2016. júl 17.

"Duzzasztja testük sok kicsiny siker"

írta: őze bálint
"Duzzasztja testük sok kicsiny siker"

Hosszú mélázás a Foci Eb margójára

img_0045y.JPGRég nem jelentkezett a blog, elragadott a munka és a foci Eb. Most lecsengetjük a dolgot, néha kalandozhatunk másfelé is. Beljebb jövünk a rekortánról a zöld gyepre. Pillanat, azt tudtátok, hogy az új Puskásban nem lesz rekortán? Most olvasom az indexen: "Az arénában 63 ezer ember fér majd el futballmérkőzéseken, ez lenne amúgy is az elsődleges funkciója, futópálya már nem lesz a gyep körül, ahogy eddig volt, ez a futballmeccs-hangulatnak mindenképp jót tesz." Tehát a futópálya rontja a hangulatot, meg így a berohanó szurkolónak is kevesebbet kell majd futnia, hogy elérje a fociisteneket.

Ez a nagyon hosszú poszt a foci Eb kapcsán egy jóleső könyvélmény-beszámolónak indult, de aztán a feltoluló múlt és a villódzó kérdőjelekkel teli jelen elragadott. Terápikus célokat is szolgál, de persze egy teljesen értelmetlen szövegfolyamnak is tekinthető, hiszen „zenéről beszélni olyan, mint lerajzolni egy focimeccset", mondja David Coverdale. A lehetetlenre vállalkozik az ember. De az Eb környékén focista énem a szeretet-gyűlölet vákumába került. Csak kapkodom a fejem a tévéközvetítések hangvételén, szakértésén, a magyar válogatott kritikátlan ajnározásán. De egyszer "végét vetik az Eb-nek, s hazamennek a legények", úgyhogy a futóblog focikitekintése következik könyvvel, focievolúciós életút-vallomással, magyar foci elemzéssel, kit mi érdekel. De leginkább egy személyes történet: a foci és az ember közt levő szakítószilárdság meggyengülésének tipikus esete.

KÖNYV

KÖZLEKEDÉSI LÁMPÁBÓL BÜNTETŐLAP

img_8315.jpgElébb a könyv! Az agresszíven vöröslő könyvborító nem véletlen: Adrien Besley a piros lapok legjobb sztorijait gyűjtötte egybe a You're off c. könyvében. Csodálatos, nevetséges, rekorder, sokkoló, agyatlan, csapatért önfeláldozó kiállításokról is olvashatunk a sportzsargonban írt könyvben. Eleve a sárga-piros lapok története is remek: Bobby és Jack Charlton, a két kiváló angol focista az 1966-os Anglia-Argentína negyeddöntő után a másnapi újságban vette észre, hogy figyelmeztetésben részesítették a meccsen. (Akkor még nem voltak lapok, a kiállítást is kiutasító kézmozdulattal mutatták a bírók.

Piros járt "unparliamentary language"-ért, csúnya nézésért is, de például 1894-ig sem a csatárokat nem védték a durva védőktől, sem a kapust a támadóktól, akik akár be is taszigálhatták a gólvonalon túlra a kapust, ha a kezében volt a labda.) Szóval Charltonék felhívták a FIFA-t, hogy ez most mi? Ken Aston, egykori bíró és akkori bíróí bizottsági elnök vette fel a telefont, és megerősítette a tényt nekik, bizony megrótták őket a meccsen. A kényelmetlen beszélgetés után Aston a kocsijában morfondírozott, amikor egy közlekedési lámpa állította meg. Ekkor beugrott neki: a sárga a figyelmeztetést jelöli, a piros pedig végleges megálljt parancsol. El is fogadták az ötletét. A sárga-piros szisztéma csak 1970-ben debütált vébén.

Messit első nemzetközi meccsén, becserélése után 2 perccel kiállították könyöklésért (2005-ben Magyarország ellen Vanczákot nyomta le, szerintem azóta betetováltatta a helyét). Pelét egyszer szó szerint visszakövetelték a pályára Bogotában. miután a bíró leküldte. Egy másik bepirosodott játékos visszatért a gyepre - a Range Roverjában dúlni-fúlni. Egy bíró egyszer saját magát állította ki. Egy notórius angol kannibál védőt szinte minden bajnoki meccsén kiállították. Egyszer a kislánya a mérkőzés előtt odament a bíróhoz mondván: "Kérem, ma ne küldje le a papát."  Mire a bíró: "Sajnos ezt nem tudom megígérni." Volt olyan meccs is, ahol a játékvezető elcseszte a könyvelést, és három sárga lap után állította csak ki a horvát játékost. Íme. 

img_8316.jpgIlyen és ehhez hasonló sztorikkal van tele a könyv.

Ezen az Eb-n nem volt semmilyen izgalmas, idézhető piros, csak egy osztrák és egy albán kiállításra emlékszem. Bezzeg régen! Emlékezetes kiállításnak számított, amikor Di Canio egy gyomrost adott a bírónak 1998-ban (szerinte csak barátilag oldalba bökte), vagy amiko Neymar a saját képmását ábrázoló álarcban ünnepelt (második sárga). Alap ugye a klasszikus Zizu-fejes Materazzinak a 2006-os vébé döntőben (egy férfi tegye a dolgát), a német-holland csulaverseny (Völler és Gullit köpködése 1990-ből; a képen villásreggeliznek kibékülve), vagy amikor az uruguay-i Suarez kézzel védett a Ghána elleni playoff-meccsen 2010-ben. Egyébként magasan a legtöbb kiállítást a dél-amerikaiak (brazil, uru, argentín) hozták össze a könyv 2012-es kiadásáig. Gyerekkorom egyik futballikonja, aki ma is példaértékű, kulturált jelenség, a csatár Gary Lineker pedig soha nem kapott még csak sárga lapot sem. Felnőttkoromban pedig azért faborizálom, mert ritka értelmes ember, aki ír és kommentál magas színvonalon.

SZEMÉLYES TÖRTÉNET 

Jellemzően soha nem nézünk meg viszonylag érdektelennek tekintett meccseket év közben a Eurosporton (mint mondjuk egy északír-ukrán), hacsak nem világversenyen. Egy Eb, VB mindig színpad, megmérettetés, show, ahol történhetnek fordulatos dolgok, de minimum memoriter a focirajongóknak, hogy felfrissítsék focitudásukat. De most is, ha unalmas volt a meccs, vagy bicskanyitogató a tévés szakértés, akkor olvasgattam ezt a vicces, angol humorral átszőtt könyvet. De hát mindig feljött vagy' három évtizednyi emlék, ami elterelte a figyelmemet, és amire viszolyogtatón rímelt a magyar válogatott Eb-kalandja.

FUTBALLVAKSÁG, FUTBALLOKOSSÁG

Én és a foci: nagy szerelem, hosszú együttlét, hosszú kihagyás plátói kapcsolattal, majd újra intenzív periódus. Így jellemezhető a focival töltött elmúlt 30 év kezdve attól a ponttól, amikor a mexikói vébére készülő magyar csapat 1986. március 16-én 3:0-ra lenyomta a hírneves brazilokat, akik akkor egy kihunyó csillag utolsó, szép felvillanásai voltak. A keresztanyám, aki a brazil nagykövet titkárnője volt, szerzett jegyet. (Egyébként miatta találkoztam Isaurával is, mármint az őt játszó színésznővel.)

Ekkor jártam először valódi meccsen, addig csak a játszótéren rohangásztam a pöttyössel. Tudjuk, az első találkozások, az első rezonálások döntőek, örök beidegződések lesznek, kitörölhetetlen bevésődéseket hoznak létre, és innentől kezdve működik az előítélet, elfogultság, idegenkedés és vonzódás. Már ott szembesültem a futballmeccsek kellemetlen járulékos elemeivel: az otrombasággal, a rideg és kényelmetlen ülésekkel, és azzal a ténnyel, hogy a meccs a fogyasztás (evés, ivás) apropója. De nagyon tetszett az, hogyha oldalra fordulva végigtekintettem a sörtől üveges szemű, pályát bámuló nézőkön, akkor a gépies szotyolázás, a zacskóból szájhoz emelés karmunkájának szabálytalan ritmikája, csodásan hullámzó látványt nyújtott.

Szóval a magyar-brazilon (az egyik góllövő Esterházy tesója) tökre fáztam még anorákban is, másrészt elviselhetetlen volt a felnőttek (= szurkolók) társasága: leszarták, hogy gyerekek is ülnek köröttük, ment a szotyolaköpés, piálás, egyszóval a suttyó drukkertempó káromkodással fűszerezve; akkor éppen nem izlandi, hanem brazil cigányozás, amik ma amúgy egymás szinonimái lettek. Viszolyogtató volt, de kétségkívül volt egy hatásos tömegpszichózisa, amikor a góloknál "felrobbant" a stadion, hogy egy zsurnálpanellal éljek. (Egyébként egy ismerősömet szó szerint ez tartotta vissza, hogy kimenjen Franciaországba idén: őt sikerült elijesztenie az ISIS-nek.)

Utána jött a mexikói 0-6, a régóta tartó zuhanórepülés újabb etapja.

img_2396x.jpg

GIORGIO VAGYOK

Ez nagyon Lokál-magazinszintű megnyilvánulás lesz, de én tényleg a fél gyerekkoromat a grundon töltöttem, a Tabán feletti Czakó-pályán töltve pallérozódtam. A másik felét a filmgyárban, filmezés, szinkron, iskolaidőben harmadoltam. (Ezért is volt a legszimpibb játékos nekem az Eb-n az izlandi kapus, Hannes Þór Halldórsson, aki pár éve még filmrendezőként kereste a kenyerét, sajnos Eurovíziós-dalfesztivál klipek készítésével.)

1992_uefa_euro_cup_sweden_adidas_etrusco_unico_made_in_spain_original_official_match_ball-ie-fs8.pngA '80-as évek végén teljesen alap volt, hogy reggel kimentünk a pályára, ebédkor haza, vissza, majd sötétedéskor megint haza.

- Be lehet állni?

- Persze, egy lavór vízbe.

Egyszer két "nagy" kirúgta a pályáról vadiúj Etrusco Unico bőrlasztimat a Tabánba. Mint  Pásztor-fivérek a Pál utcából. Az aktus eléggé fájt, mert a labda új volt, a '90-es vébé hivatalos labdáját vettem meg saját pénzemen, elképesztően drágán a Váci utcai (akkor nyílt!) adidasban. A lasztinak nagyon finom bőr szaga volt, a mai napig érzem az orromban, ez az én Madelaine-kekszem. Szóval a nagyok lerúgták a lasztit, és becsületükre legyen mondva, keresték, legalábbis úgy tettek. Nem lett meg, kértem az egyik srác elérhetőségét, hogy térítse meg a kárt. Langaléta fülbevalós, zselézett "menő" volt. Lehetett vagy 16-17. Azt mondta külföldi, bár remekül beszélt magyarul, lediktál egy számot, amin elérem. 06-90 - diktálta. Anno így kezdődtek a szextelefon-vonalak emelt díjas számai. Majd megmondta a nevét: Giorgio Armani. Szolgaian felírtam mindent. Beszoptam!

A futballszenvedélyem ennek ellenére organikusan tovább nőtt elméleti és gyakorlati szinten is. Természetes volt, hogy gombfocizom, hogy csocsózom, hogy minden közvetítést nézek, imádtam a villódzó R-betűt az ismétléseknél. Egyébként, aki még a 40 kamerás közvetítések, azonnali ismétlések előtt nézett meccseket, az mai napig sokkal jobban "lát", valahogyan beleég a retinába, hogy figyelni kell, mert nem mutatják többször. 1990-ben minden vébémeccset videóra vettem, visszanézem, és sokat megtanultam. Ne kérdezzétek, miért, hogyan, de a mai napig tudok részleteket a belga-dél-koreai, az Egyesült Arab Emírátusok-NSZK, vagy a német-kolumbiai meccsből. Buzgón vettem az Ápiszban, cserélgettem, ragasztgattam a paninis, lutra-albumos focismatricákat.

KONCEPCIÓS PER

Mivel a Tabánban még edzés is volt, beiratkoztam. A nyolcvanas évek végétől pár évet a Fradi serdülőcsapatában nyomtam, amíg egy "koncepciós per" keretében ki nem szuperáltak. Ott is kaptam egy adag ízelítőt a magyar futballból. Somodi Lajos bácsi egy gömbbé hízott, ordibálós, régivágású, fröccsinger pasas volt, de pozitívumként értékelem utólag, hogy pedagógiája részét képezte, hogy aki "ugat", az mehet 9 kört futni a pálya körül. Ő persze büntetésnek szánta, nem fizikumépítésnek.

Kapus lettem - ó mondd, miért, miért??? Nem emlékszem, hogy rám osztották, vagy akartam volna lenni. Nekem is volt pizsamaruhám, mint a Király Gábornak (aki ezekben az időkben szintén ifistaként nyomta Szombathelyen), csak zöldben. Ha találnék egy fotót, megmutatnám, hogy milyen  menő/szánalmas hacukában védtem. A vaterán a retróruha-kategóriában aratnék vele.

Kapusként pont a focizás részből maradtam ki, viszont valami különleges státust élveztem, egészen addig, amíg nem potyogtak a gólok. Mindenesetre, emberek, ha jót akartok a gyerekeknek, ne engedjétek a sajátos kapuslétet, csak ha térden állva könyörög érte. (Fúvós és vonós hangszert se, mert borzalom, amíg megtanul rajta elviselhetőn játszani. Tudom, saját példa.)

img_2251y.JPG

Szóval akkoriban a mi fradis korosztályunk egy fos volt, mindig szarrá vertek minket minden meccsen, csodaszámba ment, hogy egyszer a BVSC-t 1:0-ra megvertük. Örök sereghajtók voltunk. Leggyötrőbb élményem, amikor szemtanúja voltam meccs előtt, hogy a Góliát FC-s edző vigyorogva mondja a csatáruknak: "Gabika, ötöt szeretnék látni." és ezt még mutatja is a kezével. Gabika tényleg öt gólt rúgott nekem, pszichikailag taccsra tett a jelenet. Magyar pszichika, hogy összeomlunk, tisztelet a kivételeknek. Szar kapus voltam, legalábbis alulmotivált. 

Apám egyszer jött ki meccset nézni, de érthetően, elment a kedve, és soha többet nem jött. Nem éltem meg cserbenhagyásként - egyetértettem vele. 1992, Népliget, nem is salakos, hanem undorító földes pálya fehér girbegurba vonalakkal, mintha temetőben lennénk, havas eső, didergő szülők, megélhetési ifiedzők, és mindegyiknek mocskos a szája. A szülők úgy űzték a srácaikat, mintha ölni kellene. Tizenegy-két évesek meccsén ment a kurvaanyázás, a durvaságra való bujtogatás, az edző presszionálása, a bíró vegzálása. Kölyökmeccsen!

Eljött az idő, amikor már gyerekszínészként is sokat dolgoztam, és nehezen lehetett egyeztetni a focit a melóval. Nem nőttem a csapattal egy ütemben sem magasságban, sem képességben, nem értem el a keresztlécet, sorra kaptam a fejem felett a gólokat. Akkor kerültünk át igazi nagypályára és az 5x2-es kapuról a nagy hétméteresre. Kellett egy indok, hogy kirúgjanak, hogy egy fejlettebb kapust hozhassanak helyettem, és nevetséges módszerrel csinálták. Mentem volna úgyis, mert éreztem, hogy nem jótékonysági egylet ez, ahol focizgatunk, hanem szelektálnak. Egyszer egy meccs után nem tusoltam (igaz, nem is védtem, mert csere voltam), mert rohannom kellett a filmgyárba, és ezért felelősségre vontak. Már akkor sem voltam jó alattvaló, és mivel a filmgyári tapasztalatok életrevalóságra neveltek, simán beleálltam egy konfliktusba az igazamért.

Kicsit kakaskodtam a kapusedző sráccal, aki egy huszonéves nyikhaj volt, és egy könyöksérülés miatt csesződött el a karrierje (ha egyáltalán volt), és ezt az elcsesződést a gyerekeken kompenzálta. Azzal a szöveggel jött: aki nem tusol, az nem fradista. Na itt elváltak újtaink. Nem értették meg, hogy amiatt mentem el a meccs végén, hogy pénzt keressek (zsebpénzem sosem volt) azért, hogy tudjak edzést fizetni. A Fradi kvázi így kidobta a ballasztot a léghajóból, remélve, hogy innentől a serdülőcsapata szárnyalni fog. Addigra már elkámpicsorított az ifimeccsek légköre, az edzők stílusa, a játékostársak nyelvezete, a káromkodó, acsarkodó, önmagukat gyerekükben megvalósító szülők, a megkergetett nyugdíjas bíró, a direkt sérülésokozás mint taktikai elem.

img_2386x.jpg

EGY VÁKUMBA SZÜLETETT GENERÁCIÓ FUTBALLEVOLÚCIÓJA

De a Fradinak továbbra is drukkoltam elvakultan, bár már akkor is a renoméjából élt, azóta azt is felélte. De a focitapasztalatok mára kiábrándulttá tettek, nem is értem azt az egykori nagy lelkesedést. A kvázi-sikerek ellen is immunis vagyok. Ma már egyáltalán nem érdekel, mi folyik az Üllői úton vagy az NB1-ben. Pedig egykoron lelkesen mentem szurkolni a B-középbe, a lázadó, útkereső, ide-oda csapódó kamaszt akkor még nem annyira zavarta a primitív szurkolói attitűd. Hajnalonta sorban álltam Bajnokok Ligája-jegyért (1995-ös szezon, amikor ugye bejutott a Fradi a "sampinyon ligába", ahogy az akkori simlis klubvezető mondta), és amikor meglett, a testemre ragasztottam, nehogy kitépjék a kezemből.

Volt, hogy összehaverkodtam egy In-Kal szekuritissal (emlékeztek még erre az őrző-védő cégre?), aki beengedett a Fradi-Newcastle meccsre (3:2, ekkor volt Varga Zoli a csúcson edzőként), de a rossz szektorba, így hatalmas pofont kaptunk az osztálytársammal, amikor felugrottunk az első Fradi-gólnál. Volt, hogy rekedtre ordítottam a torkom a lelátón, amit másnap azért nem díjaztak a filmgyárban. Az atlantai olimpiára való kijutást is láttam: hóban piros labdával. Ma azok voltak a stúdióban elemzőként, akik akkor még U21-esként azon a meccsen vitézkedtek. Mentem nagyválogatott meccsre is, annak ellenére, hogy amióta két lábra álltam, kb. az 1982-es vébé óta a rakkolós németeknek szurkolok, és ezért sosem voltam népszerű, de tojok rá. A mai napig tartó német-szolidaritásomat egyesek csak perverziónak nevezik. Hogy lehet a németeknek szurkolni?! Lehet!

Egyetemista koromban teremfociztam, de nem az egyetemem bajnokságában. Amúgy mindig jól szórakoztam az  bölcsészkari focicsapatok kreatív nevein: a nagyon erős csapattal kiálló olasz szakosok a hangzatosan ejthető Segnalato néven indultak (nem véletlenül), de volt egy eltés Vakok és Gyengén Játszok nevű csapat is. A totó és a tippmix kimaradt, de hosszú éjszakákat játszottam át a FIFA95-tel PlayStationön, és néha még ma is előveszem nosztalgiából. A 22 éves konzol nyöszörögve elindul, betölti a lemezt, és lehet nyomni a gyerekkel, aki már az xboxos FIFA15-ön nőtt fel. Ebben a verzióban már Classic XI néven futnak a két évtizeddel ezelőtti játékosok. A húsz évvel ezelőtti verzió sajátossága, hogy páros lábbal bele lehet szállni a kirúgásra készülő kapusba, az új játéknál rá se ronthatsz, mert nem enged oda a joystick.

kepernyofoto_2016-07-17_17_24_02.pngAztán az éréssel együtt nyitódott a szemem is, és már tisztán látszott a rohadás, az elégtelen, balkáni hozzáállás, a szabályszerű bénázás, a futballt mágnesként vonzó aljabiznisz, az elmaradottan viselkedő-beszélő-dolgozó "szakembergárda" igazi arca. Szemlélet- és rendszerváltás nem történt, ha tehetnék, a mai napig halszálkás nyakkendőben, almazöld gatyában, lila zakóban járnának, elég megnézni, hogy most hogyan öltözködtek az Eb-stúdió meghívottjai. Attól, hogy Nép- helyett Nemzeti immár a Sport, legyen az újság, stadion vagy jól hangzó propagandaszlogen, még a mélyben ugyanaz minden. Oké, már nincsen Symphonia-vagy West-cigi szponzornyomat a Fradi mezein. De a bajnokságot nevezték már el sörmárkáról. Meredekebb reklámozási példák itt.

ftc1-3.jpgA mindenkori ócska, romlott, hitetlen nemzeti tizenegy vergődése, a hazai futball ethosza végképp eltántorított a meccslátogatástól, sokáig stadionközelbe sem mentem, csak koncertre. Időnként az elfoglaltságaim révén láthattam nagy meccseket (épp a városban dolgoztam), így minden stadionmeccs ajándék volt: egy német-brazil Stuttgartban, egy Ajax vs. a dzsudzsákos PSV Amszterdamban. Láttam Chicagóban Hriszto Sztoicskov búcsúmeccsét is a Fire-ban. Néztem francia bajnokit Lille-ben, Arsenalt, Aston Villát, Tottenhamet a brit szigeteken. Más sebesség, minőség, focikultúra. Mintha egy régi szerelmemmel randizgattam volna újra, érett fejjel. Aki stadionba lép, bizseregni kezd a vére, és ráeszmél, hogy ott sokkal izgalmasabb, hangulatosabb, átláthatóbb a foci – persze a jó foci; ez nagymértékben igaz a tévén élvezhetetlen jéghokira is. Messze ül, de testközelben érzi a játékot. Jó volt újra felfedezni mindent, felállni egy potenciális gólhelyzetnél, hurrogni és tapsolni, vagy csak úgy nézni azt a szép zöld gyepet.

A magam nevében nyilatkozom, de talán azt is írhatnám, hogy az én generációm egy olyan vákumba született bele (nőtt fel), amiben már csak elvétve voltak efemer focisikerek, villanások és ködszurkálások (Koplárovics gólja a Manchester United ellen). Viszont volt már nagy külföldi merítés és összehasonlítási mód. Ég és föld. Itthon mindig az orrunk alá dörgőlték, hogy bezzeg egykoron! És miután permanensen ócska futballszezonokat kellett megélnünk, feladtuk a hiszékenységünket, megvontuk a bizalmat, hiszen már semmilyen perspektívát nem láttunk, nem hittük, hogy lesz valami. Sokan cinikusak lettünk, és sem az öregek közé nem tartozunk, akik annak örülnek, hogy negyvenX év után megérték, hogy végre van egy vállalható csapat, sem oda nem tartozunk, akiknek minden labdaérintés ollé és hajrá magyarország.

MAGYAR FOCI

avagy "mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe" (Örkény)

Az eddig felsorolt dolgok mai napig megmaradtak a magyar fociban a látványos külsőségek, forradalmi edzésmódszerek, idejövő majd elmenekülő külföldi szakik, ilyen-olyan licenszek és presztizs infrastruktúra ellenére. Csak kaptak egy kis vajszínű árnyalatot, ahogy a (nem góllövő) Esterházy mondaná, nyugodjon békében. Ő mondta azt is találóan amúgy, hogy az öregedő focista nem fordul, hanem kanyarodik. (Ha már irodalom, érdemes elolvasni tőle az Utazás a 16-os mélyére c. könyvet, de Darvasi László, Garaczi László, Moldova György, Kukorelly Endre is külön műveket szentelt a focinak, Spiró megrendítő novellában beszél a fociról és az apja haláláról, Varró Dani 15 éve pedig egyenesen idősebb Knézy Jenőhöz írt megható verset. Ez, lássuk be, szebb, humorosabb és felemelőbb, mint Hajdú B. István Dzsudzsákhoz címzett, alányalós ódája.) De itt a kedvencem:

Garaczi László: Béla, bélázás

Mikor világbajnoki selejtezőn Jugoszlávia ellen 7:1-es ve-reséget szenvedtünk az Űllői úton (a lelátók szókimondó népe úgy mondja: 7:1-re megb.. .ak minket), egy német ú-ságban a meccs ismertetésének a végén a góllövők hosszú névsora következett, előbb a világhírű jugoszláv focisták nevei, aztán jöttünk mi, magyarok:

„Góllövő: Béla."

Néhány évvel később a jordán válogatott elleni mecs-csert (gigászok a porondon) a jordán tévések azt írták a kép aljára (miközben Dombit mutatták): Béta Illés. Knézy meg is jegyezte, hogy most akkor ezen jóízűt kacagnánk, ha a jordán párducok éppen nem b.. .nának minket 1:0-ra (nem így mondta). Nekem persze a Bétáról Zéta jutott eszembe, Gárdonyi Láthatatlan emberének hőse - láthatatlan ember, magyar foci, itt valami összeszikrázott.

Az igazság kedvéért el kell mondani, hogy Béla kiemelkedik a hazai mezőnyből, Béla nagy király - de ez nem segít rajtunk. A mi focink hosszú ideje valahogy olyan „bélás" foci, relatív, helyi érdekű, kispályás, nem bírja az összehasorvlítást. Es ha már bélás, megkockáztatom, hogy nern is kéne a márkással összevetni, jobban járnánk, ha számunkra csak magyar foci létezne, na jó, le-hetne még feröer-szigeteki, bermuda-háromszögi, de sajnos van spanyol és angol, és van Bajnokok Ligája, amit muszáj nézni, és akkor az, hogy Borsodi Liga, kicsit hervasztó. Miért brekeg a magyar foci?- olvasom egy vicclapban - mert a béka segge alatt van). Szóval miért ne lehetne a mi saját kis focinkat teljesen másféle sportnak elképzelni, ennek megfelelően másképp is hívni, mondjuk bélázásnak. Nemzeti Bélázó Bajnokság. Foglalkozása: első osztályú bélázó. Barátságos bélázó mérkőzést közvetítünk Akasztóról stb. Jó, elismerem, kicsit hasonlít a bénázásra, de ezt már csak kibírjuk, ha kibírtuk valahogy az elmúlt focitlan évtizedeket.

(1998)

Dehogy a szomorú külföldi trendeket se hagyjam ki! Három invazív, rossz dolog uralkodott el a profi fociban, és ez világméretűvé nőtt. Minden közvetítésben láthatunk:

- durvulást, keménykedést, erőfutballt

- színészkedést, sunyuló előnyszerzést hazudozással, tettetéssel

- száj elé rakott kézzel diskurálágatást (a lehallgatás paranoiája)

img_2487x.jpg

LIDÉRCES LEÉPÜLÉS

A magyar válogatott sorozatos bénázásai, a tragikus klubfutball, az ablakon ömlő méltalanul sok pénz (a haveri alapú TAO-visszacsorgatás), a politika által kistafírozott "cirkuszt a népnek"-elv, a visszataszitó, normális arcukat vesztő drukkerhordák, a meccsek után az utcán vagy járműveken hőbörgők... mind-mind riasztók voltak. Nemhogy azonosulásra, szimpátiára nem csábitottak, de

viszolygást és kárörvendést keltett bennem minden, ami magyar + futball.

A futball körüli segédfogalmak (politikusok elnökölte csapatok, szponzorral dúsított nevű piti klubok, udvari focipáholyok, értelmetlen pénzszórós stadionépítések kisvárosokban, tragikomikus nemzetközi szereplések) pont elegendőek voltak arra, hogy az NB1-et és a magyar válogatottat töröljem a szótárból. Amortizáció, hazugságok, szardarab szar meccsek és hozzáállások sorozata. Most azok szakértenek a tévében, akiknek ebben részük és felelősségük volt. És itt nemcsak a Bognár György-féle eresztésre gondolok, hanem Sebők Vili-Hajnal Tamás tengelyre). Erről egy régebben készült, jó doksifilm itt, ugyanaz az alkotó csinálta, aki most a Még 50 percet. Utóbbi az aranylábú gyerekek diadalmas nagy menetelést mutatja be a foci Eb-re, és aminek legmagyarabb (abszurd és lehangolóan reális) része, amikor a magukból és alsógatyájukból kivetkőzött pálya ördögei az öltözőben ünneplik a kijutást, szól a szintiből a diszkósított magyar nóta, öltönyös muzsikus az öltőzőben, pezsgő a levegőben (1:10:20-nál).

Rémes pillanatfelvétel, és egyben sokatmondó, ami szerintem a magyar foci rákfenéjét metszetszerűen mutatja (Eb-kijutás ide vagy oda), és én még csak a '80-as években kapcsolódtam be ebbe a rákfenébe. Milyen lehet akkor valakinek az idősebb generációkból végigélni már sokkal régebb óta ezt a lidérces leépülést? 

Mert miről szól a dolog? Csak másodlagosan arról, hogy megragadunk-e erős középcsapatnak, vagy kijutunk-e bármilyen világversenyre. Arról szól, hogy a szurkolót a remény élteti. A bizalom a foci esetében furcsa jószág, szöges ellentéte a bizalom normális működésének. Ugyanis a fociszurkolónak a saját csapata hitbizomány, gyakran erősebb a kötődés, mint egy szerelemben. A fociban a bizalmat nagyon lassan lehet csak elveszteni, elsorvasztani, és az a durva, hogy már egy középszar meccsel vissza lehet szerezni, mert a klubvakságtól vagy patriotizmustól fűtött, frusztrációtól szabadulni akaró szurkoló partner ebben. És akkor jön az önvállveregetés, jó úton vagyunk. "Hátha mégis". "Hátha majd most".

De könyörgöm, jó-zan-ság. Rosszkedvünk telét semmi sem változtatja tündöklő nyárrá ripsz-ropsz. Nálam elég nehéz lesz a válogatottnak visszaszerezni a bizalmat, és nem megy egy év alatt, és sorry, egyáltalán nem esem hasra, amiért bejutottak D. Balázsék egy vattázott Eb-re, ahol a mérlegük 50%-os. (Az nem valami hatalmas csoda, hogy egy mesterségesen felduzzasztott Eb-re kijutunk. Csak az nem jutott be, aki nem akart: közel 50 európai országból 24 ott lehet.) Felőlem ujjonghat egy ország a sikeresnek beállított szereplésnek, de ahhoz elég naivnak kell lenni, hogy ekkora hepajt csapjanak egy 1 GY - 2 D - 1 V eredménysornak. A katarzishoz vezető út ugyanis nekem egyáltalán nem látszik, sokan elfelejtik, hogy hány évtizeden át voltak kegyetlenül átverve. 

PRÓBÁLKOZÁSOK

És ha ezek után bárki a vezető látványsportágnak titulálta a focit, legyintettem. Szerintem látványsportág az, amikor elindul húszezer ember futni egy félmaratonon, nem amikor ezer néző néz húsz focistát a pályán. A foci nagyságrendekkel jobban dotált, de sok tekintetben kontraproduktívabb is mint a legnépszerűbb tömegsport, a futás.

Úgy tűnhet, a foci velem mostohán bánt, és becsípődött valami, amit kompenzálok azzal, hogy savazom. Pedig a mai napig imádom. Igaz, a külföldi focit, és ott is inkább a nagy tornákat. Nézem, olvasok róla (nem a tragikus sportújságot, hanem könyveket), és a futás ellenére eljárok focizni heti kétszer. Féltem a lábam, de találtam egy öregfiú csapatot, akik nagyon vigyáznak a másikra. Megbecsült tag vagyok, aki nem penge, de nagyon sokat fut (kispályán 90 perc alatt 9 km körülit, ezt futják az Eb-n is nagypályán, for the record). 

Jelzem, hogy próbálkoztam leomlasztani a kiépült előitéleteimet.

1) Mindig szerettem volna kimenni egy nagy tornára nézőként, de sosem tudtam jegyet szerezni, pedig időben regisztráltam. Lemaradtam az osztrák-svájci Eb-ről, a német vébéről, de még a japán-koreai vébéről is, pedig akkor éppen ott utazgattam. Most három ismerősömmel lottóztam Eb-jegyekért. Kimentem volna  Gilles futóhaveromhoz megnézni a bordeaux-i osztrák-magyart, de egyikőnket sem sorsolták ki négy jegyre. A szándék megvolt. Gilles bezzeg három meccset is látott, köztük az első magyart, meg az olasz-németet. Igazából nem magyar mecccsre akartam regisztrálni, de itthonról, magyar állampolgárként nem tudtam másra.

img_2123x.jpg

2) A nagyobbik gyereket beírattam focizni. (Vízilabdázni is akart, mindkettő edzést kipróbálta, ez jobban tetszett neki.)  Az edzői kar egy jófej, felkészült csapat, Dejavu-érzésem van, mert ugyanazon a pályán nyomják, ahol én 26 éve edzettem. Van minden: koordinációs létra, chipes felmérés, fitneszcuccok, de szinte nem is futtatják a gyerekeket. Pedig a foci alapja, kulcsa és jövője amúgy is (mindig is az volt) a futás. Nemhogy állóképességi edzést nem láttam a 6-16 éves korosztályok edzésein, de egész egyszerűen lassúak és fáradékonyak a srácok. Már 40 éve is lehetett tudni, a lerohanós-visszazárós holland totális futball idején (mai szemmel vánszorognak az akkori profi játékosok), hogy a futás alap.

3) Amikor a bentlakásos intézményekről szóló sajtófotó-dijas sorozatom egyik részét csináltam - innen az illusztrációk -, eljárogattam többek közt a Puskás Akadémiára is fotózni, nemcsak drogrehabra vagy koleszba. (Akkor épp bent lakott egy háromágyas szobában a főfocista politikus gyereke. Nem nagyon értettem, hiszen a házuk a sarkon volt.) Gondoltam, hogy nagyot fordult a világ, itt az idő átértékelni a dolgokat. Amit láttam: jó körülmények, minimális iskoláztatás (oda jött a tanár oktatni), focira koncentráltatás. Sok kis kamasz, akik persze szeretik a focikát, de leginkább nemzetközi szerződésről, sikerről, pénzről ábrándoznak. Egyelőre nem sok eredménye szakmai szinten. Lásd a 2014-es és a friss idei felmérést. A focisulis srácok ugyanolyan vagány és sutyerák társaság volt, mint amikor én játszottam a Fradiban. Nyilván az entellektüel sportágnak tekintett vízipólót vagy vívást űzők közt is találni ilyet, de ott miért kiugróan magas a diplomás, kulturált emberek száma? Innen adja magát a következő téma.

A BUNKÓ FOCISTA TOPOSZA - IGYEKVŐK, SZIMPLÁK, DÍSZPINTYEK

Apropó, gondolkodtatok már, miért tartja masszivan magát az a kifejezés, hogy bunkó focista? Miért erősödik ez a stigma? Tényleg bunkó a focista? (Nemcsak költői kérdés.) A bunkóság sokféle lehet, és a halmazok gyakran metszik egymást: egyszerűség, nívótlanság, igénytelenség, műveletlenség, smirglilelkűség, agresszivitás, stb.

A focista alapból bunkó, vagy azzá lesz, netán válik, esetleg a közönség hajszolja bele? Valami speciális kór szállja meg az agyat, amikor futballozásba kezd a láb? Honnan az indulat, az emberkedés, a másikon mindenképpen felülkerekedés vágya? Vagy ha egyáltalán nem értetek egyet, akkor mi a focista, milyen darabnyi jelzővel illethető, mik a sokévnyi meccsnézés után levonható tanulság? 

Még meccsnézéskor is, hobbi- vagy grundfocizáskor is olyan indulatok, szövegelések jönnek ki az emberből, hogy lealjasul. Miért?! Mondjunk már egy másik sportot, amelyik ilyenné tesz! Tudunk? És ez a szellemi színvonal általánosá válik, jól megfogyelhető a profi futballban mozgó arcok siralmas habitusán, megnyilvánulásaikon. Nem az az elvárás, hogy Monty Python-szkeccsbe illően filozófusként futkorásszanak a pályán, de szembeötlő a foci körüli bunkóság. 

Kategóriák:

Vannak a reménytelenül igyekvők, akik megpróbálják levedleni a focistabélyeget, és amolyan parvenü módon felzárkózni. Az alany-állítmányt próbálják egyeztetni, megtanulni a játékelemző szoftver használatát, magából kipréselni valami értelmeset (ahhoz kéne kreatív gondolat és asszociációs készség, tudástár is), de  minduntalan belebonyolódnak a maguk által ostromlott szofisztikált kifejezések halmazába.

Vannak a szimplák avagy maradiak, akik nem is palástolják, hogy ők megmaradtak futballfejnek, akár kivénhedt játékos, akár bukott edző. Magyarul csak makognak, felmondjál a Nemzeti Sportot, régi reflexeknek engedelmeskedve maradnak a régi kerékvágásban, hajtogatnak valamit, amiben már ők sem hisznek. Nem igazán tudnak megszólalni (persze a gyakorlással szereznek egy szürke tévérutint), ízlésük, kultúrájuk, ha van, az mímelt és csikorgó, elég megnézni a stúdióba behívott levitézlett fociták öltözékét, beszédmódját, nyögvenyelős elemzéseit.

img_2181x.jpg

És van egy új kategória: a díszpinty. Ők egyébként tényleg értelmes (mármint átlagos, de a sportszinthez képest nagyságrendekkel előrébb tartó) arcok, akiket ezüsttálcán mutogatnak, hogy jéé, na ő, ez a srác milyen kompakt. Mert jó sportoló, jó tanuló, tiszta udvar, rendes ház, kulturált fizimiska, közszereplésre alkalmas. Kicsit ilyen volt anno Szilágyi Áron vívó, meg a vízilabdás Varga-testvérpár. De miért kéne hanyattvágni magunkat azon, hogy valakinek van intelligenciája, és nem fél használni? Röhögnöm kell, amikor a válogatott passzgépének nevezett, amúgy szimpatikus fiatalember, Nagy Ádám 21 évesen éppenhogy leérettségizik, mert éppen edzőtáborban volt. Halleluja! Istenem, az előző három évben nem ért rá. Pedig egy érettségi nem ördöglakat. Nézzük meg, hogy a hatvanas évek sportolói mennyire kulturáltan, választékosan nyilatkoznak, és rögtön átértékeljük a focisfiúk iránt ámulatunkat. Sosem értettem, miért kell kiemelten foglalkozni a focistákkal (oké, ők hozzák a lóvét, a népszerűséget, a foci top sportág), de egy egy tollasozóért miért nem izgulunk ugyanúgy? Az is ugyanúgy melózik. A focista is végezze a munkáját, szórakoztasson, és legyen boldog a (Magyarországon nagyrészt közpénzből visszacsorgatott) gázsijával, de ne essen már le az állunk tőlük. Kérészéletűek szegények, 35 körül már pályaválasztási problémák merülnek fel, akkor jönnek csak jól az összefocizott milliók.

Még valami: bármikor, amikor "backstage" felvételeket láttatok focistákról, akik buszon, repülőn utaznak a meccsre, vagy éppen nem a pályán vannak, hanem várnak, relaxálnak, szóval bármikor láttatok olyan játékost, aki nem alszik, mobilozik vagy fejhallgatóval rágózik? Láttatok könyvet bármikor focista kezében?

ROSSZKEDVÜNK TELE

Összeszedtem még pár dolgot, ami a kiábrándultságomat csak fokozták, és a mai napig fokozzák. 

Klasszikus videók:

Mészöly Kálmán szövetségi kapitány a nem használt melegítőjében kávét követel: http://www.youtube.com/watch?v=BOKbrwycUUQ

Focis közhelyek esszenciája: http://www.youtube.com/watch?v=YM3gbzKSui0

Lipcsei Peti: Asszem vs. Mindenféleképpen http://www.youtube.com/watch?v=dIkCphc-0AU

Csank vs ifj. Knézy http://www.youtube.com/watch?v=2lRTQWLyLG0 

Csank örökérvényű, legnagyobb dumája a magyar-jugo szünetében (akkor 0:5) 

 A foci Eb-re kanyarodva is volt pár asszociációs köröm.

SZURKOLÓK: 

Meredek dolog általánosítani. De most, az Eb idején az érdeklődés hirtelen megugrott a magyar foci iránt, és a semmiből búvópatakként feltört szurkoló tömegben két domináns típus rajzolódott ki világosan a sok közül: a hőzöngők és az érintetlenek. Az első sajnos már régóta megvetette a lábát itthon. A második egy új jelenség, az Eb előtti évben tűnt fel (kábé Dárdai kapitánysága körül). 

A) Hőzöngők

Vannak normális és nem normális szurkolók. Előbbiekből nagyon kevesen járnak a meccsre, de ők a reménykedők, hogy a szurkolói kultúra megváltozott, és lehet menni baráttal, családdal békében. Lófaszt változott. Amikor a hatos villamoson mindenki szemlesütve nézi a földet, ha egy agresszív társaság beleköt valakibe, vagy szidalmaz valakit, akkor mit várunk egy meccsen? Mikor hurrogják le, tiltják ki véglegesen a primitív eszméket, hangulatot a sporteseményekről? Mikor gyakorolnak önkritikát az agresszió nyelvét beszélők? Miért tesznek úgy az illetékesek, mintha ez nem lenne probléma, mintha nem hallanák-látnák, mit művelnek az indulat tudatszűkítő hatása alatt? Miért nincs ugyanilyen primitív szurkolás teszem azt a Budapest Maratonon? Könyörgöm, az angliai stadionokban is káromkodnak, de a lelátók nagy része családi övezet, ahol külön táblák és stewardok hívják fel a figyelmet, hogy fékezze a közönség a nyelvét, és ne mutasson erőszakkal rossz példát. Nem véletlen: a huligánokat megregulázó, kerítéslebontó Nyugaton a foci biztonságos, mindenféle off-programmal felturbózott family entertainment lett.

A nem normálisak még ennek az élménynek a lehetőségét is tönkreteszik. Az egészben az a szép, hogy otthon ezt nem csinálnák. De kint, máshol, pláne tömegpszichózisban anything goes. (A helyzet ugyanez, csak lefojtva az utcán, amikor az illető az autóból kidobja a cigarettacsikket, vagy a mozikban, csak ott a zabáláskultúra dívik. Hihetetlen, hogy nem lehet beülni egy olyan moziterembe, ahol ne csámcsognának, zörögnének, szivornyálnának.) Nem tudom, a hőbörgési vágy miből fakad: állatias csapatszeretetből, kukiproblémából vagy csak óvodás rombolási vágyból? De azt tudom, hogy szar a Gizella úton lakni népstadionos meccs után, vagy kék metróval utazni, amikor a Fradika játszik.

A részesből az egészre nem következtetnék az Eb-közönség alapján, de már a selejtezőkön, és kint Franciaországban is a felhozatal reprezentativ volt. Nem értem ezt a direkt represszívre vett "feketepólós, fehérrel kiírva Magyarország"-viseletet. Mi a cél? Miért ez és így? Ez megfélemlítést szolgál? Vagy nem akadt kreatív pólótervező a brancsban? Ha ez keménykedés, mi szükség rá? Miért kell úgy tenni, minhta harcba indulnának, miközben a felfújt izmaikkal még tíz szabályos húzodzkodást sem tudnának megcsinálni? Miért kell megvadulni,  csak azért, mert meccs van? Tényleg nem érzi senki cikinek, hogy a magyar szurkolók menetét ilyen arcok vezették fel?

Óriási különbség van ultra és ultra közt. Egy magát ultrának nevező hőbörgő, ha elmenne ultrázni, mondjuk elég elsőre 100 kilit, akkor talán kicsit magába szállna, lehiggadna, elgondolkozna az élet értelmén. Nota bene: a bunkó focista kifejezés egyértelműen tartja magát, míg a szurkolói kultúra erősen áthallásos. A szurkolóknak kultúrája... na az gyakran nincs. A koreográfia, dobolás, kifeszített sál és transzparens, a közös dalolás az a show, az önszórakoztatás része. A kultúra ott kezdődik, hogy hagyom a másikat is békében létezni, nézni a meccset. 

Be lehet kommentelni, hogy maradi, károgó kisnyugdíjas vagyok, de azt senki nem tudja kimagyarázni, hogy miért jó például az...

- Aki nem ugrál, büdös román/cigány/buzi

- Ledarálunk minden román/cigány/buzi csecsemőt

- Indul a vonat Auschwitzba

stb. rigmussal szurkolni. Vagy kifütyülni egy másik himnuszt. Vagy huhogni egy nem fehérbőrű játékoson. Vagy bánatunkban nekiesni lebondtani az utcabútorokat. Kit és miért sajnálnak le, ha nem magukat, ezek a (kompenzálási, életvezetési, motivációs problémákkal, kitűnési vággyal küszködő) tisztes fiatalemberek, akik a csordaszellem hatására konkrétan meghülyülnek? Kezdeni kéne magatokkal valamit, az nem hobbi, hogy fekete/piros-fehér-zöld pólóban hőzöngtök. Van két, idevágó Radnóti-versszak:

Fiúk guggolnak és parázslanak,

az ajkukon ügyetlen szép szavak,

duzzasztja testük sok kicsiny siker

s nyugodtan ölnek, majd ha ölni kell.

 

Lehetnének talán még emberek,

hisz megvan bennük is, csak szendereg

az emberséghez méltó értelem.

Mondjátok hát, hogy nem reménytelen.

 

(Majális - részlet)

B) Érintetlenek

Ők azok, akiknek nincs közvetlen tapasztalatuk a régi idők szarságaiból. Akik Dzsudzsákon nőttek fel. Akik előre néznek. Akik még nem (nagyon) csalódottak. Ők egyszerűen hurráoptimisták, akiknek az a szerencséjük, hogy a magyar lufifocistákat még nem látták igazán kipukkadni, nincsenek negatív beidegződéseik, és tartós hullámvölgyet sem tapasztaltak meg. Nekik minden vicc új, minden siker abszolútum. Bevallom, egy kicsit irigylem őket. Értem, hogy mit él át egy fiatal, milyen hév fűti, amikor 2:0-ra nyer a válogatott. Egymást hergelik jóleső lelkendezésbe. De azért ehhez a körúton hömpölyögni -  picikét aránytévesztés.

futball_0.jpg

A CSAPAT:

Kétségtelen, iszonyú hátrányból indulnak nálam. Szimpatikus, összezáró gárdának tűnik, biztos jó játékosok, hiszen sok tetkójuk van, és az időt tudják húzni, ha kell. De kérdés, hogy meddig tart ki az egység, a fegyelmezettség, a testben-lélekben felzárkózás az elit középcsapatok szintjére. Mert eddig itt is igaz a Radnóti-sor: "duzzasztja testük sok kicsiny siker". Hiába a felfokozott hangulat és az őket övező érthetetlen áhítat, eddig csak kicsiny sikereket értek el. Ugyanezt az eredményt hozták a szlovákok, horvátok, vagy svájciak.

Teljesen neutrálisan néztem a magyar meccseket, mert annyiszor húzták már el a mézesmadzagot, annyiszor kecsegtettek, annyiszor láttunk 2-3 meccsnyi felívelő formát, amire aztán tartósan nem lehetett szurkolóként építeni, mert jöttek a megalázó vereségek, lélektelen játék, taktikai-technikai alultápláltság. Óvatos az ember, mert hát hányszor hallotta ezeket az üres szavakat: "Ez egy megváltozott szemlélet. Megváltozott hozzáállás. Megújult keret."  Messiás edzők, új Puskások, nagylelkű mecénások - ilyenekre is mindig hivatkoztak, aztán megbuktak, elszürkültek, kiebrudalták őket. A kötőanyag köztük többnyire: a kamuzás, motiválatlanság, megélhetéskeresés, balhésság volt. (Az ezt őszintén vállaló, utolsó magyar futballista, aki vállalta magát és ezt az életformát, a gólkirály Váczi Zoli volt. Ő nem restellte nyilatkozni, hogy bizony a fejadag: napi több doboz cigi, meccsnapon is whiskyzés, nulla futás.)

Az éjjel véget ért, és a "Hungarian Ultras"-pólós Dzsudzsákot ez megdöbbentette. A focit ugyanúgy leszarják az emberek (nemzeti bajnokság), és a csapatot sem borították el barcelonás ajánlatokkal. Talán külföldön higgadtabbak, váakozóbbak az emberek, semmint hogy magyar focistákra tegyenek.

A SAJTÓ avagy egy MÁSIK GIORGIO SZÍNRELÉP

Talán csak nem az van, hogy a komplett sajtó és az emberek nagy része elment a zászlóégető M. Giorgio Richárd cukorkaboltjába, és bevett valami tudatmódosítót? Mert a belgák elleni kiesés utáni nap arra eszméltem délután hatkor, hogy a magyarok mégiscsak megnyerték az Eb-t, pedig én nem voltam a cukorkaboltban. Vízsugár-szivárvány Ferihegyen, nagyszínpad a Hősök terén. Ja nem nyertek, csak túl snassz lett volna a mesterségesen nagyra fújt buborékot pont a végén kipukkasztani, így egy nagy közös levezetéssel borult önnön karjába a nemzet. (Az EB-ről hazatérő női röpiválogatottat is tessék majd ilyen felszopásban részesíteni.)

Az Eb előtt és alatt államilag nyomatott magyarkodásra nem térek ki. A mindenhonnan áradó piros-fehér-zöld merchandisingra sem. Akit akart, elért, aki akarta, részt vett benne. A média működése volt a legérdekesebb: off- és online egyaránt az említett érintetleneket célozta meg, némi koncot odadobva azért a mindig morgó, nosztalgiából élő idősebbeknek is. Ugyanakkor megfigyelhető volt, hogy a mindig fikázó, kárörvendő, vagy éppen higgadt sportújságírók, véleményvadászok miként őrülnek meg, és veszik fel a magyar szemellenzőt. Ugyanezek az újságírók alapesetben mindig ekézik, viciózusan elemzik a magyar focit. Idézek teljesen agyament főcímekből, amikből világosan látszik az újságírói cső- és rövidlátás, és a kattintásra hajtó szervízmunka.  Egy nem világos: a média szolgálta ki a szurkolók álomvilágát, vagy a szurkolók igazították elméjüket a sajtó által habosított fantáziákhoz? Mert ilyen szuperlatívuszos szalagcímek voltak:

A magyar foci visszatért! 

(Micsoda lelki hiánygazdálkodás szül ilyen mondatot? Micsoda szükségállapot vezet ide, hogy egy magyar-osztrák 2:0 után ezt írják?)

- A válogatott visszaállította a természet rendjét

- A magyar futball feltámadása 

- Ez a válogatott nem szerethető, hanem imádni való

- Ilyen közönség előtt nem lehet kikapni

- Elképesztő sportemberek

- A gyerekek már nem Messik vagy Ronaldók, hanem Dzsudzsik és Király Gabik

- Amikor Magyarország egykapuzott

És a legjobb:

- Állva haltak meg

(Még jó hogy nem csizmában, mint a Bud Spencer-filmben, Mindeezt a belga-magyar 4:0 után. Mégis mi kellett volna, hogy azt írják kerekperec: kifingtak? Vagy írhatták volna azt is: beütött a szokásos magyar betegség, hiszen a végén összeomlott a csapat. Nevetséges volt, ahogy a tévében utána próbálták mentegetni a semmit a stúdióvendégek. Egyszerűen üzentek Brüsszelből, hogy mi is megértsük: futni kell. Nemcsak sokat, de gyorsan és hasznosan. Nem a magyarok voltak lassúak, hanem a belgák futnak nagyon sokat, de teszik ezt ésszel és kombinatorikusan. A futás fontosságát felismerni nem spanyolviasz. Ez a jövő is, ha bármerre tart a futball, az ez lesz, mit tudnak még kitalálni? Volt már nóvumként betonvédelem, tikitaka, pressing, kontrajáték, erőfoci. Egyszerűen csak az lehet a kézenfekvő - az egyszerű mindig kézenfekvő -, ha a jövőben szarrá futják az ellenfelet.)

Nyelvészeti kitérő: ha figyelmesen olvastok sajtót, statisztikailag megfigyelhető, hogy amikor nyer a magyar csapat bármilyen sportágban, akkor többnyire többes szám első személyben fogalmaznak (Nyertünk), amikor veszít vagy leszerepel, akkor többes szám harmadikban (Vesztettek.) Íme a siker maguknak vindikálása VS. a magától eltolt felelősség szép nyelvi esete.

Stúdióvendégek: Hevesi Tamás, Szente Vajk, Miller Zoltán, Kaszás Géza - őket tudták kiállítani mint fociszerető, ismert művészként. A kérdés: miért, kinek, és hogy kit/mit reprezentálnak? A névsor egy dolog, a koncepció (zsurnalista, levitézlett focista + művész) meg egy másik dolog, mindkettő béndzsa volt. 

img_0045y.JPG

Riporterek: Receptre írnám fel Linekert nekik, Hajdú B. lenne csak a kivétel. Paneleket puffogtatnak, előre csomagolt viccecskékkel, statisztika áradattal, és olyan lejárt lózungokkal mint "olvassa a játékot". Pofázás, pofázás, visongás, okoskodás, sugalmazás, béljóslás, és megint csak pofázás. Karakterre fizetik őket? Nem mondták még nekik, hogy a zenében a csönd, a szünet is dallam? Ahelyett, hogy egy kicsit levegőt vennének, és kussban maradnának. Visszasírom Vitray száraznak mondott, ritkás közvetítéseit, amikor alig-alig szólalt meg, hagyta, hogy mi értelmezzük a láttotakat. Úgyhogy, közvetítés letekerve, Spotify-t megnyit, így volt elviselhető.

Rettenetes volt nézni az élő bejelentkezéseket az Eb-n, amikor a hőbörgők közé (nem tudok jobb szót, mert ez büntetés volt mindenkinek) deportált riporter próbálta meginterjúvolni a kameraképesnek minősített szurkolókat. Magukból kifordult embereket élőben mutogatni - ezt ki gondolta komolyan az M4-nél? 

Vagy azt, hogy állandóan ismételgették Böde Dániel suttyó mozdulatát, ahogy indokolatlanul a földhözcsapja a norvégot, és a riporter elismerően szól róla (Az ébredő erő.) Tényleg ez a show, neadjisten példa? 

Vagy az nívó, amikor Gundel Takács az izlandi meccsen azt mondja "Petárdáznak a magyarok, nem baj, telik rá a büdzséből." (Értsd, majd kifizeti a szövetség a büntetést.)

Vagy az, amikor a tukmáló, okoskodó, frankómegmondó, rátarti módon közvetítő ifjabb Knézy azt mondja, hogy "Bordeaux-ban mennyi sör fog fogyni". Hát fogyjon, pedig Bordeaux az egyik legjobb borvidék. De hogy nemcsak ő, hanem riportertársai is folyamatosan az alkoholfogyasztásra utalgatnak gyererek százezreinek füle hallatára, az gáz. Legitimálják a piálást, sőt egyenesen felhívnak rá, merthogy Eb van, koccintani kell.

De ez a reklám is kritikán aluli. Ha az a célja, hogy validálja a ciki nép-nemzeti hagyományokat, jól sikerült. (2. része itt.) Ami itt kedvesen, viccesen van bemutatva, azon szerintem inkább kétségbe kéne esni, és változtatni rajta.

Álljunk is meg egy pillanatra. A focitól egy köpésnyire hamar előkerül mindig a hazafiság kérdése. Ez a minden csövön áradó "de jó végre magyarnak lenni", "tudjunk örülni a sikernek" eufória riasztó volt, mert akkora vakfoltot keletkeztetett, amitől hosszú időre nem fogunk tisztán látni és értékelni. Ki nyalja be azt a maszlagot, hogy ez majd összekovácsolja a magyarokat? Hogy ez majd összehozza az ideológiailag, jövőképileg, ízlésileg szétesett, szisztematikus politikusi munkával szétdarabolt nemzetet? Erről ismét Örkény jut eszembe: "Háromba vágtad, édes jó Lajosom?"

Az intézményesített, erőltetett haza- és válogatottszeretés taszító. Nagyon naiv az, aki szerint az Eb alatt összeborult az ország, közös nevezőre kerültünk. Az biztos, hogy adott egy pillanatnyi illúziót, reménykedést. A közértben nem az volt, hogy oda se jött az eladó, vagy megrántotta a vállát, amikor azt kérdeztem, hol találok üvegtisztító kefét. Rám nézett, mélyen a szemembe, magyar a magyaréba, és azt mondta elrévedőn: "Valahol van." Ez már azért pozitívum.

Bennem a történelmi örökség vagy a magyarságtudat (bármit is jelentsen) sosem hagyott mély nyomokat. A magyarnak levésért nem kell megdolgozni, pont olyan készen kapott dolog, adottság, mint a szülinap. Felőlem leidegenszívűzhetnek, de az egyetlen dolog, ami az ún. magyarságomat, a piros-fehér-zöld identitásomat adja, az a csodálatos nyelvünk, ami egyedi, sokrétűen variálható, lubickolásra okot adó, írni, beszélni és olvasni öröm vele. Minden más sokadlagos szempont nekem (táj, ételek, hagyományaink, stb). Én ezért raknám a címeres mezre kezem.

Így talán jobban érthető, hogy a válogatottal való azonosulás - márcsak a fent hosszan részletezett focicsalódások miatt is - nehezen megy. (Sváb és tót családi gyökerek miatt további problémát jelentett a német-szlovák nyolcaddöntő). Az meg különösen bosszantó, hogy a nyelvet pedig eddig sokan, sokféleképpen járatták le, köztük a focisták is (és sok más sportburokban felnőtt ember). Mikor kinyílik a száj, és jönne ki az, amitől valóban magyarok vagyunk, azzal már gondok vannak.

REZÜMÉ

Szóval ez volnék: sok frusztrált perc a kapuban, sokszáz végigizgult óra a tévé előtt, tarka fociemlékekből élő, a focit csak amatőrsportként támogató, kétkedő elem. A kétévenkénti nagy tornákon bámulom a világ jobbik felét, és várok, hogy egyszer visszakerüljön (nem alanyi, hanem teljesítményi jogon) a magyar fociválogatott a szívembe. Addig is próbálom megfejteni a foci lényegét, egyszer a kölni Ludwig Múzeumban majdnem sikerült, amikor 16 kivetítőn végignézhettem újra a művészeti installációként „kiállított” francia-olasz vébédöntőt.

A focit szeretem (nézni, csinálni, olvasni, játszani) és nem a magyar focit. A focit szeretem mint játékot, és nem mint valami atavisztikus indulatokat kavaró háborút, ahol országok és klubok, szurkolótáborok és csapatok a másikat ellenségnek tekintik. Nem vagyok magyar ellendrukker, de támogató sem, mert nem tetszik a foci körüli (gyakran primitív) attitűd, a stadionépítési idiotizmus, a korlátoltság. Az a demagóg gondolat sosem hagy nyugodni, hogy mi lenne, ha csak egy évben a profi focira és létesítményeire szánt szánt pénzt odaadnák a tömegsportnak. Aki eufóriában volt a Storck-csapattól, aki elhitte, hogy eljött a Kánaán, legyen boldog, nem irigylem tőle. Csak nagyon könnyen adta magát. 

A katarzis vége: a most szombati FTC-Haladás meccsen 5642 néző volt kint. (Alig lehetett ezt megtalálni, mert az FTC, Nemzeti Sport vagy MLSZ honlapján nincs nézőszám adat.) Egy olyan meccsen, ahol elvileg olyan héroszok játszottak mint Király Gábor, Gera, Lovrencsics, Böde, Pintér. 

Szólj hozzá

sport könyv foci magyarország csapat válogatott eb tömegsport 2016