2018. aug 31.

Kiégés - a jófajta

írta: őze bálint
Kiégés - a jófajta

2018 első fele, azaz magyarosan kétharmad!

34537196_223652718222756_6277190528119341056_n.jpgEgy intenzív tavaszi-nyári periódus zárszámadása következik négy részben, benne egy jórafordult Spartathlon-frusztrációval, Korinthosz80 (vagy 81?) győzelemmel, a japán 250 km-rel, görög 180 kilis terepes talphasadással (Nemea-Olympia) és egyéb csemegékkel.

Az első rész nyilván ez a poszt, amiben felkészülök leírni (ezt az esztétika szakon propedeutikának, avagy bevezetéstudománynak nevezték), hogy miről fogok még írni a kiégés-kísérletemen túl a következő kettőben; elárulom: részletesen a magyar és külföldi futásokról. (A következő részek: a magyar versenyekről 1. rész /Békéscsaba-Arad, duatlon, maraton stb.), a magyar versenyekről 2. rész /Korinthosz80, Suhanj6/, és a külföldi versenyek /SakuraMichi 250, Aethlios 180/ )

Régóta írtam, most pár részt lenyomok, és csak nagy sokára fogok megint, mert mást írok és még dolgozom is, mint a jó tanuló / jó sportoló. Valakinek az életideje, másnak ingyen tartalom.

LÉLEKHEGESZTÉS

A tavasz meglepően korán jött, hálisten, meleg is volt. Állok a százforintosban a pénztárnál, futás után tértem be kisgatyában, még izzadtan. Eljött a mi időnk – szól odaegy faszi a sorból. Ránézek, mi van, agitálsz?. A futóké – vezet rá a talányra s egyben cinkostársának is tekint. Hát én mindennap futok, mondom. Ja akkor csak én vagyok ilyen finnyás, hogy most kezdek neki. A tavasz köbre emeli a beszálló futók és bringások számát (ó de hol vagytok télen, mikor csak a keménymag vitézkedik?) Jobb is ez így, mindennapi futó critical mass tavasszal.

Átvettem a híresből immár hírhedtté vált Hosszú Katinka módszerét (a versenyek az edzések, igaz velem nem üvöltözött egy szakállas edző, pedig jót tett volna néha: “Blaze, á körvaandzsád beszmeg takaroudzsál ki á hetvedzsii hosszúrau!” Apropó: csomó szakállas ultrafutó-edző van, de azok nem ordítoznak, maximum ha nagybetűkkel írnak le egy mondatot az online edzéstervben).

Sőt egy kísérletet is végeztem, ami egyben gyászmunka is volt. Pontosabban a gyászmunka okán versenyeztem ennyit, csináltam meg egy kiégés-kísérletet, hegesztettem a lelkemet. (Igen, lélek. Vanni van, mégha a közelebbi ismerősök - főleg nők - szerint kőbölcsőben ringattak is!)

foci-2.gifLement a foci vébé is. Három évtizede jóban-rosszban buzdított németjeim hamar búcsúztak Özilnek köszönhetően ("török gyerek megvágta"), viszont örvendetesen emelkedett a félidőnkénti futómennyiség. Mit összegürizett egy-két játékos! A legtöbbet a horvát Perisic futotta egyéniben (72 km 7 meccsen), a szerbek összesen a legtöbbet csapatként (átlag 113 km), míg az oroszok a nyitómeccsen elég durva 118 km-t futottak (statisztika). De gyök alatt szabad csak kezelni ezt a háború analógiáját felmutató sportot, és továbbra is érvényes Mészöly Miklós megállapítása: „A csapatjátékban, ellentétben az egyéni sportszámokkal, mód van a lazsálásra, a csalásra. Igazából mindig kétkedéssel néztem a futballsztárra, mert lehetetlen megállapítani, hogy rajta kívűl hány ember dolgozta agyon magát az ő csillogásáért.”

Káprázatos volt, ahogy a filmrajongók, futók (avagy futómaffia) megmozdult, és közel másfélmilla adomány összejött az ULTRA DVD-kért.

39700610_1361996147268652_162286902647455744_o.jpgKöszönet innen is, hogy segítettétek a Hospice-t és a Suhanj!-t, és még 2017-ben az Autistic Artot.

Közben tudtam meg, hogy a közelmúlt egyik hírhedt ultrafutó alakja (mondanám hogy legendás, a régi ultrások ismerik, egyszer majd a blogon beszámolok kalandjairól), Nemes Attila, vagy a görögöknek Attilosz még februában meghalt. Szobrász volt és bevállalós, sajátos ultrafutó. Mikor évekkel ezelőtt megrogyott, sokáig egy budakalászi elmegyógyintézetben “lakott”, ahonnan gyakran elszökött, kóborolt, futott, ment, ment, mert mennie kellett. 

37803592_10156607330279936_5497245280577257472_o.jpgFebruárban harmadjára, ez végzetes volt. 2015-ben meglátogattuk a 24-szeres spártai résztvevővel, Marios Fournaris-szal, Lőw Andrissal, és Garab Tomival. Attilosznak hat spártai célbaérése volt 1992-2002 között (és még pár elindulása), 2 Bécs-Budapestje, Marathon des Sables-ja, számos egyéb befejezett és még számosabb feladott versenye (DUV). 75 éves volt, mikor meghalt. Akkor is ment hazafelé a Pilisbe, ahol már kétszer is elcsapta a vonat.

AKI KIMARAD, LEMARAD?

Vissza tavaszhoz. Március 8-án kihúzták a Spartathlon-lottót, amin a várólistára kerültem (lent egy húzás a korábbi évekből). A procedúra tisztára úgy megy mint régen az osztrakiszmosz, csak itt nem 10 évre száműznek valakit a cserépszavazó athéni polgárok, hanem épp beválasztanak. (Viszont annak, aki nem kerül be, annak ez egy mini-száműzetés.) A várólistás 4. hely a fix bekerülést jelenthetné (kb. az első 30-40 ember a várólistáról idővel lassan becsordogál, mert sok fix helyű visszamondja, nem fizetnek, más terveik lesznek, lesérülnek), de nem egy olyan országból, ahol az utóbbi pár évben radikálisan megnőtt mind az ultrafutók, mind a spártai jelentkezők száma.

sp_2016_lottery.jpgFifikásabb magyarok cselesen német színekben jelentkeztek és bejutottak (lista itt). Hopp, a magyar gógyi. Meg ugye a közkeletű mondás a forgóajtóban való előzésről. Ami szerintem közel sem a találékonyságot, hanem népünk, nemzetünk, pártunk-és-kormányunk könyöklőkultúráját hivatott jelezni, s így semmiképpen nem gondolnám pozitív sztereotípiának, mégha nagyon plasztikus is.

A kimaradásomhoz amúgy magam asszisztáltam aktívan: nemcsak az ULTRA filmmel (ami azért felverte a habot és sokakat nevezésre csábított), hanem futóként is. Az önsírmegásás (= várni a sültgalambra) és elbaltázás (= amikor meg nem vártam a galambra, akkor meg nem sokon múlt) esetei forogtak fenn. A saját csapdámba estem, sajnos nem volt sok kedvem, sem túl sok erőm fix kvalifikációt futni. Nem voltam túl motivált a zsinórban öt teljesítés után. Lehozom a meccset mindig, de extrákra tőlem ne számítson, mester! 

Amúgy is fura, sőt teljesen abszurd valahol az a futóattitűd (és hányan benne vagyunk!), hogy azért futunk (=edzünk), hogy futhassunk (=egy versenyen), hogy aztán az ott szerzett jogosítvánnyal tovább futhassunk (=egy másik versenyen), mert amúgy futunk (=ez a hobbink). 

Néha összekaptam magam, közel voltam pár versenyen a fixhez (pl. az Aethlioson, de erről majd egy másik posztban), de hiába.  Érdekes, hogy tavaly ugye 2. helyezett voltam az Euchidioson, ami a második legfontosabb görög ultra, és pokoli nehéz, de a Spartathlon-szervezők mégsem a helyezést, hanem az időeredményt nézik, ami véleményes hozzállás. Megpróbáltam decemberben a spártai százast a Szigeten, de halálosan fáradt voltam idény végére. 

Szóval teljesen úgy tűnt, hogy mivel az országkvóta fullra feltöltődött, visszamondás nincs, itt mindenki ragaszkodik a helyéhez, így jobb lesz lemondanom az idei, nekem hatodik Spartathlonról. Mivel semmi esélyt nem láttam a várólistás bekerülésre, úgy döntöttem, gazember leszek

gyászmunkából szétultrázom magam,

hogy enyhüljön a távolmaradás miatti szomorúság. Arra jutottam, hogy nekem bizony ki kell égnem, hogy ne fájjon a Spartathlon hiánya. Kerestem tavaszra sok versenyt, és már őszre is terveztem. Amúgyis kísérletező kedvű vagyok, idénről emlékezhettek az egyhetes fogyikalandra (mínusz 6.6 kiló), vagy a Zatopek-challenge-re (100 x 400 méter) A múltban is volt elég szamárság, visszakereshető a blogon.

Aztán úgy jártam, mint a veronaiak: Júlia kamumérget iszik, Rómeó erre valódit, Júlia felébred, és látja, hogy Rómeó halott, majd szívenszúrja magát. Klasszikus. Tévedések vígjátéka a futóélet. Merthogy végül lemondások miatt last minute bekerültem július közepén. A 393-as rajtszámot kaptam (401 a legutolsó), tría ennéa tría. Két magyar kiesett a rajtlistáról, a várólista elején álló magyarokból pedig nem haboztunk vállalni.

MAGYAR MEKKA

spartathlon_2017_4.jpgKitérő: kénytelen vagyok a Spartathlonnal még egy bekezdést foglalkozni, nemcsak elköteleződés miatt, hanem mert valóban egyfajta futóorigónak látszik innen. Igazodási pont, mérce, muszáj, bakancslistás ügy, hősképző, zarándokút. Kinek mi. (Ismét megjegyzem, hogy aki ultrafutás kapcsán hősként gondol magára, szerep- és aránytévesztésben van. A valódiés egyetlen spártai hős John Volanten, róla a külföldi versenyes posztban írok majd.)

Az biztos, hogy van egy erős nemzetközi vonulat: az ide tartozóknak ott lenni már nagy szám, megcsinálni menőség, pipa, megyek tovább. Been there, done that. Teljesen mást gondolok erről, de ez mindegy is.

Olybá tűnik az elmúlt évek tapasztalatai, felfutása alapján, hogy - mint Mekkába a muzulmánoknak - egy aszfaltos magyar futónak illik egyszer bevonszolódni Spártába. Az érdeklődést mi sem mutatja jobban, hogy mind a 25 magyar hely elkelt (+ még egy, így 26), nagy részük fix kvalifikáción, és további két tucat magyar várt még a bekerülésre. Mi lesz itt jövőre?! Meg azután. A verseny érezhetően "touch and go" hellyé változott, nagy a fluktuáció, egyre kevesebb a visszatérő a szabályzatnak (is) köszönhetően. Lent írok egy keretest a lehetséges kvalifikációról ilyesféle nagy versenyek esetében..

A magyar közvélemény, nevezzük szakvezetésnek mindig elvárja a sikeres szereplést (nyelvileg is megfigyelhető: mi győztünk, de ha kikap a csapat, akkor vesztettek). Elég csak arra gondolnom, hogy a közösségi médiában tízezer feletti követője van a mindenkori magyar csapatnak. Kíváncsi vagyok, mire mennek az erős és/vagy kíváncsi újoncok, a körpályamenők, az idősebb korosztály tagjai, és a kudarcokkal is pettyezett, de sikereket is aratott visszatérők a Spartathlon csalóka, szigorú pályáján. De ezt majd megnézem testközelből.

(NEM) BENEVEZNI

Szóval márciusban gyászmunkából nekiindultam a futóidénynek sok logikátlannak tűnő vállalással. Tartom, hogy a futó egyetlen igazi irracionális megmozdulása a benevezés, onnantól mindent tudatosan tesz. Ahogy autóból könnyű tapsolni a 26 órája futó szerencsétlennek, pont annyira könnyű lenyomni az Entert a nevezési felületen. Nem ragozom tovább, a futók félszavakból is (félre)értik egymást.

unadjustednonraw_thumb_32cc.jpg

Télen felmerült bennem - és később erre a remek ajkai duatlon is ráerősített (fent a kitaposott, de még mindig 3:05-ös kilikre képes sprint cipőm) -, hogy végre triatlonozom megint 6 év után, de nem voltak jók a versenydátumok, amikor meg jó lett volna, már ki voltam fingva és égve. Nagy volt a füstöm és a lángom is. Persze ha nagyon akarok, elmegyek, de valószínűleg alapból hiányzott a kedv, és spúr voltam kiadni 100 eurókat egy ironman versenyre, amik - és bocs a cinizmusért - nekem nem elég hosszúak, hanem olyan kettőközöttiek, se rövid pörgő, se tompa-lassú.

Persze ha odarakja magát az ember, akkor rövid idő alatt is a triatlonos “pain community” szubkultúrába kóstolhat, de az elszántság is hiányzott. Meg főleg (és ez a lényeg) azért mutatkoztam ki egy időre a triatlonból/nak, mert az ott eluralkodó macsókultúra és kivagyiskodás (diplomavadászat, bakancslistázás, “akkor vagy ember, ha ironman vagy”), no meg a sokaknál megfigyelhető pénzzel megváltott felkészülés (divat, cuccok) látványa nincs ínyemre. Ja meg nehezen feledem a 2012-es nagyatádi verseny végét, amikor a célban egy papírfecnit nyomtak a kezembe, amire egy mócsingos sülthúst adtak, rágjad haver. (Remélem, azóta ebben történtek változások.)


KIÉGÉS-KÍSÉRLET

Volt egy olyan hat hetes periódus (április 20. – június 3.), ami alatt 755 km-t futottam, ebből verseny 695 km. Ebben a hat hétben 3 darab 200 km feletti vagy akörüli versenyen, futóeseményen vettem rész. Miért?! „Nemcsak a vágy, de odataszit a muszáj is” – írja erre mindenki Fatillája. Miközben 4-5 film vagy projekt munkálatai és egyéb dolgok borítottak el, mondjuk magánélet. (Persze ugyanez van ma is.)

Voltak olyan hetek, hogy semmit nem futottam, volt, hogy átmozgattam, és volt, amiben 100-200 km-t bringáztam, futottam. Hektikusan, semmi tervezettség, kivéve július-augusztust, amikor a Korinthosz80-ra készültem összeszedetten. Talán mondtam már, hogy nekem kaland és önismeret a futás? Ezeknek pedig csak akkor van hozadéka, ha nem igazán készülünk, hanem átadjuk magunkat - magunknak, a pályának, a szembejövő szituációknak.

Ja és közben bűnöztem: kipróbáltam pár olyan módszert, ami nekem unortodox (fülhallgató, pulzusmérő, félig kísérés), csakhogy legyen valami változatosság.

  • Március 4. Zatopek 100 x 400m (igazából maratont futottam 70 x 600-as felosztásban) 3h 21m edzés
  • Március 18. Kis-Duna Maraton 3h 06m »» II. hely
  • Március 25. Vértes Terep Maraton (40.5 km) 4h 04m
  • Április 8. Ajka Duatlon (5-20-2.5 km) 1:02:49
  • (Április 16. A 3. szakdolgozat-leadásom, itt nem fért bele verseny, szerencsére.)
  • Április 20-21. Sakura Michi (Nagoya-Kanazawa, Japán) 250 km, 33h 52m
  • Május 1. Ajka-Pápa-Ajka összetett verseny: 60 km bringa 1h 46m, Ajka Félmaraton 1:33:32 »» II. hely (age group)
  • Május 13. EU 14 év - 14 km családi futás (nem verseny)
  • Május 18-19. Aethlios 180 km (Olympian Race, Görögország, terep-aszfalt), 4500 szint, 26h 50m
  • Május 26. Tihanyi Félmaraton (igazából 22.4 km) 1:33:34 »» II. hely (age group)
  • Június 2-3. Békéscsaba-Arad 100km, Arad-Békéscsaba 100 km, összesen 200 km, 20h 41m »» abszolút II. hely
  • (Június-Július: melók, kínai utazás, rapid felkészülés Korinthoszra.)
  • Augusztus 11. Korinthosz 80 (vagy 81km?), 6:43.56  »» abszolút I. hely
  • Augusztus 26. Suhanj!6 » Hatórás verseny, 67 km »» férfi 4., abszolút 6. hely

 img_6694.JPG

Ha az egészet nézem, akkor 911 versenykilométer mindez, és ebben nincs benne a sok országútis bringázás.

Június elejétől július közepéig leálltam. De jó is volt semmittenni! Pontosabban utaztam, dolgoztam, közben szordínósan futogattam, nyújtottam. Július közepétől pedig erőse visszatértem a pályaedzésekhez, hogy a Korinthoszra formába lendüljek. Ezt a bal Achillesem sínylette meg, de még időben elejét vettem a sérülésnek. A következő etap a Korinthosz babatávja lett, mivel már semmi kedvem nem volt a nagytávot, a 160 kilit futni, 100mérföldes premier ide vagy oda. De a sok ismerős közt lenni, nagyon is volt kedvm. Így aztán jut is, marad is.

MI A BÁNATOS ISTENF**A TÖRTÉNHET?

Addig is el kellett beszélgetnem a sportpszichológusommal (jómagam), hogy mi ez a sok II. hely.

  • Hamis vágyakat ébreszt.
  • Jó, hát age group-ban könnnyű, nem hiába, öregszem, épp 38 lettem, de mégsem futottam 38 km-t a születésnapomon (amúgy mi ez a szokás?)
  • Meg biztos nem volt mezőny. Dehát már rogyásig ismételtem: a mezőny relatív fogalom ráadásul nem is tehetek róla, hogy van vagy nincs, és ha van, milyen. Dave Scott ironman-atyaúristen mondása igaz:

a mezőny ott van, ahol én vagyok.

 Touché. Uff.

  • Aztán a Korinthosz80-nal helyrebillent, lett egy első hely is, csakhogy Balázska ne szomorkodjon.

Már áprilisban Japánban a 250 kili után bebasztam az ultrás cipőt a mosógépbe, hogy köszi, nekem elég volt idénre, elég a robotból, elég a szétment talpból. De végül csak elmentem májusban Görögországba futni.

kepernyofoto_2018-08-31_18_46_00.png

Itt általában a futók áthidalják egy csak-kal vagy homályos hallgatással a magyarázatot a miértre. Hát, nem ragoznám én sem: felkorbácsolódott a vágy a táj iránt, jöttek az emlékek, amúgyis kétévente van csak ez a verseny, májusban sokkal szebb és szellősebb a Peloponnészosz, a kaja mindig jó, az ókorból a máig nyúló találkozásokat pedig szeretem.

A talpszétforgácsolós görög verseny végén azt éreztem: a kísérlet sikerült, kiégtem, hurrá. Nem kívántam, nem érdekelt a futás, örültem, hogy túl vagyok pár szép és jó és nehéz dolgon, „visszavonulok”. Aztán átfordult. Nem vágy éledt, nem kívánalom, hanem egy mindenmindegy érzés. Mégis mi történhet, ha elmegyek versenyezni?

Amit akartam idén, megfutottam (maraton, japán és görög ultrák), most jöjjön a tétlen tét (Terence Hill). Feszkómentes kivagyiskodás. Persze a kockázat így is ott lebeg, mi van, ha nem sikerül, mi van ha megsérülök, kiesem, de ezek távoli szirénhangoknak tűntek. Így mentem el például a BAB-ra (Békéscsaba-Arad-Békéscsaba). Aztán meg paff, július elején értesítettek, hogy három napom van fizetni, ha akarok jönni a Spartathlonra. Jelentem: megyek!

Így az őszi terveim (keményre megfutott Budapest Maraton, stb) borultak, illetve átütemeződtek.

kepernyofoto_2018-08-31_18_51_28.png

Kiégnem tehát nem sikerült, lenyugodnom: igen. És ezt diszkoszra is írhatnám, ahogy i.e 800-as években mívelték a görögök, ha fogadalmat tettek.

Hova rohanok, nem szabad elfutni az elejét. Kezdem sorban. (A következő posztban…)

Fair kvalifikáció avagy rendvágás a nevezési anomáliák között


Szerintem ha már mindenképpen kell szűrni jelentkezőket egy neves versenyre, és azt nem gyorsasági rájelentkezéssel (teljesen bornírt dolog) vagy amcsi módra “first come first served” (aki a leghamarabb fizet, az benn van) szeretné megoldani egy szervező, akkor súlyozni kéne. Persze ehhez szervezői türelem és körültekintés kell.

Egy igen edzett magyar futóval beszélgettem tavaly, akinek egyszer (sok kísérlet és nevezés után) végre sikerült lefutni a Spartathlont. Szeretne visszajönni, de nem sorsolják ki, még a kétszeres szorzó ellenére sem (a sikertelenül várakozókat a következő évben dupla, majd tripla eséllyel rakják a lottós kalapba). Fix szintet meg nem tud futni. Ahogy ő mondta: „a versenyt be tudom fejezni, de nem tudok odaállni.” Tök igaza van. De az ultrafutás nem sakkozás, itt nincs Élő-pontszám. Odaállhatnak újoncok a rajtvonalra egy darab befejezett ultraversennyel is, ha megfelelnek a kritériumoknak, míg simán nem sorsolódnak ki hosszú eredménylistával rendelkezők akár. Ezért van rászorulva sok boldog-boldogtalan, hogy elmenjenek egy szaros körpályára kvalifikációt szerezni. Ott legalább valamennyire biztosra lehet menni.

Javítsatok ki, ha tévedek, vagy vannak más ötletek, írjátok meg. Szerintem bármilyen jelentős vagy nagy túljelentkezéses versenynél megfontolandó lenne bevezetni három külön kategóriát, amik közt egyenlő arányban kéne elosztani a rendelkezésre álló helyek számát. És ha az egyik kategória nem töltődik fel, még mindig lehet a fennmaradt helyeket továbbosztani oda, ahol túlcsordulás van. Tehát:

1) fix kvalifikáció (megadott versenytípusok, távok, idők alapján való szelektálás és akár még ebből is levonva 20%-ot, mint a Spartathlonnál. Aki 20%-kal jobbat tud az elvárt kvali időnél, automatikusan bent van, ugye) » Előny: ez az elitnek szólna, itt nincs mese, a az átlagteljesítmény feletti teljesítmény dönt. Hátrány: Mint írtam, ugyan a teljesítmény dönt, de sajnos az nem feltétlenül mutatja a kvalifikációs versenyen elért eredményt, például a dobogót. Mert megadhatnak teszem azt 20 órát egy ultraversenyre, mint fix kvali, de ez a rideg számítás nem veszi figyelembe az adott év adott verseny terep- és/vagy időjárási viszonyait, a versenyhelyezéseket. Pedig az is egy fokmérő.

2) sorsolás » Előny és Hátrány ugyanaz: vagy kihúznak vagy nem. (Az egy külön pikantéria, hogy akit nem húznak ki, akkor azt következő évben duplán, triplán szerepeltetik a kalapban. Mintha a lottózásnál azoknak, akik az előző héten nem nyertek öttalálatost, elég lenne egy négyest elérniük az ötöshöz. De ez már a szervezői figyelmességnek illetve a versenyre jelentkező futó lojalitásának kategóriája, amivel  tán érdemes foglalkozni.)

3) lojalitás » Előny: honorálja az adott versenyt szeretőket, kedvelőket, a verseny szellemiségét továbbörökítőket, hangulatát fenttartókat. Megadja a törzsgárdát, erős azonosulást teremt, sporttársi nívót. Természetesen nem lébecolókról beszélek, hanem próbálkozókról vagy épp sikeres teljesítőkről. De nem az a fontos, hogy finisel vagy nem, hanem hogy jön évről évre, évtizedről évtizedre, kinyílvánítja a verseny felé érzett respektjét, és ez viszonossági alapon kellene, hogy működjön. (A Spartathlonnál úgy működik, hogy 10 teljesítés felett automatikusan bekerül a futó, de persze akkor is meg kell lennie valamilyen kvalifikáló versenynek előtte. Nekem a 10 teljesítés kicsit soknak tűnik, kb egy tucat ember élhet ezzel a joggal.) Hátrány: ha kevés a visszatérő, a dolog okafogyottá válik, satnyul. Ha sok, akkor megint szelektálni kell, vagy óhatatlanul kimaradnak emberek, vagy akár a színvonal hígul.

További anomáliák (tavaly ezt már fejtegettem):

4) Miért lehet a nőknek gyengébb szinttel is benevezni? Aki eljön a versenyre, ugyanazt teljesíti, legyen nő vagy férfi. Mindenkinek 36 óra a szintidő, nem 38, az út is ugyanaz, nincs mozgójárdája, nincs kedvezmény, nincs egy órával korábbi rajt. Így nevezni is ugyanolyan szintekkel lenne érdemes, hogy ne legyen meglepetés. Talán annyiban érthető a szisztéma, hogy ezáltal több nő tud benevezni, s a férfiak nagy számát arányaiban ellensúlyozhatja a végső rajtlistán.

5) Miért kéne egy ötvenévesnek ugyanazt a szintet hoznia, mnt egy harmincasnak? Miért nincs korrekció, pozitív diszkrimináció a kvalifikációs időkben az életkorokat tekintve? Ahogy a DUV-n van az age graded performance, ami kiszámolja, hogy “objektíven” mennyit ér, milyen időt jelent az adott versenyen elért eredményed a korodhoz képest.

 Persze minden szervező és futó is jól tudja, hogy

  1. A) senki sem tévedhetetlen
  2. B) a szabályokat az életszerűség felé kell közelíteni (előbb-utóbb úgyis kiköveteli magának az élet)
  3. C) nincs olyan szabálykönyv, amit még nem változtattak volna meg előbb-utóbb.

(Ezt az ABC-t javaslom a a KÖR szervezőinek figyelmébe is. Jeleztem is feléjük, hogy. szívesen indulna jó pár aszfaltos ultrás is, de a futóévadukba nem férnek bele a kvalifikációs terepversenyek, amiket ide megkövetelnek a szervezők. Vice versa alapon aszfalton Magyarországon ilyet nem követelnek meg - mármint, hogy egy terepesnek aszfaltos versennyel kéne bizonygatnia rátermettségét. Lásd UB vagy Korinthosz.)

Továbbmegyek.

1) Az már ma is van, hogy városmaratonokon össze lehet vásárolni, amit akar a nevező (póló, tészaparti stb.) De tökre el tudom képzelni, hogy jövőben, például megoldható lesz, hogy valaki ne fizessen a depóért. A gyorslábú elit - akinek többnyire pincérként adják fel a tápot a kísérői - meg sem áll többnyire, neki minek? Ha mégis odarogy a padra és fogyaszt, lecsippantják a vonalkódját a rajtszámról, vagy a bőre alá épített futóchipről (mint a kutyáknak, ez is állandó lenne), és már veszik is le a számláról. Utópia? Vélhetően a jövő versenyeken az "olló" egyik szára ez lesz.

2) A másik pedig, hogy szimplifikálják a versenyeket, ne is legyen szó arról, hogy csecsebecsék, fétistárgyak, stb cuccok járjanak a részvétellel, hanem minél redukáltabb versenyek kerüljenek megrendezésre. Itt kérdés, hogy teljes önellátás felé menjen a dolog (versenyző hozza a cuccait, a szervező csak pályát jelöl és/vagy ad egy tracket, időt mér, kábé hasonlóan a KÖRhöz). Vagy mindent a szervező biztosít, viszont minden versenyzőt azonos feltételrendszerbe kényszerít, nem enged olyan dolgokat, amik ma szabadok, hogy a teljesítményt minél inkább közelítse az egymáshoz mérhetőség felé. A jelenleg ugyanis a teljesítmények nem összemérhetők, mert a feltételrendszerek nagyvonalúak, és ugyan bárki igénybe vehet mindent, amit enged vagy nem tilt egy szabályzat, mégsem veszi mindenki igénybe különféle meggondonlások miatt. Így viszont nem azonos lehetőségekkel versenyzik X és Y, azaz a törekvés, hogy a teljesítmény kvázi összemérhető legyen, szintén csorbát szenved. Itt nemcsak a jobbik "győz", hanem a jobban ellátott, támogatott.

Lehet, hogy nemsokára ilyen redukált, szimplifikált versennyel is találkozhat a futómaffia nagy családja. Dolgozunk rajta!

Szólj hozzá

edzés verseny futás spartathlon ultra kiégés sakura 2018 nemea korinthosz