A Spartathlon történetének egyik "legöregebb" győztese. Biztosítási ügynök. Heti 250 fölötti kilométereket fut össze. A berlini 24 órás verseny sokszros bajnoka. 2016-ban jön az Ultra Balatonra, 2017-ben visszavonul. A berlini Szimplában sztoriztunk versenyekről, edzésmódszerekről, szemléletről. Ismerjétek meg Stu Stefan Thomst!

2012 a veteránok elbeszélése szerint kegyetlen év volt: a szokásosnál is borzalmasabb meleg tombolt a spártai úton. A versenyt egy életerős, de mégis az elitet tekintve (még az ultrában is) egy idősnek számító német nyerte: ő volt a 45 éves Stu Thoms. Fura év volt 2012 amúgy: a japán Tetsuo Kiso után Lizzy Hawker jött be, így a férfi mezőnyben ÉS az abszolútban is egy nő állt a 3. helyen. Így maradt le Markus Thalmann a dobogóról, s lett negyedik, a görögök nem szaroztak a rangsorral. Ja és ebben az évben lett összetettben 7. Rudolf Tamás „Csika”, Lubics Szilvi pedig 3. a nőknél.

Oké: nemcsak az irgalmatlan hőség rostálta meg a mezőnyt (80% nem ért célba), hanem a pár héttel korábban megrendezett 24 órás vébén szerepelt, és abban megfáradt élversenyzők is gyengén muzsikáltak. Talán csak 1993-ban lehettek ilyen nehezek a körülmények, az akkori győztes Rune Larsson 26ó57perccel finiselt, míg Stu 2012-ben minden idők második leggyengébb győztes eredményével, 26ó28perccel. De ez semmit nem von le a teljesítményéből, sőt.

Stuval a berlini Szimplában találkoztam, ami stíl- és egyszerű egy futólagos német-magyar randevúnak. Megtaláltam ugyanis az idei záróceremónia végén a székén otthagyott oklevelét, ami hiányozhatott neki. S ha már itt vagyok, hát találkozzunk, Stu! Futva akartam volna eredetileg dumálni vele, de most sok a munkája és kedve sincs futkorászni. Az idei verseny óta, ahol is 6. lett, eddig kétszer futott baráti unszolásra: egy 20 és egy 45 kilit.

Némettel kevert angolsággal mesélte el futókarrierjét. Nem fut régóta, hobbiból kezdett el kocogni közel 2006 környékén. Futott pár maratont, de sikerélményre vágyott, úgy érezte, abban nem fejlődik. A legjobb maratonja 3:10, szerinte 3h körülre tudna menni, ami nem boldogítja. Viszont türelmes és szemlélődő természetű: elkezdett hosszabb edzéseket végezni, ultraversenyekre járni. Immár csak a 200km feletti versenyek érdeklik. A napi 2-4, néha 5 órás edzéseken elszórakozik, gyakran fut be a Berlin környéki falujából (a helyi Csömör), Woltersdorfból az Alexanderplatzig és vissza: nézi a „házacskákat, embereket, tájakat. Mindig van változás, minden érdekes.” Hát, a fene tudja.

De arra tökéletesen rávilágított, hogy ultradobogóra ultra sokat is kell edzeni: leginkább kilométergyűjtésről és versenytempó-agilitásról beszélt. Nem mondanám erő-állóképességnek, mert egy 200+ ultrán nem kell „erősen” futni, csak egy lassabb tempóban stabilan közlekedni. Alapozásképpen 250-280 kilométert edz egy héten és hisz a „triplázásban”, azaz a nagyon hosszú terjedelmű edzések háromszori ismétlésében. Nem gyors, de kitartó.

Általában így néz ki: hétfő szünet, kedd 50-60km lassan vagy versenytempóban, szerda 40km versenytempó feletti tempóban, csütörtök 50-60km – benne egy órányi 4:30-as tempó, egy órányi lassú és ezt váltakoztatva –, péntek 20-30km, benne gyors résztávok (4:30-as ezrek 10-15x), szombat egy lazább tempójú, 30-40km edzés a pénteki résztávok miatt, vasárnap 60-80km versenytempóban (néha egy-egy órányit 4:30-as tempóban futva). A mezociklusok negyedik hetében visszavesz, akkor „csak” 180 km/ hét az adagja. Ez így megy, nyilván picit variálva, ha verseny van. A versenyek előtt két héttel mindig tart taperinget: ez a lazázás, a hátradőlés, töltekezés időszaka. Ilyenkor visszanéz, mit végzett el, mi van a lábában, és a versenyre hangolódik, piciket fut, pihen, szuperkompenzál.

Stunak stabilan három versenye van átlagban egy évben, a makrociklusait is ezek határozzák meg: a a berlini 24 órás Self-Transcendence, a Baltic Run (Berlin-Balti tenger 243.3 km) és a Spartathlon. Néha beiktat még edzőversenyeket is, például a kétévente megrendezett Tortour de Ruhr-t (230 km) vagy a német 24h házibajnokságot, ahol legkeményebb ellenfeleinek természetesen a generációval ifjabb Florian Reust (2013, 2014 - 2. hely Spartathlonon) tartja, nem is nagyon sikerül megvernie.

Szerinte a világon csapatban az amerikaiak, németek és a japánok a legjobbak. Az olaszoknak be kéne „szerezni” hasonló kalibereket Ivan Cudin mellé (a képen kék trikóban Stu mellett), hogy esélyük legyen – Stu nagyon tiszteli Cudint, s jópár sztorija van a 2010, 2011, 2014 évekbeli Spartathlon-győztesről, aki nem mellesleg az idei UB-t is megnyerte. Tavaly például egyszerre finiseltek a 3. helyen, ami eddig csak kétszer fordult elő (1992, 2004). Cudin a Parthenio-hegyről lefele elesett, fájlalta a lábát, és kisvártatva az éjszaka közepén Stu beérte az olaszt. Kérdezte, mi van, de Cudin csak azt nyögte: „Go, Stu!” Reggel 3/4 nyolckor, 12 kilométerrel a cél előtti nagy lejtőn még mindig a harmadik helyen kocorászik Stu, amikor egy versenyrendező ér mellé Spártából jövet, aki megkérdi, hol van az olasz. „I don’t know” - válaszol Stu, mire a sofőr belenéz a visszapillantóba és megpillantja Cudint, aki száguld lefelé. Ennek fele se tréfa, Stu kénytelen felvenni Cudint tempóját, „borzalmasan fájt felkapcsolni a hatpercesekből Ivan 4:20-as rohanására”. Mivel nem tudják dűlőre vinni a dolgot, a végén visszavesznek 6:30-ra és kéz a kézben futnak be a szoborig. Felemlegeti azt is, hogy míg a fent említett Florian Reus öregemberként, kötött lábakkal, robotmozgással lépdel fel a dobogóra, addig Cudin rohamléptekkel, fitten, ruganyosan. Valamit nagyon tud az olasz.

Stu – ahogy sokan mások – a Spartathlon megszállottja, maratonjai körül „valaki beszélt erről a versenyről, és érdekesnek tűnt.” Immár ő sem tud szabadulni tőle, a felesége kíséri a versenyeken, aki közben a 2 és 6 éves gyerekeket is menedzseli. Őszintén, meg nem mondanám, hogy ez a jóvágású, zakót és trendi sálat viselő, decens német ember ilyen elképesztő komoly teljesítményeket, brutál edzéseket tesz le az asztalra, miközben ügynökként bizniszel. Az arcáról valamiért mindig a Guy Fawkes-maszk jut az eszembe. Komolyan leesett az állam, mikor megmondta, hogy 47 éves. Egy tízest simán letagadhatna. Miért rugózom a koron? Egyrészt ő az egyik legidősebb spártai győztes, 45 évesen nyert, pedig manapság egyértelműen a 35-40, sőt akár a fiatalabb korosztálynak áll a zászló. Másrészt Stu nagyon tervszerűen él: precízen tervez, edz, dolgozik, és a jövőképe is ilyen tüchtig. Például: 2011-ben 27ó30percet tervezett és 27ó40 alatt ért be, míg 2012-ben 26ó30-at és 26ó28perccel finiselt – és ez elég volt a győzelemre. Egyértelművé tette, hogy 2017-ig fut, utána már csak hobbiból. Akkor lesz ötvenéves (1966-ban született), és azért vonul vissza, mert már nem tudna olyan jó lenni, mint elvárja magától. (Az öregedés problémája nagyon érdekes jelenség top ultrafutóknál, ugyanezt a perfekcionista életvezetés vs. valóság furcsa önellentmondásait hallottam Markus Thalmanntól, Daniel Orálektől is.). 2017-től éttermet szándékozik nyitni.

Kérdésemre tagadta, hogy azért vonul vissza, mert már nem tudna versenyeket nyerni. Nyerési szándékkal érkezni ultraversenyre: „not a good idea. Maybe Cudin or Scott Jurek would think on winning.” Azaz nekik lehet valós stratégiájuk és biztos esélyük egy győzelemre, amúgy nem túl jó ötlet. Elmesélte, hogy Jan Lantink (2010, 2. hely, Spartathlon) rendre elrohanja a versenyeket, pedig a rajt előtt még bólogat az edzőjének, aki ott is, és minden depónál lassúságra inti a hollandot. Szerinte az idei nagy esélyes, az amerikai Jonathan Olsen is elfutotta a Spartathlont, ki is szállt 160 km körül, de emlékszik a blogon már megidézett esetre, amikor 2012-ben Orálek kikészült a Parthenio-hegy környékén. Stu beért a depóba,akkor még a 3. helyen állt. Kérdezi, mikor ment el Orálek. Az egyik depós balra mutat, Orálek ott fekszik kikészülve. „Will he come back” – kérdezi Stu. „Maybe 1-2 hour later.” – mondja a depós.

Stu megszaporázza, 37 percnyi hátrány van ekkor a versenyben vezető japánhoz képest. 180 körül rendőrlámpát lát pislákolni. Csak a kék szirénára koncentrál, és egyre közelebb kerül Tetsuo Kiso felvezető rendőréhez. Felér a japán mellé, és némán futnak együtt 10 kilométert. A japán egyszercsak megkérdezi: „Germans are strong?” Stu nem tudja, mit kéne felelni taktikusan. Mint utólag kiderül a japán fáradásának első hajszálrepedéseit mutatta a kérdés. Stu – hacsak nyolcperccel is – de megelőzi a finisben. A képen egymásnak gratulálnak.

Néhány tanács a végére Stutól: mindig lassan kezdjünk, kezünket és lábunkat melegben gyakran locsoljuk, és ne állj meg a depónál legelni! Stu nem eszik szilárdat, csak ha valami baj történik a gyomrával (akkor csoki, mazsola, keksz, esetleg kóla), amúgy maltodextrines izót kever be és minden 20. km-re leadja. Jeget soha nem vesz el, mert nem tudja, miből fagyasztották le, kik és mivel értek hozzá. Nem akar gyomorrontást.

A többszörös német bajnokot kapacitáltam, s egy félig komoly ígéretet préseltem ki belőle: 2016-ban eljön az UltraBalatonra.

Stu Thoms eredményei (inkább szívós, mint gyors.)