Régóta hallgatom Annett és Herbert ajánlgatását. Ők az ULTRA dokumentumfilm német szála az életemben: régi harcostársak, akik időről időre bedobták ugyanazt a nevet. TorTour der Ruhr (TTdR). A „tortúra” és a Ruhr összecsúsztatása. Rímel is, fáj is.

Egy verseny, amit csak kétévente rendeznek meg, sajátos ritmusban, mint az Olympian Race-t (Nemea-Olümpia 180km terepverseny). Mindig mondogatták: „ezt egyszer meg kell csinálnod.” Én pedig mindig lemaradtam róla. Hol a nevezésről, hol egyszerűen elfelejtettem az egészet, mire észbe kaptam, már le/betelt.

A tizedik rendezés következett. Természetesen idén is lemaradtam a nevezésről.

Az ultra egyik alapélménye számomra amúgy is az, hogy az ember évekig készül fejben valamire, aztán végül improvizatív módon alakulnak a dolgok.

Become a member!  

 

2025 telén írtam a főszervezőnek, Jensnek, hátha van bármi lehetőség. Udvarias, németesen korrekt válasz érkezett: nincs. Teltház. Hosszú várólista. Persze bármi történhet. Jens teljesített Spartathlont, és kísért is ott több németet.

Feleségével szervezi két évtizede a TorTour-t.

A TTdR nem klasszikus publikus futóverseny, hanem baráti futás. Egy zártkörű futóközösség rendezvénye. Ahogy eddig is, most is meghívásos rendszerben működött.

Ahogy a leírásban is szerepel: „ez nem nyilvános esemény, hanem egy barátok számára szervezett privát futás, amelyhez egy korábbi résztvevő meghívása vagy ajánlása szükséges”, netán a főszervező meghívása.

Sőt még ajánlással együtt is felelősséggel kell gondolkodni a választott távban. Aki a 100 kilométeres távra akar jönni, annak már illik rendelkeznie 50 kilométeres eredményekkel. A 100 mérföldhöz 100 kilométeres tapasztalat kell. A 230 kilométerhez pedig 24 órás versenyek.

Azt is deklarálják, hogy egy gyors maraton vagy akár egy erős német 100 kilométeres körpályása eredmény önmagában nem mérce erre a versenyre. Egyszerűen azért, mert ez időben nagyjából háromszor olyan hosszú terhelés, mint egy száz kilométeres futás.

Aztán március 30-án jött az üzenet: felszabadult egy hely.

Ilyenkor az ember természetesen rögtön elkezd a „fokozatosság” és „tudatosság” fontosságáról beszélni - idézőjelben. Miközben tudja, hogy a TTdR 1 hónappal van az UB után. Ráfordulni így nem az optimális regenerációs modell része. De az ultrában az optimális modellek általában ott halnak meg, ahol a vágy elkezdődik.

Nyilván igent mondtam. Németország leghosszabb non-stop A-B versenye ez. Ez az egyetlen német kvalifikációs verseny a Badwater számára.

A SZABÁLYZAT

Aki végigböngészi a szabályzatot, elég vicces dolgokat talál benne. Ez tényleg futókkal, futókról, futóknak szóló verseny.

A célba érőknek jár egy TorTour de Ruhr feliratú övcsat, ami a szervezők szerint „a német ultrasport szent grálja”, egy elég súlyos érme, meg természetesen a repohár.

Amúgy ki a bánat hord övcsatot Jockey Ewingon kívül? A korinthoszit és más versenyen kapottat sem raktam föl még sehova.

A szabályzat külön jelzi azt is, hogy a frissítőpontokon nincsenek poharak, ezért a rajtcsomagban van puhapohár (lágy lombik, ahogy egyszer magyarul olvastam).

Viccesek a side eventek, a betétszámok, amik még népesebbek, mint a 230 km, érthetően.

Rendeznek 100 mérföldes versenyt, emellett van az úgynevezett Bambini Lauf, ami „csak” 100 kilométer. Babatáv. Ezt egyébként nemcsak futva lehet teljesíteni, hanem túrázva vagy akár rollerrel is, hiszen brinagúton haladunk.

Az összes távon együtt körülbelül 300 résztvevő indulhat. Itt kilométerdíj van. A nevezési díj annyi euró, ahány kilométer a táv: a 230 kilométeres 230 euró, a 100 mérföldes 160 euró, a 100 kilométeres pedig 100 euró.

Van egy külön rész arról is, hogy nincsenek „fura szabályok”, amelyeket gyakorlattalan bürokraták találtak volna ki. És innen kezdődik az igazi szabálykönyvi abszurd. Nyugodtan vihetsz magaddal zenét, kutyát, babakocsit, túrabotot, hágóvasat, túravezetőt vagy „bármilyen más bohócot”. Ha lámpát vagy majmot viszel a válladon, az is teljesen rendben van.

Ételt és italt bárhol beszerezhetsz, viszont a szemetelés és a nyilvános vizelés a frissítőpontok 500 méteres körzetében, illetve lakott területen tilos.

És a legjobb: valahol eldugva, kisbetűs német szövegben szerepel egy szabály, hogy ha a rajtnál nem adsz le jótékony célra egy borítékban valamennyi pénzt - minimum öt eurót -, akkor kapsz egy rohadt nagy szamaras süveget, és azt kell cipelned magaddal. Mert akkor te leszel a verseny szamara.

Van a kiírásban egy nagyon korrekt, már-már kockásfüzet-szagú rész a nevezési díjról is. A versenyszervezők ugye rendszeresen bosszankodnak azon, amikor valaki ír nekik egy levelet, hogy „kiszámoltam, és nem értem, miért kerül ennyibe a nevezés”. A TorTour de Ruhr szervezői erre fogták magukat, és konkrétan leírták, hogyan jön ki a 230 eurós nevezési díj

Egy 230 kilométeres pont–pont útvonal - szemben egy körpályás versennyel - jelentős beruházást igényel szállításban, logisztikában, rajt- és célterületben, illetve a frissítőállomások bérlésében.

Azt is leírják, hogy körülbelül 120 önkéntes és 10 hardcore stábtag dolgozik a pályán, akik akár 48 órán át szolgálatban vannak, és akiket el kell szállásolni, etetni. 2026-ban pedig külön plusz egészségügyi és szállítási személyzetet kellett bevonniuk.

A csatok, érmek és egyéb tárgyak ára a covid óta 50–100 százalékkal emelkedett. A versenycsomag „zsúfolásig tele van”, és nekik fontos a virágokkal, dobogóval, közös összejövetelekkel járó díjátadó is.

És ezt tényleg deklarálják, mindenféle mismásolás nélkül. Hogy ők egy olyan versenyt szeretnének szervezni, amely fedezi a költségeit, és amiről úgy gondolják, hogy mindenkinek megfelelő.

Ez az őszinteség egyébként tényleg elég szimpatikus.

Van egy külön merchandising részlegük is, amit ők „pózolós cuccoknak” neveznek. Gyakorlatilag mindent be lehet szerezni: kabátokat, sálakat, pólókat, különféle mütyüröket, amelyek mutatják, hogy te ennek a versenynek vagy a futója, vagy a kísérője voltál.

A szabályzat még azt is külön hangsúlyozza, hogy ha a csapat hibázik, bárhol kizárhatnak a versenyből -akár a végén is. Egyrészt természetvédelmi bírságokat kockáztatnak, másrészt a saját hírnevüket féltik.

Például szigorúan tilos autóval behajtani a cél közelébe. A cél ugyanis a Rheinorange installációnál van, ami egy hosszú gát végén áll. Már odajutni sem egyszerű: egy ipartelepen keresztül kell odafutni, az autóparkoló pedig legalább két kilométerre van a céltól.

Tehát nem elég, hogy 230 kilométer után befutsz oda vagy odavánszorogsz, hanem utána még ugyanennyit ki is kell sétálnod. Nem visznek ki autóval. És ha a kísérőd rendes akar lenni, előreszalad az autóért, akkor is még 2-2.5 km séta vár rád.

El lehet képzelni, hogy ilyen állapotban egy futó esetleg követeli, hogy jöjjenek be érte autóval. De akkor egyszerűen kizárják.

A célban egyébként nincs zuhanyzó, nincs orvosi ellátás, semmi.

A PÁLYA

37 óra a szintidő. Szombat reggel nyolctól vasárnap este kilencig kell beérni. És tényleg: vasárnap este tíztől már kezdődik is Duisburgban egy hotelban az evés-ivászat, fél órával később pedig az éremátadás. Olyan ez, mintha a Spartathlon este hétkori befejezése után már aznap este lemenne a spártai díszvacsora, meg az éremátadó és a táncest.

A Ruhr folyó forrásától kellett lefutni Duisburgig. Már maga az ötlet is szép. Ruhr-vidék legmélyebb Sauerland régiójából indul: Winterberg mellett egy konkrét kis csordogáló forrásból, szinte jelentéktelen vízérből, ahonnan évszázadok alatt kinőtt Németország egyik legfontosabb folyója.

Ilyen télen:

Ez az egyre növekvő víz aztán végigkanyarog a Ruhr-vidéken, Európa egyik legiparosodottabb térségén: Dortmund, Bochum, Essen, Oberhausen, Duisburg - városnevek, amelyek egyszerre jelentenek focit, acélt, bányákat és valami sajátos német melankóliát. Gyakorlatilag a Bundesliga fele ott koncentrálódik.

A honlap külön kiemeli: felejtsd el a szürke, koszos, mocskos vagy unalmas dolgokat, amiket a Ruhr-vidékre ráaggattak, mert ez itt zöld és buja - legalábbis a Ruhr folyó és a Ruhr-völgyi kerékpárút mentén.

A cél Duisburgban van, a Rheinorange nevű monumentális installációnál. Egy pengefal-szerű 25x7x1m installáció. Mintha az Űrodüsszeia monolitját látnánk csak rikító narancssárgában. Egyszerre tűnik ipari objektumnak és posztapokaliptikus jelképnek.

Állítólag a hajóskapitányok tájékozódását segíti a Rajna és a Ruhr találkozásánál (a Rajna 780. folyamkilométerénél), meg a közeli híd miatt is fontos vizuális pont. De amikor az ember kétszáz kilométer után közeledik felé, inkább úgy néz ki, mint valami vidám végítéletszerű obeliszk.

A pálya kisebb része ösvényeken, nagyobb része a Ruhr Radwegen vezet, a Ruhr menti bicikliúton: kiépített aszfalt, erdei utak, kisebb városokon átvezető szakaszok.

Papíron ez egy szimpla verseny. A szintprofil alapján szinte végig lejt. Hiszen folyó mentén, folyás iránnyal párhuzamosan futsz lefelé.

Tengerszint felett 677 méterről indulunk, és 230 km alatt 21 méterig kell lecsorogni. Az ember ránéz a szintprofilra, hát ezt csak „le kell gurítani”.

Az ultra egyik nagy hazugsága, amikor egy versenyre azt mondják: „ez gyors”. 230 kilométernél nincs gyors. Csak különböző típusú szenvelgés van.

És közben nem arról van szó, hogy spártai körülmények lennének. Épp ellenkezőleg. A német ultrák ellátása gazdag. Aki futott már például a 100 mérföldes Berlini Fal Futáson, a Berliner Mauerweglauf versenyen, az tudja ezt.

Minden checkpoint olyan, mintha egy kis falusi ünnepség és egy biobolt szerelemgyereke lenne. Többféle alkoholmentes sör, üdítők, vegán opciók tömege, házi sütik, gyümölcsök, zöldségek, minden gondosan kitálalva. A meleg ételes pontokon krumplipüré, rizs, tészta, különféle szószokkal és feltétekkel.

Akkor egy kis kajapont galéria:

Nyolc checkpoint van összesen, ebből kettő melegételes, nagyjából 25–30 kilométerenként. Nincs hova „beesni.

A CSAPAT

Pont emiatt kötelező a kísérés. Csakhogy a kísérőautóval sem tudsz igazán hatékonyan találkozni. Egyrészt fizikailag nehéz: erdei szakaszok, mezők közötti bringautak, lezárt részek, ahová autó nem hajthat be.

Másrészt maga a szabályzat is próbálja kordában tartani a káoszt. Teljesen érthetően kérik, hogy egy-egy kisvárost ne árasszon el 120 kísérőautó. Nem lehet mindenhol megállni, parkolni, odarohanni. Sokszor másfél-kétóráig nem találkozol a saját embereddel.

A TorTour de Ruhr biztonsági koncepciója és szellemisége a kezdetektől az, hogy a futók hozzák a saját csapatukat, és csapatként menjenek végig a pályán. Ahogy írják: „Ha ez nem felel meg neked, akkor máshol kell keresned a boldogságodat.” A szervezők külön jelzik, hogy kis csapatként működnek, ezért van szükség kísérőkre is.

Persze vihetsz hátizsákot emellett, de én azt max a kéktúrára veszem fel, nekem nem hiányzik.

Kísérni lehet biciklivel vagy autóval is. Annett és Herbert az autós megoldást választották. Már négyszer voltak ezen a versenyen kísérni.

Legutóbb a szintén 2012-es, kánikulai Spartathlon győztesét, Stu Thomsot kísérték, aki azóta már jócskán megkopott fényű futó. Vele korábban interjúztam is itt a blogon, vissza lehet keresni. Akkor egy rendkívül esős, szeles, hideg verseny volt, szóval ők nagyon jól ismerik a pályát.

Csak annyit kértek, hogy röviden írjam le, mit szeretnék mindenképpen a kocsiban, a többit majd beszerzik útközben.

Én a „travel light” elvet követve tényleg nagyon kevés dolgot kértem: egy kis kólát, egy kis tonikot, gumicukrot, chipset, olívaolajat, főtt rizst, főtt krumplit és gyakorlatilag ennyi. Illetve elvittem magammal jó pár lejárat előtt álló zselét is, hogy majd most elhasználom őket.

Természetesen ilyenkor a profik, szakértők, futótársak és egyéb nagy okosok rögtön megmondhatják, hogy Jézusom, ilyet nem csinálunk, csak kipróbált termékkel megyünk, meg mi az, hogy keverni. Én ezekre őszintén szólva eléggé szarok, mert amikor egyfélevel megyek, vagy zselé nélkül, mindig fosok.

A szabályzat külön hangsúlyozza, hogy a csapatok jelenléte nem jogosít fel „vadnyugati akciókra”. A közlekedési szabályok mindig érvényesek. A németek erre nagyon érzékenyek. Benzinkúthoz nem lehet csak úgy beállni, ingatlanbejáró elé sem, és a bicikliúton mindig jobbra kell tartani.

Ezt én rengetegszer elfelejtettem. Hol az árnyékot kerestem, hol a rövidebb ívet. És kegyetlenül lecsengettek vagy leordítottak, ha rossz oldalon futottam. Volt olyan is, hogy egy szembejövő futó -miközben én már 28 órája futottam -kikérte magának, hogy miért nem a megfelelő oldalon megyek, és miért neki kell kikerülnie.

Sőt, ha túl gyors vagy és korábban érkezel meg egy pontra, akkor könnyen lehet, hogy még nincs nyitva. A szabályzat konkrétan írja: nem a futók tempójához nyitnak, hanem az előre meghatározott menetrend szerint.

Szóval nincs stabil frissítésed és ritmusod. Kevés árnyék.

A VERSENY

Dortmundba repültem ki, ami ugye elsősorban a sárga-fekete Borussia Dortmundról híres. Sok mindent nem tudnék róla mondani, azon kívül, hogy ott van a Német Futball Múzeuma. Ennek örültem igazán, kicsit hasonló ahhoz, amikor Debrecenbe akarták költöztetni a Közlekedési Múzeumot. Tök jó, hogy nem minden Berlin- vagy München-központú.

És maga a múzeum tényleg szuper. Többszintes, simán el lehet benne tölteni négy-öt órát, én is annyit bolyongtam ott.

Mindenre kitérnek: hatalmas terem foglalkozik az 1954-es berni német–magyar 3–2-es világbajnoki döntővel, de az összes olyan VB-döntővel is, amelyben a németek szerepeltek.

Van külön emelet a német klubcsapatoknak, relikviákkal, videókkal, fotókkal, tárgyakkal, statisztikákkal, interaktív kiállítási elemekkel és immerzív, 360 fokos, sok kijelzős moziteremmel.

Aki arra jár, vagy csak emiatt kiutazna, szerintem nézze meg.

Innen kezdődött egy hosszú vonatozás és buszozás, mire eljutottam Winterbergbe, ami télen síközpont. Ez a házak elrendezésén és stílusán is látszik.

Gyorsan felkaptam a rajtcsomagot, benne a biztosítótűkkel, amelyek onnantól kezdve a verseny legnagyobb barátaivá váltak. Nemcsak a rajtszámomat tartották, hanem a vízhólyagok és vérhólyagok kiszúrására is szolgáltak.

A legviccesebb az egészben, hogy nincs chipes időmérés.

Elrajtoltatják reggel nyolckor a mezőnyt, és a németek láthatóan abban hisznek, hogy mindenki becsületesen, civilizáltan és kulturáltan fog végigmenni. Még a checkpointokon sem jegyzik nyilvánosan az időket. Lehet, hogy vannak limitidők, de ezek nincsenek kirakva.

A célban sincs chipszőnyeg. Van egy hölgy egy iPaddel, aki megnézi a beérkező futót, ránéz az órájára, és egyszerűen fölírja az érkezési időt.

Viszont gyakorlatilag egy órával a verseny lezárása után már teljes eredménylista van fenn a honlapon.

Már a rajtnál 25 fok volt az erdőben, árnyékban. Délutánra 33 fok lett, az aszfalt pedig simán visszavert 40–45 fokos meleget. Az egész kezdett emlékeztetni a Spartathlon legendás hőhullámos éveire, pl. a dreadful twelve-re, 2012-re, de az az UB-n is kemény volt.

Meg a szintén 2012-es UltraBalatonra. Arra az évre, amikor a brutális melegben végül Lubics Szilvia nyert abszolútban. Ott is a nők bírták jobban ezt az őrlő, lassú hőséget. Nem a tempó számított, hanem hogy ki tud kevésbé szétesni.

Az ember pólóján keményre szárad a só. Minden kidörzsölődik. A száj vattás lesz. A test elkezd „pörkölődni”. És hiába nem emelkedik sokat az út, ez a fajta monoton, forró, visszaverődő hőség lassan kifőzi a futóból az erőt.

Gyakran nagyon kellemes, szép helyeken vezetett az út. Minden nagyon „fertig” és „nett” volt, ahogy az élére vasalt német vidéken szokott lenni.

Meglepő volt például Raiffeisen-benzinkutakat látni, ez olyan, mintha az OTP-nek lennének saját benzinkútjai.

És végig ott volt mellettünk a Ruhr, az egyre terebélyesedő, egyre szélesebb folyó. Néha autópályák alatt mentünk át, néha vasúti síneken.

Többször kaptam piros lámpát vasúti átjáróknál - hiába, még pünkösdkor is dübörög a Deutsche Bahn.

Összekeveredtem Karl Huberttal, a huszonötszörös Spartathlon-teljesítővel, ő éppen valakit kísért.

És végig az útvonalon ott volt a kultúrának, a civilizáltságnak, az ízlésnek, a kedvességnek és a figyelmességnek egy olyan szintje, amit nagyon jó lenne eltanulni. Már csak abból is, hogy mennyi pad és pihenőhely van. Száz, kétszáz, ötszáz méterenként le lehet ülni valahová. Többnyire árnyékos, fák alá telepített padok biciklitámaszokkal.

Elképesztően sok ember bringázik. Oké, pünkösd volt, de tényleg mindenki mozgott, csinált valamit, fejlesztette magát, társaságok mentek együtt, jól érezték magukat. Hatalmas a bringakultúra. Voltak városok, ahol konkrétan csak biciklis szakáruházak működtek. Nem általános sportboltok, hanem teljesen kerékpárra szakosodott üzletek.

Az út mentén találtam egy templomot is, ami konkrétan a kerékpárosok temploma volt, a „Fahrradkirche”.

Kifejezetten biciklisek, túrázók és zarándokok fogadására gondoltak újra. Van benne nyitott pihenőtér, kerékpártároló, pumpa és szerszámok, e-bike töltési lehetőség, mosdó, meditációs és spirituális tér, és a templom napközben általában nyitva áll az arra járóknak.

Az egyik városka szélén egy „székgalériába” futottunk bele. Olyan volt, mint régen Budapesten a Cow Parade, csak itt nem teheneket, hanem székeket dekoráltak ki mindenféle ötletes módon.

• 
• 
• 

Közben családok álltak az út mentén, random frissítőpontokat üzemeltetve: hideg vízzel, slaggal, jéggel.

Aztán egy autópálya alatt fekete-fehér nagy poszterfotókra bukkantam. Keresés ellenére sem tudtam biztosan kideríteni, kik szerepelnek a hídpilléreken látható portrékon, illetve pontosan milyen művészeti vagy közösségi projekt részei. A helyszín itt található: É 51,45655°, K 7,95492°, akinek van tippje, mondja.

Volt olyan nagy checkpoint, ami konkrétan egy istállóban volt berendezve. A CP itt VP, azaz Verpflegungspunkt (ellátópont).

És volt még egy csomó emlékezetes kép az útvonalon. Reggelente a felszálló harmatpára elképesztő ködbe burkolta az egész tájat. Néha elsuhant felettünk egy zeppelin - tényleg egy valódi zeppelin! -, ami a Goodyear autógumit reklámozta.

Mindenütt ludak, gúnárok, libák és hattyúk voltak nagy csapatokban a bringaút melletti mezőkön, sokszor konkrétan magán a bringaúton is. Ott totyogtak a kis utódaikkal együtt, de egyébként teljesen békések voltak, nem támadtak rá az emberre.

Az emberek közben stégekről fürödtek, napoztak, izzadtak a hőségben, árnyékba húzódtak, miközben én futottam. Ez így május végén elég döbbenetes élmény volt.

A cél előtt pár kilométerrel pedig egy Jézusnak öltözött nő állt az út mellett egy táblával: „A vég már közel.”

Annett egyébként fizioterapeutaként dolgozik Potsdamban, régi ismerősöm, és szó nélkül, kérés nélkül elhozta az összes kis praktikus kütyüjét.

Többek között egy Bemer-féle mikroimpulzusos eszközt is, ami állítólag az izmokat stimulálja és a vérellátást serkenti. Néha ráfektetett, rám csavarta vagy rám rakta, és öt-tíz percig próbált vele valamennyi életet lehelni belém.

Nekem viszont visszatérő problémám az éjszaka. Pontosabban az a rettenetes álmosság, amit egyszerűen nem tudok megoldani. Se Red Bull, se kávé, semmi nem használ igazán.

Nem tudom, mit kezdjek ezzel. Lehet, hogy azért van így, mert már nem vagyok annyira motivált, és nem vonz eléggé az, hogy mondjuk öt órával hamarabb érjek célba. Mindenesetre alig emlékszem olyan ultrára, ahol ne lettem volna brutálisan álmos.

És ezt tényleg nem értem, mások hogyan oldják meg. Nekem talán ez az ultrafutás legnehezebb része.

Erre jön rá ez a teljesen kóválygó, szédült, zizi fáradtság, meg a folyamatosan elinduló fosási hullámok. Ha odafigyelek a kajára, akkor azért, ha nem figyelek oda, akkor azért. Most például tejet nem ittam, mégis folyamatosan fingtam és fostam.

Pedig ritkán frissítettem, és a zseléket sem úgy ettem, hogy egyszerre lenyeltem egy egész adagot, hanem belecsavartam a kulacsba, és fokozatosan ittam meg, mintha izóital lenne.

Lehet, hogy egyszerűen elkopott a szervezetem. Elkoptam én is. Nem tudom. Erről lejjebb.

Éjszaka közepén futok a kijelölt útvonalon egy hosszú városi főutcán. A két oldalon végeláthatatlan sorban állnak a kísérőautók. Arra gondoltam, nyilván ezen az úton kell továbbmenni. Mentem, mentem, mentem. 500 méter után kezdett gyanús lenni, hogy sehol egy futó, és a track sem egészen ezt mutatja. Visszafutottam. Persze, hogy ott kellett volna rögtön lekanyarodni, ahol a kocsisor kezdődött.

Odaszóltam két faszinak, akik ott álltak és drukkoltak nekem, amikor először elfutottam mellettük:

- De hát miért nem szóltatok, hogy rossz felé megyek?

Mire teljes természetességgel jött a válasz:

- Mert nem kérdezted.

Honnan tudjam, hogy rossz felé megyek, és meg kell kérdeznem, hogy rossz felé megyek-e?

Mindenesetre ez a válasz valahogy tökéletesen összefoglalta a német mentalitás egy szeletét. Nem akadályoztak, nem segítettek, nem avatkoztak be. Ott álltak, figyeltek, drukkoltak. Ha kérdezek, válaszolnak. Ha nem kérdezek, akkor nyilván tudom, mit csinálok. Legalábbis szerintük.

Aztán eljött a másnap dél. Herbertnek el kellett szaladnia a pályaudvarra, hogy felvegye a lányát, aki éppen akkor érkezett meg, és utána velük ment volna tovább valahová. Úgyhogy rám adták a futóhátizsákot, és közölték, hogy akkor most két órán keresztül egyedül futkorászhatok.

Herbert természetesen mindent lelkiismeretesen bepakolt. Vizes flaskák, gumicukor, zselék, minden a helyére került. Aztán megpróbálta még a hátizsák tetejére begyömöszölni a csipszes zacskót is.

Tudni kell, hogy ez egy apró futóhátizsák volt, inkább rövidebb versenyekre való, nem valami nagy űrtartalmú expedíciós zsák.

Herbert nyomta befelé a zacskót, az egészből egy hatalmas púp keletkezett a hátamon, majd komoly arccal megkérdezte:

- Kényelmes?

- Nem.

Erre ugyanazzal a komolysággal:

- Akkor mit csináljak?

- Hát... esetleg vedd ki.

Herbert végül fogta a csipszes zacskót, kibaszta a csomagtartóba, hatalmas nevetés tört ki. Az egész jelenet sokkal viccesebb volt annál, mint ahogy leírható.

Mindenki fáradt volt, mindenki próbált segíteni, mindenki együttműködött, és közben már senki nem működött teljesen normálisan. Fáradt emberek próbálnak logikus döntéseket hozni egy olyan helyzetben, ahol már régen nem a logika irányít.

Én még ennyire törődöttnek, kidörzsöltnek, megtörtnek nagyon régen éreztem magam. Vagy talán még soha.

A verseny után napokig szokatlanul erős fáradtság maradt bennem. Ólomsúlyú lábak, bedagadt lábfejek, bevizesedett szövetek. A célba érés után, az éremátadó ceremónián öt percet álltam, és már szédülni kezdtem. Le kellett ülnöm. Aztán lefeküdnöm. Feltettem a lábam egy székre. Minden mozdulat fájt.

Teljesen ki voltam.

De a legfurcsább a lábam állapota volt. Úgy nézett ki, mint egy hajléktalané, aki hosszú időt töltött az utcán. Felfekvések, kidörzsölődések, kisebesedett foltok mindenütt.

A zokni, ami egyébként egy jól tapadó, magas szárú, ötujjas, bevált darab, és direkt azért hordom, hogy ne karistoljam össze a bokámat, most konkrétan véres, kiütéses, felfekvéses mintázatot rajzolt a bőrömre. Mintha folyamatosan nyiszatolta volna. Az izzadtság és a só pedig még rásegített erre.

Ilyet én még nem láttam.

Volt olyan vízhólyag, amit a verseny közben kiszúrtam, majd ugyanott újranőtt! A jobb sarkamon kialakult egy különösen kellemetlen darab, ami folyamatosan nyomta a cipőt, a cipő pedig nyomta vissza a hólyagot.

A verseny végére már teljesen ki kellett vágni mindkét cipő orrát. Gyakorlatilag szandálként néztek ki. Annyira bedagadt a lábam, és annyira szétterült benne, hogy másképp egyszerűen nem fért volna el.

Egyébként ez adott egy futócipő-ötletet is. Ennek Bogár Jani volt az úttörője.

Lehet, hogy már létezik ilyen, nem tudom. Az ötujjas cipőknél láttam hasonló gondolkodást (Vibrant), de miért nincs olyan futócipő, amelynek eleve nincs felső része a lábfej fölött? Ahol a láb szabadon terülhetne el, szabadon mozoghatna, és sokkal nagyobb tere lenne a duzzadásra.

Persze nyilván lennének hátrányai. Kevésbé védene, ha valami ráesik a lábfejre, vagy ha valaki rálép. Egy meredek lejtőn sem biztos, hogy ideális megoldás.

De abban az állapotban, a 230. kilométer környékén, a lehetőségekhez képest semmi nem tűnt volna kényelmesebbnek.

Futás közben szemfüles, leleményes magyarként - vagy egyszerűen csak azért, mert az idő jelentős részében a földet bámultam magam előtt - több érdekes leletre is szert tettem.

Találtam egy tök jó sportnapszemüveget (ezzel láthattok a fotókon, pazar diszkós sztiló), később pedig egy iPhone-t is. Mindkettőnek megpróbáltuk felkutatni a gazdáját, és végül sikerrel is jártunk. Nem mondom, hogy ezért érdemes 230 kilométert futni, de legalább volt némi közhasznú tevékenység is a verseny alatt.

Itt is nő nyert abszolútban.

A dán futó, Stine Rex, aki 2019-ben nyerte meg az UltraBalatont, az akkor még 221 kilométer volt a táv, 22 óra 21 perces idővel, tehát akkor is nagyon jó formában volt. Spartathlonon 2016-ban és 2017-ben negyedik lett, 2023-ban ötödik.

A 24 órás Európa-bajnokságon 2. volt, az athéni ultramaraton fesztivál 48 órás versenyét megnyerte, Badwateren 7. lett, a 24 órás világbajnokságon 2023-ban 5. volt, a 2024-es balatonfüredi 48 órás világbajnokságot pedig megnyerte. Egyébként elég sok feladott versenye is van. Több helyen találkoztam vele, és ő például szívfájdalom nélkül kiszáll egy versenyből, ha rosszul megy neki.

A mezőny nagyon hamar szétszóródott. Mire az első futó beér a Rheinorange-hoz, az utolsók még Bochumban haladnak.

Volt egyébként egyszer oda-vissza TorTour de Ruhr is, a 460 kilométeres „Tour du Ruhr”. Ennek a nem hivatalos verzióját 2018-ban egyetlen ember teljesítette: Torsten Stelte. 103 óra 14 perc alatt gyalogolta végig a 460 kilométert.

2008-ban rendezték meg először a versenyt. Akkor mindössze nyolc célba érő volt, és a leggyorsabb futó is 33 óra fölött teljesítette a távot. Az első helyezett akkor is nő volt. Ezután kétévente rendezték meg a versenyt, egyre növekvő létszámmal. 2020-ban és 2021-ben is megpróbálták megtartani, de a covid miatt végül elmaradt.

Viszont az egésznek rendkívül családias a hangulata. Nagyon segítőkészek az emberek. A németek igazi karavánokkal érkeznek: lakóbuszokkal, lakóautókkal, vagy egyszerűen előremenve kitelepülnek székekkel, asztalokkal, zenével.

Folyamatosan kérdezik, hogy miben segíthetnek, kerepelnek, huhognak, tapsolnak, viccelődnek, de kulturáltan, teljesen normálisan. Nagyon szimpatikus volt az egész rendezvény.

És a táj is nagyon megnyugtató, meditatív.

EXKUZÁLÁS

A mai napig nem tudom pontosan megfejteni, miért voltam ennyire lassú. Full amatőr, műkedvelő, lassú teknős teljesítmény.

Persze vannak magyarázatok, de nem mentségek. Az UltraBalaton egy hónappal korábban biztosan nem segített. Az sem, hogy a hőség közben megérkezett Németországba.

A mezőny is brutálisan lassú volt. 120 ember rajtolt el, és 51 ért célba. Vagyis még az ötven százalékot sem érte el a teljesítési arány: 42.5%. Egy ilyen „könnyű”, lejtősnek mondott futamon ez önmagában árulkodó.

Gyakorlatilag az utóbbi két-három évem egy folyamatos szenvelgés az ultrafutásban. Minél hosszabb a táv, annál jobban erodálódom. Fél táv környékén mintha egyszerűen kihúznák a lábam alól a talajt, radikálisan elfáradok. A pulzusom folyamatosan magas, hiába sétálok, nem tud lenyugodni, aztán később meg már annyira lenyugszik, hogy fel sem tudom pörgetni magam.

Ott van ez a vándorló fájdalom is a bal és a jobb sarkamban, ez a Haglund-szindróma. Mindig valami fáj. Sarokbetéttel kell futnom, ilyen puha zselés sarokbetéttel. Nagyon hamar bedagad a lábam.

Most is már a 30. kilométernél ki kellett vágnom a cipőt, aztán később gyakorlatilag folyamatosan vágtam tovább, úgyhogy a célban már szinte teljesen el volt vágva mindkét cipő orra. Jobb lett volna szandálban futni.

A régi időkkel ellentétben, az utóbbi pár versenyen nagyon hamar „elvízhólyagosodom”. Hiába futok ötujjas zokniban, olyan, mintha egyszerűen visszafejlődtem volna az ultrafutásban. Volt egy időszak, amikor ezeket mind sikerült kiküszöbölni: elkerültek a vízhólyagok, nem volt magas pulzus, megszűntek a kidörzsölődések.

Jó, persze, talán egy kicsit edzettebb is voltam, többet is edzettem, de nem radikálisan többet. Most viszont minden visszatért. Visszatért az eléhezés, az energiaszint-ingadozás, és valószínűleg a húsz évnyi ultrafutás, a rengeteg verseny - 71 ultraverseny és több mint tízezer versenykilométer -egyszerűen már nemcsak a testemet, hanem a pszichémet is megnyeste.

Nem az a baj, hogy nem tudom elképzelni, hogy teljesítem. Hanem hogy már nem kívánom annyira. Nem akarom annyira. Nincs kedvem az egészhez. Nem tudom magam ugyanúgy meggyőzni róla.

Simán lehet, hogy agyban fáradtam el igazán az évek alatt.

A test elkezdi győzködni az elmét, hogy fáradt. Az elme meg ajánlatot tesz a testnek, hogy neki sincs kedve. És ezzel a kettőssel nagyon nehéz megbirkózni.

De ez az egész már reggel elkezdődik, amikor az ember fölkel. Ha egyáltalán tudott valamennyit aludni. Showtime van. Az ember kétségbeesetten realizálja, hogy mi vár rá. Egy maraton belátható: három-négy óra. De annak az öt és fél- vagy hatszorosa, mint ez a TorTour de Ruhr, az nem egyszerűen ötször vagy hatszor annyi idő. Hanem valami egészen más.

Aztán viszik az embert a rajtba. Nem mondom, hogy olyan, mintha kivégzésre vinnék, de azért van benne valami gladiátorjátékos érzés. Hogy akár ott is hagyhatja a fogát az ember. Viszik a rajtba, mint egy levágandó disznót. Nem tudsz hozzászokni ahhoz, amihez már hozzászoktál. Ott bújkál az idegesség, az önsajnálat, a szorongás - egyszóval a stressz.

A rajtban még mindenki tiszta és szép. Visszaszámolnak a rajtnál. Hát ez is eljött. Megint. Megint. Megint csinálja az ember. Behunyja a szemét, és tudja, mi minden vár rá.

És azt is hajlamos elfelejteni az ember, akár belterjes ultrásként, akár kívülállóként, hogy ez egy rohadt nehéz műfaj. Ezt így több mint két évtized után szerintem ki lehet jelenteni mindenféle hősiesség nélkül.

És amit az elit tud, az egészen elképesztő. Tényleg le a kalappal mindenki előtt, aki rengeteget edz, égeti magát, meghozza az áldozatokat, és brutális energiákat pakol bele ebbe az egészbe. Fogat összeszorítva csinálja, mert ez egy fájdalmas, kemény, nehéz műfaj.

Aki azt mondja, hogy ez mindig élvezetes, hogy ez mindig flow, hogy mindig ugyanazt az elégtételt kapja tőle évekkel később is, az szerintem nem mond igazat. Nem ugyanazt kapja vissza az ember. Sokkal kevesebbet.

Egy dolgot kap meg igazán: hogy még mindig képes megcsinálni.

Megveregetheti a saját vállát, nő a nimbusza, rajta van az eredménylistán. De közben ezek a versenyek rakódnak rá, mint egy fára az évgyűrűk. Terebélyesedik tőlük az ember, csak kérdés, hogy ezzel a rengeteg energiával mást mit lehetett volna még elérni.

Mindenesetre ez a mi hübriszünk, hogy újra és újra csináljuk.

Nyomot hagyunk. Áthámozzuk magunkat a távon.

És ha most valaki olvassa ezt, és lenne egy olyan eszköz, amivel hirtelen rá tudnám bocsátani azt az érzést, amit mondjuk 220 kilométernél érzek a lábamban - ezt a kisebesedett, kidörzsölődött, béklyóba szorított, forró, minden lépésnél sajgó, szétvert érzetet —, ezen szerintem nagyon sokan meglepődnének.

Csak az ember ehhez is hozzászokik. Mint a béka, amit lassan főznek meg a vízben.

És elviseli.

Bedagadt, beesett, csíkszemű futóként végül célba ér.

Na hát eddig volt a TorTour de Ruhr. Innentől kezdődik a másik TTR: a „Tortura Rente”, vagyis a nyugdíjba vonulás.

Nem mondtam eddig? Idén különleges volt a helyzet.

A tizedik rendezés egyben a Adieu Edition - a búcsúkiadás. Egy korszak lezárása. Ez volt az utolsó alkalom. Olyan verzió, amire az ember utólag már csak úgy hivatkozhat majd: „ott kellett volna lenni”. Kár, mert ajánlanám mindenkinek.

De hé, verseny nélkül is végig lehet futni. Itt a track!