2018. dec 27.

180 kilométernyi görög horrorpornó

írta: őze bálint
180 kilométernyi görög horrorpornó

Olympian Race (Aethlios 2018)

kepernyofoto_2018-12-19_17_44_22.png


2018. Május 18-19. Aethlios 180 km(avagy Olympian Race, Görögország, terep-aszfalt), 4500m szint, 26h 50m

A cím kattintékony, bár index címoldalra sosem kerül ez a blog, lévén nincs rajta engedélyezve a reklám, és ez így is marad, ahogy a szponzoroktól is tartózkodom. 

A kedvenc versenyemmel zárom az évi beszámolókat, jobb később megírni és célba érni, mint soha - lásd a 2012-es UltraBalaton befutómat két és félórával a szintidő után. Kevés versenyrizsa, sok kultúrtörténet, még több kép! 

kepernyofoto_2018-12-19_17_23_36.png

A körülményekről, múltról, Olümpiáról két éve részletesen itt írtam (1. és 2. rész). Mindig emlékeztetem magam arra, hogy már az ókori görögök is tudták: kitűnni nem az önmegtartóztatást igénylő közéletben (politikusi pálya) kell, hanem az élet más síkján. Sport- és művészeti versengések erre valók, itt minden veszély nélkül le lehet győzni a középszerűség korlátait, és a gyűlöltséget is el lehet kerülni. Akkor hát fussunk. Alant a rajt előtti percek: a futók a nemeai stadionból kivonulnak az ókori versenyzői folyosón.

33764332_1913771461976107_8778665840217161728_o.jpg

Szabó Béla szavaival élve: „eltévedt” aszfaltfutó vagyok, aki néha terepre megy. Ide szoktam például. Az Aethlios talán a kedvenc versenyem: csodás rajtidőpont (délután fél három, még így is csak egy éjszaka van benne, de nincs a rajt előtti alvásstressz, van reggeli, van ebéd is még), remek eligazítótáblák, relax szervezés. Kisebb mint a Spartathlon, ergo családias és sok az ismerős balfasz, mint én. Ez is Görögországban van, ókori sztorira épül, ókori helyeket érintünk, szép magányban futhatsz a hegyek között, kevés a csekkpont, sok az élmény. A szintvonal mint egy stegosaurus.

img_4711.jpg

Aszfaltos, de a fele terep. A hajnal gyönyörű, a nappal is, ha épp nem kurvaanyázol. A levegőben görögszéna, rozmaring és római kömény illata. Kétévente rendezik meg a nagy ultratávot, másodszor voltam. Az első kalandomon találkoztam John Volantennel, róla azt kell tudni, hogy ő az igazi hős.

aethlios16_2286.JPG

A "spártai hős" jelzőt előszeretettel aggatják rá a célbaérőkre, pedig semmi heroikus nincs az ultrafutók hobbijában. Viszont most mutatunk nektek egy valódi spártai hőst! Igazi, Nyáry Krisztiánhoz illő sztori következik, egyben ismét itt a nagy igazság: mennyire színes az ultra világa.

Ez a decens angol úriember, John Volanthen, nemcsak IT-szakember és ultrafutó, hanem önkéntes barlangi mentő is (a South & Mid Wales Cave Rescue Team tagja). Ő ért először a thaiföldi barlangban rekedt focicsapat tagjaihoz a minap, és segít a mentésben továbbra is. Felhívom a figyelmet a brit Spartathlon-csapatos pólójára! (Videó erről itt: https://www.bbc.com/news/uk-44690688)

John azért kezdett ultrát futni 2011-ben, mert "kíváncsi volt". Számos brit 100 kilis és mérföldes verseny után 2015-ben - amikor az ULTRÁt is forgattuk - indult a Spartathlonon, de 90 km után elszállt. 2016-ban viszont célbaért. Sőt még abban az évben, amolyan felkészülési versenyként a hegyeken át trappoló Nemea-Olympia (Aethlios Race 180km) távot is teljesítette, egyszerre ért az olümpiai ókori stadionba velem a 8-9. helyen. Nem a célfotó döntött :-) Íme, ismerjétek meg a 66-os rajtszámú Johnt a 2016-os képünkről!

aethlios16_2281.JPG

PELOPSZ SZIGETE - KÉSZ HORRORPORNÓ!

Idén a magyar nyelvet beszélők csapatát Kovács Ádám, Toldi Péter (mindketten indultak és célba is értek az idei Spartathlonon elsőáldozóként; Ádámmal az éjszakai kézfogónk emlékezetes), és Komárom Clark Kentje, Szőnyi Ferike. A versenyen 45 km táján volt egy időszak, amikor együtt futottunk, ahogy Toldi Peti mondta: a szemetet összefújta a szél.

Május táján tényleg érdemes jönni Görögbe, még minden zöld, az ember sincs annyira kiégve a futástól, étteremben, tengerparton, utakon senki. Rendőrt nem látni.

Négy nappal korábban jöttem, autót béreltem és végre megnéztem a Peloponnészoszon pár helyet, amiket az eddigi rohanásokban nem volt módom (Argosz, Mükéné, Epidaurosz, Mystras, Monemvasia, Karyes, Nafplio, ős olajfa Arnában, régi Korinthosz). És még maradt rengeteg. Elképesztőek - jó, én antikmániás vagyok, majdnem a '90-es évek genderszakára, a klasszika-filológia szakra mentem tanulni.

img_4547.jpg

Megkergetett egy kóbor kutya, veszett róka, volt kígyós kaland is (lepöcköltem az útról egy bottal, nehogy elüssék az autók, mire kijött egy falusi és azonnal fejbebaszta egy kővel, mondván, ez a kígyó megeszi a tyúkok tojásait, ennyit a mentésről). Láttam pazar ókori helyeket, bájos hegyi falvakat, ejtőztem monostorok viráglugasaiban, még Spártába is elmentem jelezni Leóhoz, hogy számolni kell velem. Kurva jó trip volt, és akkor erről ennyit. Ja még annyit, hogy itt található Görögország olajfáinak több mint kétharmada. Ami meglepő annak fényében, hogy a középkorban Moreának hívták a félsziget, mert rengeteg eperfát találtak a keresztes hódítók, amiből a selyemipart éltették. Ez itt egy elég nagy és öreg olajfa, körbemérve lehet tízméteres.

img_4618.jpg

A Peloponnészosz görög jelentése: Pelopsz szigete. Az eredettörténet horrorpornófilmbe illő. Volt egy Tantalosz nevű előkelőség, aki Zeusznak nagy haverja volt, de annyira, hogy rendszeresen az Olümposzon lakomázott ambróziát és nektárt az istenekkel. Tantalosz nagy svihák volt:

1) ellopta az istenek menüjét, hogy a földi haverjainak virítson, ráadásul Zeusz titkait is kifecsegte nekik.

2) meghívta az isteneket is magához (feltehetőleg Korinthoszba, lásd alant), de elfelejtett rendesen bevásárolni, kevés volt a kaja, így feltálalta a saját fiát, Pelopszot. Feldarabolta és bekeverte a kaják közé. Az istenek nem estek a fejükre, látták mi van a tálban, kivéve Démétér, aki lánya, Perszephoné elrablása miatt zizi volt még akkortájt, és ő beleevett Pelopszba. A bal vállát, pontosabban a lapockáját sikerült elfogyasztania Pelopsznak.

img_4685.jpg

Aztán ott is eljött az O1G-nap, minden kiderült, nagy szakítás. Zeusz eltiporta Tantalosz országát, majd Tantaloszt örökké tartó, iszonyatos kínokra ítélte. Megvonta tőle az EU-s útépítések beruházásait, át kellett adnia a médiaportfolióját, majd egy gyümölcsfára akasztotta egy iszapos tö fölé. Zeusz állandó szomjúságot és éhséget bocsátott rá. A hullámok magasan avnnak, de ha lehajolna inni, elhúzódik előle a víz. A fán alma, körte, olajbogyó, füge. gránátalma, de ha érte nyúl Tantalosz, egy széllökés elsodorja a gyümölcsöket. Ráadásul még egy ormótlan szikladarab lebeg a fa fölött, ami majd egyszer szétzútta Tantaloszt. 

Ezek utén Zeusz felélesztette Pelopszot: a testrészeket Hermész üstbe dobta, összefőzte varázsigével. Elefántcsontot kapott a lapocka helyére. Gyönyörűen sikerült, mert Poszeidón azonnal beleszeretett az újdonsült férfiba. Pár év olümposzi hancúr után lement a földre háborúskodni. Megszerezte a tantaloszi területeket az akkori uralkodótól. Elég az hozzá, hogy itt is volt feldarabolás, testrészek tengerbeszórása.

img_4755.jpg

ROMOKBAN HEVEREK - ÉS ÉLVEZEM

A verseny előtt újraolvastam ezt a majdnem százévesen is szórakoztató, mégis hallatlanul jól adatolt, tudományos művet (Mező Ferenc: Az olympiai játékok története – erre kapott olimpiai aranyat szellemi kategóriában 1928-ban), mert a cél az olümpiai stadion mellett van. A verseny utáni nap a szokásos idegenvezetős túra volt, idén is új részletekre derült fény.

13566749-eredeti.jpg

Például, hogy Olümpia nem volt város, még csak falu sem, lakossága nem volt sohasem, hacsak nem tekintjük annak azt a néhány papot, hivatalnokot, akit hivatása állandóan a szent helyhez kötött. Amikor a versenyeket rendezték, akkor viszont csordultig tele volt, több tízezer ember. Amolyan négyévenkénti politikai-társadalmi-üzleti must-be-there esemény. Valamint, hogy i.e. 500 körül a thesszáliai és makedón népek barátkozni kezdtek a perzsákkal. A görögök ezt megakadályozandó, úgy próbálták magukhoz édesgetni és szövetségessé tenni őket, hogy felvették a játékok programjába a kancalovaglást és a kettős öszvérfogatot. Kábé mint 1996-ban Atlantában a softballt. Aztán mikor lecsengett az invázió, törölték a programból őket.

Amíg a romok között utazgattam, futottam, heverésztem, felmerült pár kultúrtörténeti dolog, történelmi / hadászati szempont. Offtopic ez is, de izgalmas!

1) ha a spártaiak, argosziak, satöbbi városállamok, amikor hadra léptek, és csak őrséget, némi tartalékos egységet hagytak otthon, akkor nem szolgáltatták ki magukat túlzottan a mindenkori ellenfélnek? Ráadásul számos polisz meglehetően nagyvonalú volt, amikor katonai segítség nyújtott a másik polisznak (akikkel amúgy kutya-macska barátság volt), lásd a spártaiak vagy korinthosziak közreműködését az athéniak számára az i.e. 490-es és 480-as perzsa inváziókor. Mindez még pluszban azért is húzós, mert a perzsák rendszerint akkorra időzítették a támadásukat (lásd thermopülai, marathóni csata), amikor vallási ünnep - pl. olümpiai játékok -miatt a görögök csak korlátozottan tudtak mozgósítani.

Persze leginkább minden városállam a saját biztonságával törődött, és ahogy egykori egyetemi tanárom írja, “a görög számára a »haza« (patra, patrisz) fogalmát, amelyért harcolni kellett, amelynek az érdekeit képviselte, a polisz merítette ki.” Akkor mit is jelenthetett a görög embernek Hellász? Egyáltalán mi is az?

img_4581.jpg

I.e. 481 őszén Spárta magához hívta a görög államok képviselőit (Argosz és Szirakúza távol maradt, nem szívelték a spártaiakat. Ez itt felül az argoszi amfiteátrum, a belépés ingyenes 9-15h között). Ott a Hellénion nevű tanácshelyen esküt tettek a perzsák ellen, ez lett a megújult peloponnészoszi szövetség, egyfajta koalíciós stratégia, ami felülemelkedett az önérdeken. A hely a homéroszi eposzokból nevezetes: a régi hagyomány szerint itt dőlt el, hogy a görögök Trója ellen indulnak, hogy visszaszerezzék Menelaosz spártai király feleségét, Helenét.

És mivel a Hellénionban történt a szövetségkötés, ezért i.e. 481-től nevezték a perzsákkal szembeszálló görögséget helléneknek, majd később az összgörögség eszméjét (egyesített Görögország) pánhellénizmusnak. De a szövetség később kétpólusúvá vált, a peloponnészoszit Spárta irányította, míg Athén kialakította a délosz-attikai szövetséget. Mindez harminc évnyi villongáshoz vezetett.

img_0506.jpg

2) Naiv kérdés lehet, de hogy a bánatba' maradnak fenn romok? Miért nem jut eszébe senkinek, hogy 2500 év alatt széthordja, az időjárásnak betemetni, lerombolni? Hogy találnak a mai napig nyílhegyeket, aranylapocskákat, amből a régészek arra következtetnek, hogy teszem azt a mükénéi vár ezen és azon részén aranyművesek meg kovácsok éltek? Úgy lett volna, hogy valami miatt egyszerre sebtiben elhagyják a várost a lakói, és maguk mögött hagytak mindent, ami idővel betemetődött? Pompeii-nél a láva miatt egyértelmű, de mi erre a „protokoll”? És hogyhogy azalatt az idő alatt senki nem tért vissza elpakolni? Mennyi idő alatt fed be jó alaposan porréteg, földréteg, víz- és egyéb réteg egy elhagyott helyet?

(Idevágó modern, megoldandó kérdés: ennyi görög taverna és kávézó egy semmikisváros főterén minek? Hogyan élnek meg? Ki tartja el? A Peloponnészoszon járva ez is egy állandó és gyötrő kérdéssé változott.)

img_0496.jpg

Itt jegyzem meg, hogy minél többet járok Görögországban, annál jobban rájövök, hogy mennyire baszott szarul tanították a történelmet a suliban. Nemcsak általánosításokat, hanem konkrét “városi legendákat” tömtek belénk, ez persze az ókori görögök mai mítoszának, jó marketingjének is köszönhető. A thermopülai csata, Marathón, Szalamisz, a perzsa túlerő, satöbbi - mindez totál elferdítve maradt meg az elmékben. Javaslom mindenkinek az értő mélyolvasást a témában, semmint a memóriájára hagyatkozni. Ezzel érdemes kezdeni: Kertész István - A görög-római hadművészet fejlődése.

EREKCIÓ ÉS FÁJDALOMCSILLAPÍTÁS

img_4784.jpgEzen az ultrán kezdett az eddig csak búvópatakként csordogáló gyanú bizonyossággá érni, hogy a kompressziós ruházat kiváló Viagra-helyettesítő. A szoros lastexnaci, a hosszúszárú zokni, és főleg az az ágyék körüli free-belt kombója – mit szépítsek – nemcsak állandó vizelési ingert okoz, de gyakori erekciót is már versenyek óta. Rossz az, aki rosszra (jóra) gondol, a sok futás amúgyis mérsékeli a libidót. Állítólag. És nem mindig, nem mindenkinél, meg mi a sok és a kevés. Meg kinek mi az erekció. (Itt most jól takarom a rajtszámmal, ami épp libben.)

Nem tudom, hogy abszurdnak vagy hízelgő eseménynek fogjam fel mindezt – mégiscsak már a 35-39 age groupban vagyok még egy évig. A középkorban ilyenkor már elhullottak az emberek. (Biztos nem futottak eleget.)

Szóval meglehetősen bizarr, és egyben gondűző élmény a monoton robot közben, amikor 15-20 kilométerenként feláll, miközben kurvára azon agyalok, hogyan menedzseljem le a táv-idő-problémát, ami Einsteinnek és Hawkingnak mennyivel egyszerűbben menne.

Mindezek tetejébe bejelentkezett a talpam, mit bejelentkezett: gecire berúgta a lengőajtót, a hatlövetűvel letarolt két vendéget, majd lángbaborította a kocsmát!

Nem gyógyult be Japán óta, sőt ahol visszanőtt a bőr, ott annyira megkeményedett a hajlatoknál (ezek azok a köztes részek, ahol már van bőr, és az ahol még nincs), hogy a cipőben durván megtört. Ehhez jöt a patakátkelés, a zokniba idővel bekerült apró morzsalékok. A verseny végén szobatársam, Szőnyi Feri elhűlve fotózta a talpat: mint a Rabszolgasorsban, amikor Leonció úr büntibe küldte Isaurát és társait és egy talplenyúzást rendelt el az engedetlen nigrótól, na pont olyan volt a lábam. (Ezt a Spartathlonra orvosoltam, a tuti recept itt.)

A görög horrorpornó ezzel a képpel folytatódik:

kepernyofoto_2018-11-24_17_25_22.png

Habár úgy 130 kilométerig a 4-6. helyen haladtam, a talpam beintett. A verseny utolsó 40-50 kilométere - mint oly sok ultra - az Ómagyar-Mária-siralomba illő „Keserűen kínzatol, Vas szegekkel veretel”-kategóriába tartozik. Az utóbbi években elsajátítottam azt a kíméletlen, de hasznos tudást, miszerint oda kell lépni az utolsó etapban, amikor már kurvára fáj és nem jó semmi, az eleje szar, de aztán a test hajlandó engedelmeskedni, és akkor hamarabb vége lesz  az egész basznak.

Az Aethlioson az volt, hogy nem bírtam odalépni: annyira fájt a talpam, hogy ha futómozgást végeztem, az ugrálós mozgástól sokkal nagyobb súly nehezedett a talpakra, mintha sétáltam volna, és az pokoli volt. Ennek ellenére nyilván nem vettem be, nem kértem fájdalomcsillapítót. Én nem is értem, miért gondolják egyesek (sokan), hogy a fájdalomcsillapítózás az ultrasport része? Mindent a győzelemért, teljesítésért? Ez volna a profi hozzáállás?

Tök véletlenül elkaptam egy rádióriportot a Kossuthon a nyáron: Roskovics Miki beszélt az idei Badwateréről. Szenvtelenül elmondta, hogy ő a 6. órában bevette az első fájdalomcsillapítót, és onnantól folyamatosan, mert egy korábbi saroksérülése bejelzett. Pedighát - gondolhatnók -a sportunk része a fájdalom, nem is kicsi. Mindezt tette egy olyan versenyen, ahol eleve csak tutujgatós kísérettel lehet elindulni, és aminek nagyvonalú a limitideje, tehát a célbaérést csak nagyon kevés dolog fenyegeti, a táv akár biztonsággal le is sétálható kis futással kombinálva. Nekem ez a fájdalomcsillapítózás fura, volt is róla régen egy vita az Ultrafutók FB-oldalán. Ahogy a historikus, Harari izgalmas könyvében, a Sapiens - Az emberiség rövid történetében címűben olvasható: 

“A waterlooi csatát követő reggelen halmokban álltak a tábori kórházak mellett a levágott kezek és lábak. Azokban az időkben a katonának besorozott ácsokat és henteseket gyakran az orvosi alaulatokhoz osztották be, mivel a sebészet tudoménya nem sokkal igényelt többet annál, hogy az ember tudjon bánni késsel és fűrésszel. A Waterloo óta eltelt két évszázad alatt a dolgok a felismerhetetlenségig megváltoztak. A tabletták, injekciók és kifinomult sebészeti beavatkozások egész tömeg olyan sérüléstől és betegségtől mentenek meg bennünket, amelyek valaha a halálos ítélettel voltak egyenlők. Megvédenek számtalan mindennapi fájdalomtól és kíntól, amelyeket a premodern emberek egyszerűen elfogadtak az élet részének.”

Így degradálták magukat a futók is géppé a XXI. század elejére, amiket tablettékkal és zselékkel etetnek, vízzel olajoznak, és adott esetben a fájdalommal szemben érzéketlenné tesznek - pont az egyik lényegtől fosztva meg magukat. Fair, nem fair, dopping, nem dopping - ez egy másik poszt témája lehetne.

img_4752.jpg

HOL A HATÁR?

Egy, a megszokottnál jóval fájdalmasabb, sanyarúbb pozícióba lavírozva magamat, pont elérek a határkérdéshez (nem migráció-issue). A futásomat kívülről szemlélők gyakran kajánkodva mindig megkérdezik: "Na mégis meddig futsz el? Hol a határ? Miért 246, miért nem 250? Ha 250, miért nem 300?" Satöbbi.

Szóval a határ nálam a kalkulálható konstruktív fájdalom. Ameddig az  agónia, az egy kalap alá összejött mindenféle szenvedés még építő jellegű. És ahonnan már dekonstruktív, romboló, az nekem nem kell. Ezek előre többé-kevésbé megmondhatók, ha valaki tapasztalt, ismer magát, és megnézi a várható versenyviszonyokat. Mindig olyan távokat futok, ahol még építő és tanító jellegű a sok szenvedéssel, nehézséggel járó ultrafutás. És mindig csak egy picivel vállalok többet vagy éppen ugyanazt. Lehet, hogy csak 10 év múlva jutok el 300-ig, lehet, hogy soha, lehet, hgy jövőre már hatnaposokat akarok futni. Ezzel a talpproblémával elértem egy nem vágyott határt, így ezentúl jobban odafigyelek erre.

img_4744.jpg

Erről a határkérdésről és talpról még csak annyit, hogy simán lehet: gyenge voltam. A Vasemberekben írja a szerző (lektoráltam a Park Kiadónak, jó kis triatlonos-ironmanes könyv), amiben a szerző az élvonalbeli kutatásokra hivatkozva kijelenti, hogy a kerékpárosok, futók, triatlonisták és mások által nap mint nap tapasztalt teljesítménybeli korlátokat nem is az izmok, a vér és a szív határozza meg, hanem az agy. A szenvedés elviselése, és továbbhajtása, és még tovább hajtása a magasabb teljesítmény leadása felé, az mind agymunka, akaratlagos parancs. (Részletesen a könyvben.) A triatlonosok magukat eleve pain community címkével illetik (fájdalomközösség).

Én igazán tudok szenvedni, legalábbis azt hiszem. Néha még szeretek is. De a talpproblémánál nem a teljesítményről volt szó, hanem egy sebesülésről, amivel nem lehetett teljesítményt leadni, csak túlélni. Na csak kimentettem magam? Ja azt még hozzáteszem: nekem nincs terepcipőm, arra az évi 2 futásra nem éri meg tartani, bár talán most ezen elgondolkodom. Talán többet is mennék terepre edzeni, ha lenne. Meglátjuk. A kivitt cipőm egy városi futásra alkalmas Salomon volt, szinte simára kopott talppal. Nyilván amatőr + nagyzoló húzás egyszerre, de jobb ötletem nem volt erre a félig aszfalt, félig terep futásra.

img_4764.jpg

SUMMÁZAT

2016-ban három órával gyorsabb voltam idénhez képest (26h 50m), és idén képes lettem volna 22 órán belül futni, 120 kilométerig erre minden esély megvolt. De az utolsó 40-50 kilométer pokoli volt, 6-7 óra joggolós séta.

Amúgy nagyon szép volt a táj ismét, van egy-két olyan magaslati pont, ahonnan elképesztő az árkádiai táj. Nappal:

img_4750.jpg

Hajnalban:

img_4763.jpg

Az éjszaka is csöndes, teljes sötétben és magányban fut az ember az erdőben, kiér, egy kisváros, újabb 12-22 kilométer egyedül egy hegyen, újabb városka. Át Keletről Nyugatra a Peloponnészoszon két ókori stadion között. Sok asszociációra van itt idő és tér.

img_4758.jpg

Toldi Peti fantasztikus odalépésével 2. lett 20:36-cal, ez fix Spartathlon-indulás még 2020-ban is a durván megújult szabályok szerint is, pirossal kiemelve itt! Kovács Ádám 5. helyen robogott be magabiztos tempóval 21:50-nel (2016-ban Öcsi 4.), Ferike 24:36-tal 16. lett, jó felkészülés a deca-ironmanre. Én pedig még így is a középmezőnyben finiseltem 26:50-nel, igaz a mezőny második fel (kb. 30 ember) az utolsó másfél órában érkezett meg.

LEGYEN TARTÁSOD

A versenyről a talp mellett még egy beégett emléket viszek magammal, ami tanulságul szolgál.

A sokak által ismert Gilles Pallaurello az UB után hat nappal rajtolt el Nemeaban. A lábában már sok idei verseny, közte az egy héttel előtte futott balatoni kör 220 kilométere.

img_4706.jpg

Komótos tempóban nekiindult a versenynek, amin már sokadjára vesz részt. 61.7 km-nél van a Levidi nagy csekkpont, utána a következő egy hegy átmászása után, 84.4-nél. (Van még egy ilyen szigorú távú csekkpont, 105.3 és 124.4 között). Gyorsabbaknak ez a cirka 23 kilométer a hegyen fel-le 2 és félóra, lassabbaknak majdnem 4. Mindez éjszaka. Gilles a fiával, Angellal futott, amikor a hegy közepén elesett, beletenyerelt egy sziklába, 5 centis nyílt, mély, vérző seb.

Ezzel futott még 2 órát a hegyekben. Egyszerűbb volt előre menni, mint vissza. AZ egyrészt azonnali feladás, másrészt ugyanolyan hossző, mert valahol középen volt, oda is, vissza is kb 11.5 km-t kellett mennie. 

Vytinában elsősegély, megérkezett egy riasztott orvos, egy óra alatt összevarrta a kezét. A szintidőből még maradt 30 perce. Vérveszteséggel, fáradtan, sápadtan, az éjszaka közepén újra nekiiindult. Angel nem: amíg az apja kezelését várta, lemerevedett, és eleve sokkolta, ami történt.

Gilles tartása adjon erőt minden önmagában kétkedőnek. Ez a tuti, nem a fájdalomcsillapító.

Előtte-utána képek: (felhívom a figyelmet Gilles versenytrikójára.)

VOLTAK NEVEK, ARCOK, HELYEK

Egy kis színes következik. Arcképcsarnok az úton felbukkant dolgokról.

A sarus svéd, Jesper Flink 19-re húzott lapot.

saru.jpg

Érdekes a kontraszt a kompressziós-hokás zsoldossal:

32919391_10156199816241006_7658553423280734208_o.jpg

De végül beért - egy kis zoknis segítséggel:

35426631_1935663173120269_3979602244185096192_o.jpg

Még jó hogy döglötten találkoztunk:
img_4770.jpg

A nemeai startgép:

img_4726.jpg

És az olümpiai:

img_4801.jpg

A csaló sportolóknak saját pénzből kellett Zeusznak szobrot állítani (ún. zaneszeket), ezek között haladtak a stadionba a sportolók - intő példaként.

img_4802.jpg

Az olümpiai múzeumban állították ki  marathóni csata aznapi hadvezérének, Miltiadesnek a sisakját (jobbra, oxidált zöld). Még bele is van vésve a neve. Számomra ez hihetetlen. 

img_4808.jpg

Íme a cukker Ursula Herger, a 63 éves svájci vonatkalauz. Első lett a női mezőnyben 26:06-tal. My champion!img_4778.jpg

A legjobb csekkpont táblák itt vannak. Tiszta, áttkeinthető, és alul még a következő csekkpontig tartó etap szintvonala, mennyi föl-le, és mennyi belőle az aszfalt és mennyi a terep. 

img_4769.jpg

Keresztül kellett menni az Erümantosz folyón (emlékezhetünk Héraklész próbáiból az erümantoszi vadkanra)...

img_4771.jpg

és az Ezópusz folyón (a nagy tanulságos mesegyűjtő). Amúgy Ezópusz folyóból négyfajta van, 3 görögben, 1 törökben.

img_4743.jpg

Nemcsak Szőnyi Feri koncentrációját érdemes megfigyelni ivás közben, hanem a félmeztelen sporttárs piros karikával jelzett walkie-takieját. Nagyon durva, hogy a csávó folyamatosan cb-zett futás közben a feleségével, nagyon zavaró volt a recsegő hangot hallgatni, lehet, hogy akár tiltott helyen is segítséget kapott, de mindehhez póló nélkül futott, aminek következtében a fotó utáni csekkponton kiszállt, mert megfázott és csúnyán köhögött. Nooormális? 

img_4766x.jpg

A verseny szervezői. Nagyon kedves emberek, minden más görög ultrán is ott vananak segítőként pontokon.

aethlios_szervezok.jpg

 

A szokásos kettes számú görög buli a verseny utáni napon egy nemeai pincészetben. Itt még szolidan ment... (A záróceremónia, az egyes számú buli rögtön a verseny után is pazar volt: olümpiai kerthelyiség, rengeteg különböző kajával, gyors és tapsos díjátadóval.)

35473192_1935665556453364_6390063028867432448_o.jpg

A start felé menet Toldi Peti megállt a kedvemért egy szimbolikus helyen. Az Ultrából ismert tábla és naturális vécé egyben.

img_4723.jpg

A nemeai rajtnál ismerős nyilak: a sárga a Spartathloné, a fehér a Pheidippides versenyé (Athén-Spárta-Athén, 490 km, a Spartathlon "ellenversenye", valamiért nem szívelik egymást a szervezők.)

img_4725.jpg

Voltak a szokásos mutogatós köcsög futók: azt hiszik, végig ilyen kellemes lesz, de csak bekussolt a fejkendős hülyegyerek.

33778979_1913774745309112_7239501723432124416_o.jpg

Egy minimalista frissítéssel tüntető éjszakai csekkpont. Víz és hőfólia.

35350363_1935604313126155_6129415203273572352_o.jpg

Egy nagyobb csekkpont cuki önkéntesekkel. Sör, meleg leves, szendvicshalmok, tészta, rizs, gyros - nincs, ami ne lenne. 

35408706_1935605553126031_4618332952764350464_o.jpg

A rajt előtti ceremónia a nemeai stadionban. A régészek az ásatások során talált korabeli pénzérmékből tudták, hogy melyik lejtőn kiknek szurkoltak (azaz milyen poliszlakók ültek).

33717891_1913771115309475_2416899572019232768_o.jpg

A cél - az olümpiai stadion felső sarkánál. Utána lehet fotózkodni a stadionban.

35345825_1935611503125436_1059876320948781056_o.jpg

35432972_1935610689792184_8242461051874967552_o.jpg

Görög férfiak fürtökben: az utolsó órában érkezik a befutók fele.

35399335_1935648546455065_3925239520269697024_o.jpg

ADATBUZULÁS

Íme a kütyük által mért GPX track: http://movingobject.co/olympian/

Sajnos Szőnyi Ferié nem kapott jelet a rajtnál, így csak három futóét prezentálom. Feri túl erősen nyomta a bekapcsoló gombot, és az beszakadt. Egy perccel a rajt előtt én nem tudok ezzel a problémával mit csinálni.) Emitt a rajthoz illő feszítős póz:

img_4739.jpg
Movingobjecthez megfejtés:

  • ​Ezek a​ GPS-​kütyük stabilan kb. 10%-al kevesebbet mérnek, mert betudható a kb 20 másodpercenkénti mérésnek, ami levágja a kisebb kanyarokat. Nincsenek korrigálva, a készülékek mérései vannak lent (ez tökre látszik, hisz a 180 km-nek a 162 a 90%-a, és annyit mért a jeladó.)
  • A kütyük már régik, lehet mondani hogy pontatlanok (szór is eléggé a három mérés, és vannak szemlátomást hibás sebességek / pontok is.
  • Ha húzogatjátok a pályán az egeret a kijelölt névvel, akkor látszik egy adott szakasz sebességátlaga, magassága, színnel a lejtés-emelkedés. A sebesség grafikon még elég jó: Toldi Peti elég nagyot hajrázott, Kovács Ádám kiegyensúlyozottan ment, én bekezdtem, aztán a talp miatt megfeküdtem.

olympian-2018-simonyi.png

Google Earth-be bedobva érdekes összenézni például a szintet és a távot:

  • a hivatalos kiírás szerint: 180km, 5212m emelkedés,
  • nálam mért: 161km,  3868m
  • Kovács Ádámnál: 162km, 4005m
  • Toldi Petinél: 161km, 4157m

Ezért átlagoltam le 4500-ra. Valahol 4000 és 5000 között van.

Na, itt a kert és ennyi az év. Eredményekben gazdag blabla!

És kívánjatok sikeres felépülést az Achilles-gyulladásomból, amivel már öthete szopok.

Köszönet Sidló Csabának, aki évek óta önzetlenül támogatja a futókat, és benne van minden úttörésben, azaz olyan (inter)kontinentális helyekre rak össze jeladókat a futóknak, amiknek nincs meg a trackje, hiteles adatsora. Így készült el számos görög, és most már a japán verseny bemért pályavonala is. Mondjuk mindkettővel megküzdöttünk, mert alig akartak kapcsolódni a jeladók Nagojában és Nemeában, hegyek között nemcsak a futó, de a jel is elveszik.

Szólj hozzá

verseny kovács ádám görög futás ultra terep 2018 nemea szőnyi ferenc aethlios