Vagy más nézőpontból: az év rendezvénye? Nem, nem kaptam sem Csanyáéktól, sem Salomonéktól vaskos pénzköteget a rajtcsomag borítékjába csúsztatva. Hangulatos, szervezett, arculatában is meggyőző cucc volt a az Ultra Trail Hungary. Terep 100 volt, UTH lett - meghalt a király, éljen a király? Lesz még szó futósimogatóról, disznóról, hugyálásról, kizárásról. És Muddy Waters (azaz saras víz) minden mennyiségben!

Egyszerűen öröm látni, hogy a hazai versenykínálat egy része professzionalizálódik, sorra upgrade-elődnek régi rendezvények, szintet lépnek. Amúgy én szeretem a családias, egyszerű, szikár versenyecskéket is, amik megmaradnak kedvesnek és helyiérdekűnek, de most azt éreztem az UTH-n, hogy ezt ki lehet tenni az ablakba, lehet hívni külföldieket is erre. Nemzetközivééééé lesz holnapra a világ, van itt új-zélandi, japán, lengyel, finn. Nincs tömegnyomor, horribilis nevezési díj, van viszont  a szokásos terepes humor és attitűd, és egy remekül lebonyolított (miért ez a szó? mit kell bonyolítani azon, ami bonyolult?), pofás, többnapos verseny. Nyilván kellett ehhez a névadó szponzor beszállása is.

Csakazértsemtesszükfelakezünket.

Meghalt a király, éljen a király. Sirattuk a Terep100/50 versenyeket, már csak a hagyomány és a családias jellegee miatt, lett helyette valami új. Amúgy ha kiejtettem a számon a Terep50-et, akkor a szervezők mindig rávágták, ez más, nem egy ráncfelvarrott T***p 100/50 - mintha Voldemort nagyúr lenne, és tudjukkizni kéne, el kéne határolódni tőle. Pedig én szerettem a régi verseny mindkét távját, és valami jogfolytonosság csak van, hisz idén azért voltam meginvitálva, mert tavaly második lettem a T***p50-en. Remélem mozgóverseny lesz, mert így 5 nappal az UB előtt elég szigorú jól is futni, és nem megszakadni. Az is igaz, sok átfedés nincs, egyéniben nem láttam olyat, aki szombaton elindulna a 220 km-en, vagy monjduk a Keszthelyi Kilométerek miatt nem jött volna. Szóval vagy itt marad dátumra, vagy a pünkösdhöz ragasztják Csanyáék, vagy vissszaviszik május elejére. Tökmindegy, az időjárás kiszámíthatatlan.

Nem sokan gondolták, hogy május végén ekkora dagonyázás lesz. A négy nap eső szépen mocsarasította a pálya jópár szakaszát, és most csak a babatávról, az 1600m szintemelkedéses 52 km-ről (ami amúgy 54, és 1700+ a szint, de a versenymarketing lefele kerekít) beszélek. Hallottam rémeket, a 111 kilométeres távon elindulók éjszakai kalandjától. Eleve alvásmegvonással kezdtek éjfélkor, 20 km-rel később, Dobogókőn már sokan kiszálltak (hideg, eső, szél), helyismerettel rendelkező öreg rókák vesztették el tájékozódóképességüket, mindehhez járulékos elem a sártenger, a meredek és csúszós lejtők, és a nem rövid pálya. 

Ez itt az alsó végtagom a Kisrigóban 15-nél. A sár nagy része már leverve.

Az ötvenesek ebből kevesebbet kaptak, és hát volt némi súgó is, amit Speróval állítottunk össze januárban. Azért nem mondom, hogy memoriterből nyomtam az egész itinert, zöldellve a táj is más, de segített a pályabejárás, ami a kevés terepfutásaim egyike volt idén.

Féltávig erősen pörgettem, volt, hogy vezettem is, de ugye a magyarok olyan összeomlós, hitehagyott nép. Erről később. A Lajosforrás felé vezető végtelen hosszúságú, emelkedésű, és Tarr Béla-filmbe illő sárvályúknál sem cicóztam, csüdig beleléptem, mert nem volt jobb megoldás. Az eseménytelen sárdagasztást két gyors checkpoint (10 és 15 kili) és két cipőfűző igazítás törte meg, mert egyszerűen a szorosra húzott fűző ellenére szinte ki akart a lábam lépni a cipőből, amikor a sárban evickéltem, annyira fogta az az agyagos mocsok. Mintha 2 számmal nagyobb cipőben lettem volna, úgy lötyögött minden egyes kihúzáskor. 

Utána jött az a mindig szép, tök jól futható, ideális lejtésű, sármentes rész Visegrád felé. Ott mindig jön a flow. Direkt minden patakátkelésen beleléptem a vízbe, hogy lemossam a cipőmet. Még egy 4:20-as tempónál eszközölt mozgóhugyozás is belefért: szakadozva, a lépések ütemében ugyan, de jött a lé, és nem kellett megállni. Egy faszi tekert felfelé kannákkal, hogy megtöltse a forrásnál, a vizelő pöcsömet lógatom ki a gatyámból, mondom "Bocs", "Ja semmi baj, te tudod", mondja egykedvűen nyolcasozva. Miki haverom elém jött szurkolni, beadott egy mézet és egy mekis sót, azzal kihúztam egy darabig.

27 km-ig szorosan második voltam, de utána az alapból is meglévő félelmeim fokózodtak mert addigra már minden lefelé rohadt csúszós és veszélyes volt a nyálkás, kiálló köves utakon, a gripmentes cipőm semmit sem fogott, folyton csúsztam kifelé vagy korcsolyázva balanszíroztam. Rémképem egy lábficam vagy egy koponyatörés, és bizony, paráztam, hogy hibázok, elesek. Így is minden terepverseny végén hálát adok Manitounak, hogy ezt is megúsztam. Minden tiszteletem azoknak, akik bevállalják a kemény tempót a meredek lefeléken - kockázatos, de nkik van igazuk, mert rengeteg előnyt lehet szerezni, vagy hátrányt ledolgozni.

Ezzel a félelemmel párhuzamosan azt is éreztem, hogy ebben a húzós tempóban szétszakadok, és az UltraBalaton kárára megy, pláne, hogy nem kevés tempós versenyem volt már idén (pl. két hónapja egy 2:47-es maraton), és még mindig nyögöm őket. Úgyhogy óvatos duhajként inkább visszavettem, és élvezkedtem itt-ott, de azért a legvége már erősen idegi alapon ment a dunsztosüveggé változott, fülledt erdőben. Eléhezve nem voltam, de erősen kiszáradtam, elegem lett a csúszkálásból, a csalánverésből. A Pap-rét fordító 35-nél idegölő volt, aztán a Szentendrére bevezető betonos rész mintha sosem akarna véget érni. Addigra pedig már esősen tűzött a nap, ki volt mindenki tikkadva (az uccsó 19 km-en nincs már pont, az első kút is Szentendre határában). És jöttek a "nem is értem..."-kérdések.

Nem is értem, miért ultrázom: sokszor unom magam, türelmetlen leszek, s végül kedvetlen. Végtelen és kilátástalan robot, anyagcsere küzdelem - megint ezt éreztem. Aztán persze minden jó lesz - többek közt az, hogy tök egyben vagyok, mintha nem is futottam volna, ennyit számít a tempó. Azt is megfigyeltem, hogy van egy magnetikus hatás, ami szinkronban működik, ha valaki mögött/előtt futsz: ezt nevezhetjük "utánozó majom-effektusnak". Úgy néz ki, hogy én futnék ugyan, de a 20 méterrel előttem vánszorgó sporttárs lassít, majd sétálni kezd az emelkedőn, hát akkor én is. Ha észbekap, hogy akkor most már futni is kéne, szolgaian követed.

Visszatérve: egy vidám epizód színezte a maratoni távot jelentő 42. kilométert (pont ott, ahol éles jobbkanyarral el kell fordulni a Szentendre előtti emlekedős, fairtásos részre): egy fekete, kurta lábú golyhót látok sebesen felém rohanni a fák között, miközben hörgő-röfögő hangot ad. Kurvára megijedtem, az indexes videónk óta más szemmel nézek az amúgy kedvelt vaddisznókra. Amennyire tőlem telt, felrohantam egy fára. Na jó, inkább mögé. És inkább fácska volt. Teljesen nevetséges volt az egész. A borzas állat csak zörgött az aljnövényzetben, én pánikban csüngök, mikor kirándulók bukkantak fel a takarásból. Kérdeztem: Ez a tiétek? És kutya vagy disznó? Válasz: Kutya, csak disznószerű hangja van. Tovább nem égetem magam.

10. lettem, szokásos csöngetés a végén, 5:58-as idő (tavaly 4:44-et futottam, de akkor poros volt az út), 5:10-zel nyertek, ez a pálya nehézségeinek (hosszabb, szintesebb, sarasabb?) róható fel.

Egy célbaérő mondta hangosan az egyik szervezőnek az öltözőként és kajateremként használt suli tornatermében: „A kurva életbe, ha még egyszer olyan versenyt rendeztek, amiben eltévedek éjszaka a ködben, sarat kell dagasztani felfelé, elcsúszom a nyákos meredeken lefelé, és már vizem sincs, akkor basszátok meg!” Gyönyörű, dehát ő is ugyanazt mondja, csak más szavakkal. Hogy élmény volt, élvezte, legalábbis nem szállt ki.

Ami tetszett:

- hülyebiztos pályajelölés: na én aztán eltévedős vagyok, de itt minden 30. méteren volt pink pötty felfújva vagy szalagozás (a szalagra pedig ráprintelve: ne tépd le, a szervezők leszedik!), egyszerűen nem lehetett elbaszni a pályát. Persze aki eltéved, nyilván mást mond, tapasztalatból tudom.

- szpíker: nem tudom, ki ez a remek MC, de van humora, jókat és jókor mond (informatív, pörgős, nem idegesítő), és faszán tud angolul, mindenkihez van egy jó szava vagy cukkolása.

- a Sziget-belépőszerű karszalag: Gerendai is beszállt a bizniszbe vagy ez hogy lett? Külföldi versenyeken nyilván van ilyesmi, jó ötlet, emlékbe is rajtahagyod a karodon. Izgi élmény volt látni, hogy Walter Ulrik valami titokzatos nyomószerszámmal billogozta a futók csuklójára a textíliát, amivel majd lehet villogni, hogy "mit nézel, csicska, hegyekbe futok ultrát, kushadjál". Elvileg arra készült, hogyaszongya "beléphess a startzónába", de ott senki nem nézte csak a csipedet csippantották le. 

- chip: karóra-szerű cucc, mint a Dagályban a proxis úszóóra. És hogy még azonnal jelet is küldött a világhálóra, pazar.

- online követés: ezt csak utólag láttam, szép is lett volna , ha menetközben telefonon nézegetem az adatokat. A verseny LIVE oldalán részidők, helyezések, térképkirajzolások voltak a fotel karfáját izgatottan markolászó rokonoknak. Igaz a kistávon csak 2x mértek és a célban, de így is modern, imperialista megoldás. Pont mint a honlap: jól strukturált, áttekinthető, végre egy normális és szép dizájn, csak az lefelé görgetés macerás néha.

- rajtszám: tök jól gyűrhető vászonszerű, névvel elláttott cucc, aminek fő erőssége, hogy fejjel elefelé rányomtatták a szinttérképet és a frissítőpontokat, azaz ha rajtad lóg akkor csak fel kell hajtani magad felé és passz. Semmiség az egész, de sokat segít. 

- versek: ehhez mondjuk nincs köze az UTH-nak, de csodás poémák lógtak a fákra rajzszögezve Vöröskőtől lefelé. Valakik még áprilisban, a Költészet Napja alkalmából raktak ki Kosztolányi, József Attila (tudjátok, ő is megélhetési bevándorló volt, le is írja egy helyütt, hogy "Anyám kún volt, az apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az"), stb. költeményeket, néha meg is álltam, hogy legalább a címet elolvassam. Kirándulóknak tök jó lehet ezeket olvasni - már ha élmény még manapság a jambusok és rímpárok bányászgatása. Ha már kirándulás: arra is rájöttem, hogy a terepfutások miatt én már nem szeretek kirándulni, lassú, körülményes, idegesítő, és nincs frissítőpont. Ezt teszi velünk ez a fránya sport!

- végetáp: mármint a tészta/gulyás is jó volt a tornateremben, de az király volt, hogy a célzónában egy ugyanolyan frissítőasztal volt, mint a pontokon, amiket a sietség miatt nem tudtam élvezni. Uborka! Milka!! Gumicukor!!! Két pofára!!!! Kólával, olajbogyóval.

- a befutó: amennyire nem szeretem a kirakatfaluvá alacsonyodott Szentendrét az elkurvult prosztóbarokk épületei, csicsamagyar üzletei miatt, annyira jólesett, hogy az ott csipketerítőt és Zsolnayt vásárolgató külföldiek, fagyiért kígyózó kiruccanók megtapsolták a befutókat a 200 méteres végeszakaszon. Majd körbeállták a célzóna ketrecét és nézegették a saras, ordenáré módon táplálkozásba fogó emlősöket, néha be is nyúltak a futósimogatóba. Amúgyis, sok helyen bukkantak fel váratlanul hejehujázó drukkerek, sok-sok szervező és segítő volt, olajozottnak tűnt minden.

- a végenapozás a Dunaparton: időjárási Jedi-trükk volt! Pihentettem a koszos lábamat. Napoztam, aludtam, emésztettem.

Fentiekhez lábjegyzet: alapvetően a terepfutás báját nekem ez adja, hogy ekkora kontraszt van a kint és a bent között. Nézőként fogalmad sincs, mi történik a terepen, de mindent elmond egy felbukkanó futó arca. Futóként fingod sincs, mi van az erdőn kívüli világban, mert nagyon benn(e) vagy, ezért érzékeled hatványozottan a civilizációt a megérkezéskor. Ezt egy városi futóversenyen, de még tán egy országúton vezetett ultrán sem tapasztalod meg - hacsak nem valami félreeső helyen megy a pálya. És akkor innen már csak egy hangyafasznyi gondolattal van arrébb, hogy mennyire más a terepesek vagy aszfaltosok világa. Két teljesen más közeg, hangulat, közösségi lét - mégha van is némi átjárás közöttük. Ezért is lesz érdekes ismét az UB, lesz mód egy intenzív héten belüli összehasonlításra.

 Ami nem tetszett:

- érem: kincs, ami nincs. A póló szép, na de.

- új szabályok: rigorózusan ellenőrizték a rajtszámfelvételnél, hogy nálad van-e a kötelező felszerelés. Bornírt dolog, hogy legyen nálunk pillekabát 22 fokban, de a célját értem. Biztonság mindenekelőtt. Legyen telefonod, hogy taxit rendelj Csanyától Pap-rétre (az Uber ide nem jár), ha elfáradnál. Legyen félliteres kulacsod, hogy hidratált maradj. És ehhez legyen valamid (hátizsákod, övtáskád), amibe mindez belefér. S nyilván van nálad lámpa, ha a hosszútávon indulsz. Csakhogy soha máshol nem csekkolták, hogy ezek a cuccok nálad vannak-e. Sokan indultak (én is azzal szerettem volna) minimálstílben. Tavaly egy kinyitható kisbögrével (?!) abszolváltam a távot, s a végére fogytam el csak. OK, legyen kötelező málha, amit a barom futó visz magával, ahogy sokan tettük, de akkor mindenki vigye. (Az UB-n is elírás, hogy este fejlámpa és láthatósági cucc a kötelező, de sokan szarnak rá.) Vagy legyenek gyakrabban frissítőpontok, ahol hajlékot és betevőt lelhet a fáradt vándor. Vagy mindenki írja alá, hogy minden felelősséget vállal, beleértve az éhen- és szomjanhalást.

Update: Csanya szólt, hogy szúrópróbaszerűen ellenőrizék a felszerelést a célban, kb. minden 10. beérkezőnél. Akinél nem volt meg, azt kizárták helyben, nem kaptak Finisher pólót. 111 km után apatikus állapotban így zárni egy versenyt... nem irigylem sem a szervezőt, sem a versenyzőt. Úgyhogy ehhez hozzá kell szokni a jövőben. Az UltraKéken is ugyanez a szigor lesz, viszont fura mód, ott esőkabát nem kell.

- kevés frissítőpont: értem én, hogy félig önellátó rendezvény. De annak nincs értelme, hogy 10 és 15 közt legyen pont, aztán 25, aztán 35 (pont, amikor már nehezedik a fight, akkor lesz ritkásabb a frissítés), de hogy 19 km-t víz nélkül kelljen megtenni, az karcos. Pedig a mostoha terepadottságok ellenére pár helyre fel lehet parkolni autóval, és legalább egy pumpálós vizet lehet vinni. Sokan megborultak a kiszáradás miatt. Úgyhogy, ha sokan sírunk, tán meghallják a szervezők.

Köszönjük a szintvonalas versenyt. Zárókép Speróról és Csanyáról, akik a sportág nagy és színes egyéniségei, mint Jamón Serranó. Gratula a nyerteseknek és minden célbaérőnek.