2016. okt 26.

Együtt vagyunk senkik (Spartathlon 2016)

írta: őze bálint
Együtt vagyunk senkik (Spartathlon 2016)

_km_9246.jpg"Az Utazónak több kérdése is lett volna, de ahogy a férfira nézett, csak ezt kérdezte: Tudja, hogy mire ítélték?
– Nem – mondta a tiszt, és rögtön folytatni akarta magyarázatát, de az Utazó félbeszakította: – Nem tud a saját ítéletéről?
– Nem – mondta újra a tiszt, majd egy pillanatra elhallgatott, mintha az Utazótól kérdése részletesebb indokolását várná, és aztán azt mondta: – Fölösleges volna közölni vele. Hiszen a saját bőrén tapasztalja majd." 
(Kafka - A fegyencgyarmaton (egyes kiadásokban: A büntetőtelepen))

Aki az ultrát választja, találkozni akar önmagával. (Remélem, még időben szólok.) Lehet, hogy nem tud róla, és csak a végén derül ki számára. Lehet, hogy tudatos döntése ez. A mozgatórugó lehet egy menekülési kísérlet, kompenzáció, vezeklés, nagyravágyás, gyógyító terápia, kíváncsiság, futóevolúció a kisebb távokról. Van, aki kénytelen, van, aki képtelen, van, akit ösztön hajt és van, akit az értelem.

Az ultra vakrandi magaddal - mert akármennyire azt hiszed, tisztában vagy mibenléteddel, minden egyes alkalommal meglepődsz. Eleve keveset tudunk magunkról valamit, rosszabb esetben önámítunk, hamis énképet hordunk, és persze folyton változunk. Ha vállaljuk is a szembenézést, az még csak a beleállás gesztusa, a megismerés eleje. Hogy el is juss valahova, fizikailag és lelkileg is ki kell magad hajtanod: olyan helyzetet teremtened, ami erre kényszerít. Pénzzel, felszereléssel, szájjártatással, wishful thinkinggel ez nem úszható meg. Az önismeret egy feneketlen tó. És nem biztos, hogy hízelgő dolgok kerülnek felszínre. (Ez nem a Facebook). És az sem biztos, hogy okolunk belőle vagy épülésre szolgál. De helyrekerülhet ez-az. Finomhangolhatunk. Rácsodálkozhatunk. Sziszifuszi folyamat, gyakorlatilag lehetetlenség. Mégis érdemes érte küzdeni.

Amikor egy nappalon és éjen átívelő futásba zárod magad, akkor hihetetlenül intenzíven foglalkozol magaddal. Akkor az idő, a te időd, ez a hétköznapi értelemben tüsszentésnyi másfél nap, a futásban eltöltve elasztikussá és szuperkoncentrálttá válik. Egyszerre vagy megfigyelő, alakító és résztvevő az ultra cikkcakkos vonalú, egyenetlen mozgású folyamában.

_km_8774.jpgMindig kérdezik tőlem: miért futsz? Mintha azt kérdeznék: ki vagyok én? Én is ezt kérdezem. Te is ezt kérdezed magadtól. Hol a mikronnyi helyem? Miért futok egyre többet, messzebre, mélyebbre? Mi van ott? Nem tudod rá a választ. 10 év után is inkább csak közelebb kerültem a felelethez. De azt hiszem, valami ilyesmit mondanék: ha van valami értelme a hosszú futásoknak, akkor az az önmegismerés lehetősége. Az eredmény: több és kevesebb - szó szerint.   

Több leszel, mert meg tudsz magadról valamiket. És ehhez az önfelfedezéshez (az én olvasatomban) egy tetemes idő alatt végrehajtott, monoton fizikai aktivitással egybekötött helyváltoztatással tudsz eljutni. Nyitottan a külső ingerekre, de mégis magadba zárkózva. (Vagy próbálkozz drogokkal, pszichológussal, esetleg naplóírással.) Rá vagy szorítva, hogy mélyre nyúlj, hogy párbeszédbe kerülj magaddal. Ha küzdenél is ellene, akkor is a bensődbe látsz. Akár van rá igényed, akár nincs.

Kevesebb leszel, mert sokat otthagysz az úton. Lehet, hogy az álmaidat, a felgyülemlett bánatot, bút, bajt, vagy régi önmagadat. Megkönnyebbülsz, mégha veszteségnek, kudarcnak is éled meg. Senki nem fejezett be még úgy ultrát, hogy ne lépett volna előre a saját labirintusában. (Az ultra szó behelyettesíthető más tevékenységgel is, ami ugyanezeket kínálja.)

Az önmegismerés alapja a döntés. Saját döntés, saját ítélet. Olyan, mint a lélegzetvétel: nélküle nincs élet. Döntések sorozata, ahogy először odavetődünk egy ultrára, és az is, hogy átadjuk-e magunkat magunknak, elkezdjük-e feltérképezni a kiismerhetetlent. Ha lenne bizonyosság a világban, nem lenne döntés. 

_km_1165.jpgÖnismeret, hogy megtudod, mire vagy képes vagy mire nem, és hogy legközelebb, mit vállalsz, mit nem. Hogy miként oldasz meg egy feladatot. Hogy meglátod a nyers, meztelen reakcióid egy határhelyzetben, fáradtság és apátia közben. Hogy tisztába jössz magaddal, problémáiddal, emberi kapcsolataid mibenlétével, fontossal és nem fontossal, kínzó kérdéseidre választ kapsz, vagy legalábbis határozol felőlük.

Mondom, több-kevesebb: akár célba érsz, akár kiszállsz. Az, hogy hol a végpont, a célban vagy valahol az úton, végsősoron indifferens. Mindig is irigyeltem azokat, akiknek van erejük (döntésük) kiszállni, elviselni a feladást. Én ezt nem merem vagy nem tudom elviselni. Ők meg talán fordítva vannak: azokat irigylik, akik folytatják vagy befejezik. (Figyelem: a feladásnak létezik fiziológiai / tudományos magyarázata is.) Egyébként befejezni egy ultrát tényleg jó dolog, mert az ember szeret feladatokat megoldani, programot teljesíteni, megmérettetni. Az ultra arról is szól, hogy a résztvevők kreálnak egy akadályt, hogy azon túllépve elérzékenyülhessenek magukon. De a boldogság átmeneti, a meghatódás obligát (bár kétségkívül fotogén). Úgyhogy a finis csak statisztikailag jelent valamit, és a hiúságunkat ápolja. 

A lényeg, ami közben történik magaddal. És az nem mindig jó, lehet hogy nem is tanulságos, mert gyakran a változ(tat)ás helyett az önmagát kutató ember inkább csak hitetlenkedve regisztrálja az ismereteit. Mint egy antropológus, amikor ismerősnek vélt tájon téved el jegyzetfüzetével. És csak ír és ír.

Az ultrázás nem hősies dolog. Aki hősként gondol magára vagy másra a futás kapcsán, súlyos szereptévesztésben vagy értékelési zavarban van. (Javaslom neki az ultrázást, hogy fenti zavarát enyhítse.) A hősnek küldetése van, másért hajt, elindul az úton, nem törődve a körülményekkel és következményekkel. Az ultra ennek a fordítottja: érdek- és érdemtelenül, számítva és foglalkozva a körülményekkel bonyolódunk magunkba.

_mg_0609x.jpgAz ultrázás önzőség, hogy megértsd magad. Mások rovására, akik önzetlenül támogatnak, a magad építésére. Ez nem feltétlenül rossz. Akár motiváló is lehet: másokat is erre sarkallhat egy jobb élet reményében. Nekem mindent megváltoztatott a futás, aztán az ultra, ezért merek ilyen közhelyt leírni. A teljesítmény, a visszaigazolások és az esetleges siker (mi a siker?!) már csak járulékos elemek. Szóval ha van is az ultrában egy cseppnyi "hősiesség", az az önmegismerés vállalása. De ez antiheroizmus: hisz közben dekonstruáljuk mibenlétünket, romboljuk saját mítoszunkat. Kíváncsiak vagyunk, és így leszünk többek és kevesebbek. Amire rájövünk, megpróbáljuk feldolgozni, hasznosítani. Vagy csak tudomásul venni.

Ezért tartom az ultrát egy végtelenül őszinte és eszköztelen, fair dolognak. Az egyik érvényes útnak ahhoz, hogy felfedezzük, amit elfedtünk vagy amiről nem is tudunk. Egyszerű és tényszerű, öncélú tevékenység. Nem vetélkedés: helyi érdekű, csendes hobbi. A nagy dolgokhoz képest legalábbis egy jelentéktelen dolog, mert csak magunknak fontos. De nekünk kurvára. Nem ártunk, de talán használunk. Mindannyian példák vagyunk, de nem példaképek.

Viszont azt fontos érezni, hogy pontszerűen elszórva az úton, testileg-lelkileg kihajtva még vannak ott jópáran, akik ugyanezt a belső utazást gyűrik. Nincsenek különbségek, előjogok, lejön minden máz. Ugyanolyan büdösek, törődöttek, átmosottak vagyunk. Ezért szeretek veletek egy pályán lenni: együtt vagyunk senkik. 

_km_0756.jpg

A FUTÁS ÖTVEN ÁRNYALATA

Amiért mégis érdemes elmesélnem ezeket a görög futásokat, mert azokon az intim dolgokon túl, amiket a futó magának "privatizál" a szembenézés során, a Spartathlon mégiscsak egy pazar élmény. Szoros viszonyt ápolok vele. A kötődő nevelés, ugye.  Ez egy örömökkel és fájdalmakkal terhelt nexus. Az évi nagy önmegismerési rituálé helye és ideje. "Találkozás egy régi szerelemmel, rossz randevú, nem tudni miért, de mindig megható". Amúgy a Spartathlon annyiban különbözik a Saridon tablettától, hogy itt van idő a fájdalomra. Van egy egész év a várakozásra. A  Spartathlonra való nevezést, ottlétet, vágyakozást, visszatérést sokan próbálják magyarázni, körülírni, megfogalmazni. Én az előszóban megpróbáltam. Itt van az ősz, itt van ujra, / S szép, mint mindig, énnekem. / Tudja isten, hogy mi okból / Szeretem? de szeretem. Akik már ott voltak szeptember végén, azok egy komplex érzésre, benyomásra, felkavaró élményre emlékeznek, ami magnetikus hatással van a futóra. Folyton birizgálja. Mi is ez? Egyéni csapatsport. Koncentrált magaddal foglalkozás. Közös nevező a bajtársakkal. Vigasz. Színes kavalkád a rajtnál, küzdelmek az úton: a futás ötven árnyalata.

Szinte hazamegyek, annyit voltam ott futás / filmezés miatt az elmúlt években, jól ismerem a pályát, az indulókat. Sosem érdekelt különösen az időeredmény, a helyezés, a pulzus: alacsony órajelen, hol gyorsbban, hol komótosabban, sok befelé és kifelé figyeléssel navigálok el a célba. Azért megyek, mert az Athén-Spárta közti araszolgatás mindig egy kutakodás, időnként hipnotikus elmeállapot a krízismenedzsment közepette. Nincs vesztenivalóm: csak akkor lenne, ha nem lennék ott.  

Szerintem a 200km körüli versenyek nem versenyek, hanem kalandok. (Amikor versenyt írok, nem versenyhelyzetre gondolok, csak nincs rá jobb/több szavam.) Az ultrafutás nem igazán fizikai teljesítmény, hanem mentális. És az elme kiismerhetetlen, ezért is megmagyarázhatatlan az egész. Azt viszont biztosan tudom, hogy a lélekgyötrés végén  az utolsó kilométer a legszebb, talán az a legnagyobb vonzerő (az endorfin miatt fizikailag is felemelő). Mindig türelmetlenül várom. Az ide családi befutóra (lásd a videót) még az én kőszívem is azt mondta: oké, lehet, hogy gyorsabb még leszek a 33 óra 44 percnél 246 kilométeren, de jobb, teljesebb már nem lesz az élmény. Majd meglátjuk. 

ULTRA

A teljes képhez tartozik, hogy idén is forgattunk a verseny alatt, igaz nem olyan intenzíven mint az elmúlt években. Kiegészítő anyagok készültek az ULTRA c. filmhez, aminek nemzetközi és hazai premierje jövő tavasszal lesz, most az utómunka végét nyomjuk. Bővebben a projektről: http://ultradocumentary.com. Friss infókért, exkulzív tartalmakért pedig a film Facebook oldalára gyertek. Olyan képek és videók kerülnek majd fel, amik unikálisak lesznek. Az előzetes előzetese itt látható:

Az biztos, hogy magán a filmen kívül olyan csemegék is készülnek, mint egy könyv, vagy például egy 36 órás film a versenyútvonaláról valós futóidőben. Hangtalan, környezetbarát elektromos autóval nyomták végig a srácok a versenyt, ami egy feltöltéssel max 250 kilire volt elég. Néztek is a Nestani tavernában, amikor rákötötték a járgányt a 220-ra. Egy önfeláldozó stábtag pedig órákat menetelt egy speciális felszereléssel, hogy még az autóval megközelíthetetlen helyekre is eljusson a kamera. 

A filmezés körülményeiről a Kossuth Rádiónak beszéltem.

ELMÚTNYÓCÉV

"Senki sem szereti a fájdalmat saját maga kedvéért, vagy senki sem keresi azt és szeretné magáénak tudni, csak azért, mert az fájdalom…”." Cicero nem volt hosszútávfutó, meglehetősen kényelmesen élt, amíg Antonius felhívására meg nem merényelték. De azért citrusligetei közt sétálva, oszlopcsarnokaiban elmélkedve a szöveg*** szerint maga is rájött, hogyha a szenvedés mellé valami szépséget és értelmet kerítünk (a kettő lehet egy és ugyanaz), akkor ez a csomag olyan élményanyaggá állhat össze, amit érdemes hajszolni. Amit érdemes ambicionálni nap mint nap. Ami fúgaként kitölti, cementálja a hézagokat, hiányokat az életünkben. Egy cél, ami eszköz is. És amit újra és újra el akarunk érni, legalábbis megtapasztalni. 

Nekem a Spartathlon az egyik csomagom. 10 éve futok, de úgy igazán az elmúlt nyolc évben. Akkor kezdtem belekóstolni az ultrába (lásd a DUV-on), tán egy Mátrabérccel. És ottragadtam, azaz hogy ide-oda kirándulok. Tavaszra szeretnék egy 1:14 körüli félmaratonra felkészülni, aztán meg több külföldi hosszú ultrára menni, csakhogy a skála két szélső pólusát mutassam. Épp ezért nem edzek ultrára speciálisan, leginkább gyorsan futok, közepes távokat. Idei leghosszabb edzésem 26 km. Idén 3 ultrám volt a Spartathlon előtt (100 km terep Toszkánában, 180 km terep Görögországban, és a 81 km-es Korinthosz.hu Szekszárd-Baja közt.) Mindig kísérő nélkül indulok a versenyeken, szerintem magamra maradva az igazi a kihívás. 

A VÁLTOZÁST, MI RAJTA LÁTHATÓ

Bevallom, alig emlékszem valamire az idei versenyről. Az elmém nyomokban versenyt tartalmaz. Az elmúlt években annyi mindenre figyeltem, annyi mindent rögzítettem - most minden kanyarról vagy depóról beugrott valami -, hogy idén túlzsúfolt voltam, inkább csak átszűrtem magamon a versenyt, nem memorizáltam. Leginkább az maradt meg, hogy teszem a dolgomat. És közben döbbentem rá, hogy basszameg valamit azért mégis elvittem magammal az elmúlt évekből. Tudtam örülni útközben. Elfogadó lenni. Beszélgetni is jobb volt magammal. Békés voltam, néha morcos. Nem átkozódtam. Az első években mennyit dühöngtem, acsarogtam az útvonal egyes részein, a szervezők gonoszságán, a fájdalmon. Mindenki összeesküdött tutira! Pedig minden ugyanaz volt, csak én változtam. Most nem volt küzdelem, sokkal inkább egy elmélyülős, ismerős érzés, belenyugvás. Valószínűleg seniorizálódom. Egy perc szorongásom, kételyem nem volt. A legrelaxáltabb versenyem volt - az alvásparát leszámítva.
kepernyofoto_2016-10-21_22_22_16.png

Visszaolvasva az eddigi spártai írásokat, felidézve az egyes évek érzéspakettját, érdekes volt látnom, hogy miként módosult a gondolkodásom, értékelésem a versennyel kapcsolatban.

1294400_172015676323366_1238768973_o_2.jpgKIVAGYISÁG. Először hepciáskodásból neveztem, gyakorlatilag egy 2012-es szintidőn túli UB-vánszorgás volt a kvalifikációm. (Azzal indult a blog is, referenciaírás lett.) A várólista aljáról kerültem be last minute, a 379-es rajtszám mutatja. Hosszasan hezitáltam, hogy elinduljak-e, de hát azért vannak a jó/rosszakaró futóbarátok, hogy kapacitáljanak. 2013 őszén tehát elmentem, kivergődtem, meghatározó, sokkoló, 180-fokot fordító élmény volt a teljesítése. Ordítottam, toporzékoltam, megtörtem, felvillanyozódtam. Ott valami történt. Nagyon sok dolgot elindított. A mélyremenés, lélekfejlesztés sajátos, csodálatos iskolája volt. 

BIZONYÍTÁS. Egyszer lehet hülyének lenni, ahogy egyszer véletlenül is összejöhet valami. Egy második alkalom választása már arra kérdez rá: te erre valóban képes vagy? Tényleg ezt akarod? Bebizonyítod magadnak, hogy érdemes vagy? Mit keresel? 2014 erről a kíváncsiságról szólt. Utálatos és felemelő futás volt.

ÜTKÖZET. Harmadjára már úgy mentem 2015-ben, hogy volt keresnivalóm (önmagam), tapasztalatom, relációm a versenyhez. És volt komoly tétje is - a három éven tartó filmezés fő forgatási napja a verseny volt maga, közel 50 ember dolgozott rajta a helyszínen, és 200 a háttérben. De én a rajt pillanatától a célig futóként voltam jelen. Egész évben várakoztam rá, és elfogadtam, hogy rabul ejtett. Viszont nem voltam hajlandó elfogadni már évek óta azt - amivel csak idén sikerült nyugvópontra jutnom -, hogy néha pokolian hosszú, unalmas, szenvelgős, bosszantó az út. Ó, a Spartathlon nagyon szépen helyre rakott: ismét hőzöngős, fájdalmas, frusztrált, idegileg kikészítő futam volt sok nehezítő körülménnyel. (A film ezt az állapotot konzerválja.) Ugyanakkor pont azért, mert ismertem már a versenyt, sajnos tudtam, hogy a kezdeti varázsa utolérhetetlen, reménytelen hajsza lesz megszerezni ugyanazokat az élményeket, mint először. Nem baj, kaptam más, "zselészerű, lebegő" élményeket, és adtam is.

BELENYUGVÁS. Az idei, zsinórban negyedik rajt és célbaérés pedig evidens volt. Előtte is ezt gondoltam, nem utólag akarok lazának tűnni. Saint-Exupéry írja Az ember földjében, hogy megkérdezett egyszer egy tuareget, mit jelent neki a Szahara? "Istenség, aki állandóan feléd menetel." És aztán megkérdezte magától is: "Mit jelent nekünk a sivatag? Valamit, ami megszületett bennünk. Azt, amit magunkról megtanultunk." Tökéletes analógia a Spartathlonra. Tudtam, miért vagyok ott, közben mit csinálok, mi vár. Hogy mi történhet: az mindig rejtély. De megszületett bennem, és menetel felém, és én is felé.

A KALAND

Idén inkább random fényképalbumot mutatok képaláírásokkal beszámoló helyett. 

14566389_690997337720188_9189707171905184609_o.jpgAz egyik kedvenc képem. Balra Gilles barátom (15x finisher, 53 éves), jobbra a norvég viking, Eiolf (13x, 60 éves). Veteránok örülnek a másiknak.

Ha már ölelkezés: a nők között a 3. és az 1. győztes (a Spartathlonon minden befutót győztesnek neveznek, csak számmal különböztetik meg őket.). Maráz Zsuzsi és Nagy Kata - itt láttam őket utoljára a versenyen. A tájképeken is alig látszanak, olyan gyorsan futottak. Szokás szerint a spártai főtéren rendezett díjátadóról is lemaradtam. Négy éve képtelen vagyok eljutni oda, talán jövőre.

Ja merthogy azt még nem mondtam: én és a Spartathon az évek alatt megkötöttük a különbékénket, kedveljük egymást, és az ott töltött egy hét a tengerparttal, a görögös mentalitású szállodával, a verseny minden alkotóelemével, az emberekkel, az atmoszférával, egyszóval az akolmeleggel együtt egy kis oázis az évben. Úgyhogy ott a helyem - ha kihúznak. Oké, vannak undorító vagy unalmas részei a pályának, de ezen túl lehet lendülni. Futottam 4 Spartathlont, 4 UB-t, csináltam 4 ironmant  és még számtalan versenyt, de messze a Spartathlon a legjobb közülük, ahova jó visszatérni. És jó a klubtagság is: eddig négyen értünk megszakítás nélkül célba (4 teljesítés vagy afelett), Lubics Szilvi, Fendrik Laci, Lőw Andris és én. (!!444!!!) Nagy Kata és Máténé Varjú Edit jövőre felzárkózhat. A lányokra visszatérve egy videó: a záróceremónián így vették át a díjakat. Itt pedig a Zorbára pogózás. 

A hátizsákgyártó remélem örül. Májusban azt jósoltam, hogy Márkus Öcsi, mint az angol focibajnokságban a Leicester, a relatíve surranópályáról feltűnve még meglepetést szerez. Idén remek helyezéseket ért el, a Nemea-Olympia 180 kilis hegyi futásán 4. lett (csak jelzem, hogy az ott első Marco Bonfiglio az idei Spartathlonon 2. helyen ért be). Öcsi már sokszor járt kint kísérőként, hivatásos baszogatóként a Peloponnészoszon, de most futó elsőbálozóként parádés 29 órát teljesített, és a célfotó alapján egyben a JézusKrisztusSzupersztár főszerepére is aspirál. Öcsi a tengerparton köszönt el, kábé 30 km-nél. Hogy aztán 220-nál újra lássam a képét. Araszolgatok a "siratófalon" felfelé a leállósávban 30 órával a lábamban, dögmeleg, délután fél2, amikor egy szembejövő autó dudálva elhúz. Öcsi - mint a gimis, akit baszni visznek - fáradt vigyorral kihajol a hátsó ülésről, és a letekert ablakon keresztül odaint: "Puszillak!" Már csak egy szivar hiányzott, és Andy Vajnának vizionálom! A röhögés és a kurvanénikéd egyszerre tolult fel belőlem. Azt hiszem ez volt a payback, mert azzal cukkoltam amikor még a tengerparton együtt futottunk, hogy a tájat azért nézi-e, vagy csak a csuklóját? (Ezt a kajánkodást megkapta a szintén Lőrincz Olivér edzette Szabó doki és Edit is kora este, amikor inkább a pulzuspittyet csekkolták az órán, mintsem a nemeai völgyet. Amúgy gratula, a beérkező magyarok első sorát az Oli-tanítványok adták, a sereghajtók mi, a műkedvelő magánzók voltunk.)

_km_0952.jpg

Az 54 éves Marika Heinleinnek közel 100 ultra van a lábában, és versenyeken különös ismertetőjele: a lila otthonka. Még Gilles-t is állva hagyja.

_km_8707.jpg

Jorgosz Zakariadisz (21-es rajtszám) egy igazi kattant görög futó. Rendőr egy kisvárosban, ahol pénzt kalapoz össze, hogy részt vegyen az ultrákon (gondolni sem merem, hogy esetleg közúti ellenőrzésekből szedi össze a nevezési díjakat). Megrögzött AEKAthen drukker, mindig sárga focimezben fut. Tetemes mennyiségű húst bír megenni a díszvacsorákon. 2014-ben a célbaérése után pár órával visszafele is lefutotta a Spartathlont, hétfő estére érkezett vissza Athénba a pénteki rajt után. Idén túl sok nehéz versenyt vállalt, kiesett valahol a hegy után. Mindezek ellenére elment Spártába, az egyik szervezőtől kölcsönkért egy trófeát, amivel lefotózta magát. A képet úgy töltötte fel, hogy bár idén nem sikerült, de Spártában annyira tisztelik őt, hogy a nép megjutalmazta. Élénk vitát generált eme aktusa.

A rajt zsibbadt izgalmát nehéz felednie, aki már ott volt. Sötétben botorkálás a Herodes Atticus színházhoz az Akropolisz lábánál, suttyomban elvégzett ürítések a világörökség tövében. Audiovizuálisan nyüzsgő, illatra pánikszagú gyülekező a derengésben. Kényszerű nevetések: mutatni, hogy minden OK, pedig aggódás ül a szemekben. A kísérők rémült, együttérző, de megkönnyebbült arca, hogy nem ők fognak itt most szívni 36 órát. (De, de!) Fotózkodások az örökkévalóságnak vagy legalábbis amíg a Google digitális tárhelyei léteznek. Hétkor pedig visszaszámlálás. (Vesd össze: 2017-es UB ötórás rajtja. Ez vajon miért? Több váltó indulhasson, hogy profitábilis legyen a rendezvény? Útzár? Vagy hogy ne fussanak olyan sokat melegben a futók? Dehát átrakták május elejére a versenyt, akkor nem várható kánikula. Ki érti...)

A legifjabb célbaérő rekordja is megdőlt. A verseny előtt 3 nappal lett 18 Thore. A német srác apukájával karöltve remek idővel finiselt. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy miként élte meg a futást. Érettségről, legalábbis szívósságról beszél a 32 órás eredménye. Dietmar, az apuka 2014-ben 15. volt 26 órával, magabiztosan segített. Éjszaka több órán át kerülgettük egymást, a papa apró szöcske lábaival előre-hátra futva igazgatta a fiát. (A profilképe alapján  Dietmar a gyereket nagykorúságáig a pincében tartotta egy futópadhoz láncolva. Bocs. Max respect!)

img_2373.JPG

Ezt a képet is szeretem. Balra Ari Mustala, finn időjós, legendás veterán. Időnként célba ér, máskor nem, de arca rezzenéstelen. Mozgását leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, amikor egy ördögi kísérlet folytán Lolka-Bolka, a nógrádi ropi és egy szomorú sífutó DNS-ét összekeverik. Jobbra gyengénlátó futó és kísérője.

A férfi dobogó. A lengyel Radzikowski volt már 3. Spartathlonon, 2. az UB-n, idén pedig (fekete tréninnadrágban!) megnyerte a görög versenyt. Az említett Marco 2. lett (szemüvegben), míg a cseh Radek ért be harmadikként. Róla még annyit, hogy Bechterew-kórban szenved, egy folyamatosan terjedő, gyulladásos izületi betegségben. 

_km_9712.jpg

Korinthoszi-csatorna hipster-szemüvegben (gyerektől kértem kölcsön!) 78 km-nél. Tervezte Gerster Béla és Türr István - mármint a csatornát, nem a szemüveget. A szerelés évek óta ugyanaz: trikó, gatya, hátizsák, plusz old-szkúl Casio karóra. Só- és aminotabletta minden órában, néhány biztonsági zselé és proteinszelet a zsákban, minden 5. pontra előreküldve valami (tonik, sajtos burek, sós perec, hétköznapi kaják, amikre vágyik a futó, mikor minden mesterséges szart megunt, vagy elege a depókajából.)

Lőw Andris idén 19-ik alkalommal futott be, csak eggyel kevesebbszer, mint a pont mögöttem beérkező német Karl Hubert. Maratonnál Tóth Attiláéktól kapta meg a kötelező liter tejét, a célban pedig egy kis borogatást. A bokája elcsesződött az utolsó 50 km-en (a leállósávban kell futni, és az út oldalra lejtése miatt az egyik láb óhatatlanul pár centivel lejjebb van.), az estét a kórházban töltötte. 

img_1437.jpg

Forma1-be illő meleg.

_km_0495.jpg

1forma hideg. (Az idei verseny időjárás szempontjából nagyon egyszerű volt. Se eső, se extrém meleg, se szél, de éjszakára marha hideg lett. Két hosszúujjú is kellett és ez a nyaksál-burka. 174 km.)

Víz. 

_km_9718.jpg

Sör. A rendes gyerek (kérés nélkül!) folyékoly kenyérrel frissíti apukát, aki minden alkalmi segítségnek örül. 

img_1077.jpg

Sokadmagunkkal.

_km_0649.jpg

Elhagyatva. 

Erőmű. (A napelemek és a szélpropellerek már a spártai főutat jelzik.)

Emberi erőforrás. (Török-Ilyés tanár úr leckét ad a görög diákságnak. Figyeljük meg a rendelkezésre álló útfelület mértékét. Csak a görögöknél lehet olyan versenyt rendezni, ahol egy autópálya szélső sávjában futhatnak reggeli csúcsforgalomban sok kilométeren át atléták, vagy ahol folyamatosan számítani lehet egy melletted-szemben elhúzó autóra. Érdemes ügyelni. Ezért sincs megengedve a fülhallgató. Meg hogy magadra figyelj.)

Táj. (A verseny eleje a tengerparttal, az olimpia óta tartó görög válság miatt félbemaradt építkezések az út szélén, olajfa-ligetek, és persze a nemeai völgy a Parthenio-hegy kaptatójáról fotózva, amit a sötét miatt sosem látunk.)

_km_9797.jpg

Gyorsétterem. Andalgás rizzsel. Minimáldepózásokat csináltam, hogy előrespóroljak az idővel, mert a tempót kényelmesre szabtam, így itt tudtam még időt fogni. A nagy pontokan álltam a legkevesebbet. Vesztőhelyek. Éjszaka és másnap simán kihagytam pontokat, ahogy megfogadtam. Egyszerűen nincs szükség 4 kilométerenként enni-inni, ez mind lassít és felesleges vágyakat ébreszt a csábulásra alkalmas futónak. 

Divat 1. Az excentrikus japán képzőművész lány idén egy brutális hacukában tolta végig: az Alien találkozása a fénymásoló-szitanyomattal. Lőw Andris pedig egy meglepi pólót adott líblingjeinek a záróeste: annyi pixelből rakta ki a Spartathlon-emblémát, ahányan az eddigi 34. versenyen finiseltek.

img_2066.jpg

Divat 2. Analóg módon mérik az időt 81 km-nél, de legalább betartatják a versenykiírást. A pontőrbácsi verejtékes rémálmokban bukkan fel, mert ő szokta empatikusan kizárni az időtúllépőket. Mindig ebben a kék tréningben cerberuskodik. 

_km_9840.jpg

Nem minden előreküldött csomagért ér oda a gazdája. De a pedáns rend ellentmond a görögös lazaságnak. Pláne, amikor még meg sem érkeztél a pontra, már nyújtják a dropbaget.

Az útvonal legkedvesebb részének galériája. Új Korinthosz után kezdődik és addig tart, amíg be nem sötétedik. Régi Korinthosznál a romok dominálnak, a tájban pedig egy lekerekített hegy: pont olyan, mint a kisherceges kígyó, ami egy elefántot nyelt le. De ez még nem az a hegy. Ez a legszebb része a versenynek (nappal nézze meg mindenkI!), csakhát ezen a részen sötétedéskor kell futni. Tartana tovább hatvan kilométeren át a nemeai völgy (Apropó: a Lidlben most akciósak a nemeai borok). A növényzet, domborzat, illatok, hangulat az igazi romantikus-klasszikus Árkádiát skicceli fel.

Nem tudom, hogy telt a menet bizonyos tér-idő viszonylatban. Elvoltam magammal, nézegettem a tájat.  Leginkább 100km, Assos után kezdtem elveszteni az emlékeket. Assos idén is fergeteges volt, egy iskolányi gyerekcunami várta a futókat, volt ott hoplitasisakos kölyök, asszonykórus, autogramosztás, helyi ételkóstoló terülj-asztalkámról. Annyira vidám volt, hogy összetereltem a családot a helyi gyerekekkel egy közös fotóra.

_km_0345.jpg

Sajtófotó, humor kategória. De minimum cuki! Assos után kicsivel Zevgolatióban a gyerekek 50 méterenként megállítják a futót, és autogramot kérnek. Egyszer örülsz, aztán udvarias vagy, a hatodiknál már minden készségességedre szükséged van, hogy szignózz.

_km_0398.jpgAz utolsó vacsora 2.0 című műtárgyat látjátok. Itt már végképp megcsalt a memóriám. Még annyit tudok, hogy kontrolláltam az alapdolgokat (sóbevitel, ivás, eszegetés), de például el-elfelejtettem a hülyebiztos módon a rajtszámra felírt depókat is (20-22 km-enként adtam le valamit). A hosszúujjúmat és a lámpámat felvettem, de azért, mert hangosan zsolozsmáztam, hogy "lámpa, póló!". Azt is tudom, hogy 110-nél nagyon fröccsöt kívántam, és az egyik depós bácsinak volt is véletlenül egy szar, savanya bora a csomagtartóban, de így volt jó.

Itt luk van a sztoriban, mert fogalmam sincs, mi történt 148 és 158 km (Lyrkea és a hegyalja között). Filmszakadás. Nem tudom, hogy az erre az alkalomra vett vadiúj lámpám jól világított-e vagy tucatszarul. Legközelebb a hegynél "ébredtem fel", mert összeakadtam Szaszával, akit a filmünk invitált meg a Runners' World támogatásával az idei versenyre. Aztán a hegytető és Nestani (160 és 170 km) közt megint off. Szasza feljött velem fotózni, beszélgettünk, aztán meg a necces kanyarokat biztosító hegyimentőket győzködtük, hogy ne küldjék le Szaszát csak azért, mert nincs nála a press pass. Hát életében nem futott hegyen a gyerek, ha innen vissza kéne ereszkednie, nyakát törné, de minimum a vakuját! A képen mélyben a görög autópálya és a nemeai völgy, én pedig 1100 méterre mászom épp. Apropó Szaszától idézek: "Ez a verseny az eddigi versenyekhez nem hasonlítható. Kíváncsian vártam, hogy mit ad a Spartathlon, milyen érzéseket, miért indulnak el újra és újra a futók, mi az, ami idevonzza őket?" A beszámolójából  kiderül.

Az biztos, hogy kétségbeesetten ágyat kerestem, mert borzalmasan álmos voltam, este kilenckor már leragadt a szemem futás közben, ez a múlt versenyeken csak éjjel három körül kezdődött. Az elősztori: a rajt előtt nem tudtam aludni. Nem voltam ideges, csak nem tudtam kikapcsolni. A brit szobatárs horkolt nehezítő körülményként. Így egy masszív 24 órás nemalvással sikerült elrajtolni. Ezt a deficititet éjjel terveztem behozni. Nappal úgy voltam, hogy bár kóválygós, remegős érzéssel indultam el, de mozgás közben ez nem releváns. Viszont amint fáradtam, tudtam, hogy muszáj lesz valamit aludni, mert baj lehet. Nemeaban (124 km) még nem akartam, nagy zsivaj volt. Akkor már majdnem 2 óra időelőnyöm volt a nappali szorgoskodásnak köszönhetően, volt mit leadni. Onnantól minden állomáson kérdeztem, van-e ágy. Ha már power sleep, legyen minőségi. De csak szék volt. Egészen Lyrkeáig (148) kellett várnom, nem volt jó. 15 percet mondtam a pontőrnek. Betakargatott. Aztán ráhúztam még 15-öt. Rizikós volt, mert nehéz egy beájulós alvás után tovább menni. De nem merevedtem le, elköszöntem, futottam. Még arra emlékszem, hogy Nestaninál is nagyon álmos lettem. Még egy alvás, 20 perc. 50 perc összesen, de kellett a továbbmenetelhez.

_km_0590.jpg

A hajnalig tartó periódust az agyam jótékonyan törölte. A fotók alapján látom, hogy volt itt pofozgatás, locsolgatás, grimaszolás. Amíg nem jött fel a nap, nagyon kába voltam. Asszem egyszer elhaladt egy Harley Davidson motoros konvoj is mellettünk. De lehet, hogy az nappal volt.

_km_0620.jpg

Időnként azért szar. Néha úgy érzi magát az ember, mint a poszt mottójában emlegetett fegyencgyarmaton. A Kafka-novellában az a gyakorlat, hogy az elítélt bőrébe vésnek mondatokat egy speciális gépezettel, hogy örökre megjegyezze tanulságul. Hajnalban az ember mindig azt vési az agyába: 1) Mit keresek itt? 2) Baszottul elegem van. 3) Soha többé nem jövök. Két nappal a verseny után mindennek ellentétét.

_km_0663.jpg

Másnapi csendélet neonszínnel, blökivel. Hold egyáltalán nem volt, viszont reggel nagyon szép ködtejföl ülte meg a Tripoli-medencét. Tegeban, 195 km-nél reggel nyolckor bementem egy pékségbe, puszira kaptam bureket, a ponton volt friss kávé, remek napindítás volt. Masszázst kértem (teljesen értelmetlen), de nyugodtan akartam reggelizni, és időhúzós alibizésre is jól jött a masszírozás. 

_km_1805.jpg

A bal vádlim végig sajgott, először mintha valaki egy tojást, később egy sárgadinnyét akart volna odarejteni. Annyira feszített, már attól féltem, elszakad valami az izomban. A két vádli közti különbség a célbaéréskor.

_km_0947.jpg

A részidőket megnézve, több helyen futottam, mint sétáltam, még a emelkedőkbe is belerongyoltam néha. Az biztos, hogy az utolsó 50 kilométeren végre megfogadtam a jobb szélen Andriska régi noszogatását, és "odaléptem"  lejtőkön. Visszaspóroltam az időt. 220 után nem fincsi a meredekség, nem könnyebb. De csak picit fáj az elején, aztán sima ügy. 2014-ben sokkal előbb értem mindenhova mint idén, de a végén a beérés biztos tudatában sétába kényelmesedtem. Most megfutottam az utolsó 50 kilométert, és gyorsabbban is végeztem 10 perccel 2014-hez képest. Úgy 210 körül egy bokorból pont előttem kikecmergett Török-Ilyés Laci. Ha jól értettem, végigfosta a versenyt, és most lett neki elege. Nem nagyon hittem neki, mert öltözéke makulátlan volt, de egy úr fosás közben is úr. Javasoltam neki az intenzív sétálást a feladás helyett. Be is jött.

_km_0630.jpg

Ezt a srácot is győzködtük a pontőrrel napfelkeltekor, hogy érdemes még tovább menni, ideje van bőven. Inkább csak mosolygott lemondón, a meleg hőfóliát választotta, és valószínűleg az egyévnyi kínzó önmarcangolást, hogy miért döntött így. Csak győzködni érdemes, vigasztalni nem.

Egy ismerősöm volt annyira perverz, hogy nézte a Spartathlon élő közvetítését a weboldalon. Onnan metszette ki ezt a részletet kb 205 kilométernél, amire futós szakzsargonnal azt mondhatjuk: intenzív gyaloglás technikás terepen. Az ismerősök figyelméről egy szórakoztató bejegyzést olvashattok itt.

_km_1169.jpg

Szépen megtanultam görögül a depós néniknek: 208 azaz dio midén ochto. Ez a hölgy egy házi készítésű burekkal honorálta az erőfeszítésemet. A bal vádlim már láthatóan megduzzadt.

_km_1310.jpg

Spárta határában még nem túl lelkesek a szurkolók, tikkadt szöcskenyájként hevernek.

_km_1450.jpgNa de a végén! Ott már egymással veszekednek, ki bringázhasson a futó mellett, és eddig ki hányat kísért be.

_km_1833.jpg

Puszi a célban. Spártában nemcsak a Leonidasz-szobor a viszonyítási pont, hanem két márványoszlop is. Az egyiken a Spartathlon győztesek nevei szerepelnek, a másikon az eddigi olimpiákon nyertes spártai illetőségűek (még a 2500 évvel ezelőttiek is!) És a városnak Sopron az egyik testvérvárosa - fogalmam sincs, miért.

_km_1843.jpg

Puszi az orvosi sátorban. Idén ismét volt egy kis elkábulásom, amikor kiment az adrenalin. Nagyon fázni kezdtem,  leesett a vércukrom, kértem egy ágyat, aztán kidobtak félóra után, mert másnak is kellett a placc.

A rajttól a célig. Az önfelfedezés stációi. A családi kompánia közben strandolt, kultúrprogramozott, odaköszöntek 3-szor. A legnagyobb bókot tőlük kaptam: általában kritizálják vagy tudomásul veszik a futkorászást, de most, hogy élőben is végigmentek az útvonalon, azt mondták, ez komoly. Köszi!

kepernyofoto_2016-10-10_16_30_47.png

Fotók: Sióréti Gábor, Szász Norbert, Sparta Photo Club, Varga Brigitta, Vid Barbara. Köszönet: Sidló Csaba (MovingObject)   ***A Cicero-szöveg nemcsak tartalma, de formája miatt is érdekes. Ezt használja a dizájner, amikor betűtípust jelenít meg vagy vakszöveget ír be valahova. Így a tipográfiára, a vizuális kinézetre ko< -->

Szólj hozzá

verseny görög futás kaland önismeret spartathlon mentális 2016