2018. okt 22.

KÁRMENTŐ (Spartathlon2018 - #1)

írta: őze bálint
KÁRMENTŐ (Spartathlon2018 - #1)

Üvöltő szelek

(A 2. rész itt.)

Amikor a puszták népe mulatozásba fogott a kurta kocsmákban, amikor bőszen fogyott a fröccs és a karcos pálinka, akkor minden valamire való fogadós, csárdás vészüzemmódba kapcsolt. Sebtiben összekapkodták a duhajkodás közben még éppen nem összetört értékes edényeket, üvegeket, poharakat, díszeket, magát a csaplárnét is (nehogy megpocsékolják, ahogy Tolnában mondják), és vitték a belső terembe. Ez a ráccsal elzárt rész volt a kármentő*; lehetett egy masszív kredenc is. Hortobágyon tudtommal ma is megtekinthető pár becses példány. 

Nemcsak a kocsmárosoknak, hanem minden valamire való futónak is van saját kármentője. Ennek kocsmárosa lelkifröccsöt mér - így bekkeli ki a futó a magára mért viszontagságokat. A futó kármentője egyedi, lélekhez és testhezálló darab. Van, akinél ez a B-terv, és van, akinél ez a végső megoldás, a pánikszoba. Sokan ezt nevezik "mélyre nyúlásnak", "holtponti helyzetnek". (Nincs holtpont, mindig van lejjebb. Ahogy feljebb is.) 

43003387_1158130704367399_4317182219769610240_n.jpg

A futó a saját manipulálásában a legjobb. A megmagyarázom magamnakban. A hazudok magamnakban. Itt mindig érvényes a "mi lett volna ha" boncolgatás, mert a legtöbb esetben igenis lejátszható, hogy mi hogyan történt, és hogyan lett volna elkerülhető, vagy milyen kiút lett volna belőle. Türelem, szenvedéselviselés, lelki tabula rasa készítése, önirónia segíthet át ezeken. Egyszóval a kármentő. Mindent bepakolok a lelki rejtekhelyre, ami fontos és értékes, hogy ne érje baj, ebből erőt nyerek és úgy megyek tovább.

Amíg a gazdatest futni próbál, sétál, leül, vagy épp elfekszik, addig a kármentő munkába áll. Persze nem mindig sikerrel. Ha őszintére futottuk magunkat, mindezt tisztán látjuk. És az egy ritka szép pillanat. Nemhiába:

a futás nemcsak sport, hanem kegyelem is**.

karmento.jpgEz a kármentő rejtélyes patrónus: a semmiből varázsolódik el önvédő gondolatokként vagy egy sporttárs személyében. Olyan, mint Columbo felesége, vagy a nyugdíjas maffiózó, vagy mint az öreg és egészséges ultrafutó. Biztos van, csak még senki nem látott olyat.

Metaforatágítás: az egész élet egy kármentés végsősoron.

Rontjuk magunkat elfele valamivel, amit próbálunk helyrehozni, vagy kétségbeesetten - NLCafés hívószavakat használva - harmóniára, egyensúlyra törekedni. Vagy már eleve egy nagy szar az egész, az élet egy tragédia, aminek egyetlen gyógyírje az irgalom, mondaná Pilinszky.  

Vagy épp jól élünk, és megengedünk magunknak valami rombolót, hisz annyira jól élünk, hogy ennyi belefér az egészségünkbe, büdzsénkbe, időnkbe.

De mondhatnám azt is, hogy az élet álom, habostorta, füttyszó, szép, vagy mint nemrég hallottam: vonósnégyes. Az élet egy vonósnégyes - azért ez egy kraftos írói felütés lenne. A vonósnégyesben idővel mindig a másiktól várja a hangszeres, hogy újítson, jobb legyen, egyáltalán: hogy játsszon vagy mondjon valamit, hogyha betlizik, megmentse.

Kármentés és vonósnégyes - na ez így együtt nem néz ki már jól, mint egy elcseszetten modoros Vámos Miklós regénycím. Erről - mármint a kármentésről - később.

45174831102_a8c39d1ae6_k.jpg

A SZERELEM DALÁVAL ELINDULT

Nem terveztem írni egy mondatnál többet az idei, zsinórban hatodik Spartathlonról (mindegyik visszakereshető a blogon: 2013, 2014, 2015, 2016, 2017 1. és 2.)  Pláne, hogy a meglehetősen nehéz, 250 kilis Sakura-Michi és a 180 kilis olümpiai futással is adós vagyok még. De ezek a blogposztok leginkább naplóbejegyzések magamnak későbbi időkre. 

Szóval csak annyit akartam írni az idei spártai mókáról - és ez tán mindenkinek jobb lett volna -, hogy "Itt járt ismét Emmanuelle". Apropó, álmom, hogy Gergely Robi lehessek az idei futáson, nem teljesült, nem volt trópusi nap. Azért arra menet közben jöttem rá, hogy ez a dal a magyar Despacito. Igénytelen, eszköztelen, pacekból dolgozik, tökön ragadja az érzelmeket a moll major 7-eseivel, és 1 versszak + 1 refrén ismételgetése bőven elég az örökkévalósághoz. 

1985-ben félszáz induló gyülekezett, akkor még az athéni Márványstadionban; az kábé egy titkos társaság volt.

img_7891.jpg

Tényleg, ha már itt tartunk, mutatok pár régi fotót, hogy el tudjátok képzelni a gyermekéveket. Timothy Nishimura, az első japán teljesítő 40 perces versenyvideójából kockáztam ki, amit volt szerencsém Japánban megkapni tőle. A film egészen elképesztő időutazás, főleg annak, aki futott ezen a pályán már. Nishimuráról bővebben majd a Sakura250-es posztban.

Idén 383-an rajtoltak el immár jó rég óta az Akropolisz tövétől, és a nagyra duzzadt létszám ellenére a szektásság - a jelek szintjén - még mindig megmaradt (Spartathlon-logók pólón, tetkóként). Manapság az ultra nemhogy egyre elfogadottabb és közkeletűbb, de divatos is. Ma szinte sikerre van ítélve egy verseny, ezért is rendeznek szabványversenyeket, mert lesz jelentkező tutira. A Spartathlon sokáig küszködött, amíg felfutott és elérte a topstátuszt.

Az 1985-ös Nemzeti Sport helyszíni riportja (!) még így írt: „Visszasétálok a közeli szállodámba. A portás álmosan fogad és morog. "Megjött az első, mi? Bolondok ezek! Régen feltalálták az autót, erre ők futnak! Kétszázötven kilómétert! A maratonit mégcsak megértem. De ekkora távot! Maga mit szól ehhez, hm?" Széles mozdulattal válaszolok. Az öreg a mutatóujját megcsavarja a halántékán, flúgos aki erre vállalkozik.” Azóta történtek változások volumenben, ismertségben.

Az Akropolisz alatt mindig magas a paratartalom. A feszültség szimatolható. De most jó vibrálást éreztem. Ott téblábolva már nem hatódtam meg, csak a szokásos ismerős érzések töltöttek el, pláne mert sok ismerős volt, akik érzéseket keltettek. (vesd össze Rába Tímea egykori szépségkirálynő verssorával: "Az érzés, amit érzek.")

42986571_1158131694367300_8579744344003575808_o.jpg

Ölelgettem az indulókat, futótársakat, mindegy, honnan jöttek. Kísérőket is, ők is nagyot mennek ilyenkor, kemény dolog az ám. A nyomkövetőkkel szerencsére Andriska bíbelődött. Autóval hozták ki a 21 darabot, mert a reptéren egy kézipoggyászban erősen al-Kaidás íze lett volna a dolognak.

img_7900.jpg

Szabó Béluskát hosszasan ölelegettem, beszélgettem a falammal egy kicsit.

bela_fal.jpg

Nyugodt és megérkezett voltam. Pedig az éjjel megint nem telt jól, holott proaktívan gondoskodtam róla. Hiába szereztem be rajt előtti este sporttársaktól és szedtem be bizonyos időközönként a következő bódítókat, alig aludtam valamit. 2 dl vörösbor / 2 + 2 Sedacur forte / 1 altató / 1 Xanax. Erős kombó, de hatástalan. Egy elefánt is kifeküdne. Hiába, ez a verseny még mindig az idegeimre megy a startig. Aztán néha utána is. Legközelebb a magyar jogtárat viszem, vagy letöltök pár filozófia szakos PhD-dolgozatot. 

Az Akropolisz alatt természetesen talpig 2Rule sportruházatban álldigáltam, ami a szélsőséges időjárást is két vállra fektette. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy megköszönjem a Támogatóimnak (a homeosztázisom, két lábam, agyam és a keringési rendszerem), Szponzoraimnak (házikassza), hogy ismét lehetővé tették a versenyzést. Hesteg büszkék vagyunk rád, hesteg hősök, hesteg hajrá magyarország.

KITÉRŐ: AZ MAGYARSÁGRÚ'

Most már megszokott, hogy van Spartathlon Magyar Csapat, egyfajta felkaroló elnevezése a HUN indulóknak. A grupettót nagyon bírom, mert a szenvedélyünk hoz össze minket, innentől tökéletesen érdektelenek nekem az egyéni viszonyulások. (Erről lásd a 2. rész zárszavát.) A körítéssel, és a hozzá tapadó asszociációkkal nehéz mit kezdenem.

A Spartathlon Magyar Csapat szavakból az első és az utolsó vállalható önazonosan, a középső fenntartásokkal. Én magamat reprezentálom mindig a munkáimmal és hobbimmal, sosem egy területi formációt (országot) vagy annak szellemi klímáját, netán politikai-társadalmi garnitúrát, mégha ezt előszeretettel próbálják meg az emberre húzni. (Igény vóna rá.) A HUN bárhol és bármikor nekem pusztán statisztikai vagy szelekciós elem, mint az életkor vagy a nem. 

De nagyon közel érzem magamhoz az azonos nyelvet beszélő sporttársakat, pláne ha közös a hobbink, és ez a csapat remek volt idén. Tiszteletben tartva más meggyőződését, engem egyáltalán nem érdekel, ki honnan jött, így az sem, hogy magyar, brit vagy brazil, és az sem, erre büszke vagy sem. Sajnos négy évtized alatt az derült ki, három dologban nem tudok bízni-hinni: házasság, haza, posta. (Azt hiszem, elveszítettem pár kisgazda olvasót.) Ehhez tartom magam. 

42713261_1545298702237299_767307048575565824_o.jpg

Ha nem akarsz vértolulást kapni, ugord ezt a keretest át!

Sosem futottam be sehol magyar zászlóval, minden évben erőszakosan próbálnak rám adni egyet a célban, 2014-ben a célban valaki egy lengyelt dobott rám, az vicces volt. Engem ez az ország (metonímia! sok mindent tudok érteni alatta) sokszor cserben hagyott, kihasználta a jóhiszeműségemet, hatalmas csalódásokat, konkrét károkat okozott, sokkal több negatív ki- és behatást kaptam, mint pozitívat.

Természetesen tudom, hogy sokaknak sokat, nagyon sokat jelent a mindaz, ami nekem visszás. Elfogadom és némileg írigylem is őket, akik ezt máshogy gondolják, az ellenkezőjét látják. (Látva lássanak!) Nekik - vélhetően - nincsenek kételyeik, fenntartásaik, és örömmel tekerik nyakukba a piros-fehér-zöld zászlót. Ezért is lenne jó rendezni végre közös dolgainkat, de ez a teve és a tű fokának minősített esete.

Ha csak kisebb távlatba helyezem, akkor is: Magyarország elmúlt 110 éve (tehát a népek, nemzetiségek viszonylagos normális együttéléséig) ciki, nyomasztó, időnként rettenetes és gusztustalan. Ott és akkor - nem először és nem utoljára - minden Egész eltörött, és azóta csak reped tovább. Az én életidőmben pedig ugyanúgy folytatódik mindez, csak hangtompítóval, vagy már nem is azzal. És már a következő generációk bőrére megy a játék. Nem tudok beállni mögé.

Nem szolidáris, nem teljesítményalapú, nem fair, nem támogató, nem egyenlőségre törekvő ország. Felkarolás helyett letarolás. Megtartó erő helyett széttartó. Demokrácia helyett timokrácia. Teljesítményelvűség helyett igazodáselvűség: jogod van egyetérteni. Ne jelentkezz, ne kérdezz. Nem örül a más sikerének - a saját ügyetlenségét, csalárdságát és basáskodását tünteti fel annak. Tele van terméketlen gőggel, gúnnyal és részvétlenséggel, hülyének nézéssel és hülyékkel, kishitűséggel és szolgalelkűséggel, megfelelési kényszerrel és cselédtempós buzgómócsingoskodással, kegyenc- és fegyencrendszerrel, tunyasággal és letaposással, az erkölcs direkt kiröhögésével, saját "morál" felállításával. 

Szöges ellentéte a futásnak.

Annak a világnak, amit megtapasztalsz, ha futsz. De miért is ne lenne így? A politikusok, "hatalmasságok" egyszerűen nem futnak eleget. Nem szellőztetnek, nincs kapcsolatuk a realitással. Nehéz lesötétített Audikban és pogácsás meetingeken, talpnyalókkal körülvéve reálisan látni  más helyzetét és önazonosnak is maradni.

Védhetetlen és elszomorító. Sokan mindezt úgy bekkelk ki, hogy bebújnak a kármentőbe, vagy éppenhogy túllépnek e mai kocsmán, és elhúznak.

Akkor én miért is képviseljem? Én, te, ő, mi, ti ők?

Az én teljesítményem az enyém, senkinek és semminek nincs köze hozzá. Nem lesz erekcióm kis Hazánkra gondolva (már ez a közkeletű kis k és nagy H is abszurd, és a frusztrációt mutatja).

Az én magyarságom egyedül a nyelvben*** meghatározott. Bár erről Szerb Antal ironikus bekezdését érdemes elolvasni a Pendragon-legendában. Azon a nyelven kommunikálok, ami Zrínyi, Csokonai, Mikszáth, Kosztolányi, Radnóti, Krasznahorkai nyelve, a régi-új, tegnapi-mai ember nyelve, aki mindennap változtatja ezt. Politikai habverés, hungarikumozás és ősi kultúrázás ide vagy oda, csakis a nyelvünk egyedi (lásd itt), páratlan, minden más, például ételek, táj, történelmi vonások csak egy mixtúra, máshol is fellelhető. 

A magyar himnusz, zászló, kokárda és az ehhez kapcsolódó fennköltség sokaknak (nekem is) kilúgozódott, lejáratódott vagy éppen kiüresedett mint jelkép. Szerintem érthetően, és nem valami ellenkulturális pózból. Ez bizony nem csak az aktuális korszellem hangulata, hanem évtizedek alatt történt meg kortársaimmal.

Van, aki átszellemülten énekli azt az egy versszakot, amit tud, más viszont nem énekli, de el tudja mondani az összes versszakát (legyen az Himnusz vagy a Szózat), mert őt belőle az érdekli.

Mást és mást jelent emberenként. A 2000-s évek elején az erzsébetvárosi fúvószenekarban én toltam baritonszaxofonon a basszust, pam-pam pam-pam, röfögött a hangszer Erkel hangjegyei alatt, szépen felépített darab, szó se róla, csak a dobos el ne bassza az egyetlen cintárnyérbeütést, de tényleg felemelő volt játszani - mint zenemű.

Egyáltalán nem vagyok megbüszkülve a magyarságomtól, és azt gondolom a reflektálatlan képviseleténél jelenleg kevés rosszabb paktum van. Ezért nem is akartam soha például a válogatottságot. (Ahol remélem már vannak olyan gálánsak, hogy odaadják az egyenmezt a csapattagoknak, és nem kell megvenni vagy kimosva visszavinni a verseny után.)

(Jelzem: fizetett vagy szponzorált ügynök sem vagyok, vagy bármi, aminek el lehet mondani ma valakit karaktergyilkosság célból. És sajnálom, ha valaki itt elbúcsúzik a blogtól, sértve érezve magát. Mondtam, hogy vértolulás.)

30285716607_3519e24b09_k.jpg

KITÉRŐ: "ÁLDOZATHIBÁZTATÁS"

Még egy, szokásban levő dologra térnék ki: a közkeletű áldozatvállalásra való hivatkozásra. Köszönetekben, versenybeszámolókban, kommentekben, interjúkban visszatérő elem, hogy (és most szűkítsük a mi hpobbista, amatőr sportunkra a dolgot) mennyi lemondással és áldozathozatallal jár egyáltalán rajthoz állni, nemhogy ott jó eredményt elérni. Ki kell menni edzeni, időt elvenni innen és onnan, és ezért halleluja annak, aki ezt megengedi, lehetővé teszi, tolerálja.

Ez azt feltételezi, hogy minden más kvázi nem áldozat, hanem kötelesség vagy öröm? A munkával nem a családtól veszed el az időt? A családdal töltött idő mindig hasznos és építő? Sosem gondoltad, hogy most ehelyett csinálnék mást - mondjuk a hobbidat? Mi lesz az én-idővel? Például a munkahelyi csapatépítés, meetingelés, buszon vagy kocsiban oda-vissza 1-1 órányi dugóban araszolás, vagy a családdal kanapén heverve, tévézgetve eltöltött idő miért társadalmilag elfogadott, normálisnak tartott tevékenység?

Pont hogy kevesebbet kéne dolgozni, és többet mozogni, és azt semmiképpen nem áldozatnak nevezni, mert a végén pont mi leszünk az áldozatok. Élni el lehet kevesebb munkával is, de egyre romló, elszaródó egészségi, mentális állapottal - amit a no sport lifestyle eredményez - nem sokáig. És akkor bye-bye család. Akkor mi is az áldozat?

(Nyilván a futás köré szervezett élet a ló másik oldala.)  

AZ ÚT, A CÉL ÉS A KRUMPLILEVES

Szóval nem terveztem írni tehát a Spartathlonról, de annyira nehéz volt, hogy muszáj levezetnem valahogy, pedig azt hittem az idei japán Sakura-Michinél sokáig nem lesz hard core-abb futamom. A rendkívüli körülmények és történések kategorikus imperatívusza írógörcsöt eredményezett. Érzékletesen a Pythonoktól:

Évek óta mantrázom: nekem az ultrafutást az út közben felmerülő rögtönzött megoldásokért, a belső hajtóerő kielégítéséért és a váratlan, felemelő, máshol és máshogy soha létre nem jövő, abszurd élményekért, kalandokért érdemes csinálni. Ezek a legfőbb járulékos elemek benne, legalábbis nekem és főként. Számos más indok létezhet, de indoknak nem sorolom ide a belső hajtóerő alapvető okait, amik a futásba hajtják az embereket (terápia, kompenzálás, kiemelkedés, stb.).

Az ultrában eltöltött tucatév alatt értelmezhetetlenné vált számomra a (buddhista? coelhói? márai? zsédai?) közhely, miszerint "Az út maga a cél." Nem.

Az út az út,

a cél a cél,

 

a krumplileves pedig krumplileves.

(Feladat: húzzuk alá az alanyt és az állítmányt.)

30273290267_b1f6333ae3_k.jpg

Ha nincs cél, nincs mit elérni. Nincs kielégülés, lezárás, nem indul újra a motoszkálás, ami a sohatöbbétől az újraakaromig tart. Ehhez persze nem kell célba érni, de akkor sem keverendő össze az úttal. Ami egy nagyon konkrét, méterre vagy percre átváltható valami. Nem fogalom: fizikai létező. Az úton teszem a dolgom, a célban lezárom. Meg is őrülnék, ha valami végtelenített pályán kéne kéjt és odaadást éreznem futásnak illusztrált mozdulatsor közben. 

Az úton annyi minden történik. Alakítjuk, megfigyeljük, részt veszünk. - ezt is mantrázom. Annyi élmény, és ehhez nem kell csilliós "élményversenyekre" elmenni, elég bármilyen megfelelő (hahaha!) hosszúságú út. És akkor ezeken a hosszú ultrákon a táguló, kinyújtott idő ajándék és menedék, a "rohanó világunkkal" annyira éles a kontraszt, nincs figyelemelterelés, nincs szerencsefaktor, nincsenek függelmek, nincsenek értékítéletek, csak teljesítmény. Mi magunk vagyunk ott.

31282198108_46bea2b682_k.jpg

A futás nekem olyan, mint exponálás egy filmtekercsre. A célbaéréskor "kiveszem a filmet", lehívom, megvannak az élmények. Akinek fényt kapott a filmje, nem ért célba, nincs meg a végekocka, csak egy-két beégett kép, és sok feketeség - a hiány. De bármikor befűzhet egy újabb filmet. Sok kiesést láttam már a környezetemben. A futó, ha kiszáll, exitál - minden értelemben. Kicsit meghal belül is. De ez egy döntés eredménye, amit szintén döntések és történések előznek meg. Minden történés az adott pillanat egyedi körülményeitől függ. Az ellentmondás és a feszültség törvénye teszi lehetővé a mozgást, márpedig az élet lényegében mozgás.

Így a kudarcnak nevezett esetek lehetnek a legjobb tanítómesterek. A siker, a folytonos "megy ez nekem" kódolja az elkényelmesedést. Ha bringázol, akkor sem az a kérdés, hogy fogsz-e esni, hanem az, hogy mikor.

A Spartathlon pedig - akár alul-, akár túlexponált a film - életreszóló élmény. Nagyon irigylem az először indulókat.

30488383207_69988a2a20_o_x.jpg

MY WAY

Hatodjára indultam neki (nem panaszkodásképpen írom), az úton pedig legalább hússzor jártam autóval, vagy épp futva keresztezve (Nemea-Olympia). Tényleg nagyon ismerem. Tavaly ez zavart, untam. Idén felüdülés volt. De ez van:

új filmeket adnak a régi mozikban.

Épphogy bekerültem a várólista 4. helyéről. Ez bármikor biztos indulást jelentene a lemondások miatt, de most annyi magyar volt eleve már benn, hogy ki kellett böjtölni. Sőt azok be se jutottak, akik 2017-ben az UB-n megfutották a fix szintet. Prózai ok: az UB nem volt 220 kilométer feletti, csak 218, és ez a DUV-ról derült ki a szervezőknek, akik így lehúzták azokat a listáról, akik odaléptek és jóhiszeműen megfutották az elvárt fix szintet. Ez van. 2018-ban már 221 volt az UB.

Hogy mi lehet a cél egy hatodik futáson? Lehozni a meccset. Sok nő szerint rosszabb, mint szülni. Sok férfi pedig inkább szülne, mint a Spartathlonon futna. A futó ember mindig jobbat akar és persze komfortosan, ami kizárja egymást. Azért jó lenne egyszer harminc órán belül végezni, meg többet futni, mint sétálni. A teljesítést illetően viszont nincs kétségem, sem itt, sem máshol. Önismeret és tapasztalat a kulcs. Uff.

Még akkor is, ha Tarr Béla rendezte az idei Spartathlont. Jó hosszú film megint ez a mestertől (az enyém 34h 18m), orkán, eső, hideg, nő fehér kutyával, műbőrkabátos tapsoló, aki rohadtul hazamenne már tzatzikit enni, és nem itt ázna a hülye atlétáknak, kőszobor, elgyötört ember, magyar nyomor a rideg márványon, kihalt főutca.

img_8001.jpg

Idén egy elvárásom volt: döntsem meg az új korinthoszi részidőmet (81 km), az összejött még Casio órával is, 7h 47m, utána egy perccel csúsztam ki a 10 órás 100 kiliből, mert...

img_8199_1.jpg

HA MŰKÖDNI KEZD A BÉLRENDSZER

...nos mert szartam egy komfortosat, bocsi, de ez a téma ezen a blogon megkerülhetetlen. Akik már hiányolták a szokásos ürítés contentet, tessék! Tejet kívántam az út első felében, Mag Erika kedves kísérőinél épp volt, jól belehúztam az üvegbe. Be is sztóndultam tőle, ahogy 20 éve mondtuk a szifonozás közben, fix állás a Hülye Nézések Minisztériumában. Régi Korinthoszon gyorsvonatként indult meg a bélrendszer ("ha működni kezd a bélrendszer / megdől minden érvrendszer" - lásd Varró Dani), Immodium ide vagy oda. Egy szuvenír bolt privát vécéjébe kéredzkedtem: szuper volt leülni csendben, kiragadni magam a versenyből kicsit, kulturált körülmények közt rendezni a sorokat és a vonásaimat, meleg vízzel kezet és arcot mosni. Mindenkinek javaslom!

Végülis 190 kilométeres 24 órát produkáltam, meg is veregettem a vállamat. Elég súlyos volt ez az év a "kiégés-kísérlettel" egybekötött "gyászmunka" miatt: itt írtam arról, hogy bevállaltam egy csomó 200-as ultrát, hogy enyhítsem a Spartathlonra be nem kerülés miatti érzéseket, ebből lett a Sakura 250, az Aethlios 180 és a Békéscsaba-Arad 200. Aztán bekerültem a várólistáról.

A Spartathlonra 944 versenykilométerrel érkeztem (ezenfelül 2200 km edzés), ez versenyként szerintem ez nekem sok. Valakinek alap. Szent borzadállyal nézem, akik halmozzák a versenyeket, egyik héten 24h, aztán egy 100 km, aztán valami terep vagy hossz ultra. Minden héten háború.

A Spartathlon rizikója: egész évben vigyáznod kell magadra szeptember végéig, ami nem könnyű. Talán - az edzés, nyújtás, erősítés mellett - a változatossággal is el tudtam kerülni a sérülést: micsoda kontraszt, hogy hétvégék úgy váltakoztak, hogy futok 3:41/km-ben (félmaratont), és a rákövetkezőn 8:22-ben (ultrát). Itt például a blogon sokat emlegetett Daniel Orálekkel még kifele Athénból.

img_7996.jpg

A Korinthosz80 1. helye után fáradt is voltam, és őszintén örültem, hogy van három futás mentes hét. Ebből 14 nap Dél-Kelet Ázsia, ahol egyszerűen nem lehetett futni (még Koreában csak-csak, de az agyonmotorizált Vietnámban egyszerűen nem), aztán még egy kicsit a szívem csücskén, a Peloponnészoszon barangoltam ráhangolódásképpen. Szóval nem futottam. Pihenten érkeztem, legalábbis nem kiégve.

A szokásos cuccok (Casio, mocskos régi UB-hosszúujjú) és ritusok (reggeli Immodium nyelvre helyezése Lőw Andris által, falmonológ) mellett két személyes dolgot vittem magammal: a Hospice sárga nárciszát, és fényképet Székhelyi Jocóról. Offtopic:

simpson_csalad.jpg

20 évig szinkronizáltuk együtt (igen ez a legrégibb szakmám, 1986 óta) a Simpson családot. Ez a nagyon kedves, intelligens, humánus ember távozott el augusztus 22-én, sokat jelentett nekem. Mivel számomra folytathatatlan volt a sorozat nélküle, ezért a stábnak megköszöntem a munkát, és egyben a 32 év szinkront is. Ez volt az utolsó szinkronmunka, amit még csináltam, mert szerettem a sorozatot - a szinkront már nem, de rengeteget köszönhetek annak, hogy hatéves koromtól stúdiókban dolgozhattam színészekkel. Azért 32 év alatt kurvára el lehet fásulni, és ez a végpont most jött el. Na ez volt az igazi gyászmunka idénre, nem a halmozott ultrázás.

GARANCIA

2018-as élményeim következnek a filmszalagról következnek. A legjobbal akartam kezdeni, de ehhez egy hosszas felvezető tartozik. Sőt gyakorlatilag innen fókusztalan, csapongó ömlengés kétrészben, csak tolul és tolul fel minden, én meg azt gépelem automatikusan, mint valami szürrealista.

A legelső (2013) Spartathlon után áradoztam, hogy a hazai versenyekhez képest mennyire nívós a depókínálat, milyen jól lehet frissíteni. “Frissítés” - na ez is egy baromság, sosem leszel friss(ebb).

Évek alatt lemállott a máz: gyakorlatilag alig tudok valamit megenni az asztalokról, pedig nem vagyok finnyás. Így hozott anyagból dolgoztam, de egy idő után már azt is kényszertöméssel kellett lenyelni. A legjobban a proteinszeletek muzsikáltak: amolyan 2 in1, mert annyia kalória van bennük, mint egy energiaszeletben/-zselében, de kiugróan magas fehérjetartalmuk van. 

Kineta környékén (kb 60-70 km táján) rémületes mementóként figyelmeztettek a bokrok és fák a nyári erdőtűzre.

20180923_152757_k.jpg

Estétől reggelig, 130-tól 190 kilométerig együtt futok Kovács Ádámmal - a képen pirosban. Már korábban összekadtunk, a verseny elején is, csak különböző tempóban rontottuk az átlagunkat, hogy végül összeérjen a rontás. Vállaphoz érjen a vállap.

img_8193.jpg


(Ezt a pólót Gyimóthy Tomi adta tesztelni, lenyomtam benne Berlin160, Spartathlon 2017 és 2018, Sakura-Michi 250, Aethlios 180, Békéscsaba-Arad 200 versenyeket. Benne van a boogie és a luk is.)

Néha Törpapát kellett játszanom, mert Ádám kétóránként megkérdezte: beérünk, elég lesz a 3-3.5 órányi időelőny? Igen, elég lesz, de még messze vagyunk. Nem, nem vagyunk még ott. 

Tudni érdemes, hogy mostanában már béketűrően futok. Ritkán leszek morcos, inkább tűrők és ezvanozok. Ja és az önirónia (nem fáj, csak ha nevetek.) Most is csak az ordítva kommunikáló ázsiat kellet felülordítanom 140 környékén egy Shut uppal, majd a szám elé tartott mutatóujjal kértem tőle csendet, aztán elnézést is, mert

A) beláttam, hogy neki ez a beszédmódja (kulturális beidegződés), illetve

B) egy gyengénlátó futót kísért (!)  szalaggal összekötve, és neki ordibálta, hogy akadály, balra, kátyú, meg ilyenek. És rászokott erre a stílre a depókban is, ahol mint egy bekokainozott huszárőrmester kérte és köszönte meg a frissítést. Mea culpa.

Szóval Ádám kérdései idővel kihoztak a béketűrésből. Pedig az ultrafutó olyan, mint Kosztolányi koldusa. Ez az az állapot, amiről Kosztolányi azt írja:

tudja, hogy lejjebb már nem kerülhet, s ez valami fenséget ad neki, nagy-nagy békét.

Hát hogy a picsába ne érnénk be? Ha bárki megkérdezte nyáron - szeptember vége felé ezt egyre gyakrabban szegezték nekem -, hogy "felkészültél a Spartathlonra?", akkor annyit mondtam Igen, és megkocogtattam a homlokom. 

Beérünk. Garantálom. Tavaly is garantáltam Hankának. Gyere velem, és bár nem vagyok egy Christophoros, de átmegyünk mindenen, célbaérünk. Nem teszek felelőtlen ígéretet, mert tudom, hogy valaki testből fut, nem elméből - pedig hát Trockij után a legnagyobb puccsista a test - de ide a bökőt. Sőt: "a mai este én leszek a lélek doktora" - mondaná Nagyköves, és "mától fogva a nevem Nuvanda", csak hagyd abba a kérdezősködést. De mivel nem volt sem a válaszom, sem a tempóm kielégítő Ádámnak, így pirkadatkor búcsút intett. Pá, kis aranyom, pá, nem zavarom, pá, de még látjuk egymást. És valahol 220 körül be is értem, aztán az üvöltő szelekben valahol megint elhagyott, de ott minden gondom nagyobb volt ennél.

KITÉRŐ: A CSÖCS

Ádámról jut eszembe: vannak férfifutók, akiknek egyáltalán nem kell leragasztani a csöcsüket, mint állandó szobatársamnak, a Lőw Andrisnak, akinek gondolom lanolint csepegtet a bimbója. Vagy az van, hogy mint Van Damme a Véres játékban a sípcsontjából, a hatékony edzéssel ő is kiölte az érzőidegeket a csöcséből.

Aztán ott vannak a köztesek, mint én, akiknek 2-3 óra futásra nem kell, de ha esik vagy izzadnak, és súrlódik a nedves textil, akkor mint a dörzsszivacs, úgy megy rá a technikai póló a színhúsra. (Még belegondolni is rémes.)

És van a Kovács Ádám-féle iskola: Ádám egykori UltraBalaton befutóképe nekem (és sokaknak) ikonikussá vált.

11407280_460459164112443_7077564293211189629_n.jpg

Megunhatta a vérzést - a futóegyházban ez egy szakramentum, a Könnyező Mellbimbó Madonna avagy futóstigma -, és nemes egyszerűséggel csomóra fogta a pólót, és leszakította az inkriminált részt. A szakadásból kör lett, ami szellőzést és balatoni panorámát nyújtott a meggyötört férfidísznek. Az ultrafutás komplett abszurditása benne van abban a képben: egy sportolónak egyáltalán nem tűnő (pedig az) figura, egy ronda sárga póló, két szemafor a pólón, és 220 kilométer.

KITÉRŐ: A PASZOMÁNY

Ha már a különbözőségeknél tartunk: az idei spartathlonos órabörzén találhattunk

A) moderneket (pl. Bódis Tomi, aki powerbankkel is töltötte menet közben az óráját, s így lett 4.),

B) az időt old school módon kezelőt (jómagam a kis Casióval),

C) és a lazasági versenyt megnyerő Tivadart, aki időmérő eszköz nélkül indult. Tivadar nem hogy órát nem vitt, de jeladót sem. Tivadarnak nagyon filmszínész neve van, ezért írom le sokszor, sőt filmes arca van (szakmai ártalom, menj castingra Tivadar!), ha a férfiak jönnének be, tetszene, ahogy Xavi Alonso is, de majd egy másik életben.

tivadar.jpg

Mindehhez egy Don Quijote-i viselet társul: kalap szalaggal, de ezt félve írom le, mert már Raymond Queneau Stílusgyakorlatai óta tudjuk, hogy kurvára nem mindegy, hogy szalag avagy paszomány díszít egy kalapot.

És Tivadar kamionsofőr! Számomra a lángossütés és az államtitkárkodás mellett a legirreálisabb foglalkozások egyike, ülni egész nap, nézni a szürke suhanó betont, már most elalszom, ahogy ezt írom. Nekem ez az extrém, nem az ultrafutás. Mondjuk ő szépen ellensúlyozza az ülő életmódot.

Kicsit a norvég viking, Eiolf jut róla eszembe (nem pontos asszociáció), aki 40 éve végzi mondoton munkáját az alumínumgyárban.

eiolf_bela.jpg

Cigarettázott évtizedeken át, majd ezt az addikciót egy másik addikcióra cserélte (futás), ami szintén olyan montoton, mint a munkája. Csak fut és nézi a szürke suhanó betont. Csebrek és vedrek. 

Egy dialóg Tivadar és köztem a versenyt követő étkezésen:

Én: Srácok, megfutották-e az emelkedőket?

Tivadar: Hát azért jöttünk, hogy fussunk nem? 

Ennyi. (Pedig azt még a 3x egykori győztes, Rune Larsson sem javasolja. How to run Spartathlon?)

KITÉRŐ: RAJTSZÁM 

Ha már emlegettem Andriskát, mutatom az egyik rituáléját. A rajtszámot meggyűri, hogy ne recsegjen, illetve, hogy flexibilis legyen a futás során, aztán cérnával felvarrja a nadrágra.

andris_gyur_es_varr_sp18.jpg

Itt meg a homogén frissítőcucca.

andris_bepakol_2018.gif

KITÉRŐ: TALPALÁVALÓ

Az egyik legfontosabb! Sikerüt lehoznom a versenyt egy szem vízhólyag, talpsérülés, bőrleválás nélkül. Tavasszal sokat szenvedtemezzel, zsinórban három ultrán hántódott le a talpam. Most azonban tutira mentem.

- egy héttel a verseny előtt reggel és este szarvasfaggyúval kentem be a lábam, hadd puhuljon a bőr

- a babapopsi puhaságú talpra a verseny hajnalán vastag lanolin réteget kentem, tocsogott. Arra egy ötujjas lábtyűt (zokni) vettem. (Ennyi lanolint a háziorvos receptjére lehet kérni patikában, mert maguktól nem adnak ki, a DM-ben meg csak pöttömnyit árulnak, a szoptató mamák csecsét kenni.)

Ázhatott vízben 34 órát, érhette 125-125 ezerszer a talajt, nem ártott neki. Pláne, hogy hamar eltüntettük belőle az ödémát.

img_8008.jpg

ALUDJUNK, DE HALADJUNK (A legjobb élmény)

Vissza a a főcsapáshoz. Ádám, a szokásos macis pozitúrában (leszegett fejjel csoszogó tartás - Ádám, fizioterápia!, különben kiposztollak az Atlétika II. facebook csoportban) krallozik mellettem. Elég nagyokat ásítozunk felváltva. Amit kellett, tudtunk, lehetett - azt kibeszéltük. Rengeteget dumáltunk. Egy idő után téma nincs, út van.

Épp a Kaparelli utáni szerpentinhez érünk, ami 4 kilométeren át kanyarog, hogy felvezessen a Hegy alapbázisához. Hát én kurva álmos vagyok, mondom Ádámnak, pedig még hajnali 3 sincs, sőt életemben nem értem még ide ilyen korán. Addigra már cigiztem, ittam kávét, elővettem a koffeines zseléket (addig direkt anélkülit fogyasztottam, hogy majd üssön a koffeines). Ádám is álmos volt. 

Azt találtam ki, hogy aludjunk, de haladjunk is közben. Nem komfortos esőben lefeküdni. Ádám, én lehunyom a szemem, mozgatom a lábam, és öt percig te húzol előre, navigálsz. Aztán cserélünk. Hamar ráállt, de amikor a tenyér tenyérbe került, éreztem némi averziót. Merthát ugye lássuk a romantikus képet magunk előtt: két ázott kan a görög éjszakában, szakadó esőben kéz a kézben andalog, ebből az egyik láthatóan tántorog, a másik meg rángatja.

Pedig hatásos metódus. Amint lehunytam a szemem, azonnal valami alfa állapotba kerültem, ahol nem sötét volt, hanem villódzó képek. Mint egy durva '90-es évek MTV-klip (úgy értem emtívi), fantasztikus volt látni, teljesen vizuális orgia, olyan trip, mintha a Panoráma egykori főcímét néznénk (Dallas után, péntek fél 10) az MTV-n (úgy értem magyartévé), amit szerintem egy higítótól beszipuzott, de kreativitását még őrző tévéstáb követett el éjszakai műszakban. 

Hú bazmeg, ez még ma is üt, a zenét pedig mintha egy nintendós játék pályájához írták volna. Amúgy Tangerine Dream - Choronzon.

Ment a kézfogó, Ádám is "aludt". Nekem pihentető, legalábbis revitalizáló volt. Három ötperces kört nyomtunk, és újult erővel érkeztünk a hegylábhoz. Aholis én voltam az első, aki boldog születésnapot kívánt neki, épp akkor töltötte be a 45-öt.

Ezek azok a már többször megénekelt, abszurd és magát az egész ultrafutást egy pontba sűrítő pillanatok, amiket a hétköznapokon nem élhetünk át, nincs rá esély, tér, helyzet. 2013-ban egy olasz srác, Claudio arra kért a 97. kilométernél, hogy fogjam meg a kezét, mert az lenyugtatja a pulzusát. Tiszta Emmanuelle. Naplemente, olasz kézfogó, bajtársi hevület, az se volt semmi. 

A trópusi langymeleg helyett viszont a rideg valóság ez volt:

42795993_1546471452120024_6195434519969923072_n.jpg

MOUNTAIN TOP

Kúszunk fel a hegyre, nem látszik lefelé semmi a ködpára miatt. Én, az elképesztően tapasztalt terepfutó ugye, a címeres hegyi róka mutatom az utat a pöcsömnyi lámpámmal (amit aztán sikeresen elsikkasztottak a talált tárgyak osztályán, miután leadtam virradatkor, sebaj) Ádámnak, örülök ennek a szakasznak, legálisan lehet sétálni, ez a pihenő.

30272907377_31b7d9cc9c_k.jpg

A Hegyre felvivő út túlmisztifikált, a csúcsról lefelé vezető morzsalékos köves, kellemetlen (l)ejtésű szekérút pedig alulbecsült. Az emelkedőn azért vannak neccesebb részek, amikor egy 40 centis szakaszon kell kígyózni, jobbra lefelé meg a szakadék. Hiába van kiszalagozva, a "biztonsági szalagozás" nem fog meg. És akkor a koromsötétben egy ilyen kanyarban egyszercsak Blitzkrieg. Vaku lövi ki a szemem. Bazmeg, minden évben beszopom. Ott kuksol a fotós, onnan lehet látványos képet csinálni. De ez veszélyes: megijeszt a vakuval, váratlanul ér. Később kiderült: ez legyen a legveszélyesebb dolog idén.

A hegytetőn közös kép a kedvenc pontőrjeimmel:

img_7919.jpg

Amióta hat éve ideérek, mindig ők nyomják fenn a vartyogó szélben-fagyban. Benne vannak az ULTRÁban is. Az egyik önkéntes faszi a filmben ebben a depóban a háttérben cigizik, nem vettem észre, amíg nem szóltak (kifogásolták) a Spartathlon szervezők, hogy ez micsoda dolog. Miért, mi a faszt lehet csinálni fél napon át egy ilyen helyen, hadd szívjon már el egy cigit. 

A Hegy után hosszú lefelé, igyekeztünk többet futni, kevesebbet nyafogni. Nestanibanm nem voltam hajlandó megállni, mert görögökhöz méltatlan vacsorát ettem ott pár nappal a verseny előtt, hogy meg voltam sértődve rájuk. Ádámmal összeálltunk újra, pedig ilyenkor nem szabad várni senkire, nem érdemes mással együtt futni, de mi azért elvoltunk. Még a 31 órás célidő sem tűnt elérhetetlennek, de a 24 órán belüli 200 km stabilnak tűnt (nekem végül 195 lett, ez nem olyan rossz egy ilyen pályán). A beszámolók alapján Rácz Robi (akivel olyan jót meccseltem az idei Korinthosz.hu-n) itt vette elő a maga kármentőjét.

A statisztikák felrúgódtak: általában 81-124 km közt a legtöbb a feladó, míg idén ez arrébb csúszott, és eleve kevesen adták fel a mostoha időjárás miatt. A hőség nagyobb vízválaztó - ez már teljes képzavar (a hőség zavara), de értitek. 

kepernyofoto_2018-10-12_16_00_29.png

381-en rajtoltunk el, maratonig 1 kieső, Korinthoszig (81 km) még 10, Nemeaba (124 km) elért 348 futó. A Hegy lábánál (159,5 km) viszont már csak 293-an vitézkedtek, a mezőny 76%-a. A legmeglepőbb, hogy Tegea (195 km) és Spárta (246 km) között csak 28 futó adta fel, pedig abban a régióban dühöngött a legdurvábban a ciklon, és eleve az utolsó 50 km nagyon nehéz szakasz.
Így lett az idei Spartathlonon 238 finisher (62%-os teljesítési arány, minden idők 2. legjobbja. Tavaly volt a No1, azaz beérett a szervezői elképzelés, amivel a mezőnyt elitizálták. Számomra ez véleményes és visszatetsző (erről itt, a keretesben). A 25 magyar indulóból 19-en értek be a célba, ez 76%-os teljesítési arány. 

Szabó Béla is a Hegyről lefele zárta be a kármentőjét, előtte már 145-155 közt megzuhant, és 165-ig mentette a menthetőt. Élettanilag ennyi jött ki belőle, pláne a sikeres UTMB után. Béluska, egy fél ország szurkolt érted. Melyik fele? Már a bélázásban is kettészakadtunk? Dehogy fél: egy egész. Ez van. De biztos, hogy újra- és újra nekimegy majd, kiböjtöljük és szurkolunk továbbra is.

43338425800_7a99e099bc_k.jpg

Ja és:

kepernyofoto_2018-10-21_20_24_26.png 

Innen folytatódik a 2. rész benne az időjárás viszontagságai, versenysztorik, futókról pillantkép, levezető.

 Fotók: Spartan Photography Club, kísérők, csapattársak, saját

* Kármentő ma: veszélyes folyadékok kifolyásának felfogására használt tálca.

** "A művészet nemcsak szakma, hanem kegyelem is." (Esterházy Péter)

*** A nyelvi meghatározottság fonákságáról érdemes felütni a Pendragon-legendát:

- Mondja, uram - kérdezte útközben, kissé zavartan. - Ön ugyebár egy gaz német?
- Nem. Magyar vagyok.
- Magyar?
- Magyar.
- Az mi? az egy nemzet? vagy Maga most kigúnyolja tudatlanságomat?
- Szó sincs róla. Becsületszavamra nemzet.
- És hol laknak azok a magyarok?
- Magyarországban. Ausztria, Románia, Csehszlovákia és Jugoszlávia közt.
- Ugyan, kérem... Ezeket az országokat Shakespeare találta ki.
És hatalmas nevetésbe tört ki.
- Na jó, hát szóval magyar... Nem rossz nemzet. És milyen nyelven beszélnek a magyarok? - Magyarul.
- Mondjon valamit magyarul.

«Mikor az ég furcsa, lila-kék, S találkára mennek a lyányok, Ó, be titkosak, különösek Ezek a nyári délutánok.»

szavaltam Adyt, kissé megrendülve. Évek óta alig szóltam egy-két szót magyarul.

- Szép nyelv. De engem nem csap be. Ez hindusztániul volt és azt jelenti, hogy «nemes idegen, az összes istenek papucsban táncoljanak minél előbbi sírod fölött». Már mondták nekem... Egyébként... tekintettel arra, hogy sose beszéltem még eleven magyarral, mélyítsük el már eddig is csudajó barátságunkat. Vacsorázzék velem ma este.

 

---------------

Ui: Szó érte a ház elejét, a múltkori megjegyzésem miatt ("Fifikásabb magyarok cselesen német színekben jelentkeztek és bejutottak. Hopp, a magyar gógyi. Meg ugye a közkeletű mondás a forgóajtóban való előzésről.") Helyreigazítás: nem azért választották az illetők a német csapatot a magyar jelentkezés helyett, mert leleményesen, találékonyan és könnyen be lehetett kerülni, hanem vélhetően pont azért, mert oda sokkal nehezebb volt. Logikus!

Szólj hozzá

verseny kovács ádám görög futás spartathlon lanolin ultra 2018 lőw büki tivadar maráz