2018. dec 03.

Japán, 250 km - nem Shinkansennel

írta: őze bálint
Japán, 250 km - nem Shinkansennel

A mi Szentháromságunk: a Víz, a Sziget, a Hegy.

img_4005.jpg

Április 20-21. 250 km Sakura Michi International Nature Run (Cseresznyefa-virágzás) 33h 52m (41. hely, a legjobb nem ázsiai). 

Egy itthon méltatlanul nem ismert, neves, nehéz verseny, borászdumával mint egy nagy, testes, aromás nedű, cseresznyés ízzel a lecsengésben. Idén ketten voltunk, jövőre már többen megyünk! "Könnyes szemmel arra gondolok, hogy nehogy lemaradjál."

A poszt megkésett és egyben időszerű: a napokban jött ki a 2019-es előzetes rajtlista: 43 külföldi jelentkező van a 26 helyre. (Na ki, na ki? Lesz repríz?) Mivel nem könnyű bekerülni ide, így exkluzív beszámoló is ez egyben.

Adós voltam ezzel és a másik 2018-as külföldi ultrám (Aethlios 180km) elregélésével. Ebből jön most az első, minden ami szép és szennyes. Jön, amíg jöhet, mert a Szíjjártós-posztomért állítólag már az NBH is figyel, TEK ante portas. 

Felvezetésnek itt egy plasztikus videó: reggel negyed hat, 35-ös csekkpont, 178.7 km, Shirakawa környéke. A megfáradt hölgy ("Asztalra borulva egész este sírt, vegyek majd neki Kerepesen sírt.") a végén majdnem két órát vert rám. 

Valami nyelvészeti könyvben olvastam - ellenpéldát nem találtam -, hogy  a “japán” az egyetlen olyan magyar szó, amely egyszerre használatos az országra, jelöli a nyelvet, és jelzőként (melléknév) is bevethető: japán (nyelv), japán építészet, japán (ember). Ugyanez mással állítólag nem működik. Már megérte visszamenni!

2010-ben voltam először, a Tokió Maratont futottam (a kedvenc etiópunk, Gebre győzött). Ifjú és ámuló futó voltam (ma már kiégett, cinikus és koravén), és teljesen levett a lábamról, hogy mennyire tiszta az útvonal, senki nem hajítja el a poharat a gyűjtőkonténereken kívül.

tokiomaraton_simonyi_13.jpg
Japánban alig van szemeteskuka az utcákon, de szemét sincs. Kicsit bosszantó. De érthető. Mindenki viszi haza vagy a nagyobb állomásokon szortírozza szét a hatos(!) osztatú szelektív hulladékgyűjtőbe (fémdoboz, papír, étel/szerves, műanyag, üveg stb). “Stations are city gateways, never ashtrays.” - int a felirat.

Még az idei út előtt történt Budapesten, hogy állok a pénzváltó fülkéjében április közepén:

Pénzváltó: Úgy viszik a jent, mint a cukrot. Cseresznyevirágzás van vagy mi. Te is azt mész megnézni?

Én: Hát ja. Valahogy úgy. Áttételesen.

És mint a Kasszandra-jóslat, be is vált. Meg is néztem, meg nem is. Ugyanis:

Hogyha a kereszt(y)ényeknek be van ígérve a mennyország, és aztán elmarad, az zsenánt dolog. De erre még senki nem mondta, hogy így van vagy úgy, legfeljebb: majd meglátjuk. Vagy nem.

Hogyha a Balatont nem látjuk az UltraBalaton alatt, az is elég zsenánt.

(KITÉRŐ: Eleve az UltraBalaton szóösszetétel olyan, mint a hamisgulyás. Nem elég annak látszani, annak is kell lenni (vesd össze: szövetség, demokrata, fiatal - NBH-nak gumicsont). Az UB-nál már a kezdetektől megszokhattuk, hogy a Balatont alig látni (talán, ha négy helyről látszik a tó), így ez csak annak csalódás, aki erre számított. Ami a szóösszetétel első tagját illeti: van kb. 200 egyéni induló, meg pár tucat duó és trió, aki valóban ultrát fut. Azokat - bocsi - innen kiveszem, akik 5-15 km-enként váltanak, szerintem az szintén nem ultra, egyben futva lenne az, vagy ugye valahol 50 km környékétől. (Erről Yiannis Kourost ist érdemes elolvasni). 13 fős csapatban Balatont kerülni tuti nem ultra. 9800 ember meg csak akkor kell a partra, ha árvíz van. Közben érkezett egy üdítő hír az UB-ról, hogy 2020-tól már pénteken elindulnak az egyéniek, szombaton a váltók. Erre várt sok ultrás, aki utálta a tömeget és az azzal járó felhajtást. Közben más egyéni futók meg azon rinyálnak, hogy most aztán végképp nem lesznek szurkolók. Miért, eddig voltak? Mondjuk úgy hajnali 2-3 körül? Hát semmi se jó?)

Hogyha a Sakura Michi útvonalán nem látunk cseresznyefát virágozni, az már kurvára zsenánt. Mentségükre legyen mondva a szervezőknek, hogy korábban érkezett a tavasz oda is mint, Európába, hirtelen nagy felmelegedés volt, és az alsóbb területeken korábban nyíltak a fák. A hegyekben még bőven volt pink lombozat - sajnos ott pont éjjel futottunk. Bár így is szép volt, ahogy a telihold fénye átszüremlett rajtuk. Amúgy ilyen lett volna:

image_7.jpg

Messziről jött ember azt mondd, amit akar. Szóval azt mondom, ez egy rohadt nehéz verseny volt, még a ciklonos Spartathlonról visszatekintve is. (Persze közel sem olyan nehéz, mint japán maratonszerzetesnek lenni!) Erről még nem írtak könnyekkel szőtt drámát, magyar apoteózist a Csupasporton. Táblázatba is foglalom, a volumenében (hosszban, szintben) hasonló Spartathlon adja a viszonyítás alapját. Mit csak hasonló?! 25 éve a testvérversenye a Sakura a görögnek. Szinte ugyanannyi kilométer, időlimit, szint és szélsőséges időjárás jellemzi a két versenyt. Szinte.

kepernyofoto_2018-12-03_19_36_34.png

 - A Spartathlon talán azért komplikáltabb, mert ott szinte folyamatosa hullámzik a pálya. Itt fel, aztán le rohadt hosszan. Valamint nagy nehézsége, hogy 75 ellenőrző pont van, mind saját limitidőkkel, amik az elején szigorúak, és amik később sem lesznek sokkal lazábbak.

- Sakurán a kísérés nem megengedett. Az ehhez szokott versenyzők gyehennája lehet a japán verseny.

- Sakurán a frissítés remek, szemben a görög egyenkajával, ami idővel ehetetlen, és csak a falvak lelkes önkénteseinél vagy nagyobb pontokon van valami más finom / meleg étel.

- A kanazawai cél felé az a Spartathlonhoz képest plusz 4 km elég hosszú tud lenni a végén (legalább félóra).

- Az időbe belekalkulálandó (ez micsoda szó!) még, hogy a verseny elején rengeteg a piros lámpa, ahol kötelező megállni. Kábé plusz 40-70 perc így “bennmarad” a végidőben. A Spartathlonon sehol nem kell megállni, ott magadnak hegyezed a zabot.

 

 

A versenynek csak japán nyelvű honlapja van. A nem-japánok jelentkezése informális csatornán történik, kábé úgy, hogy egy egykori résztvevő futó beajánl és összeköt a szervezőkkel. Engem Gilles ajánlott be.

Mivel csak ketten indultunk Magyarországról, ezért csináltunk egy paródiaoldalt. Akit érdekel, böngéssze végig a Sakura "Magyar" "Csapat" bejegyzéseit.

ELŐTTE-UTÁNA

Még egy kis irodalmi kitekintés. Kosztolányi Dezső 1926-ban találkozott egy japánnal. Interjút is készített vele mint oly sok népséggel (remek kötetbe gyűjtötte ezeket), leírásai ma is érvényesek: "Európai ruhácskájában, a szemüvegével mintegy koraérett kisfiú, aki eltévedt az élet forgatagában. Milyen bumfordi feje van és milyen pici törzse. Homloka hatalmasan kidudorodik. Szeme - az arccal és homlokkal egy síkon - szinte védtelenül tekint a világba. Pilláinak minden szála külön-külön áll. Keze törékeny-apró. Lábszára kurta. A viszonylagosság törvényénél fogva valószínűleg én is éppily furcsa lehetek neki." Miket mond még ez a japán? Például: "Mi azt tartjuk, hogy a mozdulatlanság az őszinteség." Aztán: "Mi japánok szeretjük egymást. De a magányunkat még jobban szeretjük." Aztán Dezső kérdésére ("Budapesten mit szeret?") igazi futóként válaszol:

A Margitszigetet. Ott minden japán otthon érzi magát. Nekünk a városokban nem a háztömbök tetsze­ nek, hanem a természet. A mi Szentháromságunk: a Víz, a Sziget, a Hegy.

A Sakurán a versenyértekezlet is japános volt. Formális, udvarias, precíz. A szervezők a pink kabátban baloldalon, a szpozorok és polgármesterek öltönyben a jobb oldalon.

img_3930_1.jpg

Minden versenyzőt bemutattak név szerint, mindenki minden égtáj felé meghajolt.

img_3927.jpg

Kötelező tartozékként cuki (japánul kawaii - ezt széles mosollyal kell mondani elnyújtva) éjszakai ledes villogókat adtak. A depóba előreküldendő cuccok asztalaihoz egy-egy fegyelmezett fiút állítottak biodíszletetként, akik fennhangon mondták a csekkpontjuk számát.

Miután Gilles felkészített, hogy marha hideg is lehet a hegyekben, leadtam pár meleg cuccot, többek közt egy búvárruhához hasonló téli bringásdzsekit. A dzseki később a viharos Spartathlonon is remek szolgálatot tett pár. Lőw Andriska szerint egyenesen a legjobb választás volt, és sajnálta, hogy a sajátját nem hozta el - de túlélte. Aztán kiderült: a korai tavasz miatt csak a tetőn volt ilyen hideg, viszont a kabáttól csak nagy CP-ken lehetett megszabadulni, így a kurva meleg reggeli órákban is vinnem kellett magamon. Izzasztókúra.

Este bezabáltunk (utolsó vacsora) Török-Ilyés Lászlóval, a másik magyar indulóval. Altatóval végre aludtam. Laci nem, így ő gyűrőtt is volt hajnalban. A rajt előtti pillanatok: felveszem az állítólag jó és széles Hokát, és az villan be,

uramisten, hogy baszná meg, már most szorít.

Nem kicsit volt kicsi: véres vízhólyagok, ledörzsölt talp volt a summája, mondanám: a (sz)Hokásos. (Ez majd a 3 héttel későbbi görög 180 km-en komoly hátrányt jelentett.) A cipőt be is basztam a mosógépbe, ezzel én többet nem futok. Azóta sikerült kikísérleteznem egy vízhólyagmentesítő-eljárást.

BURN, BABY, BURN

Írtam és nyilatkoztam is róla, hogy ez az év a kiégés és a főnixmadárszerű épülés éve volt, van. Nem midlife crisist enyhítettem, ami állítólag az ultrafutás egyik nagy kiváltója, ott még nem tartok. Csak kezdtem besokallni, és akkor már tegyünk rá több lapáttal, lássuk mi lesz belőle. A Sakura Michi adta az első löketet a burn-out élmény kiteljesedéséhez.

kepernyofoto_2018-04-30_19_49_00.pngA Sakura igazi szitkozódós, régivágású versenyem volt, ó a szép idők, valódi dirty ultra. Van, hogy 16 órája egyfolytában felfele futsz, egyszer dögmeleg van, de ha leállsz, kifagysz, majd eltévedsz 3 km-re a pályáról, majd visszatalálsz, majd megrogysz a fáradtságtól, majd eleged van, hánysz, benne vagy az idő, a táv vasabroncsában…

Megint jöttek az ordibálások, káromkodások. Persze ilyenkor mindig ki is röhögtem magam, majd visszaestem az őrjöngésbe. Hiába, kell az önirónia, és a feszkólevezetés is. Még a méltó akusztika és a rivalda is megvolt hozzá: verseny 10%-a (közel 25 km) alagútban “zajlott”. De nem kicsi, EU-támogatás elveszejtő M6-os alagutak, hanem 4-5, vagy akár 8 km-es is alagutakban. Azok aztán zengtek.

Kinek térkép e táj: pirossal  szint, kékkel a tempó. (Köszönet Sidló Csabának és az interkontinentális jeladónak).

31287199_10213996413558286_3480649596986720256_n.png

Mikre gondoltam? Általában a japán csodára, amik a nagy CP-ken a mennyországot jelentetté:

a hőfokszabályozható, melegkávájú vécékagylókra.

Aztán voltak a menetrendszerűen érkező dolgok. Szó szerint írom le, mert felmondtam a telefonomra. (Visszaolvasva egyszerre mély, ugyanakkor nevetséges és szánalmas ez a gondolatfolyam.) De fő az őszinteség, show your wounds, ahogy a filmszakmai fejlesztő fórumokon mondják a kétségbeesett író-rendezőknek. Tehát a verseny során természetesen

- megfogadtam, hogy nem futok többet ultrát, mert nincs benne örömöm. Csak kis táv vagy azt se. Szüneteltetem, nem boldogít, elfáradtam benne, nem találom az értelmét. Elegem van a hiábavaló fájdalomból. Köszi, de nem épít, már kialakultam. Sokat adott, elvett is, de most már egy önismétlő dolog.

- napirendre tértem afelett, hogy az ultrázás egy időrabló sportág. Még indulás előtt megkértem évtizedes cimborám, Mikki bát itthon, hogy írja le, mit csinált azalatt a 36 óra alatt, amíg én futok. Egy csodálatos és megrettentő lista lett, majd a könyvemben közlöm, ha végre elkészül.

img_3754.jpg

- realizáltam, hogy túl sok a fájdalom seb testben és lélekben. Túl sok a robot, kevés a szép pillanat, nem igazán éri meg. Nemcsak, hogy ez az egész itt 210 kilométernél hiábavaló, de még és már az ismerős fájdalom sem jó, az út sem, a cél sem motivál. Este aludni szeretek, nem a futással foglalkozni (versenyen lenni éjszaka, vagy a versenyt várni és nem aludni éjjel). Utálom a rákészülést, a szervezést. Annyira mindent elmond, hogy erre a Sakurára is tessék-lássék pakoltam be a cuccaimat. Hoztam

mindösszesen 4 zselét (!) 250 km-re.

Nem érdekelt mindez - és ez az érdektelenség már baj. Vagy pont a félvállról vevés a jó? Félváll macht frei?

- beláttam, hogy valahol határt kell ennek szabni. Nem erre kéne koncentrálni. Regisztrációkat, repjegyeket, időpontokat, várólistákat nézni, pénzeket utalni, ott lenni, ezzel foglalkozni, annyi mindent felülírt már. Elfáradtam, és megintcsak elfáradtam.

Nohát. Egyperces néma 400 méterrel adózzunk az agyonfrusztrált futó emlékének.

A fáradtság miket mondat ki az emberrel. A részegség - tartják - az igazat hozza ki, ezek szerint a fáradtság is? Vagy marhaságokat? Akkor feltétlenül igaznak tűnnek, amikor mondom, de azért másnap, harmadnap nem helytállóak. Az igazságtartalom a fáradtsággal igazolható, vagy épp megkérdőjelezhető. És melyik az igaz? A prompt kimondott, vagy a napokkal később átértékelt? Ez a futás nagy rejtélye. Az biztos, hogy most, itt, félévvel később is van bennük részigazság.

A VERSENY HÁTTERE

A verseny eredete egy megható történetre megy vissza. Ryoji Sato 1929-ben született Shirotoriban, itt halad el a verseny féltávja és itt van a záróceremónia is, a zombitalálkozó. Sato anyukája meghalt, amikor hároméves volt, apja nevelte. 16 évesen az államvasutaknál kezdett el dolgozni, de kedves természete ellenére sokat szorongott a bizonytalan jövő miatt. Nem lehetett könnyű japán tinédzsernek lenni 1945-ben. (Sem.)

img_4142.jpg

Amikor apja is meghalt, Sato önkénteskedni kezdett árvaházakban. Ekkortájt kezdett arról álmodni, hogy minden árva gyerek hasonlít egy cseresznyefához. Kezdetben csenevész, egyedül áll a zord természetben, de ahogy nő, megerősödik, leveleket hajt, lombot bont, és gyönyörű színekben pompázik. Álmait tett követte: nagy cseresznyefába vágta a fejszéjét azzal, hogy "ültetvényes lett.

img_4140_1.jpg

Ez volt a Csereszyevirágzás Út (Sakura Michi) projekt. 2000 fát ültetett el Nagojától Kanazawáig 250 km hosszan - egészen korai haláláig (47 évesen hunyt el 1978-ban). Volt olyan eset is, hogy egy építkezés miatt egy egészen nagyra nőtt, vastag törzsű fát helyezett át a talajából az útvonal egyik pontjára. Senki nem hitt benne, hogy a gyökerek képesek lesznek adaptálódni az átültetés után az úh helyzethez. Sato bízott, és a fa ma is áll.

Helyi önkéntesek folytatják azóta is hagyományt. A verseny útvonala végig ott vezet, ahol Sato a fákat ültette. És ami a legszebb: minden verseny végén, tehát 25 éve egy-egy cseresznye palántát ültetnek el együtt a futók.

sakura_verseny_hattere.jpg

A VERSENY TÖRTÉNETE

1986-ban Timothy Nishimura volt az első japán, aki teljesítette a Spartathlont. Igazából Timothy kanadai-japán felmenőkkel rendelkezik, de ebből nem csináltak nagy ügyet akkoriban. Mondjuk ma már itthon sem, csak jöjjön az eredmény és a hírnév, lásd Liu Shaolin Sándor. Nishimura hazament Görögországból és legendákat mesélt róla. Pont úgy, ahogy az internet előtti időkben Magyarországon is terjedt a hír a Spártából hazatért "gyászmagyaroktól". 1987-ben megint lefutotta. Megint mesélt: messziről jött ember, ugye, azt mond, amit akar. De a mese nagy futócunamit indított el Japánban.   

kepernyofoto_2018-09-02_20_39_49.png

Nishimurával kapcsolatba léptem, és el is küldte nekem bedigitalizálva az 1987-es Spartathlonon készített 33 perces tévéfilmet. Akkori profi technika: helikopteres “drónfelvételek”, lekövetés autóval, több stáb, és persze fantasztikus időutazás. A filmet nem hozhatom nyilvánosságra a kérésére, de nálam privátban megtekinthető Sp-fanatikusoknak. Pár kockát kiraktam az idei spártai posztok egyikébe (klikk).

Ezek pedig Nishimura fotói az 1986/87-es Spartathlonokról. 1986-ban utolsó előtti (19 célbaérőből 18.), 1987-ben évben utolsó lett (16/16.)

Ezt a képet kiemelem. Milyen kopár a szobor környéke. Történtek azóta változások. 1987-re már a fákat is kivágták. (Lásd a fenti célfotó.)

nishimura_5.png

Nishimurát 1987-ben egy negyvenéves, a bajsza miatt akár turáni magyarnak (figyelem: sumér-magyar-japán rokonság bizonyítéka) is beillő férfi kísérte: ő Hiroshi Ogo. Ezen a képen bal oldalon, középen a pályacsúcstartó Jannisz Kúrosz hírhedt futólegenda, jobbon Nishimura.nishimura_1.png

Ogo bácsi szervezi immár 25 éve a SakuraMichit, ami a Spartathlon testvérversenye. Nem mellesleg a '90-es években a japán és a német futók összefogása és tömeges nevezése mentette meg az anyagi csődtől és a megszűnéstől a Spartathlont. Azóta van ennek a két országnak külön kvóta fenntartva.

És az idő vasfoga: emitt a 72 éves Ogo san: a pink kabáttal remekül harmonizál az elmaradhatatlan trikó kékje.

img_4148.jpg

JÖNNEK A BÁJOS TÉNYEK

Összesen 150-en indulhatnak évente, köztük 26 külföldi, ebből 2018-ban összesen 3 nem-ázsiai fejezte a versenyt, beszédes szám. Nagy részük a testvérverseny, azaz Spartathlon kvalifikációval jutott be egy korábbi sakurás beajánlására és Ogo bácsi szelekciója alapján. Vice versa is működik: sok japán futó Sakura-teljesítéssel nyeri el a jogot a Spartathlon-indulásra. Kurvára belterjes. Futómaffia!

A Sakura pályacsúcsai a következők (1996 előttről nincs adat, így az első két év rejtély.) A női 2010-es, Emi Matsushita futotta 27:26-tal, ő nyert idén is. A férfi 1996-os, Kenji Okiyama tette oda 23:48-cal. Utóbbi csúcsot a legelső alkalommal, tehát 22 éve állította fel Okiyama, és azóta is él, kicsit hasonlóan Kúrosz 1984-es Spartathlon-űridejéhez.

- Közel 1000 önkéntes + a 420 km-es Hiroshima-Nagaszaki Békefutás számos szervezője segíti a versenyt.

- 47 frissítőállomás (27 állomással kevesebb a Spartathlonnál, ezekből a Small pontokon csak víz, Mediumon víz+izo+gyümölcs, Large pontokon - jellemzően 12-30 kilinként - terülterülj asztalkám. A Large pontokon belül vannak az Extra Large-ok, azaz 5 nagy időcsekkpont.)

- 2000 (elvileg épp akkor virágzó) cseresznyefa az útvonalon.

- 5 nagy csekkpont van elvérzésre vagy éppen feltámadásra megadva. De ez nem jelenti azt, hogy csak ott vesznek ki a versenyből, ha kiesel a szintidőből, hanem azt, hogy a kisebbeken megengedőbbek, és akár tovább is futhatsz.

- A szintidők nagylelkűbbek a verseny első részében, hiszen végig felfelé futnak a szerencsétlen résztvevők. Utána viszont iparkodni kell: néha szűk 30 kilométerre 4 és félóra van megadva. Aki felhúzza a hétmérföldes csizmát, az egy lépéssel 11.2 kilit is haladhat, és így gyorsan megvan. »»  67 km - 9 órán belül // 107 km - 14 órán belül // 143 km - 20 órán belül // 172 km - 24:30 órán belül // 212 km - 30:30 órán belül // 250 km - 36 órán belül.

- A nevezés kb. a fele a 600 eurós Spartathlonnak (50 ezer jen, kb 110 ezer forint, ebben a szállás és étkezés is benne van. Ehhez jön még a repülőjegy, ami hol olcsó, hol meg a cseresznyevirágzásra kíváncsi turisták miatt drága: 180-230 ezer forint közt ingadozik). Kábé ugyanúgy jön ki az ember, mintha a görög versenyre menne.

Ogo san, a verseny alapítója, ma már csak a külföldiekkel foglalkozik. Ogo a '90-es évekig szociológiát tanított a tokiói egyetemen, de túl sok volt az öngyilkos diák (!) a campuson. A klasszikus japán elvárások, szigorok, munkaetika, eszement mennyiségű elvégzendő és megtanulandó dolog sokakat felőröl. A halálradolgozásra még szavuk is van: karosi.

Szóval Ogo bácsinak ez sok volt, visszavonult vidékre, Vett egy darab földet Közép-Japánban, és az ács szenvedélyének hódolva maga épített fel mindent (több nagy vendégház, műhely, fedett terasz, stb.).

img_3790_1.jpg

A ház mellett patak, pár száz méterre kiépített onsen (klasszik japán fürdő), hegyek és vízesés, szép táj, bringával bejárható. 10 km-re egy takaros szép városka, mini-Velence, a kristálytiszta csatornákban színes koi-pontyok úszkáltak.

img_3847.jpg

Ogonak még saját termálfürdője is van: úgy kell elképzelni, mint egy faház szaunát, csak bent egy óriási wok-serpenyőt fűt alulról fával, a vízet pedig a hideg hegyi forrásból szerzi. A serpenyőben lehet heverészni, amíg bírod a forró vizet vagy az érzést, hogy egy pöttömnyi helyen áztatod magad vadidegen meztelen férfiakkal. Lehetett választani:

vizeses_onsen.jpg

A nemzetközi résztvevők:

31958041_1751335448292529_3133453550403715072_n.jpg

És napi betevőjük:

31970695_1751336681625739_32652256939606016_n.jpg

Ogo felesége és néhány helyi főzött, soktálkás, apró adagok voltak, teával, rizzsel, sok hallal és zöldséggel. Az ázsiaiak és az európaiak külön ettek: utóbbiak székkel (mármint azon ültek) és késsel-villával. 

img_3762.jpg

Ez a pár vidéki nap volt a tapering, ráhangolódás, időeltolódás kiheverésének négy napja. (Állítólag ahány óra az eltolódás, annyi nap kell, hogy átállj. 8 napunk nem adatott.) Nagyon relax táborozás volt. Néhol még virágzó cseresznyefa is volt:

32130646_1751335584959182_186487265243955200_n.jpg

Elmentünk bringázni is:

A fűthető és víztakarékos vécéket ámulattal néztem: a kézmosó az öblítőtartály tetejére volt szerelve, a szappanos víz belefolyt a tartályba, s így újrafelhasználásra került, amikor lehúztad a vécét, aminek állítható hőmérsékletű deszkája volt!

img_4368.jpg

Emellett a legtutibb dolog még a kandalló, a tolható ajtók, valamint a padlóba süllyeszett melegedő volt: a nappali társalgó közepén volt egy beépített mélyedés, annak a közepén egy asztal nagy takaróval. A padlón ültünk, de a lábunk a padló alá lógott a mélyedésbe, amit az asztal aljára szerelt radiátor melegített. Lásd a versenyértekezlet képét:

kepernyofoto_2018-12-02_16_30_24.png

Baromi jó volt a hideg estéken körülülni. Viszont rengeteg poloska volt. Erre külön gyűjtődobozokat (poloska-tömegsír) rakott ki a házigazda. Ogo 73 éves, megfáradt, így jövőre kérdéses, hogy ez a vidéki négynapos ejtőzés lehetséges-e. Mindeközben fesztivál zajlott a szomszéd kisvárosban. Délelőtt időutazós ceremónia: 

Este már szakéval frissítettek.

Majd a core-izmaikat is edddddzzzzzzik. A város csapatainak fel kell mászni egy póznára és a rekeszizmukra ráfeküdve egyensúlyba tartani magukat. Ittasan nem egyszerű feladat.


EMLÉKSZILÁNKOK A 250 KM-ről

Nem írom le naplózva, hogy mi hogy volt, hogyan mentünk fel és le, inkább csak impressziók, megfigyelések következnek.

- Szakaszos rajt volt. Sajátos logika mentén zajlott. A 140 indulót hárompercenként húszfős csoportokban indult el, legelsőnek az eredményeik alapján leglassabbnak ítélt futók. Sok értelmét nem láttam, mert a mezőny 10 km-rl később összeverődött, de ami itthon fontoskodás lenne, Japánban óvatoskodás és szabálykövetés.

- A depók kínálata változatos, finom, szinte mint egy japán étterem. Nigirik, szusik, makik - nyilván ez csak a nem-japánoknak csemegék, nekik unalmas étkek, de akkor is. Friss gyümölcsök, könnyen emészthető snackek. Jég minden harmadik-negyedik ponton. Kóla, víz, japán iso (Pocari), sör. Viszont maguktól sosem kínálnak, a kultúrájukba más van kódolva. 

Ha te nem szólítod fel őket, hogy adjanak ezt vagy azt, akkor ők nem mozdulnak, mert udvariatlanság lenne egy "hierarchiában magasabban álló" előtt megszólalni.

img_4043.jpg

Viszont ha rosszul vagy, leülsz, hánysz, ahogy velem előfordult, azonnal odaugranak, és tartanak, bátorítva simogatnak. Vannak pontok, amiket itt is régről családok visznek.

img_4065.jpg

- Szinte minden szervezőn és önkéntesen egyen rózsaszín hacuka van. Langyos, puha törülközővel várnak a pontokon, mint a repülőkön. Udvarias, figyelmes dolog. A pont előtt pincértartásban kínálják a törcsit, hogy megtöröld az arcod, kezed.

img_4033.jpg

- Mivel szokatlanul meleg volt, nem volt nagy para, hogy megfagyunk-e. De az éjszaka a csúcsokon így is hideg volt, a hajnal pedig dermesztő a völgyekben, hosszúban érdemes futni. A nappal 27-28 fokban éget a nap, szóval szintén a hosszú ajánlott.

img_4040.jpg

- Az időjárás változékonysága tényleg nem vicc itt. 2016-ban az egész versenyt a ⅔-ánál lefújták, eredménye sincs hivatalosan senkinek a DUV-n, bár a japánok számon tartják azt négy embert, akinek a lefújásig sikerült célbaérnie. Akkora viharos szél kerekedett a hegyekben éjjel, hogy csekkpontokat döntött össze, személyzetet fújt le egy magaslati pontról, két önkéntes meg is halt. Angel Pallaruelo mesélte, hogy nem mert tovább futni a szélverésben, épp egy hídon volt, így a hídkorlátba kapaszkodott, amíg össze nem szedték a szervezők.

img_4054_1.jpg

- Már az elején félóra hátrányba kerül a futó. A Nagojából kifelé vezető  öt órányi távot (!) a sűrű agglomeráció miatt egybenőtt településeken át kell megtenni. Japán zsúfolt ország, hol foltszerű alig-lakott területekkel, hol durván egymásba lógó elő-bel-kül-utóvárosokkal. Nagoja és Gifu is összefügg (az első 40 km-re a Sakurának). A szabályzat megköveteli, hogy a piros lámpáknál meg kell állni. Még akkor is, ha semmi nem jön hajnali fél hétkor. Legfeljebb a vasúti kereszteződésben - ott tényleg jön. Én átmentem volna, de a japánok annyira rendesen megvárták, hogy nem volt pofám ezt az életszerűtlen szabályt megszegni. Közben fotóztam:

kepernyofoto_2018-08-31_18_51_28.png

Legalább 25 alkalommal álldigáltam, toporogtam 1-2 percet. Nemcsak a tempóból estem ki, de ment az időm, és senki nem írta jóvá az így bennragadt 30-40 percet. Tehát ezt a jóval hosszabb versenyt eleve félóra mínusszal kezdtem, erre utaltam a Spartathlonhoz hasonlításnál. Mindehhez az alattomos szintemelkedés és az időnként felerősödő szél tesz hozzá némi delikátot. Szakszóval "technikás" vonalvezetésű pálya. Az biztos, hogy az első 130 kilométer fokozatosan emelkedik, visz fel a hegyekbe. Állandó felfele futás. Viszont, ha a fájdalom ellenére odalép az ember az ucsó 120 kilin (így tettem), nagyon tud repeszteni a meredekebb lejtőkön. Van benne még egy rövid, ám annál brutálisabb hegymenettel 210 km-nél.

kepernyofoto_2018-03-11_10_26_12.png

A jeladó 5321 méter emelkedést, 5301 süllyedést mért, és eleve csak 225 km-t. Ez Sidló Csabi szerint +/- 10-20%-os tévedéssel értelmezhető. Tehát lehet akár 4200 vagy 6400 is. (Vagy a hivatalos pontatlan (nem valószínű), vagy a készülék pontatlan (pl. eleve csak méterekre kerekítve mér, ez valószínű), vagy a mérés ritka, 20 másodperc, de ez szerintem nem indokolja. Vagy a három együtt.

32402305_10214123129366102_468922966009184256_n.png

- A piramisszerű pályát kompenzálandó máshogy állították be a limitidőket. Az elején nagyon hamar nagy időtartalékot szerezhet a futó. Hat óra futás után már két óra előnyöm volt a szintidőhöz. De ez nem azt jelenti, hogy remekül megy, hanem hogy ennyi haver, innen már csak akkor nő, ha beleszakadsz. A görögöknél két óra előnyöm jó, ha 24 óra futás után összejön, folyamatosan kell kapirgálni 2-3 perc pluszért. 

img_4046.jpg

- Alagútban jó futni, mert meleg van. De rossz, mert amikor egy autó hajt be, akkora mordulás támad, mintha egy szörny támadna rám, nem tudom, milyen messze van. Menekülésérzetem támad, mint a hülye sci-fikben. És néha gecire nyomasztóak:

 - A szabályok szerinti baloldalon futást felülbíráltam. Abnormális. Japánban baloldali a közlekedés, nekem hátul nincs szemem. Nem életszerű az egész. Az alagutakban ráadásul a járda félméter sincs, nem igazán lehet rajta futni. Így inkább a jobb oldalon futottam. Emitt egy ilyen alagutasdi.

- Az útjelzés véleményes. Legalábbis európai szemmel. Eltévedni csak éjszaka sanszos, addig viszonylag logikusan haladunk, követjük a főutat. A japánok nem fújnak a földre nyilakat, tilos ugyanis. A járdára egyszer láttam pink nyilat szikszalagból felragasztva.

img_4045.jpg

Mindenhol lámpákra, póznákra kötöznek tacepaókat, rajta japán kalligráfiával a verseny neve. Ez könnyen összekeverhető más hirdetménnyel, hisz a rózsaszínt nagyon kedvelik. Jó, ha memorizálja a futó a japán jeleket. Ó, azok a nyilak. A japánok annyira decens, minimalista nép, hogy a balra vagy a jobbra mutató nyíl csak egész kicsit dől balra vagy jobbra. Szinte egyenes. Döntsd el, merre. OK, itt most egyszerű.

img_4026.jpg

Én egyszer 143 km környékén rosszul döntöttem, és a nagyon enyhe jobbratartás helyett az egyenesre szavaztam, az volt a nagyobb út. 3 kilométer hiábavaló futás, kétségbeesés, idegbaj, mert csak nem jön az a kurva csekkpont. Az első arra jövő autó elé állok, kitárt karom útvesztő. Halálra rémült lány, még az ablakot sem tekeri le. Nem érti, mit mutogatok neki: azt, hogy most azonnal vigyen vissza a kereszteződésig, eltévedtem. Az egészet nem érti, hogy éjjel mit keres ott sportruházatban egy meggyötört, európai arcélű szakállas. Mondjuk mit fél pont tőlem, a cicanadrágostól, egy olyan országról beszélünk, ahol használt tini bugyikat árusító automaták vannak.

r0014553.jpg

Csaj felhív valakit, aki lebeszéli a segítségről. Elhajt. Őrjöngés, séta visszafele, de közben újabb fényszóró, leintem. Esküszöm, kirángatom, ha nem visz vissza. Úgysem vezettem még jobbkormányost. Nemrég Örményországban jártam, és ott egy rakat autó - a jobboldali közlekedés ellenére - jobbkormányos japán jármű, mert kétharmadba kerül és ömlik Jerevánba a használt importkocsi. Előzni kicsit riszkes, de legalább a járdáról is be lehet pattanni a sofőrülésbe.

img_4214.jpg

Na de vissza a rémdrámához. A kocsiban egy kedves, legalábbis rugalmas (= egy elmebeteg futóhoz való pszichológiai érzékkel rendelkező) ötvenes férfi. Beültet, visszakanyarodik, kirak, futok tovább. Itt is bennmaradt félóra. Az már a piros lámpákkal legalább egy óra. Ez is a verseny része, fejben kell tudni kezelni, és lábon kihordani. Itiner alapján nem lenne könnyű:

kepernyofoto_2018-03-11_1_29_51.png

- A cél kiábrándító. Ember, szurkoló sehol. A jólnevelt japán autós nem dudál a futónak. Amúgy megfigyeltétek, hogy a felnőtt ember úgy örül, ha dudálhat, mint amikor a bölcsis a pöcsét piszkálja? A dudálónak eszébe sem jut, hogy egy váratlan kürtszó mennyire megugraszthatja a futót, kerékpárost, aki emiatt akár elé is eshet. Igazából az egész útra ez jellemző: nulla közönség. Ez volt a legtöbb: 

A cél egy kifeszített molinó egy park közepén. Beérek 33 óra 52 perccel, azaz pont 33x vagyok lassabb mint a Shinkansen.

kepernyofoto_2018-12-02_16_24_39.png

Nem sokat változott a ruci a rajthoz képest.

img_4007_1.jpg

A parkban sok látnivaló van, azaz lenne: japán kertkultúra, fák és tavak, egy cseresznyfa-paradicsom (képzavar). De 5 perccel a beérkezés után felpakolnak egy buszra. A Krucifixét, hát a sörömet nem tudtam meginni, mikor lerogytam egy székre, nemhogy sétálni. A versenyszervezésben minden ki van takkra számolva. Visznek azonnal tisztálkodni a kanazawai népfürdőbe. Két óra hideg-melegvizes váltózás: elképesztő tisztasság, a vécében, tusolóban, öltözőben külön papucsot kell (amúgyis, magánlakásokban, szállodában is) felvenni. A rendszeretet ott is visszaköszön, hogy másnapra a talált tárgyak osztályát is megnyitották: a depókban hagyott cuccok bezacskózva várták a futókat.

Aztán gyerünk vissza a buszra, döcögés a hegyek közé egy hotelba, vacsora, elfekvés. Másnap korán ébresztő, reggeli, buszra fel, a közeli dombon tradíconális cseresznyefa-ültetés a győztesek által. Már 25 fa sorakozik, lassan kinövi a helyet, a régiek már terebélyesek.

img_4098.jpg

Utána díjkiosztó. Én nem tapasztaltam olyat nagy ultraversenyen, hogy másnapra komplett végleges finisher-listát printelnek A3-as lapra mindenre lebontva (csekkpont időkkel, helyezésekkel, kiszállási idők).

img_4120.jpg

És persze japános precizitással összegyűjtve, bezacskózva, kirakva a CP-ken talált tárgyak. Aztán névsorolvasás, fatábla-oklevél japán cédrusból, majd szusi és sör:

img_4132.jpg

A győztesek itt nem olajág-, hanem cseresznyevirág-koszorút kapnak. A győztes, Yoshihiko Ishikawa parádés, 25 órán belüli (24:43) eredménnyel finiselt. A kedves, mosolygó, pici japán srác nyerte tavaly a 24 órás vébét 271 kilivel, és lett 4. a Spartathlonon (23:21). A női győztes idő 28:26 lett idén, ez abszolútban az 5.! 

img_4155.jpg

A záróceremónián így partiznak a japánok.

Irány Nagojába vissza. Útközben a verseny egyik CP-jén, Shirakawában megállás: jé, itt futottunk? Pontban négyre visszaérés Nagojába forhatókönyv szerint. Elköszönés. Huss, volt-nincs verseny.

Másnap még lézengtünk Lacival, másnap (hétfő) reggel leesett állal néztük a japán iskolások tömött hadsorát, amint vonulnak a suliba. Vélhetően a metró így köpi ki őket ötpercenként. Aztán én elrepültem a japán Hawaii-ra, Okinawa szigetére (nádcukor, disznóhús, trópusok, kígyópálinka!), olcsóbb volt, mint vonatjegyet venni.

Lacival beszélgettünk, de igazából nem tudom, mi történt vele. A fáradtságra hivatkozott. tán elfogyott alóla valahogy a verseny 140 km környékén. Így egyedüli első magyar teljesítő lettem, nem mintha ez érdekelne, csak for the record. (Laci a dupla-Spartathlonon, a Pheiddippidészen indult el novemberben, de ott a húzós időjárás késztette megállásra. Sajnálom az idényét, de innen szép feltámadni.)

ÖSSZESSÉGÉBEN

A Sakura szerintem nehezebb a Spartathlonnál, kevesebb tutujgatás, sok reménytelen felfelé, sok kínzó lefelé, szép tájak, nagyon kedves és korrekt emberek. De tán nem nehezebb a nomádabb körülmények, és az állandó le-föl szaladgálás miatt a kétévenkénti görög Euchidios HyperAthlos 215 km-nél. Gyertek 2019-ben!)

Japánban egy percig nem aggódtam, hogy átvernek, hogy valami nem lesz rendben. Hihetetlenül precíz, fair emberek, akik odaszánják magukat a feladatnak. Elég megnézni a japán ultrafutók eredményeit, nem szarral gurigáznak. (Például a 2018-as Sp-t is japán nyerte.)

Európai attitűddel mondom: pár vadhajtást lemetszve vagy lejjebb csavarva (a híres japán extremizmus, lásd játéktermek, munkamánia, számunkra értelmezhetetlen média-idiotizmus, feszültséget leeresztő őrületek, az extremitás normalitásra emelése), a japán morál keresztezve a futóetikával megmenthetné az emberi civilizációt és környezetünket a pusztulástól. A japán futó- és társadalomkultúra keverése csodás modell lenne.

Ez az odaadás, udvariasság, tapintatosság nagyon imponál nekem. Elképesztően fegyelmezett, szervezett, környezettudatos, edukált nemzet. Micsoda logisztika kell csak ahhoz, hogy a közlekedést másodpercre pontosan működtessék! Mindenki méltósággal, alázattal, szinte szertartásos kötelességtudattal végzi a dolgát, bármi legyen is az. Fontosnak érzi és nem cikinek, unalmasnak vagy megúszósnak.

Például: a vasúti kaller bejön a vagonba, meghajol, leveszi a sapkáját, elnézést kérően meghajol mégegyszer, hosszú tirádával köszönti azt négy utast, akik elszórva üldögélnek és oda se bagóznak. Végtelenül boldog, hogy velünk utazhat, és hajlongva veszi el a menetjegyet, ugyanígy adja vissza, köszönéseket rebeg.

Vagy elég csak egy friss példát felidézni. A foci vébén majdnem negyeddöntőbe jutó japán válogatott utolsó gesztusa a következő volt: fényesre takarított öltözőt hagytak maguk után egy "köszönjük" felirattal. (Forrás: Index.hu)

japan_szellem_takairtas.png

Jött ezután egy pezsgő hónap teli versenyekkel, talpkenegetéssel és melóval, erről ittírtam, majd irány ismét Hellász és az Aethlios 180 kilométere a hegyekben Nemea stadionjától Olümpia stadionjáig. Erről legközelebb. Addig viszlát, kalóriahaverok!

img_4244.jpg<

Szólj hozzá

verseny japán spartathlon ultra kiégés sakura 2018 250 km