Amikor tavaly nyáron a HVG.hu-nak jelentgettem naponta az olimpia triatlon és atlétikai eseményeiről, akkor emlékezetes volt, mit kaptam a gyaloglóktól, mert le mertem írni, hogy az egy csúnya, nem ergonomikus, idétlen sport. Bocs, most mégegyszer, vállalom. Nem szeretném, ha ebből a posztból bárki arra következtetne, hogy a túrázók bunkó népség, a futók meg csodás parvenük. Csupán leírom minden kozmetika nélkül, mit tapasztaltam amikor a Piros85 teljesítménytúra és terepfutóverseny pontőre voltam november 2-án Dömösön, 29,5 km-nél. Tavaly a teljes távot végigfutottam, idén a depóban néztem körül.
FIGYELEM: a vihart kavart poszthoz kötődő update-elt infók és lábjegyzet az ezt követő, fenti posztban található.
Jöttem a szervezőnek, Kimmel Petinek ezzel a depózással, ha már 2012-ben végigszívta velem a fél UB-t. Meg kedvem is volt, nem csináltam még ilyet, végre nem kívülről, hanem belülről látom (vagy épp kivülről és nem belülről, fene tudja). A startnál kicsit fájt a szívem, de tudtam, jobban fájna a deformált csipőtől szenvedő lábam pár óra múlva. Meg még nem hevertem ki az erős birminghami félmaratont és az egomi 10 km-t. Meghát tököm se akart 85 kilit futni. Dömösön először nyolcan serénykedtünk. Aztán hárman eltűntek, azt hiszem, más depót kellett nyitniuk, maradtunk öten. Sajnos a neveket nem jegyeztem meg, jobb is így.
Mivel tapasztalatból úgy emlékeztem, hogy a futóknak nehéz koordinálniuk érkezéskor a dugókás kezüket, ezért a fogadásra rendezkedtem be, és megkaptam az adminisztrációt is. Szopás. Innen üzenem az illetékeseknek, hogy biztos vannak, akik nagyon szeretnék tudni, hogy melyik távon (30-50-65-85) hol álltak és milyen idővel 30 kilinél, de ennyi beérkezőt szabatosan nem lehet regisztrálni: ha túrázó jön, annak pecsételni kell, esetleg még a pecsét mellé a beérkező idejét is ráírni mint valami láttamozó tanárbácsi, aztán a túra igazoló lapjukra is pecsét, akkor a papírosok közül a megfelelő hely megfelelő rubrikájába bevésni a beérkező idejét, miközben nagyüzemkor ott állnak öten-hatan az asztalnál, és jönnek mint a levágott janicsárok. Ja és közben bekocognak a futók is, akkor a dugóka fogadódobozát kinyújtani, az ujjukat belevezetni, informálni őket…
Szóval irgalmatlan admint ró az emberre, felesleges, és valljuk be, nevetséges bürokráciát. Közben a segítőkezek fogyatkoznak, a derékhad megjön, fogynak a vajas és zsíros kenyerek, nincs elég nutellás HT-keksz megkenve, nincs elég párizsi felszelve (baszott vastag karikákat vágtak ám!), eltűnik a sajt, káosz. Pedig brutál mennyiségnek tűnt a szétnyitható sörpadokra felpakolt kajacucc. De simán elillan. A vízről már eleve látszott, hogy kevés lesz. Oké, hogy a szemben levő kocsma odaadja a mélyedésesre könyökölt asztalait, meg lehet vizet vételezni a retyóból, de odamenni, teletölteni, kihozni, kiporciózni a kancsóba idő, és sem ember nincs annyi, sem szándék. Utóbbi fontosabb: őszintén nem láttam, hogy a többi pontőrtárs, akik konkrétan a kajáltatásra rendezkedtek be, mi a szent szart csináltak.
Merthogy csak ímmel-ámmal melóztak, de leginkább a kvaterkázásra, megjegyzésekre (altestitől az összeesküvés-elméletekig), poénkodásra volt eszük ("Igyál, egyél / vígan legyél" - ezzel a rigmussal fogadták a kiéhezett résztvevőket), a tápolás aktív előkészítése csak a sokadik helyen szerepelt. Nem volt előregondolkodás, vagy ha volt bármi koncepció, akkor lassan és nem odaadón hajtották végre. Olyan nincs, hogy elfogy egy nagy marmonkanna víz, nálunk mégis történt ilyen kétszer is. És akkor valamelyik, egyik a másikra várva, kibaszott ráérősen elslattyog megtölteni, miközben joggal reklamálnak a frissítőasztalnál. Nekem úgy tűnt, a terepruhás nagydarab ember a pontőrfőnök, és nem óhajtottam helyette utasítgatni másokat, csak javasoltam dolgokat.
Egy depót vinni nem kiváltság, hanem szolgálat elsősorban. Senkit nem érdekel, hogy önkéntesen, grátisz jössz. Elvállaltad, csináld. A lelkiismeretem tiszta, amikor volt időm, beálltam sajtot kockázni, kenni, de nekem az asztalok túlsó végén volt masszívan dolgom.
Ahol tudtam, segítettem, de ritkán tudtam az asztaltól elmozdulni csúcsidőben. Amikor meg már szórványos beérkezés volt, nyilván a kajamennyiség, és -igény is lecsökkent, lehetett bírni a szegényes választékkal. Régen minden jobb volt, tudjuk, 2005-ben még ezt írta Lőw Andris: "Sokan szeretünk teljesítménytúrákon futni. Ezeken nincs öt kilométernként frissítőpont, és ezt a szervezők bátran vállalják is. Ezért a résztvevők önellátásra rendezkedek be. Amikor az egyik pecsételőnél a pecsét mellé a pontőr előhúz még egy csokoládét is, én érzem magam megajándékozottnak és hálatelt szívvel gondolok a szervezőkre." Nos, nálunk kétfajta vendég létezett: a túrázó haver, és a pária futó. Alulképviselt volt a futóbarátok száma a depóban (4:1), és én leginkább csendes rezignációval nyugtáztam, mit gondolnak felőlünk a túrások, túrázók. Hangsúlyozom, ez nem reprezentatív felmérés, nem általánosítás, csak egy mintavétel. De mielőtt rátérnénk, a következő képen Vörös Miki tanakodik, hogy melyik kenyeret vegye el. Speciel, neki segíthettek volna, ha már begipszelt jobb kézzel érkezett. De ugyanez érvényes arra is, hogy illik megkérdezni a befutót, hogy megtöltsek-e valamit?! Hát nem? De. Nem sok ilyenre emlékszem. Csak arra, hopgy azon ment a bosszankodás, hogy jaj vizes az asztal, miért nem tudnak óvatosabban (!) tölteni a futók, meg hogy nagyon éles elmével és persze a hozzá tartozó pergő tempóval ment a kekszek nutellázása: da könyörgöm, nem kell mindkét oldalát megkenni, ha úgyis összenyomod a két kekszet!
Pár elkapott mondat a pontőrtársaktól:
"Géppisztollyal szaporítanám a futókat" - mondta a terepruhás depós, aki mindig tudta a frankót, mindenről volt véleménye, és ezt nagyhangon osztotta is szerteszét. Annyira jól informáltnak tűnt, folyton arról mesélt, hogy mennyi versenyt rendezett már, és onnan hány embert zárt ki, mert akkora májer. Ő végig azon puffogott, hogy hogyan engedhetik be ide a futókat, a töbiek meg a prímvivőre hümmögtek. Halkan mondtam, hogy így van meghirdetve, közös részvétel van, mit csodálkoznak. Dehogy ez túrázóknak van régóta. Ráadásul "teljesítménytúrázóknak". Ettől a szótól pont annyira ráz a hideg, mint a bornírt "technikai sport" elnevezéstől. Időre rohamléptekben túrázni… Vagy kirándulok, vagy futok, nem? Pedig a telj.túrások is futnak, legalábbis versenyt az időlimittel. A futók nyilvános utálata hamar minden szinten verbalizálódott, lassan beszállt az egész depó, szekundált mindenki mindenkinek.
"A futók úgy esznek mint a disznók" - ez is egy érv volt arra, miért nem serénykednek a büféasztalnál. Hisz a ráérős tempójú túrázók szépen megállnak, dumálgatnak, lassan eszegetnek, iszogatnak, még talán maguk szelik-kenik a dolgokat. Ők - tőlük tudom - jófejek, normálisak, kulturált természetjárók. (Bár éreztem bennük némi frusztrációt, hogy ők csak sétálnak, mások meg futnak, de ez pont annyira értelmetlen gondolatfutam, mint amikor valaki azt állította, hogy azért ultrázik egy futó, mert középtávokon nincs sikerélménye.) Az biztos, hogy egy versenyt valamennyire is komolyan vevő futó nem fog nagyon ügyelni az angolkisasszonyoknál tanult étkezési szabályok megtartására egy frissítőponton. Bár oda sem kéne eljutni, hogy megjön futva egy csaj, aki éppen vizet vinne el a futóhátizsákjában. No mit csinál? Kiönti a camelbagből az addig cipelt maradék izoitalát egyenesen bele a Piroska-szörpös bekevert kancsóba, majd a vizeskancsóból az így kiürített tartályát ismét megtölti. Broáf. De az is gáz szerintem, amikor a nagy kirándulók kisüstiznek, vagy kocsmázgatnak, ha már "úgyis itt van a kocsma"-alapon. Nekem ez összeférhetetlen a vállalással.
A részrehajlás miatt a túrázóknak a depótársak részéről megkülönbözetett figyelem járt ki:
"Kóstolj végig mindent, svédasztal van" - mondták például a bakancsosoknak. Csak nekik járt széles mosoly. A futókat inkább csak tűrték, félhangos, odavetett megjegyzésekkel piszkálták a depósok. Az persze nem tűnt fel nekik, hogy rossz ütemben viszik a büfét, kevés kézzel dolgoznak, s így a túlkínálás lezabáláshoz vezet. A túrázók favorizálása érthető: többségben voltak, sokkal inkább a saját versenyüknek érezték. Bár azért nem kéne válsághangulatba ringatni magunkat, nem ennyire rossz a helyzet. Próbáltam beszélgetni velük, hogy milyen tök jó, hogy marha sok túralehetőség van, le a kalappal, és sok helyen már eleve gentlemen's agreement alapon vannak a versenyek a két szekértábornak, minek itt fújni egymásra. A Téli Mátrán is jóval korábban elstartolnak a tudatos futók, hogy ne zavarják hátulról érkezve a kirándulókat, és őket se akadályozzák az előttük kolbászolók. Ez közös érdek. Ahogy a párhuzamosságok megszüntetése is, lásd Kinizsi és Terep Százas. De azért a futókat sem szeretném védeni mindenáron; az szerecsenmosdatás lenne. Nagyon sokan neveztek ugyanis futóként a teljesítménytúrákra, igazi magyaros kiskapuzós technikával. Két okból: sokkal olcsóbb volt a nevezés, másrészt valószínűleg nem mindenki akart teljes (85km) távot futni, csak egy kisebbet. Pl. a lenti képen látható, fehér sapkás Lubics Szilvi is. Abban nem vagyok biztos, hogy meg volt tiltva a futás a túrára nevezőknek, szóval ez nekem zavaros. Igaz, a futós nevezés a depótársak szerint csak abban különbözött, hogy "azoknak" járt kóla. Érdekes. Persze senkitől nem lett megtagadva, hogy bármiből is vegyen az asztalról, szóval ennek a különszabálynak semmi értelme nem volt. Ha már emlíettem a lenti képet, érdemes megfigyelni, hogy a bal oldali futó önkiszolgáló módra kapcsolt, csak sajna vitte a teljes kólásüveget is. Azt hiszem, ez beszédes, sokmindent elmond a pontról, de róla is. És nincsenek sokan a képen, nem volt még fullon a pont!
A fenti dolgok alapján talán érthető a bosszankodása egy veterán túrásnak, mégha a közlés színvonala visszatetsző volt számomra:
"Ha a gyerekeim így viselkednének, kapnának pár pofont. Ezeket a futókat fel kéne rúgni. Hopphoppol itt nekem, hogy jön mögülem, hát ugorjak félre a bokorba, vagy mi?! Semmivel sem különbek nálunk, túrázóknál” Erre a válasz a depótárstól: "Tudod, hogy van ez: a szűkös oxigénellátás miatt futásnál az agy háttérbe szorul."
Volt olyan, hogy a depóban azt kiabálta egy túrázó a futóknak, hogy "nem verseny!" Vagy nem volt jól informálva, vagy egyáltalán nem érti a különböző motivációkat, nézőpontokat. Azért mindenbe nem kéne belekötnie és mindent kikérnie magának. Sajnos jópár ilyen túrás volt, és az alaphangulatot ez a purista-elitista attitűd adta. De miért vált ki ilyen indulatot, hogy te a lábaddal gyorsabban vagy lassabban kaparászol?!
"Ez egy rendes gyerek, nem eszik." - ez volt a legpozitívabb megjegyzés, amit futó Dömösön kapott. Az 5-6. helyen odaérkező Speró érdemelte ki, aki jött, látott, dugókázott, beleivott a saját magának előreküldött ásványvízbe, s ment tovább. Ja és a dugóka: úristen, de unalmas volt a dugással kapcsolatos szánalmas poénokat (?) hallgatni. Mondok mást. Amikor messziről lehetett látni lejtős úton közeledőket, akkor mindig kiabáltam a kocogóknak biztatásképpen:
"Gyertek, gyertek!" mire a Depótárs kontrázott: "Menjetek, menjetek!" Ugyanez pepitában:
Én: "Fussál!" Depótárs: "…el! " Tényleg, már szurkolni is ciki volt, mert kiröhögtek.
Hát így teltek a percek. Köpte ki a hegy a futókat, túrázókat, borzasztó sokat kellet könyvelni: illogikusan kinyomtatott adatlapra jegyezgetni időket, rajtszámokat rémes. A legjobb az volt, amikor egy-egy alanynak nem tetszett, ahogy bélyegeztem, mert mondjuk ferdére sikerült, vagy nem teljes lenyomatúra. hát bocs, de konkrétan leszarom a pecsétlenyomatodat, nem az óvodában vagyunk, mögötted még öten állnak sorba és haladnának. Elnézést a nyerseségért. Nyilván fontos egyeseknek, mert emlék, de mégiscsak irreális elvárás.
Amikor leült a mezőny, volt idő megfigyelgetni dolgokat. A vérzőre kidörzsölt mellbimbó még mindig dívik. Hogy??! Iszonyúan széthúzódott a mezőny, pedig csak 30 kilinél állt a pont. Majdnem hat órán át voltunk nyitva. A lelkesedés idővel csömörbe csapott át, fáztunk, unatkoztunk. Az asztalon hagyott könyvemet - amíg vécéztem - szó nélkül elkezdte olvasni az egyik pontőr, mindenféle elkérés nélkül. Remélem, kikupálódott a 100 történelmi tévhitből. Kár, hogy futó-túrázó ősellenségek alaptézisének felülírása nem szerepelt a könyvben. Alapvetően az egyik fut, a másik gyalogol, és a pontőr szolgál, résen van. Ennyi. Elvileg. A rovar-bogár problémát rövidre is lehet zárni. Nem tudom, hogy egy rendező mennyiben tud minderre hatással lenni.
Összességében őszinte tiszteletem a sokkal messzebb, hosszab ideig, akár a hideg éjszakán át nyitva levő depósoknak, önkénteseknek. Ahogy a verseny szervezőinek is: amennyire beleláttam, nagy logisztika, nagy macera, sok aprómunka, sok csekkpont, sok hibalehetőség, sok idegeskedés lebonyolítani (bonyolítani!) egy tereprendezvényt. Hát csak a szalagokat kirakni, majd leszedni a söprögetőknek, mi meló… Nem szeretnék a poszt kapcsán sem túrázókkal, sem futókkal, sem versenyszervezőkkel veszekedni, abszolút elismerem, hogy ez egy kényes téma, komoly meló egy ilyen verseny/túra, és egyáltalában: tök jó, hogy vannak, szervezik, gründolják. Nyilván, ha gennyesre keresnék magukat, akkor szóvá tenném a dogokat, de egyelőre nem láttam még olyat, hogy Louis Vuitton-táskákból mérnék a mézet egy depóban. Ami kurvára zavaró, ha a pontőr nem készíti elő a dolgokat, és burkoltan ellenséges, megvető a résztvevők egy részével - akik nem mellesleg a többszörösét fizetik a nevezési díjaknak.
