"Szeretek futni" - válaszolt az index kérdésére menet közben Andrej Radzikowski, aki végül a 2. helyen finiselt. Ha el is tekintünk attól, hogy ilyen állapotban csak vélemény-nyilatkozatot lehet tenni, semmint  ténynyilatkozatot, akkorsem ilyen egyszerű az egész. Szájbiggyesztős jegyzet a 4. UB-teljesítésről: minibeszámoló és kritika egy olyan versenyről, ahol két külön rendezvény zajlik egy időben, egy pályán.

(Előzmények: az UB mindig a blog megszületésére emlékeztet. 3 éve, az első egyéni indulásom és kálváriám lepárlása adta a löketet, hogy posztolni kezdjek, akkor kóstoltam bele az ultrába. Ahogy akkor az UB határátlépés, majd később viszonyítási pont volt (2013, 2014), úgy tűnik majd ki ebből a posztból, hogyan változnak az idők, és mennyire más az ember véleménye, hozzáállása, ereje.) 

Vajon tudná teljesíteni az UB-t egy kenyai elitfutó egyéniben? Vajon kifárasztották-e magukat a 12h OB, 24h VB, 24h OB vagy éppen a hatnapos futás résztvevői az UB-t megelőzően? Vajon Gilles Pallaruelo (akiről kisfilmet is forgattam és nyáron minden héten fut egy 100 km feletti ultrát) hibázik-e, vagy rutnból lenyomja? Az UB előtt ezek a teoretikus kérdések foglalkoztattak, amikre sem a statisztika, sem a hályogkovácsolás nem ad választ. Aztán egyáltalán nem érdekeltek a saját kérdéseim, sokkal inkább maga a rendezvény.

Ahol kiderült, amit eddig csak felületesen éreztem: az egyénik dísznek vannak ott, kvázi legitimálni egy ultraversenyt, ami nem lenne ultraverseny nélkülük, csak egy váltóparádés buli. Történetesen a futási szórakoztató- és szolgáltatóipar egyik kiemelt éves eseménye. Oké, helyesbítek: váltók nélkül nem lenne tartalom (maga a rendezvény, hisz nem érné meg összehozni), egyéni indulók nélkül a forma.  A váltók hozzák-vonzzák a hangulatot, a tömeget, a forgatagot, és nem utolsósorban a bevételt, az egyéniek pedig az apropót. Egyik sem tarthat jogot az előtérbe kerülésre, viszont kerülgethetik egymást - egyszerűen két külön rendezvény zajlik egy időben, egy pályán. De azért nem jó ez a szimbiózis, maximum kapudrognak, hogy kóstolót adjon az ultravilágba a partvonalon kívülieknek.

Ha az UB a hazai (ultra)futórendezvények kalapja, az egyéniek a bokréta rajta - kicsit átvariáltam a mondást. De a váltók fontosabbak - ezt érezni. Én pedig Hobóval tartok: "Nem vagyok zászló a mások ünnepén" (Esztrád). Pedig a szervezők a kommunikációjukban tényleg próbálják az egyéniek fontosságát is hangsúlyozni, sőt pénzdíjjal kecsegtetni őket. Na erről is írok majd egyszer: szerintem ha már az ultrafutásban is megjelent a pénzdíj mint motiváló erő (UB, Optivita), ott komoly bajok vannak / jönnek.

Az UB-n érzésem szerint az egyéniek csak rangjelzők, keretkijelölők, járulékos elemek. Ez van, csak benne léve volt szar ezt realizálni. (Vesd össze: "fontos szereplői vagytok az NN Ultrabalatonnak. Emberfeletti, amit végigvisztek és élő példaképként vagytok jelen a pályán!") Igen, jelen vagyunk a pályán, a végén tetemre (színpadra) hívás, de pl. a befutónál ha nem akarsz szendvicsbe kerülve célbaérni, akkor javaslom, várd meg az előtted és utánad beérkező váltók eltávozását. Egyéniek, váltók, szervezők - velünk és ellenünk.

Az idei UB-t amúgy is szenvtelenül figyeltem: sem a felhalmozott munkák sűrűje, sem a motivációm nem pusholt nagy teljesítményre, nem is ment annyira a tavasz 2. felében. Így a körülmények pedig lehetővé tették, hogy átvilágítsam a versenyt belülről. Nem hiszek az edzőverseny létjogosultságában (vagy verseny van, vagy ne menj), de most így fogtam fel, vagy futós teljesítménytúrának. Nem tudtam nem menni az UB-ra kötelezettségek mkatt, másrészt az alkalom szülte a "tolvajt". Voltak dolgok, amiket végre meg akartam figyelni nyugodt tempónál, látni magamat, a versenyt és a szituációkat kívülről. Így egy Spartathlon-edzésnek tudtam be (futottam egy megnyugtató hosszút) és kontempláltam (szinte egy outsider szemével nézelődtem).

Négy dolgot határoztam el:

1) Textiltrikóban nyomom. Elegem van a büdösödő technikai cuccokból. Inkább bevállaltam, hogy lukas, szakadt, oldszkúl, és a verejtéktől súlyosabb, de nem szagolom a műanyagot. Life in plastik / isn't fantastic.

2) Ameddig lehet, nem surranok ultrafutómódra. Még Sóstón is sikerült középtalpra érkeznem, ennek örültem.

3) Nem szórakozom GPS-es órákkal. Lemerül a 2/3-nál, óhatatlanul rápillantok, nyomaszt. Egy fasza öreg Casióval simán elvoltam, még ment a matek és a fizika alapjai is (v = s/t). Tudjátok milyen könnyedség volt nem figyelni időt, távot és tempót?

4) Aszófőtől Vonyarcig (67km) megnyomom, mert szeretek aszfalton hegyet-völgyet futni, kell is az izommemóriának egy ilyen élmény. A publikumnak azért elmondanám, hogy a balatoni pálya a göröghöz képest lószar, ott nagyjából a verseny végig ilyen hullámos terrénumon zajlik. Így a biztos teljesítéshez az UB-időeredmények, felkészültségi fokoknak a kalkulálása is finomhangolást igényel.

Az már korábban eldőlt, hogy görög barátom, Marios (Spartathlon mutatója 24/14) és családja nálunk vendégeskedik, így be is neveztünk egy trióba. A 3. tag Bagossy Laci színházrendező sporttárs lett, aki éjszaka szerette volna megismerni a mumus déli szakaszt (105 km). Marios rutinosan megnézte az időjárást és közölte, hogy ő bizony csak kezdőként hajlandó futni, síkon, és csakis 50km-t, nem sanyargatja magát, inkább utána körbenéznek Egry József festői vidékén. Így viszont együtt kellett mennünk az elején, hogy átadja a proxy órát. Ez kizárt minden más tempót. Tavaly az első 50-60 km-en 5:15 körül futottam, utána 6 percesekkel éjszakáig, így lett 23 és félóra a táv. A hosszított pálya (212 helyett 220) és a fent említett körülmények miatt ennek az időnek a megdöntésére nem nyomultam. És mivel a melók miatt a koncentráltságom sem volt topon már egy ideje, a vendéglátás pedig az energiáimat tette próbára, simán belementem a közös lófrálásba. 

Semmit nem aludtam a verseny előtti éjszakán a szervezés, tervezés, vendéggardírozás, határidős leadások miatt, így az életerő pontjaim jelentősen csökkentek: maradt a kaland, játék és a kockázat. Ez utóbbit le is húztam, őszintén, egy percig nem fordult meg a fejemben a riszkelés, hogy akár rutinból, akár erőből, végig ne menjek. És elindultam az emberkísérletnek kevés, gondolatkísérletnek túlzó kirándulásra - láthatósági mellényben próbáltam észrevétlen megfigyelő maradni. Izgalom- , de nem fájdalommentes 3 műszaknyi robot következett. 

A rajtban adrenalinszag. A célban dögszag. Az első 50-80 km frissitőpontjai szinpadias helyek, semmi extra nem történik. A futók teátrálisan megmutatják magukat, fellépnek a "megbámult csodalények" piedesztáljára. Szép tál az, csak domború, le is lehet a széléről csúszni. Az extra pedig az úton van közben. Az önmegfigyelés legizgalmasabb részei pedig az estétől. A demencia korai tünetei futóra vonatkoztatva. (A demencia 2. szakaszában a korábban tapasztalt memóriazavarok már nemcsak időnként tapasztalhatók, hanem folyamatossá válnak. Ismerős helyeken is eltéved, néha már saját családtagjait sem ismeri meg. Koordinálatlan a mozgás, bizonytalanság tapasztalható.) Dialógusok kívül és belül:

Jó fele megyek? Régen nem így volt az út.

Te ki vagy? Ja, tudom.

Helló Tibi! Ó, nem te vagy, hátulról annak tűntél.

"Szépen mozogsz!" Ne hazudj, kurvára nem így érzem.

Éjszaka a késői tünetek rajtam is, egyénit futó versenyzőtársakon is. (A 3. szakaszban a beteget elhagyja a memóriája, már egészen közeli dolgokra sem emlékszik. Cselekvőképessége csökken, nem tud felöltözni vagy megfürdeni egyedül. Mozgása teljesen bizonytalan, döntései logikátlanok. Nehezen fejezi ki magát, keresi a szavakat, rossz szavakkal helyettesít.) Dialógusok:

"Mit kérsz - tésztát vagy rizst?" Hosszú csend, áll a depóasztalnál üveges szemekkel. Nem tudom. Krumpli van?

"Hophop, ez az!" Hülye vagy, hophopolsz hajnal háromkor a kibaszott lakókocsidból?

Figyi, odaadom a zseléimet, nyomják az övtáskámat. "Nem fog kelleni?" Lehet, de nem érdekel. Tíz perc múlva már kéne.

Lefekszem 10 perce. Várj meg. "Nekem mennem kell." Akkor legalább addig krémezd a lábad. Stb. 

Az analitikus gondolkodásra ritkán képes ilyenkor az ember, de ha futott már elég ultrát, és tudja magát blazírtan kívülről szemlélni, jól szórakozhat mindenen. Az időhúzásain, a káromlásain, a pitiáner bosszankodásokon, az elgyengüléseken, az önáltatásokon.

Előreszaladtam. Aszófőig kedélyes angol csiripelés Mariosszal: tájbemutatás, idegenvezetés, sztorizás, smalltalk ismeretlen futókkal. Ha nőnemű, akkor pláne veszem a lapot. Marios joggal pukkadozott, hogy velem 2 spártai babér után flörtölnek, míg róla senki nem tudja, hogy 14x-es veterán teljesítő. Takkra 6:00 perces km-eket futottunk. Almádiban nyitva a strand toalettje, jóleső könnyítés kulturált körülmények közt. Később az agyonszart, szertepisált, papírnélküli éjszakai Toi-Toi vécék mutatták a keményen dolgozó kisemberek organikus lenyomatait. Magam is hozzátettem a részem, 2 is ment a hasam a zselék miatt.

Nagy horderejű eseményekről nem tudok beszámolni, lehoztam a meccset. A Balaton-felvidéken rengeteg embert daráltam be, mélyről feljöttem 1-20-ba, állítólag voltam 8-ban is, de ezt nem hiszem. Az tény, hogy a 2-3. legjobb időket futottam itt-ott. Nem volt problémám a badacsonyörsi plusz 8 km-es betoldással sem, külön élveztem a szőlődombok megmászását, vádliból felfutni, zergézve lerongyolni. Szépek voltak azok a városkák, ahol még nem jártam. Nagyon tetszettek a szürkemarhák Salföld felé. 

Csak könnyedén, minimálban nyomtam. Egy elasztikus övtáskával indultam el, a Csopakon kapott vizespalackot pedig töltögettem vízzel, izóval. Nem volt műsor csinálva a frissítésből. Mind az 5 lehetséges pontra (kb 40-45 km-re egymástól) ugyanazt küldtem előre: töpörtyűs zsíros zsemle, 3 GU2-zselé, 1 picike szezámszelet, 1 Mg kapszula. 143-ra (Máriafürdő, kb 22h) hosszúujjút, fényvisszaverős mellényt, fejlámpát is. A zselékből 60-90 percenként benyomtam egyet, az övtáskában levő sótablettából és BCAA-ból 1-2 óránként. Ennyi a mágia. Nem kell málha, nem kell kísérő.

A pontokon ritkásan ettem - egy idő után ehetetlen volt minden, erről nagyrészt a felhozatal egyhangúsága tehet. Kólát csak akkor ittam, ha a gyomrom rendetlenkedett. A zselék bevétele után 10-15 perccel rendszerint alhasi görcsös bélgázolás volt. Kb 8-9 zselé elfogyasztása után ordenáré foshatnék tört rám (tudjátok, az a folyékony láva), irány a Toi-Toi soronkívüli bekéreckedéssel. Azért a csak zselét evők helyzetébe is bele tudom most már magam képzelni. A depókban csak vajas kenyeret, paradicsomot sóval és néha ropit ettem. 

Éjszaka háromszor kellett aludnom 10-12 percet, borzasztóan kóvályogtam az alványhiánytól és az előző hetek kifacsartságától. Ami tovább tart, hisz egy nap nemalvást akár egy hónapig is tarthat kipihennie a szervezetnek - nem ám hétvégi nagy szunya és kész. Szóval Máriafürdőn székre polcolt lábbal, Lellén egy depó padján, Szemesen haveri kocsiba eldőlve. Jó sok megszakítás.

Aztán a tempóigazítás sem tesz sok jót egy egyéni teljesítménynek, ha nemcsak az első 5 órában, hanem később is sokat fut másokkal. AZ UB-n hatványozottan sok az ismerős, és ha nem szemellenzővel, ezerrel tolva versenyzel, akkor muszáj csevegni, és ez a fókuszáltságot is aláássa (ami nem is volt annyira!) Futottam (inkább dumáltam, ritkán látjuk egymást) Tóth Attilával Szigligetnél, aztán Vonyarctól a trió váltásakor Bagossy Lacival is mentem egy darabig, majd lekoptam a friss lábakról. Aztán Józsa Laci haverommal is összefutottam (mindig ezek a Lacik), vele is kocorásztam 10-15 km-t. Aztán Zamárditól ismét összefutottam Bagossy-val, akinek a talpa fájt, így megegyeztünk, hogy legyen keretes a történet: ha már a trió első tagjával kezdtem, akkor a másikkal fejezem be. Klasszikus triózásnak nem nevezném a dolgot, de művészeti kvaterkára ideális volt a séta-osonás felosztás.

Ha pörgetem picivel jobban 27h óra alatt benn vagyok, de ez indifferens, utólag még örülök is, hogy hosszabb ideig voltam kinn, nagyobb volt a terhelés. 28h 55m lett, a végén kéz a kézben futottunk be Szőnyi Ferivel, akivel éjszaka kerülgettük egymást. RaceMachine pohárvizekkel csinálta végig, mert semmi nem maradt meg benne. Not much fun in Stalingrad - Monty Python szerint. 

Fájt időnként, de kellett, hogy ketrecbe zárt állatként érezzem a bepréseltség feszült állapotát, amit az időkeretes, kínzóan hosszú ultraversenyek rónak az emberre. Negyedjére baromi ingerszegény és roppant unalmas volt az egész UB, nem is érdekelt, ezt is el kellett viselni. Ez a tétnélküliségnek, és a meglehetősen ismerős, kihívásoktól mentes terepnek is betudható. De ahogy szintén Hobo mondja: "Minden eljön a maga idején", a cél is, mert mindennek vége van egyszer, ez a nagy büdös igazság. Csak ki kell böjtölni. Marios barátom szerint az ultrafutónak eginkább a türelmet kell  kifejlesztenie, minden utána jön.

Viszont a verseny egyáltalán nem vágott földhöz. Másnap már vidáman jártam-keltem, semmi ödéma, lábfájás vagy mozgástartomány-beszűkülés. Esküszöm, az UTH50 után rosszabbul voltam napokig. Kedden és csütörtökön már elmentem 12 km-t futni. Egyfelől a fejlődésnek és adaptivitásnak tudom be, másfelől, hogy nem voltam kihajtva, hanem a tingli-tanglizás miatt hamar rekreálódtam.

Ennyit az én pályafutásomról, jöjjenek most a fejben írt feljegyzések, amikből később posztokat is fogok szülni, mert a Kísérés, Pénzdíj és a Feladás témakörei régóta izgatnak. A széljegyzeteim jó része verseny(szervezési)kritika, és bizony a hype-ból fakadó irgalmatlan létszám generálta tények mellett sem tudok elmenni szó nélkül.

Amikor Szókratészt halálra ítélték (na jó, megkérték, hajtsa fel a méregpoharat), akkor tanítványai sírva dongták körül, mondván "Úgy sajnálunk, hogy igazságtalanul ítéltek el." Mire a mindig penge Szókratész annyit kérdezett vissza: "És ha igazságosan ítéltek volna el, az jobb lenne?" Az érintettek akár érezhetik így a lenti megjegyzéseim alapján, de csak azt írom le, amit tapasztaltam, mindenki döntse el, magára veszi-e.

Feljegyzések:

- a pályahosszítás: a 212-es távot jobb szerettem (abból is az aligai rajtcélt, a tihanyi le-fel futás borzalmas volt), valahogy emészthetőbb, letudhatóbb méretű a 220 km-nél. Nem kesergek az eredmények összehasonlíthatatlanságán: már a tihanyi és az aligai 212 is összemérhetetlen volt, a 220 is tök más. Ez a verseny, ezt kell teljesíteni, azt csá. Pont, ahogy a Kenesén megtörtént sztori is mondja: Merre futnak? Aligára. Dehát az a másik irányba' van. Amúgy a kiírás és nevezés után pályát módosítani nem elegáns.

- nagy tanulság ez az együttkocogás. Ez a feszengős, egymáshoz igazodós, de azért mégis a másikra is hagyatkozós, kibúvókat kereső futósdi tökhülyeség, nem szoktam, és nem is fogok párban futni, hacsak nem kemény tempóban versenyezve váll-váll mellett. 

- A győztesekről: Lantinkról, erről a szikár 60 felé hajló hollandról már írtam a Thoms Stu-s posztban télen. Megérnének külön bekezdést a bekezdései, de elég csak megnézni a versenykiesési statisztikáit. Nagyon gyors, de nagyon fejreállós is. Most bejött neki. nem fekhetek be a nyugágyukra. Maráz Zsuzsit sötét lónak tartottam, mert sosem futott még egynapos ultrát, ami azért más tészta. Legjobb eredményeit is két éve futotta ki magából (6h, 12h verseny). De nemcsak hogy pariban volt az élen, hanem a részidők szerint 180-tól tudott dobbantani, az addigi cirka 15 perces hátrányát a végére 38 percesre növelte Lubics Szilvivel szemben. Kíváncsi leszek, innen hova, mit lép, mire specializálódik, hol villan meg.

- póló: a fekete színt egyszer már a 2012-es melegben bebukták a szervezők, de most megint vicces volt látni, hogy egyesek abban kornyadoznak. A problémásabb dolog az egyénieknek járó hátfelirat: "Egyedül futom körbe - XY". Ha valaki kiesik, kiszáll, annak ez a póló gáz lesz. Ránéz, és mindig a kudarcra emlékezteti. A válás után sem nézegeted a volt feleséged fotóját, pláne nem rakod ki. Mondjuk én mint teljesítő sem veszem fel ezeket a pólókat, hivalkodásnak érzem még az edzést is benne.

- az úgynevezett frissítőasztal engem inkább lehervaszt. Idei kísérletem a zselékről szólt, mert már látni sem bírom a tintahal állagú olajbogyót, összeragadt mazsolát vagy kekszet. Tényleg, drága versenyszervezők, ti is futtok, vagy ott vagytok versenyközelben, honnan a tökömből gondoljátok, hogy a futó bármilyen körülmények közt elbírja rágni a háztartási kekszet, hacsak nem hasmenéssel érkezik versenyezni? A ropi ugyanaz. Száraz fűrészporaprítás futva - lenyelhetetlen, elrághatatlan, fullasztó, kalóriaértéke értékelhetetlen. És mégis rendre ott van kibaszva a depó asztalra majd minden versenyen. A titok: költséghatékonyság, egyszerűség. De ez kontraproduktív: se a futónak nem jó, se a versenyszervezőnek, mert igénytelennek és megúszósnak gondolják majd a depókínálat alapján. Pláne az UB-n, ahol aztán csak egy tízfős váltó nevezése is horribilis tétel, sok váltó meg ugye sok bevétel - de nem akarok a zsebekben turkálni. Ha pedig azt szeretnék inkább, hogy a rajtcsomagba rakott mellékelt PowerBar-pakkból frissítsünk, akkor tényleg ne is legyen étel az asztalon. Vagy főzzenek le egy bödönnyi rizst minden állomásra, még azt is jobb marokra enni ennél.

Mit ennél meg innen jó kedvvel, bőséggel 24 óra futás után?

- hidegtálak után az ún. melegételek: egyszerűen kamu. Nem volt meleg étel. Vagy lehet, hogy a kondérokban egykor meleg volt, de kirakva mindig hideg és kellemetlen volt. Füreden is, Vonyarcon is, ahova betértem. Utána már nem volt kedvem hozzá, pedig a tészta vagy a rizs reálisabb energiaforrás a keksznél.

- UV-védelem: nagyon jó kezdeményezés volt, hogy a pontokon (nappal, első nap) volt napkrém.

- öltözékek, viseletek: ennyi kompressziós zokni a világon nincs, amit magukra húztak az emberek a körre. Nem értettem: egyrészt pont nemfutáskor célszerű használni (illetve vannak még esetek, de itt nem volt szó erről), másrészt ha valakinek placebóként segít is, ilyen melegben mi a jóégnek veszi fel? Szinte a Napkirály palotájában éreztem magam, ahol térdfuszeklis udvaroncok  szaladgálnak köröttem. Ja és akkor nem beszéltem azokról (főleg váltósok), akik felöltöztek TEK bevetési egységesnek: minden van rajta, sapka, hátizsák, kulacs, iphone, iPi Apacs, kisfaszom, már csak az AK47 és a töltények hiányoznak. És futni kéne még. Dehát a bizonytalan ember valamibe kapaszkodik, jelen esetben az öltözék és annak tartalma adja a biztonságot. De tényleg: telefon, mp3 minek? Sallang. A futás rólad szól, a tevékenység és a te magad egyszerűségéről, lecsupaszítottságodról, miért rontod bizbaszokkal az élményt, miért nem éled át teljesen a kihívást? Feloldásnak: a mezőny legüdébb színfoltja a képen látható egyéni teljesítő volt rabul ejtő befutó öltözékével (mell-smiley?). Olyan mint egy neutrális emotikon. 

- bár az érdek néküli mecenatúra kulturáltabb és nemesebb, de a szponzorok jelenléte sem megvetendő, végül is nekik is köszönhető, hogy verseny lehet. Az viszont cinkes, amikor a szponzorhoz alakítják a pályát. A "pénz beszél" tipikus esete. De mondom, nekem bejött, ahogy a magyar Sangas ösvényen kellett mászni. Maga a pincészet semmilyen élményt nem adott, még a vizespalackomat is elvesztettem siettemben, amit Francoise (Gilles Pallaruello felesége) hozott utánam. Mégcsak egy fröccsöt sem kínáltak a futóknak, a pince (leánykori nevén: kombinát) meg egy csúszós hodály nagy fémtartályokkal, ahol annyira hűvös volt a 29 fokról befutva, hogy ránkfagyott az izzadság. Az ajándék tájbor viszont jól csúszik fröccsnek. A főtámogató kis útjelzői pedig hasznos viszonyítási pontok voltak, csak az volt a baj, hogy azok a kurva tulipánok lassan jöttek, és nekem kellett inkább feléjük menni. Az angol humor kategóriába tartozik, hogy a befutóképek szponzora egy dezodorgyártó! Büdös futónak amolyan finom utalásképpen.

- útvonaljelzés: több, változatosabb és nagyobbak mint tavaly, de a sötétzöld nyilat éjszaka nehéz észrevenni fejlámpával is.

- bringások: kísérőknek vagy bringával kerülőknek szól ez a rész. Ha azt kiáltjátok hátulról közletíve, hogy "Balról", az rendes dolog, de 120 km után nem fogok és nem is tudok arrébb ugrálni, akárhogy kéritek, ha meg külföldi vagyok, pláne nem értem, mit kajabáltok. Csengessetek és lassan közelítsetek. 

- pontőrök: a szokásos változatosság. Voltak, ahol nagyon kedvesek és figyelmesek voltak másnap is (pl. Fonyód, Lelle, Zamárdi), még hajnalban a sokórányi kiszolgálás után. Néha még az ótvar depóasztal menüt is kedvcsinálóan sorolták fel. És volt pár ritka bunkó pont. Bogláron le szerettem volna ülni a nyugágyba, mire a nyikhaj tini közölte, hogy ez saját használatra van. Oké, szevasz paraszt. Aztán a földvári pont - ez az a hely, ahol rendre leszarják a futót. Tavaly is nagyon gáz volt (akkor a váltókkal bulizott a pontőrség), idén meg az egy szem leánykát nem is nagyon érdekelte, hogy futóverseny zajlik az asztalkájánál. Nem kell pontőrködni, ha nem akarsz! Nem érdekel, hogy önkéntes vagy, de keresd ki az előreküldött csomagomat a kupacból, ha megkérlek rá, adjál vizet, hamár ott vagy, és csippantsd le az órámat, ne a kibaszott oszlophoz szikszalagozd, hogy én keresgéljem. Jövőre szedd össze magad!

- rendezők, felszerelésre vagy stiklikre ügyelők: egyet sem láttam útközben.

- nincs csomagmegőrző és kaja a rajt/célban továbbra sem. Például szívesen otthagytam volna a táskámat, hogy kéznél legyen fürdéshez, átöltözéshez, amikor beérek. Nem értem, ez évről évre miért nem megoldható. Ahogy sörtől és fagyitól sem lakik jól a beérkező futó. Miért lenne természetes, hogy minden futónak kísérője van, aki tápolja?

- ellenben volt korrekt masszírozó sátor 4-5 masszőrrel készenlétben, és tusoló is, igaz tusfürdő nélkül. Kiraktak egy jakuzzit is, ami már viseltes volt a belemászók sáros lábától, másrészt hűvös, de akkor és ott jólesett. 

- a mezőny: sok embert láttam, akiknek az előtörténete az volt, hogy nem volt sikeres a maratonban, ultrázni kezdett hát. Olyat is, aki sikeres volt, de többre vágyott. Olyat is, aki sokoldalú, minden távon jól teljesít, és most itt is behúz egy strigulát. (Apropó, ez a bakancslista-pipálgatás az ultra kapcsán annyira rémes. Mintha csak egy feladat lenne, "megvolt, jó, akkor most tandemugrás, Mont Blanc-mászás, swingerszex, aztán meg kipróbálni egyszer a kokaint.") Olyannal is találkoztam, aki már sokat látott, túl sokat is, pláne idén, és mégis elindult. Volt, aki beért, vol, aki nem. Felelőtlenség nem nevezném, meggondolatlanságnak inkább - szerintem kiégeti magát, szétforgácsolja a testét, teljesen értelmetlen havi rendszerességgel komoly, kizsigerelő versenyeket vállalni. Vagy függőség, vagy lelki muszáj, vagy menekülés valami elől. Hosszú az okok listája. Érdekesség: nézzétek meg az idei OB-k dobogóit és az UB-teljesítéseket - kifingott, beért, kifingott, helyezett lett, stb. kb így menne a felsorolás. 

- esélyegyenlőség: erről írok majd egy hosszabb posztot később, mert vesszőparipám a fair setting és az esélyegyenlőség a futásban. Idetartozik a kísérés, a szélárnyékozás, de akár a versenyszabályzatban megkövetelt cuccok vitele a futó által. Persze, amíg a szabályzat nem mondja ki egyértelműen, hogy nincs segítség, addig a szupportálás megengedett. Az örök kérdés mindig az: melyik teljesítmény ér többet, a tisztán magad által leküzdött akadály, vagy a segítségekkel, a körülmények kreatív kihasználásával elért? Nekem az előbbi. Az önkiszolgálás és önszopatás - az eleve jobban megedz és felkészít egy következő megmérettetésre. Azért szimpibb egy terepverseny, mert ott limitáltan lehet kísérni a kevés és nehezen megközelíthető pont miatt. A kísérés magától értetődően nem csalás, viszont kíváncsi lennék miket futnának magukra utalva a kísérőkkel elindulók. (Sokan amúgy ki is esnek kísérővel is. Szóval nem tuti recept.) Ahogy Marios mondta: "A supporter is just for the presence" azaz csak azért van ott, hogy jelen legyen, puszta ottlevésével támaszt nyújtson, esetleg kismamaként táplálja a babucikat, nem tanácsadó vagy szolga.

- a feladás és lélektana: erről is készül egy poszt. Most azt láttam, hogy voltak, akikről sugárzott, hogy nem akar / tud végigmenni. Testbeszéd, viszontválasz, arc - ezeken lehetett lemérni. Úgy nem megy, hogy elhatározza, hogy "csak odáig jussak el". A feladással is szigorú és egyszerű a képletem: elvállatad a "munkát", odamész, megcsinálod. Kiszállni komoly ürüggyel lehet (sérülés, végzetes eltévedés, limitidőből kiesés, viperaharapás, elüt az autó). Az, hogy nem volt kedved, nem túl erős indok. Akkor és ott jó ötletnek tűnhet, de nem menti fel a futót, bár lélektanilag magyarázható. Mindig van egy pont, hogy baszottul nincs kedved. Amikor idegi és szellemi erőtartalékaid végére érsz. És akkor, rábeszélések és észérvek ellenére, sokan kiszállnak. Ezt akarom majd megfejteni személyes példák által.

- a percek: a kiszállás oka lehet az is, hogy - mint írtam - kiesel az időlimitből. Mindig a percekkel küzdünk. Ha nagyon gyors vagy, akkor is a perceket hajszolod, ha meg lassú vagy, akkor is, hiszen menekülsz a cut-off elől. Egy percet sokkal nehezebb megnyerni, mint tízet elveszteni - jóég, mennyit elbüféztem, elbambultam, elsétáltam, elfeküdtem megint. Csak a magát igazán odaszánt ember képes a percekkel eredményes szélmalomharcot folytatni.

Gazdátlan szalagok a célban. Egyedül futom körbe?

Zárszó (a mások ünnepén):

Az UB nimbusza az évek során megkopott nálam. Kábé úgy ment lefele, ahogy a hype ment felfele. Egyfajta szó szerinti és elméleti váltóláz van - amit többek közt a nagy magyar hírportál is kelt. Tök jó, rántsanak be minél több embert futni. De a staféta és az egyéninek versenyének valahogy el kellene különülnie (kétnapos verseny, jobban eltolt indítás?), vagy csak egy bulimenet lesz az UB idővel, amihez kötelezően társul az állandóan üvöltő zene és a (valószínűleg elmondott karakterre fizetett, de gyakran összefüggéstelenül beszélő) szpíker. 

Amennyire mérföldkő volt a futásomban, annyira lett az UB évről évre egy verseny a sok közül. Mindig volt egy központi helye, de ez fakult. Az a verseny tud hosszútávon is megmaradni és valami "nemespenészt" maga köré építeni, aminek van sajátos története, misztikája, íze. Egy nem marketingből rápakolt patina, hanem valós tartalom. Egy Barkley Marathon, egy WesternStates, egy Spartathlon. Az UB-nek van is (lásd Schirilla és társai), nincs is, de klasszikus vonzereje nincs, ami annyira bizsergetne. A Balaton közel van, meg szép, adódik, hogy elmész. De azzal sosem értettem egyet, hogy azért kell valamit lefutni / megmászni / "meghódítani", mert ott van. A verseny legkeserűbb pillanata az volt, amikor felfedeztem: nincs közöm hozzá érzelmileg. És ahogy Lőw Andris, aki idén kiszállt, mondta a kocsiban hazafelé: "Ne csak a két láb menjen a célba, hanem az egész ember."

Szeretek futni. De a fentiekből is kitűnik, hogy bár a futás szimpla dolog, az egész körészerveződő miskulancia miatt kurvára nem lehet mindent ezzel elintézni.

Fotók: UB Fb-oldal, Szasza, saját

Disclaimer: Az UB-szervező Muki ismerősöm, a boltjában lóg az első Spartathlon-rajtszámom (igaz, néha elé tolnak egy fogast vagy egy fotelt). Az írás nem promó, és nem is letolás, hanem inkább javító szándékú meglátások sora, amik persze érzelmi benyomásoktól sem mentesek.