Ti miért sportoltok? A nem nyilván fel sem merül. Meghatároz titeket, vagy ti határozzátok meg a sportot magatokból kiindulva? A sport végső soron nem csak arról szól, hogy hogyan használjuk a testünket, hanem arról is, hogyan képzeljük el a jó életet.
Ebből kiindulva a sport identitás, és a kapitalizmusban identitásipar is.
Hogyan függ össze a mozgás az attitűdünkkel, társadalmi környezetünkkel? A sport vajon tényleg csak egészségügyi kérdés? Hogyan kapcsolódnak az alapvető emberi értékek a fizikai aktivitáshoz és a sportolási szokásokhoz?
Innen indulunk majd tovább Dr. Csurilla Gergely PhD közgazdásszal (ELTE KRTK KTI és Testnevelési Egyetem) olyan témák felé is, mint a teljesítménykultúra, a futó- és bringás hovatartozás, önazonosság, a rekordhajszolás.
Gergellyel találkozhattatok már itt júniusban a sisakvita-adásunk kapcsán, ami most új dimenziót kap(ott), hisz a közlekedésbiztonsági kérdőíven sok visszajelzés érkezett a sisakhasználat kapcsán; igaz, elsősorban a rollerek okán.
A teljes adást valamint további extra tartalmakat keresd a Patreonon. Előzetes:
Ősztől újra a Dumaszínház műsorán a hosszútávról (munka, futás, stb.) szóló előadásom. Jegyek és leírás itt: szeptember 6. 18:00 & október 4. 18:00
A friss, nemzetközi publikáció (Scientific Reports folyóiratban jelent meg 2026 február 28-án, nyílt hozzáférésű, itt tudjátok elolvasni) több szerző közös munkája.
Vendégem mellett Fertő Imre, Benedek Zsófia, Fogarasi József és Bakucs Zoltán jegyzik. Csurilla Gergely az ELTE Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Közgazdaságtudományi Intézetének (KRTK KTI), illetve a Testnevelési Egyetemnek a tudományos munkatársa.
A blogposztban pár táblán közlöm a tanulmány főbb megállapításait.
A podcastban körbejárunk jó pár kérdést:
- Strukturált edzés vs hétköznapi aktivitás
- Teljesítmény és önérték
- Sport és közösség
- Covid mint stresszteszt és "kapudrog" a sporthoz
- A sport mint identitásipar
- A sport mint kontrollélmény
- Alkohol, sport és életmód-paradoxon: az alkoholfogyasztás pozitív kapcsolatot mutatott a strukturált sporttal!
A tanulmány szerint meg kell különböztetni a kétféle hozzáállást:
SET = „amikor edzel”, azaz Structured Exercise Training, vagyis strukturált edzés / célzott sporttevékenység. A tanulmányban ez olyan előre tervezett, legalább közepes intenzitású mozgást jelent, amelynek célja az erőnlét fenntartása vagy fejlesztése, például futás, kerékpározás, konditermi edzés, csapatsport, edzésterv szerinti mozgás
LDPA = „amikor aktív vagy, de nem feltétlenül sportolsz”, azaz Light Daily Physical Activity. Ez nem klasszikus „edzés”, hanem lazább, mindennapi vagy szabadidős mozgás: séta, kertészkedés, kirándulás, ház körüli aktivitás, könnyebb mozgásformák. A cikk is jelzi, hogy a két kategória elvileg átfedhet, de az LDPA-val inkább a nem strukturált, alacsonyabb intenzitású aktivitást akarták megragadni.
Ez futóknál fontos különbség, mert egy futó hajlamos azt hinni, hogy a mozgás egyenlő edzés, tempó, pulzus, kilométer, verseny. A tanulmány viszont pont azt mondja: társadalmi szinten a séta, kertészkedés, kirándulás, hétköznapi aktivitás is külön világ, és lehet, hogy egészen más embereket, más motivációkkal lehet ezen keresztül megszólítani.
Kérdés, hogy mennyire lehet pontosan szétválasztani a „sportot” és a „hétköznapi aktivitást”, ha egy aktív embernél ezek összecsúsznak?
Mit gondoltok, mi a sport? A sportot hajlamosak vagyunk magától értetődő dologként kezelni, miközben még abban sincs teljes egyetértés, hogy pontosan mi is a sport. Játék? Verseny? Egészség? Önfejlesztés? Identitás?
Talán ma a sport elsősorban még játék és örömforrás, vagy inkább identitás, önmonitorozás és teljesítménykultúra lett? Hol válik a játék sporttá? A futás mikor öröm, mikor önfejlesztés, mikor identitás vagy kényszer?
Az amerikai sportpszichológiai megközelítések szerint a sport a játékból nő ki, ezt mutatják a szavak: play, games, contests, sports.
A modern sport ugyanakkor már sokszor nem egyszerűen mozgás vagy örömforrás, hanem mérhető, racionalizált, rekordközpontú, adatvezérelt teljesítményrendszer – ahogy Behringer kifejti a A sport kultúrtörténetében (cikkem róla 1. és 2.).
Pace, pulzus, VO2 max, recovery score, Strava, PB – a futó ember ma gyakran egyszerre sportoló, önmenedzser és saját maga teljesítményelemzője is.
Ha a sportosság ismérve a rekordhajszolás, akkor az emberek többsége nem is sportol.
Közben ez az egész jóval mélyebb kulturális és pszichológiai kérdés.
Huizinga szerint „a játék a kultúra küzdelmes alapja”, vagyis az ember alapvetően szeret versenyezni, mérni és összehasonlítani. Maraton mint beavatás (sub4, sub3, sub2h), ultrafutás mint identitás, Ironman, .
Albertus Magnus már a XIII. században különbséget tett céltalan, hasznos és megvetendő játék között – és érdekes kérdés, hogy ma hova sorolnánk a sportot.
Egészséges közösségi élmény? Önoptimalizálás? Menekülés? Függőség? A teljesítmény sok ember számára visszajelzés az önértékéről is.
Nem véletlen, hogy a modern amatőr sportban ennyire erős a rekordhajszolás, a maraton mint beavatás vagy az ultrafutás mint identitás.
A sportoló közeg hajlamos azt hinni, hogy a mozgás univerzálisan örömforrás. De lehet, hogy sok ember számára inkább szorongásforrás vagy kényszer, csoportnyomás, elvárás, kényelmetlenségi faktor.
Az első konditermi élmény, kezdő futó szégyenérzete a Margitszigeten január elsején, túlsúly és sportközeg, teljesítménynyomás...
Magyarországon nem arról beszélünk, hogy van egy kisebbség, amelynek súlyproblémája van, hanem arról, hogy a felnőtt lakosság több mint fele túlsúlyos vagy elhízott a KSH adatai szerint.
A gyerekeknél is nagyjából minden ötödik 7 éves érintett, a serdülőknél pedig 2010-2022 közt alatt 15-ről 25 százalékra nőtt a túlsúly és elhízás aránya.
Férfiaknál 2009-2019 26%-ról 36%-ra.
A KSH szerint 2019-ben a 15 éves és idősebb magyar lakosság 58%-ának volt súlytöbblete, vagyis túlsúlyos vagy elhízott volt. Ebből kb. 34% túlsúlyos, de nem elhízott, 22% enyhén vagy középsúlyosan elhízott, 1,6% súlyosan elhízott.
Innen nézve a sportolás, a hétköznapi mozgás, az iskolai testnevelés vagy a városi térhasználat már nem hobbi- vagy életstíluskérdés, hanem népegészségügyi és társadalompolitikai kérdés.
Itt Magyarország-specifikus tét: ez nem hobbiügy, hanem népegészségügy.
A tanulmány elején erős kontextus van: Magyarországon a fizikai inaktivitás különösen komoly probléma, 2017-ben a felnőttek körülbelül 67 százaléka fizikailag inaktívnak számított, és a magyar várható élettartam is jóval az EU-átlag alatt van.
A futóknak a sport identitás, öröm, verseny, teljesítmény; társadalmi szinten viszont az a kérdés, hogyan lehet a nem sportoló többséget legalább valamennyi mozgás felé elmozdítani. Mi tartja őket vissza? Félelem valamitől (sérülés, beszólások, kudarc), idő vagy érdeklődés hiánya?
„ – Micsoda hát a félelem? – kérdezte Szókratész. – Induljunk ki abból, hogy a félelem valami rosszra való várakozás. – Ezzel a meghatározással is mindannyian egyetértettek. – Ezek után, azok alapján, amit eddig elmondtunk, volna bárki, aki elébe menne annak, amitől fél, ahelyett, hogy elkerülné? ... Az élet tele van bizonyított szenvedéssel, miközben a halál természetéről nincs tapasztalatunk.”
A tanulmányból kiolvasható, hogy nem a „sportos személyiség” a lényeg, hanem a motivációs profil.
Kifejezetten azt hangsúlyozza, hogy a demográfiai változók, életkor, nem, iskolázottság, lakóhely, csak részben magyarázzák a sportolási különbségeket.
Azonos társadalmi helyzetű emberek is nagyon máshogy viselkedhetnek, ezért jön be az értékek, motivációk, „pszichografikus” profilok kérdése. Lehet-e úgy gondolni erre, hogy nem sportos és nem sportos emberek vannak, hanem különböző motivációs kapuk, amelyeken át valaki eljut a mozgáshoz?
Elsőre azt gondolnánk, hogy az emberek azért sportolnak, mert fejlődni akarnak, versenyezni szeretnének, új élményekre vágynak, vagy jobbá akarják tenni magukat. Ez a futóknál különösen ismerős: gyorsabb tempó, hosszabb táv, jobb idő, új kihívás, új verseny, új rekord.
Csakhogy a tanulmányban ezek az értékek nem önállóan magyarázták meg, ki sportol és ki nem, ha közben figyelembe vették az életkort, nemet, iskolázottságot, egészségi állapotot és más tényezőket is.
Ez nem azt jelenti, hogy a fejlődés, a verseny vagy az újdonság nem számít. Inkább azt, hogy ezek önmagukban nem adtak elég erős magyarázatot.
Lehet, hogy a futóközegből nézve túl természetesnek vesszük, hogy a sport lényege a teljesítmény és a fejlődés, miközben sok embernél egészen más kapuk működnek: közösség, biztonság, rutin, egészség, stresszlevezetés vagy egyszerű hétköznapi aktivitás.
Lehet, hogy mi, futók túlbecsüljük a teljesítmény, fejlődés és verseny szerepét, mert belülről, a saját sportos buborékunkból nézzük a mozgást?
A sport, egészség és életmód kérdésénél nincs egyszerű erkölcsi ítélet: mindenki máshogy viszonyul a saját testéhez, terhelhetőségéhez, kockázataihoz.
Van láncdohányos maratonfutó, van sérülésig hajtott egészségtudatos amatőr, van, aki soha nem nyújt, mégis jól működik.
A kérdés ott válik társadalmivá, hogy meddig magánügy a test „használata”, és mikortól közös ügy, hiszen a következmények egy része az egészségügyi rendszeren, a munkaképességen, a közérzeten keresztül közösségi teherré válik.
Széll Kálmán orvos (nem a politikus) már 1976-ban azt írta, hogy
A korunkban szaporodó méretű nikotin- és alkoholfogyasztás eltűrése és az ehhez nyújtott italbolti, árpolitikai és sajnos sokszor munkahelyi asszisztencia voltaképpen azt jelenti, hogy az állampolgároknak joguk van saját költségükön betegséget szerezni, majd közköltségen – mindnyájunk költségén – magukat gyógykezeltetni és évekig államköltségen rokkantként élni.
Más viszont óvatosságra int: ha a dohányost felelőssé tesszük a rákjáért, akkor meddig megyünk tovább, az elhízott, a túldolgozó, a fizikailag inaktív ember is ugyanígy felelős?
Innen jön be az iskola és a mindennapos testnevelés kérdése is: nem az a lényeg, hogy svédtorna, atlétika, küzdősport vagy egyesületi mozgás, hanem hogy a gyerekek megtanuljanak mozogni, de ne úgy, hogy „bedobjuk közéjük a labdát”.
Ausztrál kutatók mélyre ástak az iskolai archívumokban, és arra a megdöbbentő következtetésre jutottak, hogy a mai gyerekek átlagos rész-ideje 1500 méteres futásnál másfél perccel rosszabb, mint volt 30 évvel ezelőtt. A mozgáshiány növekvő és általános probléma.
Még egy egészen friss statisztika a KSH-tól: magyarok sportos aktivitása/inaktivitása.
- Szabadidős sport alapján a magyarok többsége nem mozog eleget.
- WHO-ajánlás: heti 150 perc mérsékelt vagy 75 perc intenzív mozgás + heti 2 izomerősítés.
- Magyar felnőttek: 43% heti 10 percet sem sportol szabadidejében.
- Csak 34% teljesíti a mozgásajánlást, és 29% az izomerősítési ajánlást.
- 2019 óta főleg az izomerősítő gyakorlatokban volt előrelépés.
- Ha beleszámítjuk a munkavégzés közbeni fizikai aktivitást, sétát és kerékpározást, akkor már a felnőttek közel háromnegyede eléri az ajánlott aktivitási szintet.
- Ebben nagy szerepe van annak, hogy a magyarok 46%-a fizikailag közepesen nehéz vagy megerőltető munkát végez.
Hol húzható meg a határ az egyéni életmóddöntés és a társadalmi felelősség között: mikortól nem magánügy, hogy sportolunk-e, dohányzunk-e, elhízunk-e, vagy mennyire bánunk jól a saját testünkkel?
Lehet, hogy a sportnépszerűsítés egyik hibája, hogy mindenkit ugyanabba az edzéslogikába akar behúzni, miközben sokaknak a biztonságos, ismerős, kiszámítható mozgás lenne a belépő?
A tanulmány külön foglalkozik a Covid-időszak sportolási lehetőségeivel, új formáival. Itt eszembe jut Dr. Lubinszki Mária gondolatköre, miszerint a teljesítményhez való viszonyunk rendkívül mély és érzékeny terület, amely már gyerekkorban, sokszor szülői minták alapján kezd kialakulni.
A sikerélmény, az öröm és az önértékelés egyre több embernél kapcsolódik össze a teljesítménnyel, miközben a versengés, az összehasonlítás és a maximalizmus is erősen jelen van.
A teljesítmény sokszor „tükörként” működik: visszajelzést ad arról, mennyire érezzük magunkat értékesnek vagy sikeresnek. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy az érett személyiség nemcsak teljesítményalapú, hanem képes az élményeket és az értékeket is fontosabbnak tekinteni a puszta eredménynél.
A járványidőszak különösen felerősítette ezt a működést.
A bizonytalanság, a stressz és a sikerélmények hiánya közepette sokan kezdtek konkrét, mérhető kihívásokat keresni, mert ezek kapaszkodót és kontrollélményt adtak.
A teljesíthető célok, rekordok, túrák vagy sportkihívások így nemcsak fizikai teljesítmények lettek, hanem pszichológiai megküzdési stratégiák is. A sport ebben az értelemben nem pusztán mozgás, hanem a belső egyensúly helyreállításának egyik eszköze is lehet.
A beszélgetésben leágaztunk egy fontos témára, ami a kerékpáros sisak viselését érinti (pro és kontra). 2025 nyarán Kürti Gábor, a Magyar Kerékpáros Klub elnökének cikkét szedte szét Csurilla Gergely. Ezzel egy másik blogposztban és mindenki által elérhető podcastban foglalkozunk.
Szállj be adománnyal, patronáld a 14 éve fennálló Nem Azé blog és a podcast nyilvános működését, továbbá férj hozzá exkluzív tartalmakhoz is, amik a a futás vonzáskörzetében levő, izgalmas és értékes alakokról, témákról készülnek.
