögtem a versenyben lévő magamon, figyeltem a fájdalom vándorlását. És másnap délutánra a verseny valami leheletfinom módon, de szinte szisztematikusan kiölte belőlem a szenvedélyt a futás iránt, s ezt most újra kell építenem. Majdnem úgy jártam, mint Korányi Balázs, akit annyira meghajlított a második, talpleválós Spartathlonja, hogy konkrétan megutálta a futást a 2008-as versenyen saját bevallása szerint. Ugyanakkor mégis nosztalgiával, és bevallom, vágyakozva gondolok vissza, és immár előre is. Stockholm-szindróma, beleszerettem az engem kínzó fogvatartómba.

Képernyőfotó 2014-10-05 - 10.59.17.png

Nem gondolom, hogy a spártai hős jelző illetne meg, használja, aki akarja. Olyan könnyen dobálózunk bombasztikus jelzőkkel, hogy ha tényleg kell, már nincs mit használni. A "fantasztikus" és a "zseniális" az "elég jó" szinonimái, lettek, elég megnézni egy filmkritikát, vagy belehallgatni egy kocsmai beszélgetésbe. Csak Magyarországon létezik ez a nagyzoló titulus, sehol a világon nincs ilyen kifejezés a Spartathlon-finiserekre. És most nem az érdemeket akarom kisebbíteni. Szerintem a teljesítők mindegyike köszönte, hogy ott lehetett, tette a dolgát, amiért odament, nem vindikál magának héroszi jellemzőket. Nem vagyok hős, nem mentettem ki gyerekeket égő házból, nem vittem véghez emberfeletti dolgot. (Ági szerint, aki Tóth Attilát kísérte, hős az, aki önös céljait félretéve másokért tesz valamit. Ilyen értelemben az ultrafutásban semmi hősies nincs, sőt rettenetesen egoista dolog, pláne utána ünnepeltetni a saját hülyeségünket.) Ezzel van tele a sajtó, a net, de senki nem mondja, hogy "Álljunk már meg egy pillanatra, és nézzük meg miről szól ez az egész ultrázás!?"

Eleve: eluralkodott a militáns nyelvezet a versennyel kapcsolatban, ahol mi „katonák” vagyunk, az  úton „csatákat vívunk”, és a „királyhoz” igyekszünk. (Akinek mellesleg semmi köze a legendához: anakronisztikus Leonidas királyt összemosni Pheidippidész futásával. Előbbi i.e. 480-ban védte a thermopülai szorost a 300 spártaival, utóbbi a 490-es görög-perzsa háborúk idején futkározott) Ez a szerepjáték nekem idegen, ha valakinek segít a teljesítésben, hát élje bele magát, de felhívom a figyelmet a semmiképpen sem „harcias” vagy „férfias” záróképre: meglett férfiak futnak homályos szemmel és kitárt karral – mint könnyező gyerekek anyjukhoz – egy szobor felé. Az egy dolog, ami harci zónához hasonlít, az az orvosi sátor a célban.

sb_vervetel a célban.jpg

Ott pont eddig jutok gondolatban, amikor pillanatokra elájulok. Amíg a hipermangános fertőtlenítővízben tisztogatták a vérhólyagokat, addig vért vettek tőlem egy évtized óta folyó orvosi kísérlethez, amihez már csütörtökön is adtam, meg majd hétfőn is fogok. (Minden évben más kutatási célt tűznek ki, pl. vashiány, gyulladásnövekedés vizsgálata. Az egyik évben az jött ki nekik hogy a verseny utáni testi kondíció leginkább a szepszissel (seb- és vérfertőzéssel) ér fel.) Ez a vérvétel már sok volt. Lehet, hogy addig is csak valahogy pszichésen tudtam kontrollálni a rosszullétet, hisz csak a cél után borultam meg. Dehidratáltság, cukorszint-leesés, kimerültség, vérelvonás. Összezuhanok, elzsibbadnak a végtagjaim, akadozva, részegesen kezdek beszélni.

sb elajul.jpgBekötnek egy sóoldatos infúziót, Markus Thalmann, a 2003-as győztes tartja bennem a lelket az ágy mellett. Amint lecsöpög az oldat, kirúgnak, szevasz, mehetsz, kell az ágy másnak. Vannak ugyanis, akik „infúzióig” futnak, nem úri huncutság mindez, hisz a végkimerülés szélére került, dehidratált futónak gyakran kell orvosi segítség, amikor a célban hirtelen funkciót vált, és leáll a másfél napja hajtó szervezet. A taxiba, amely a 100 méterre levő szállóba visz, Rudolf Tomi hajtogatja be a lábam, higgadt és türelmes mint mindig. A Sparta Innben nem jó a zuhany, a csap alá rogyva tisztálkodom. Félóra ájult alvás, aztán csigalassúságú öltözködés, stábülés, koccintás. Megint lemaradok az utolsó pár befutóról. Éjszaka kezdődnek a napokon át tartó kínjaim: nem tudok aludni a végtagfájdalmaktól, majd másnapra "begyulladok", influenzás tüneteim lesznek, hurutos köhögőrohamok, ráz a hideg, lázrózsák, gyengeség, szánalmas mozgáskoordináció. 4 napon át hideg verejtékben ébredek, vacogok a csuromvizes lepedőkön. Tudtam, hogy ilyesmi lesz, de nem kellemes. Ez is a bigger picture-höz tartozik.

sb infuizo.jpg

Nem kell a Spartathlont sem túllihegni. Egy régi, kultikus, respektált verseny, ami kifejezetten hosszú. Senkinek nem mondanám, hogy csinálja meg. De azt se, hogy ne, mert még mindig jobb csinálni, mint nem csinálni. Jó felülemelkedni a fájdalmon, jó úton lenni és távol kerülni minden mástól, jó legyőzni valamit nagy kihívást, ami azért a képességeiddel partiban van. Ha a verseny közben nem is, utána sokszor érzek még emiatt flow-élményt. De nem fogok a Spartathlon mellett kampányolni.

Összességében egy magnetikus verseny, ezért is forgatok a verseny kapcsán dokumentumfilmet az ultrafutók életéről. Rengeteg felvétel született, sajnos a szerződés miatt nem oszthatom meg, de így távolról megnézve őket elképesztő dolgok mennek párhuzamosan a verseny alatt, amiről a résztvevők nem is tudnak.

Félreértés ne essék: az, hogy a nehéz versenyekről szóló beszámolóim pesszimisták, a konklúziói negatívak, főleg a versenyélményeknek köszönhetők, és a magammal való elégedetlenség szüli őket. A teljesítés büszkeségét, a beérkezettek örömét, a hasznosítható, építő tapasztalatokat természetesen elrakom, ebből élek én is versenyről versenyre. Maga a Spartathlon még mindig megrázó - nekem, szerintem. Tavaly is erre jutottam. Ez a lenti kép eléggé kifejező. A jobboldali futó egész szombat este és vasárnap reggel is így volt a hotelban közvetlen a szobám mellett, a folyosóra rakott pamlagon. Egyszer nem láttam az arcát. Vagy nem jutott neki ágy, vagy nagyon szégyellte magát, hogy feladta.

IMG_4661_x.jpg

Be kellett látnom, hogy ez a verseny már a „hatáskörömön” kívül esik. Oké, nem edzettem rá előtte egyáltalán semmi különöset, hosszút alig, a verseny közepétől szertelenül frissítettem, időnként nem voltam szigorú és kontrollált. Nincs mit picsognom. Túl hosszú időben és távban is, és túl sok fájdalmat hozott, nehéz ezt az egészet lerendezni. Ugyanakkor az ember varázslatos dolgokat tapasztalhat, csak hagyni kell újra és újra megtörténni. Ahogy a futásban meggyötört és leesett köröm visszanő, úgy növekszik ismét az elköteleződés a szívben. Spártában csak egy szobor van, klasszikus célvonal nincs. Azaz soha nem állhat le az ember, mindig tervez és jönne újra. Vagy muszáj, mert befejezetlen ügye van. Ékes bizonyíték erre Jorgos Zachariadis: a fentebb már említett görög futó célbaért, pihent pár órát, majd elindult visszafele is, mert szerinte úgy kerek az ókori legenda, hisz a futárnak is vissza kellett jutnia valahogyan. Hétfő este kilencre ért vissza Athénba, beköszönt a bankettra, a verseny péntek reggel hétkor indult.

És lett-e válasz a Minek?-re? Még nem. De minek is keresni?

cudin.jpg

Ivan Cudin, 3x Spartathlon-győztes kedélyesen beszélget vasárnap reggel a hotel előtt. Rendkívül szimpatikus, szerény ember.

---------------------------------------------

A versenyre - akárcsak az UB-ra - kölcsönkaptam az Amer Sports és Tettamanti Gábor jóvoltából egy Suunto Ambit 2-t tesztelni. Nekik köszönhetem a múltkor tesztelt és a versenyen hordott Salomon S-Lab zsákot. Azt az órát, amit egy hete Speró viselt az UTH 111km bejáráson, és benne hagyta a tracket. Hahaha! A múltkori tapasztalatok annyiban bővültek, hogy 10 mp-es mintavételre állítottam, így kibír 50 órát is a cucc. 60%-on állt 35 óra után, szóval elég jól bírja.

Képernyőfotó 2014-10-05 - 11.17.47x.png

A ritkás jelvétel miatt lehet, hogy összességében 6 km-t tévedett lefelé (utólag javítottam fel a Movescount oldalon a pontos távra). Ez sürgetőleg hatott, még mindig jobb, mintha hazudott volna, hogy mennyire jól állok. Továbbra sem értem, mi a jó abban, ha az óra oldalfelületeit, paramétereit csakis a neten tudom beállítani (akácsak a mintavételt). Mi van, ha nincs netem, és egy számítógépem, amire rákössem a cuccot a verseny előtt? Az óra kényelmes, elegáns, nagy számlapos, éjszakai módban is nagyon kontrasztosan világít, viszont könnyen megnyomódnak a gombok egy vétlen átnyúlással is akár. Baromi érdekes adatokat tárol, amiken órákat lehet csámcsogni, például érdemes összevetni a magassági görbét a tempógörbémmel.

Képernyőfotó 2014-10-02 - 10.00.53.png

Képernyőfotó 2014-10-02 - 10.03.49.png

utvonal SBx.png

Fotók: Angelos Tsaousis, Józsa László, Mladin Bence, Bíró Attila, Révész Balázs, Hernáth Csaba, CNN. A poszt rövidített változata a VS.hu-n jelent meg.

Köszönet: Eszter, Berényi János konzul, Závorszky Anna, Fülöp Péter, Tettamanti Gábor, Lacika

MI A SPARTATHLON?

A Spartathlont a futók szeretik a leglegleg-kategóriába sorolni: hosszú, kemény, tradicionális, kultikus verseny. Úgy tartják, ide kvótát szerezni, eljutni és teljesíteni, az ultrafutás egyik csúcsa. Egy biztos, a Spartathlon a maga 32 évével és ókori gyökereivel klasszikusnak számító kihívás. A sporteseményen túl a Spartathlon ünnep is. A görögök szerint a Spartathlon nem lóg ki a művészetek és kultúra, az oktatás, az egészség és orvoslás valamint a társadalmi jólét négyeséből.

Hérodotosz történetíró leírása szerint, amikor i.e. 490-ben az athéniek megneszelték, hogy Dareiosz perzsa seregei invázióra készülnek a hellén város ellen, Miltiadész egy hírvivőt, Pheidippidészt szalajtotta Spártába erősítést kérni. Hajnalban indult, másnap estére odaért, megmászva az 1100 méteres Parthenio-hegyet. A spártaiak – élen a később ikonná vált Leonidasszal – a holdtölte-ünnepség miatt nem akartak elindulni, így késték le a marathoni csatát. Pheidippidész lenyűgöző teljesítménye adta az alapját a Spartathlonnak, és később – egyfajta történelemhamisítás okán – ebből eredt a maratoni futás legendája is.

John Foden, a brit Royal Air Force tisztje 1982-ben négy társával tesztelte Hérodotosz leírását. Ötből csak John Scoltens ért célba 36 óra – azaz a történetíró szerinti másfél nap – alatt a 245 kilométeres távon. A rákövetkező évtől kezdve rendezik minden szeptember utolsó hétvégéjén a Spartathlont: az útvonal az athéni Akropolisztól a nemeai hegyen-völgyön, majd a Tripoli-medencén át egészen Spárta főteréig vezet. A futó a gigantikus Leonidasz-szobor lábának megérintésével ér célba.

A versenyt a kiszámíthatatlan időjárás (forróság, eső, hajnali hideg, szél), a kietlen táj, az éjszakai futás, a folyamatosan lejtő-emelkedő vonalvezetés (közel 3000 méter szint felfelé, és ugyanennyilefelé) és az etapok szigorú szintidei nehezítik. A célbaérő versenyzőket egyformán jutalmazzák: pár korty az Evrotasz forrásvízéből, és egy olajágkoszorú. Nincs pénzdíj, mindenkit győztesnek nyilvánítanak. Az átlag 350 induló fele-negyede jut el Spártáig. Eddig két magyar győztes nevét – Bogár Jánosét (1991) a férfi, Lubics Szilviáét (2011, 2013, 2014) pedig a női részre – vésték fel a spártai márvány emlékoszlopra.

A bejegyzés trackback címe:

https://nemaze.blog.hu/api/trackback/id/tr946688699

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

kiralysannyi 2014.10.05. 18:57:02

Már nagyon vártam a beszámolót!! :-)
Ismét egy nagyon jó írás!!
Gratulálok a teljesítéshez!!!

őze bálint 2014.10.05. 19:29:55

@kiralysannyi: köszi. Te nem a móriczba jártál? Volt egy ilyen nevű osztálytársam.

bano.k 2014.10.05. 20:46:32

A Népstadion tövében beszélgettünk néhány mondatot – örülök, hogy akkor, ott végre személyesen megismertelek. A tavalyi leszámolód óta olvasom rendszeresen a blogodat, ahogy mondtam tanulok belőle, amit nem mondtam, hogy nagyon jól szórakozom. Legtöbb dologgal egyet értek, esetenként nem, de az írásaid élőek, egyenesek, ettől jók. Nyílván mindenkiért szorít az ember egy Spartathlon alatt, és műveli az általad bizarrnak tartott tevékenységet, de személyes okokból Lőw Andrist és Téged figyeltelek kiemelten. Azon gondolkoztam, mi járhat a fejedben egy-egy szakasz, frissítő pont, vagy hosszabb mozdulatlanság alatt… izgalmas volt most végig olvasni a valóságot. Olvasmányos leírás egy tiszteletre méltó fizikai és lelki utazásról (aminek szerintem nem most lesz vége). Gratulálok az utadhoz, a célba érésedhez és az írás(ai)dhoz. Jó regenerálódást kívánok (azt hiszem inkább mentális, mint fizikai)!

haanchee · http://haancheefut.blog.hu 2014.10.06. 11:43:33

Szerintem a kérdésre sosem lesz meg az igazi válasz. Minek? Csak! Ennyire egyszerű. :) Gratulálok a teljesítéshez, szerintem most pihenj egy kicsit, jót fog tenni. :)

snatch_ · http://futas.asroma.hu 2014.10.06. 15:48:55

fasza beszámoló na.
azért azok a "futós" videók rémisztőek. Te, aki gepárdként száguldasz egy maratonon, itt meg csoszogsz mint egy öregasszony, aki a wc-re alig tud kimenni...
ez a "futóverseny" is, mint sok más nagyon kívül áll a komfortzónámon, de érdekes róla olvasni. Nem tudom a többiek szoktak-e róla írni, de ennyire tényszerű, velejéig ható szerintem csak a Te írásod lehet.
és természetesen gratulálok a teljesítéséhez!

Bozót · http://www.bozotfut.blogspot.com 2014.10.06. 19:44:04

A gratulálok elég sekélyes, de hát mi mást mondhatnánk :) Köszi az írást, igazán tetszett. Bólogattam sűrűn, no meg hümmögtem, meg kell ezt egyszer nézni közelről, belülről. Majd akkor beszélgetünk még biztosan :)

Bozót · http://www.bozotfut.blogspot.com 2014.10.06. 23:08:10

@snatch_: Van aki szokott írni. Balázs - a Korányi - fent linkelt beszámolója is egy erős darab :)

rrroka · http://hosszutav.blog.hu 2014.10.07. 07:21:27

Gratulálok!
Szerintem nagyon őszinte az írásod, mert nem kaptam tőle kedvet semmiféle ultrához. :)

#R 2014.10.07. 08:51:30

szép munka
egy apróság a legvégéhez:
"Ötből ketten értek célba 36 óra – azaz a történetíró szerinti másfél nap – alatt a 245 kilométeres távon."
helyesen:
Ötből csak John Scoltens ért célba 36 óra – azaz a történetíró szerinti másfél nap – alatt a 245 kilométeres távon.
lásd:
statistik.d-u-v.org/getresultevent.php?event=5666

haanchee · http://haancheefut.blog.hu 2014.10.07. 08:53:08

@Bozót: Bizony, Korányi Balázs írása - és a fotó a talpáról - alap! :D

Cs.Csilla 2014.10.07. 13:55:58

Gratulálok a teljesítéshez, a beszámolót pedig élmény volt olvasni (a többi poszthoz hasonlóan)! Teljes regenerálódást kívánok testileg és lelkileg egyaránt! :)

Joe. · http://futonaplo.blogspot.com 2014.10.09. 11:14:42

Elbohóckodtad a végét! :D

Gratulálok a teljesítéshez és az íráshoz, nagyon jó volt olvasni, de legjobban a rövid videó részletetk tetszettek! Ez sokkal valósabbá teszi az egészet.

A futás itt már inkább csak mintha csak egy eszköz lenne egy ilyen méretű önsanyargatáshoz, sem mint cél. Érdekes.

londres 2014.10.09. 16:53:17

Gratulálok, igen komoly teljesítmény ez, hihetetlen dolog! Egyértelműen itt találhatóak a legjobb futós posztok, mivel egy művészemberrel van dolgunk:)

Az egyetlen, amit hiányolok a posztból, hogy, miben látod a különbség okait UB-hoz képest. Ez a verseny annyival nehezebb, vagy valami más miatt szerepeltél relatíve rosszabbul?

őze bálint 2014.10.09. 17:13:00

@londres: Nemrég ugyanezzel felhívott az UB szervezője, Muki. Az UB lényegesen rövidebb (pont ott ér végett távban, ami fölött már nagyon kellemetlen a versenyzés) és a Balaton-felvidéki rész nudli a görög emelkedőkhöz képest. Ott összesen van annyi szó szerint egyenes szakasz, mint Siófok és Aliga között.

őze bálint 2014.10.09. 17:14:11

@Joe.: Kösz az uccsó mondatot, elrakom. Cél és eszköz, talán mindkettő.

őze bálint 2014.10.09. 17:16:16

@rrroka: De azért a maratonon megvillansz szombaton? Amúgy a kedvcsinálás távol áll tőlem, szerintem csak az fusson ultrát, aki belülről akarja, csoportnyomásra, trendkövetésből semmiképpen.

őze bálint 2014.10.09. 17:31:09

@snatch_: köszi. A komfortzónát érdemes nyaldosni, mert akkor tudsz fejlődni. Amúgy nem is tudok más lenni, mint őszinte, tán csak a futás hozza ki belőlem ilyen színtisztán. Azért vécére ki tudtam menni, csak lassan. Bár a kocsiba beüléskor már meg kellett kérnem vkit, h behajtogassa a lábam.

őze bálint 2014.10.09. 17:37:05

@bano.k: Persze, emlékszem, nekem is jólesett titeket biztatni az 12h-s optivitán. A végén pár méterrel meg is előztél egy későbbi spártai teljesítőt, ugye? Érdekes, h nekem is eszembe jutott, hogy amikor megállok egy ponton, azt valakik otthon nézik (na az az igazán bizarr tevékenység, ikonokat bámulni egy térképen 36 órán át!). Általában a hogyan továbbon gondolkoztam, a következő fantasztikus "részsikeren", ami néha 2, néha 4 km távolságot jelentett. Meg azon is, hogy jé, benne vagyok abban, amit tökre vártam, s most mennyire nehéz benne lenni. Igen, valószínűleg akkor, a versenyen a pillanatnak éltem, s ez így visszagondolva: jó.

őze bálint 2014.10.09. 17:37:49

@haanchee: köszi, aztán ügyesen a maratonon. A lilát kell figyelni?

baloo784 2014.10.09. 21:43:41

Gratulálok, Balázs! Természetesen a teljesítéshez és az egyéni csúcshoz is. De főként a végtelenül őszinte beszámolóért jár az elismerés. Minden Spartathlon-aspiráns számára kötelező olvasmány!

rrroka · http://hosszutav.blog.hu 2014.10.10. 07:31:11

@őze bálint: jaja, a maraton meglesz most, PB a terv, meg 50 körülig a terepek beleférhetnek, az valahogy teljesne más nekem, mint az aszfaltos befordulós futás.

haanchee · http://haancheefut.blog.hu 2014.10.10. 13:57:20

@őze bálint: Köszi! Igen, kiszámítható vagyok, a szokásos lila leszek, póló, gatya, szár, no meg a Hoka (ami sajnos nem lila). :D

Ládatündér 2014.10.11. 19:23:52

Hatalmas respect és köszi, hogy vörösre tapsoltad értünk a tenyereidet ma :)

neszlar 2014.10.11. 20:32:15

Gratulálok a versenyedhez, a filmforgatás miatt különösen nehéz lehetett, de biztosan nagyon jó anyag lesz. Az jutott még eszembe, hogy arra is nagyon kíváncsi lennék, ha csak erre a versenyre készülni egész évben, akkor milyen lenne a (az eredményed) beszámolód. (bár ha jól sejtem, ilyen biztosan nem lesz!) Köszönöm a szurkolást a mai maratonon, őszintén, nagyon jólesett!

csabila 2014.10.11. 21:38:56

adnék egy választ (ha nem vagyok szerénytelen), arra a bizonyos "minek?"-re, még ha ez nem is feltétlenül vigasztal. szóval: ezekből a történetekből, beszámolókból, élményekből rengeteg futó -többek közt magam is - építkezik, merít erőt, és mondjuk "nemfelad" a maga szintjén. példa vagy, akár tetszik akár nem. és valakinek ezt a szerepet is be kell tölteni. minek? hát mondjuk ennek. és persze szívből gratulálok!

őze bálint 2014.10.12. 10:13:24

@neszlar: egy versenyre készülni szerintem teher és riszkes (mi van, ha sérülsz előtte, vagy nem úgy sikerül?), bár szerintem a Szilvi ezt csinálja, a többi verseny csak toll a kalapján. Nem zárom ki, h idővel az ultra lesz kp-ban, de jó pár sztorit tudok, amik rosszul végződtek, amikor valaki csak a Spartathlonra készült (Orálek, Kalotai, stb)

#R 2014.10.14. 15:07:27

ez kettő
ki, kik a "stb"?

mondok néhány jól sikerült szorit:
Eiof Eivindsen tavaly és idén (statistik.d-u-v.org/getresultperson.php?runner=6988)
Marios Fournaris tavaly, idén és még kilenc további évben (statistik.d-u-v.org/getresultperson.php?runner=10124)
Apollonios Gkogkos ötször (statistik.d-u-v.org/getresultperson.php?runner=5042)
ja, és természetesen
Markus Thalmann hétszer (statistik.d-u-v.org/getresultperson.php?runner=2575)

őze bálint 2014.10.14. 15:32:44

@#R: úgy értettem, hogy győzni készült, nem úgy, hogy csak ez volt az egyetlen versenye.

#R 2014.10.14. 16:02:33

@őze bálint: OK
szegény Markus éppen akkor nyert (2003) meg lett második (2004), amikor rutinból elment még a házi százasára (sűrű szezonja volt ezzel a két versennyel)
a tisztán spartathlonos éveiben csak szerencsétlenkedett
például második lett 2002-ben és 2008-ban
kár érte