futó gondolatok

nem azé, aki fut

Hol (k)ínjaink domborulnak / A sérülés filozófiája

2019. március 27. - őze bálint

Sőt hol kínaink domborulnak, de ez már sok (mint a Maksa-híradó). De mégiscsak az elmúlt félévről, meg Kínáról fogok írni. No és az ínakról meg az inaktivitásról. A sérülés anatómiájáról, hatásmechanizmusáról. A sérült futó lelkiállapotáról és logikájáról. Futó-gyászmunkáról. Fantasztikus érmekről. Meg a balsorsról és a víg esztendőről. Bosszantóan hosszan és hosszantóan bosszan.

52541600_245377366411747_7468964886706388992_n.jpg"Bal sors, akit régen tép" - ez lennék én. Legalábbis a télen megtépázott a balsors (balsoros!). A betervezett három versenyből a középsőt (Spártai Százas) le kellett mondanom, a két szélsőn (két futás Kínában) pedig maródin végigvánszorogtam, jobb híján. Hiányos kis szendvics volt ez így. Sőt még utána is ki kellett hagynom versenyeket (Bodri, VTM). Először a kifacsart test és lélek kombója, majd egy íngyulladás, végül egy bringásbaleset tett a taccsvonalra. Mások már farkcsóválva versenyeznek a tavaszban, túl vannak 2-3 erőpróbán, én meg csak jó, ha április végén nekilendülök.

47390811_322141491953483_221825298377736192_n.jpg

Bármennyire is meglepő, ez egy egészséges talp röntgenképe. De ami igazán lényeges, az a szemnek és a röntgensugárnak láthatatlan!

2017 őszén, amikor részleges vádliszakadásom volt, azt írtam: 

"Majd megőrültem, hogy nem tudok kinn szaladgálni. Ha valaki azt mondta a környezetemben, "megyek futni" - hm, gondoltam: Jó neked, amúgy pedig bazmeg. Gyűlöltem a kocogókat, az egészségeseket. Ölni tudtam volna egy vádliért, hétperces kocogásért. Testcserét, de most!"

Most is hasonló volt a képlet, plusz még egy részeges vállrándítás is bejátszott. A nagyon húzós idény után (4 db 200-as ultra és egyebek) kihajtva, kifacsarva, regeneráció nélkül belevetettem magam az alapozásba. Voltak terveim. Aztán november 30-án szombaton kipukkadt a lufi. Addig remekül ment minden, élvezetes edzésekkel fejlődtem, sokat futottam rekortánon. Remekül ment minden - látszatra! Ez fontos, mert a futó csak utána teszi össze a dolgokat, hogy a felszínen jól ment minden, de érzésre nem, és számos jel volt edzésen kívül, például sajgás, nyilallás, feszülés az izmokban, inakban, hogy baj lesz. Például a túl sok pályaedzés. A sok erős tempó. És főleg: a gyakori rohanás munkák, köteleezettségek miatt, ami miatt a hengerezés, nyújtás kimaradt. Elég csak 2-3 alkalom, nálam 2 hét volt, amikor nem figyeltem oda, és ez a nemtörődömség sérüléshez vezetett. Hangsúlyozom: nálam, ebben a korban, ilyen edzések mellett, ilyen idény után.

És fájdalom nyilallt a jobb alsó lábszáramba, nincs szakadás, próbáltam még ráfutni, de figyelmeztetett, hogy inkább ne. Hazavánszorogtam. Az edzés vége nem lett megoldva. Nem tudtam a tréninget befejezni, mert kis ostorcsapásszerű fájdalmak után feszülős-görcsös-nehezékes-fojtogatós érzés fogta el a jobb lábamat. Akut lett az Achilles-probléma. 

A RETTENETES 1.

Az Achilles-szakadásról futókörökben úgy beszélnek, mint Voldemort nagyúrról. Nincs suttogópropagandája, csak összeszűkült pupillával, lefojtott hangon rebesgetnek rémtörténeteket Tudjukkiről, Kinemonddról. Akinek egyszer elszakad, az már sosem lesz a régi - de új sem. Eleve a szakadás pillanaitról is olyan beszámolókat hall az ember, mint amikor a háborús filmben közeliben meglövik a gyanútlan katonát. Picit megrázkódik, elcsodálkozik, lenéz, a kamera is lehalad a mellkasán, jé egy piros pont, amiből a vér szivárog, kamera vissza az arcra, csodálkozásból rémület, de már nincs idő, szem fennakad, katona összeesik. Az Achilles szakadását sokan ostorcsapás hangjához, húrpattanáshoz hasonlítják. Jobb esetben csak nem tudsz ráállni a lábadra (talpadra), megszakadt a kapcsolat a talp és az alsó lábszár között. Rossz esetben a vádli, mint valami spulni, felugrik a térdhajlat alá, és összeesel.

De azért én reménykedtem, majd elmúlik, biztos csak edzésterhelés. Vártam a csít, nyitottam a szívcsakrám.

tenor_1.gif

GYÁSZMUNKA

Hitetlenkedés, el nem fogadás, düh és harag, beletörődés. Ez várt rám 6 hétig. A vége felé már derü is - a futásban fontos az (ön)irónia, és a megengedett pihenés, esendőségem felett érzett öröm gyakran segített át a nehezebb pillanatokon.

A tüneteket követő december eleji napokban csak hessegettem a problémát, próbáltam magam összerakni. Kimenegetttem, hátha javult, de menetrendszerűen 40-50 perc futás után bevillant a fájdalom, majd egyre hamarabb. Nem is mentem hosszabbakra, mert hát haza is kellett vergődni, és télen leizzadva gyalogolni nem életbiztosítás - csak a pulmonológus zsebe hízna a paraszolvenciától. Idevágó olvasmány nemecsek ernő sanyarú története.

A tempóm, közérzetem természetesen visszaesett. Jegeltem, óvatosan excentrikusan nyújtottam (mármint az inam, nem a közérzetem). Napi 3x15 lábujjhegyre pipiskedés és visszaereszkedés. Most bezzeg nem voltam rest hengerezni (PVC-csővel), triggerlabdázni. A gyógyszerlobbinak is engedtem: Cataflam, Flexagil, Pasta Cool dunsztkötés. Eszem a zselatint, az jó az inaknak. Dr. Oetker tortazselé vízben oldva, napi kétszer. 

Később gyakori fizioterápia (ez nem a szokásos törzsizomedzés, hanem regeneráló gyógytorna) és masszázs. Volt tűvel ideg- és izomingerlés is, belenyúlás pontokba. A szaunát senki nem javasolta, mert meleg hatsára fokozódik a gyulladás, de érdekes módon a kevés dolgok egyike volt, ami használt. Utána mindig oldottabb, lazább, rugalmasabb és főleg fájdalommentesebb volt a lábam. Határozottan jóttett, szartam bele az intelmekbe. 

Csillióba kerülő MRI-re nem volt kedvem menni, mert már világos lett az öndiagnózis: Achilles-íngyulladás. Stressz + túledzés + elszabotált nyújtás és levezetés = begyulladt Achilles. Vagy ahogy a szurkálós terapeutám mondta végigtapogatva az ínt: "hát itt ropog benn a genny." Ennél undorítóbb és plasztikusabb leírást csak a szürrealisták tudtak évszázaddal ezelőtt (boncasztal+varrógép+esernyő).

Ontopic poén: nemrég kaptam egy díjat, az ULTRA nyert az atlétikai filmek nemzetközi fesztiválján (ilyen is van, őrület), és ezt az életnagyságú Ezüst Achillest küldték. A sors fintora. 

img_1157.jpg

Reumatológián azért kértem egy röngtent, ami nem mutatott ki semmit - pontosabban azt, hogy minden rendben. De kétségkívül fotográfiai szempontból szép műtárgyakat alkot az ember és a röntgensugár találkozása.

47187840_2505609479455381_1678228990256480256_n.jpg

(ez egy becsapós röntgenkép: merre áll a lábfej?)

A koporsóban is így nézek majd ki pár hónap után. Nyilván erre gondol a futni nem tudó búbánatos futó, lapozgatja a retyón ülve a koporsókatalógusokat, nagyokat sóhajtozik: hát élet ez így? Élve eltemetődni úgy, hogy még koporsóm sincs. Zrínyinek persze elég volt annyi, hogy befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó.

Habosítsam még? Mielőtt valaki kurvára megsajnálna jelzem, hogy ez egy klasszikus first world luxury problem. 

Szóval napjaim telnek, ülök otthon és féltem a lábam, de hiányzik a futás, paradoxon.

Persze matekoltam, klasszikus addikt-észjárás: ha nincs piám, jó lesz a sósborszesz is. Kimegyek bringázni, az is edzés, sőt. Természetesen ott is megfájdult amikor a bekötött cipővel a húztam felfelé a pedált; ráadásul akkor már kurva hideg volt a 35 km/h-s tempóhoz. Elmentem úszni: a lefeszített boka és talp a vízben krallozásnál ugyanúgy fájt, mintha futnék. Próbáltam látszatsportolni.

De leginkább: kényszerpihenő. Tétlenségre kárhoztatottság. Félelem, hogy bármilyen hirtelen mozdulattol, egy sarkon perdüléstől, lépcsőn felpattanstól elszakadhat. A lakásban (siralomház) csücsülve, jegelve, dunsztolva sirattam a remek formámat. 

És filozofáltam. Mégpedig:

A SÉRÜLÉS LOGIKÁJÁRÓL ÉS HATÁSMECHANIZMUSÁRÓL

Azt éreztem, nem érek semmit. Érdekes és furcsa tapasztalás.

Az ember önmeghatározása többnyire a munkájából fakad: ez és ez vagyok, ezt és ezt csinálom, emiatt ennyit érek. Tudom az értékem magam előtt (szubjektíven), mind mások visszajelzéséből ezt gondolom. (Jó tudni, hogy a munka szó nagyon korai szláv jövevényszavunk, és azt jelentette: kín, gyötrelem, senyvedés. Pont mint a latin labor szó - ezt még a szülő nő vajúdására is használták...)

Én viszont - a szakmai sikerek ellenére is - egyre inkább futóként határozom meg magam, futóként látok rá magamra, ha csak pusztán ez a kérdés: ki vagyok, mit csinálok, mit érek. És ha nem futhatok, akkor - ezt éreztem - semmit nem érek.

Az önbecsülésemet leginkább a futás adja. Az önazonosságot. A tükröt. A valósan kiküzdött, minden faktortól (tetszésindex, kapcsolatrendszer, ízlés, értékítélet) mentes eredményeket, az objektív teljesítményt, másoknak a példát. És ha nem futok, haszontalan, léha embernek érzem magam. Észosztó inaktívnak. A régi szép időket emlegető kikopottnak. És ha hosszútávon nem futnék (mármint kihagynék akár éveket), akkor bizonyosan azt érezném, hogy értéktelen vagyok. 

Érdekes mi, hogy egy látszólag értelmetlen tevékenységgel teremtünk értéket. Milyen értéket? Pusztán egy ártatlan tevékenységgel, nem tenyérbemászó, rékényszerítő módon jobbá teszünk életeket. Példa által. Tiszta sikerek, eredmények által. Mindez továbbadható. A példád másokat is mozgásra késztethet, s így a jobb lelki-testi közérzet egyik elősegítője lehetsz. Nincs benne haszonérdek. Kézzelfoghatóan értékes és maradandó, amit alkotunk - úgy hiszem. Bár ez nem hitkérdés, hanem tény: nézz körül.

De a sérülés amennyire hátrány, annyira előny is: egyfelől legális lustálkodás (és egyenes út a plusz kilók felé), másfelől tanítójellegű. Végletességünk és nádszál-jellegünk bizonyítéka. Rohasztott a lellkiismeretfurdalás. A kimaradt edzések felbecsülhetetlenek, minden másra ott a… Persze ez az egész egy faszság, csak akkor nem realizálja az ember. Nincs kihagyhatatlan edzés, sem verseny. Amikor kihagyod, amikor nem vagy ott: rossz érzés, másnapra ez elillan. Na és ha nem voltam ott? 

Néha jó elkényelmesedni, legitim módon takarékra rakni magunkat, növeszteni az úszógumikat, a futópálya felé se nézni. A test és az elme kiköveteli, a kiégést és a krónikus sérüléseket elkerülendő. Adjátok meg a császárnak, ami a császáré!

MIÉRT TÖRTÉNT MINDEZ? (VERSENYBESZÁMOLÓ)

Történt, hogy a húzós idény után Balázska úgy gondolta, hogy már október közepétől érdemes lenne alapozni. Semmi pihenő, kihagyás, regeneráció, feltöltődés. Az edzés az új pihenés. Neki a szezonnak (keverem a szezont a faszommal), neki a télnek, fussam már meg egyszer rendesen a Spártai Százast. Vagy rendetlenül, de fussam meg. Aztán végre 5 év után fussak már egy erős maratont, 2:45-ön belül. (PB 2:47:47). Tavasszal már ultra kezdődik, így késő télen van egyedül esélyem erre.

Mindehhez hozzájött, hogy Bérces Edit augusztusban megkérdezte nincs-e kedvem Kínában futni 50 vagy 100 kilométert október végén. Vuhan mellett rendeznek egy versenyt, a szokásos kínai túlbiztosítással, felhajtással, odafigyeléssel. Futni akkortájt már nem lesz kedvem, de Kínához igen, többször jártam ott, de augusztusban vagányul rámondtam, mit törődöm akkor, hogy mi lesz majd októberben, és egy óvatos 50-t vállaltam. (Fanyalgók kórusa: Azért minek utazik egy napot oda és vissza?)

A felkészülés elejét jelentette ez a kínai 50 km, de a távlati terv egy maraton volt január első hétvégéjén, szintén Kínában. Oka: időnkénti ázsiai túrák régi sajtófotós, fotográfus barátokkal a múltból. Ha ott leszek, kössem már össze egy futással, Xiamenben pedig épp rendeztek egy maratont.

Így nézett ki a háromhónapos szendvics: 50 km Vuhanban - Spártai100 Budapest - maraton Xiamenben.

Az étlapról az asztalomra viszont már egy olyan szenya került, aminek a közepén egy kiadós Achilles-gyulladás volt. De ne rohanjunk előre, mert abból lesz a szakadás.

VUHAN 50 

img_8390.jpgOktóber közepére annyira sűrű lett az élet, hogy legszívesebben el se mentem volna az 50 km-re. A legrosszabbkor jött minden tekintetben. De kimondott szónak szolgája, kimondatlannak ura vagy. Vuhanba testi, szellemi mélyponttal érkeztem, lelkileg kifacsarva. A repülőn és az első napon pszichoszomatikus tünetek (hasgörcs, hányás) - megintcsak a stressz. Átállni a 7 órás eltolódásra nem igazán tudtam. Délután álomkór, éjjel nem tudtam aludni. Nagy zűr Kis Kínában.

A szokásos figyelmes, szabályozott kínai szervezés és szervezettség. A legjobb szó talán a shadowing - udvariasan, de határozottan figyelnek, ügyelnek, felügyelnek. Edit is sokat segített, intézett mindent helyettünk, hogy nekünk - micsoda luxus - csak a futással kelljen foglalkozni. Napsütés, ideális környezet, pályaszállás egy love parkban, amolyan kéjlak-hotel, pöpec konténerapartmanok.

img_8288x.jpg

Janiékkal sok hosszú beszélgetés, rengeteg anekdota, módszer, hasznos információ - élő legenda testközelben.

img_8316_1.jpg

IAU bronz címkés, pénzdíjas. 50 km-en kb 120, 100km távon kb 220 futó, fele kínai, másik fele külföldi, jópár levitézlett műkedvelő mint én, és a tegnapi / mai elit. A litván Szorokint (Spartathlon-győztes 2017-ben), a holland Lantinkot (UB- és Berlin160 győztes), meg az olasz Calcaterrát láttam, és még sok szökkenőlábú ázsiait. Bogár Jani és párja, Ildi is rajthoz állt - ők 100 kilométeren. Ultrás világ ez is, de nem a hosszú ultrások világa. Sokkal inkább kompetitívebb, kevésbé családias, közelebb van a klasszik versenysporthoz, eléggé komolyan veszik magukat és a feladatot, amit nem cikizésből mondok, csak megállapításként.

img_8321.jpg

A rajt Vuhan közeléből, Xianning belvárosából indult. Vuhan "mély-Kína" egyik jelentős városa. Ez is egy a sok 5-10 milliós lakosú kínai város közül, amikről nekünk fogalmunk sincs.

img_8387.jpg

Gyakran járok Kínába, mindig letaglóz és lenyűgőz, de amit nem tudok megszokni, és riaszt, az a vertikális terjeszkedés. Horizontálisan hatalmas Kína, de a vertikális architektúra egyszerűen lélekölő, drabális és parasztbarokkos, nyomasztó: az ötvenemeletes házak fürtjei, számomra élhetetlen életperspektívát kínálnak. Megszokhatatlan.

img_8323.jpg

A célig végig - nem túlzok - rendőrök, katonál vagy önkéntesek álltak, hogy ne térjünk le az amúgy 2x2 sávos, leállósávos, hermetikusan lezárt autópályáról. El tudjuk ezt Magyarországon képzelni? Hát itt még az sincs, hogy egy autópáyaszakasz-átadás előtt figyelmességből és PR-célokból bringás vagy futós eseményt szervezzenek a tüköraszfaltra.

img_8291_1.jpg

A hőmérséklet meglepett mindenkit, borult eget, 15-18 fokot mondtak és szemerkélő esőt, ehhez képest a rajtnál már 20 fok, aztán napsütés és 26 fok végig. 25 km-ig ment minden terv szerint, szép idényvégi tempóban mentem (kb 4:35-ös), frissítettem rendesen (sosem leszel frissebb). Ingerszegény környezet, meglepően jellegtelen kínai tájkép, néha kivezénylett drukkolók, ronda falvacskák. Alap frissítőpontok, hülyebiztos útjelzés, hullámzó pálya

kepernyofoto_2019-01-14_9_56_38.png

A szinteket nem vettem komolyan a versenyértekezleten, de élőben ez marha macerás volt, és azt éreztem, hogy sokkal többet emelkedik, mint egyenes vagy lejtős. 25 km felé igyekezve érzetre felszökött a pulzusom, adatra nem, majd kiszikkadtam, borzalmasan szomjas voltam, inni kezdtem mégis vattát köptem, olyan volt mintha robbanós/pattogós cukor lenne a belső ínyem alatt. Nyelni nehezen ment, a pontokon nyakló nélkül ittamvizet és izót (1-1.5 liter), jegeltem. Só és kaja nem volt, csak uborka és paradicsom, meg valami ismeretlen szelet. Kóla sem. Felpuffadt a gyomrom, mint akibe erőszakosan töltik a vizet, nem volt só, ami megkösse.

img_8355.jpg

A tempóm hanyatlott, ezzel parallel a pszichológiailag is megtörtem (tényleg mi a fasznak utaztam ennyit egy 50 kilis versenyért, ami földbe áll), mentálian annyit tudtam tenni, hogy oké, akkor vánszorogjunk, hordjuk ki lábon, de volt, hogy 5 percet ültem (!) a járdán, mert nem bírtam futni a vizes puffadás miatt. Volt, hogy már a garatomban volt a víz, annyira tele voltam, de hányni nem kellett a hányinger ellenére sem, néha valami keserűt (epe? alien?) öklendeztem fel. Rohadt meleg lett, futás-séta-futás, a pontokon hosszas depózás. Siralomvölgy. 4 óra 46 perces ötven kilométer. A komolytalanul futott OB-ezüstöm 2014-ből 3 óra 41 percesből jött össze.

img_8328.jpg

Van ilyen, hogy nem jön össze semmi. Szégyelltem magam, és rosszkedvem volt. A célban nagy jégtömbökön lehetett feküdni, lábat lógatni, voltak nyújtóemberek, ez mind fasza volt, amúgyis hullaprofi szervezés (legalábbis nem takarékoskodtak a tacepaókkal és emberekkel, mindkettőből van bőven Kínában. Még élő tévéközvetítés volt a Kínai 5-ös csatornán helikopterrel, motoros operatőrökkel.

img_8352.jpg

Mire lefürödtem, semmi bajom nem volt, nem is éreztem szinte, hogy futottam. A jeges kád sokat használt. Másnap átmozgattam reggel, akkor merev voltam, mégis jólesett, de a pulzusom 20 perc után felszökött. Klasszikus kifingós testjelzések.  

img_8333.jpg

Motivációm a Spártai Százasra megtört, ambivalens voltam: hogy lesz ebből 4:45-ös átlagtempó 100km-en? Oké hidegebb lesz, rekortán, de akkor sem. Nincs meg a kellő edzéskilométerem és a kedvem ehhez. Ugyanúgy nem láttam, hogy lesz ebből 3:45-ben futott maraton január első hétvégéjén. Általános idényvégi fáradtság (1100 versenykilométerem volt!), vagy csak most ennyi jön már ki belőlem élettanilag?

Igazából mindegy volt, mert jött az Achilles-ügy. A Spártai Százasra kibicegtem szurkolni. A január eleji maratont pedig elengedtem: ha képes leszek mozogni, lekocogom, ha nem, csak megnézem pályaszélről.

XIAMEN 42

Azt kell mondanom, hogy Xiamen az egyik legkellemesebb nagyváros Kínában. A reggelek azért itt is szürkések, a szokásos szmogos-felhős, de az éghajlat mediterrán, van friss tengeri levegő, mindenütt zöld, és némi emberi lépték is felfedezhető az építészetben. Vannak szobrok (még a koppenhágai sellőszobor másolata is), bringautak, parkok.

img_9296x.jpg

A Xiamen Maraton vonalvezetése festői, végig egy tengerparti úton halad a centrumig - szépséghibája, hogy 21 oda, és ugyanez vissza. A fordító a kínai kommunista párt székházánál van, a vörösszőnyeges lépcsőknél.

kepernyofoto_2019-01-14_9_54_43.png

A szervezők világrekordnak számító pénzdíjakat osztanak, egymillió amerikai dollár az összjutalom. Ha jobb a formám, rámentem volna, hisz ismertek.

Az igazi rekord azonban az, hogy ez a világ legnépesebb versenye, ezt én egyáltalán nem tudtam. Azt hittem New York vagy Berlin. 2010-ben több mint 50 ezer, 2013-ban 73 ezer résztvevő, idén meg még ennél is több. Pedig csak 16 éves a verseny. Gold Label Road Race besorolású, ebbe a kategóriába tartozik például a nagy események közül a bostoni, párizsi, berlini, római, londoni maraton. Idén etiópok dominálták a versenyt: a férfiaknál Dejene Debela (2:09:26), a nőknél Medina Deme Armino (2:27:25) nyert. Józsa Gabi 1-20-ban végzett, bravó! A reggeli előtt a hoteljukba keveredtem, itt készült ez az örökérvényű kép, amiről majd bekamuzom az unokáimnak az élversenyzői mivoltomat.

49426944_10215761780391573_4721640372365688832_o.jpg

A maraton expo is egy hatalmas csarnokban volt (ahol másnap a rajtközpont, ruhatár - el lehet képzelni a méretet 80 ezer emberre). Alig ismertem sportmárkákat - Ázsia ezen részén teljesen más cégek a piacvezetők. CapGlobal, Kinetic, RunTiger, keepRunning - ismerős?! Láttam pórázon vezetett gyereket is.

img_9493.jpg

Meg régi rajtpisztolyokat és hangulatos régi versenyfotókat.

Még szentély is volt az expón.

img_9501.jpg

Ami lehengerlő volt, és két órát elbindzsiztem a standoknál emiatt, az az éremgyártók jelenléte. Ennyi színes-szagos-méretes érmevariánst el sem tudtam képzelni: bármit kitalálhat egy szervező, legyártják. Pörgők, forgók, fejnagyságúak, zenélők, csilingelők, kacifántos formájúak, bármi.

Sárgák közt egy európai, hogy József Attilát parafrazeáljam, úrként kezeltek, teáztattak és prospektusokat nyomtak a kezembe, rendeljük tőlük nagy tételben. 

Mutatok egy szép válogatást.

img_9479.jpg

img_9476.jpg

img_9470.jpg

img_9438.jpg 

img_9466.jpg

img_9436.jpg

Rajt előtt körbenéztem. 

img_9648x.jpg

Ameddig a szem ellát ember, a rajthullámokban folyamatosan guggolva, joggolva melegítő futók. Mintha a '90-es évek Nap Tv-s futásain volnék, ezek a rutinok onnan voltak ismerősek. Már csak Havas Henrik hiányzott Forró Tamással, akik fehér pamut pólót adtak át a résztvevőknek.

Kedvencem ez a kínai közékori Transformers...

img_9577.jpg

és ez a Tarantino-hős volt:

img_9580.jpg

Felcsendült a kínai himnusz, és start.

A maraton útvonalán meglepően sok szurkoló (nem kivezénylettek, hanem várolakók, akiknek tucat ismerőse szaladgált a pályán), meglepően sok, már-már abszurd mennyiségű itatópont (2-3 kilométerenként) pontos távolságmegadással.

img_9582.jpg

És a legelképesztőbb: a szintén 2-3 kilinként felállt jégspray-s orvosi egységek, akiknél már az első félórától kezdve megálltak sok futó "kezeltetni" a lábát. Látták a tévében, vagy fociközvetítésben, vagy miért is? Az olyan sportolós?

img_9620.jpg

Stilizált futóverseny-szoborcsoport is volt, vagy 1 kilométeren át. Hiteles ábrázálos, de volt benne valami pompeii lávamaradványos-zombis érzet is. Lány, úttörő, kerekesszékes, öregasszony, férfi - itt mindenki fut és szurkol.

A lábam a verseny előtti napokig sajgott, érzékeny volt. Rengeteget hengereztem, nyújtottam, szaunáztam. Véleményes volt, hogy egyáltalán végigbírja-e, hogy reagál 42 km-re úgy, hogy öt-hat hete semmit nem futottam. Érdekes módon a versenyt elbírta pici bejelzésekkel, és utána pár nap alatt felszívódott a gyulladás. Ha azt írom, hogy konzervatívan kezdtem, akkor tódítok. Gyakorlatilag csigafutás. Az emelkedőket megsétáltam. Ha egy picit sajgott az Achillesem, sétára váltottam.

Volt időm fotózni, nézni egy teljesen más futóvilágot ezen a szubkultúrán belül. Minden megerőltetés nélkül telt el 4 óra 39 perc. Nagyon rég futottam a mezőny végén - persze közel sem a végén voltam, mert mögöttem még két órával később is jöttek be futók. Ő a záróbusz.

img_9605.jpg

Ami megsüvegelendő: a célbaérkezzők becsülettel lenyújtottak. Az érmet egy zacskóban adták át.

A hatalmas expóterületen a shadowing szigora érvényesült. A jeges kádas jegelés itt is csodálatos élmény volt.


A RETTENETES 2.

Hazatértem után leszegett fejjel edzésbe álltam. Ha külföldre utaztam, még a városokat is futva néztem meg. Fokozatosan 70-110 kilis heteim lettek.  

Amikor már kezdtem kambekkelni, már újra formába lendültem volna, mint Maradona 1994-ben, akkor hogy az egész miskulanciát tetézzem, immár Achilles-gyógyultan egy gecinagyot estem a bringával. A Bodri Trail előtt 2 nappal egy cipőbemutatón voltam (nem kaptam szponzorcipőt, nyugi). Fedje jótékony homály, hogy hol miért és minek, vagy ahogy az amerikai hadseregben mondják DADT, azaz

Don't Ask, Don't Tell

Volt ezen a bemutatón némi catering. Pár futóismerőssel beszélve eszegettem (nem eleget, mert annál többet) iszogattam, és spiccesen hazaindulva egy véleményes forgalmi helyzetben (három autó három irányból) beletapostam a pedálba, hogy kihúzzam magam a csávából, mire a hátsó kerék kipörgött, kifarolt, én meg a földre. A bal kezemmel tompítottam az esést, de a bordám kegyetlenül odavertem, ahogy a könyököm és a csuklóm, kiszakadt a bringás kabát, alatta a pulcsi, és még egy véres seb is keletkezett, ekkora volt a súrlódás. Mindehhez úgy meghúzódott a rántástól a vállam, hogy három hétig meg kellett kérnem valakit, hogy segítsen le-föl öltözni. Erősítésről szó nem lehetett, egy kupakot nem tudtam becsavarni egy pillepalackra. Függve lógni nem tudtam egy hónapig. A Bodrira felkötött karral kellett volna mennem, így lemondtam a terepfutás rázkódásáról. Érdekes módon pályán jobb volt, még futás közben "esett a legjobban" ez a sajgó váll. 

A RETTENTHETETLEN

Szóval jól kibasztam magammal minden értelemben. És a mélység után most várom, hogy magasság jöjjön, vagy legalább sekély kéj.

Kábé mostanra találtam magamra, javult meg 90%-osra a vállam (meg tudom nagy nehezen vakarni a hátam közepét), olajozottan működik az Achilles, és visszaállt a súlyom és tempóm is. 

És kihúztak egyenesen a Spartathlon lottón utolsó magyarként.

kepernyofoto_2019-03-21_12_50_32.png

Hét év alatt eddig egyszer sorsoltak ki direktbe, 4x a várólistáról kerültem be, 2017-ben pedig az ULTRA miatt meghívtak. Tuti fixre vettem, hogy idén kimarad, 58 hazai nevező volt, ebből tucat fix kvótás.

Egyenesbe állt minden. Lett kedvem szaladni, ahogy Erdélyben mondják; mert a fut, futás szót nem ildomos  a bilingvális környezetben használni, lévén románul a baszni, baszás = fute. És megjött a kedvem rajthoz állni a sok kihagyott, felkínált, szájhúzással, hezitálással elszabolt verseny után. Elsőként a szokásos terhelésélettani felmérés jön (nekem az igazi verseny évről évre az órával, hogy meddig bírom, mikor ájulok le a padról), majd a Vivicitta félmaratonja, rá egy hétre pedig a japán Cseresznyefutás, a Sakura Michi. Utóbbira úgy készülök, ahogy bármelyik ultrára: sehogy. Nem gondolom, hogy lehet, illetve ha lehet is, nekem nem fér bele a készülés 150 km / hét. Fejben kell ott lenni mindig, és én ott voltam, vagyok, leszek, bár ez a sorminta már Leninre sem él. Utána pedig minden hétvégén valami, amiről majd érdemes lesz írnom: babatávok és ultrák. Izgalmas 2 hónap lesz.

Köszönet: Márkus Öcsi, Wei Xiang (Wink), Bérces Edit

A bejegyzés trackback címe:

https://nemaze.blog.hu/api/trackback/id/tr7714561342

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

emoss 2019.03.27. 09:21:47

FB után itt is: végre! Nagyon vártam már a folytatást! Gratula az eddigiekhez - főképp az átvészelt hónapokért - és hátszelet az idei szezonra! ;)

nezumi 2019.03.27. 10:08:09

Fáradásos törés a csípőcsont belső részén 16 januárjában, azt hitem, soha, soha nem futhatok többet... másodszor olvasom végig, nemtom, azt is ennyire megérinti, aki nem volt még hossan sérült...
Én a moove-gyógytorna mellett az önkénteskedéssel rángattam ki magamat a futáshiányos depresszióból. Meg futótársakkal :) és az a helyzet, hogy akárhogy igyekszem, nem leszek jobb, mint a törés előtt... nagyon drukkolok, hogy neked legyen jobb.
Persze ettől még futok, most a BSZM-et fejeztem éppen be, de minden felkészülés alatt előjön valami, ami a törés környéki izmokkal kapcsolatos. Várom a folytatást, hajrá!

Zsalapa 2019.03.27. 10:10:19

Most kaptam választ (a fel sem tett kérdésemre) a Kis-Duna Maraton "hiányos" rajtlistáját illetően. :)
Mindenesetre akkor egy elcsépelt buzdítással: Fel! Támadunk!