Lezártam a versenyévet, még kellett egy hosszú, hogy meglegyen az idénre tervezett 3500 km. A hétvégén végigkocorásztam a Piros85-öt, igaz csak gyalogos rajtszámot kaptam, mert betelt a futólétszám. Amúgy örök kérdés: miért 85, miért nem 87.61, amikor a szervezők szerint annyi a táv? Miért hagytuk hogy így legyen?! Mitől kerekebb egy ötös, mint egy hetes? és mi ez a hülye szervezői szokás, hogy a verseny nevében foglalt távhosszúságot elkamuzzák? lásd anno Terep100. Nem mintha számítana, csak az értelmét keresem.
Az idei versenyre azért mentem, mert napos, száraz idő volt, nem kellett lucsokban tapicskolni. A szintek sem voltak annyira húzósak, a depók rendben voltak (emlékezzünk a dömösi depós afférra 2013-ból: a vihart kavart poszt itt). A célban volt sör és a masszőrömmel is meglepetésszerűen találkoztam. Volt 2x150 méter és egy vastag 1.5 kilis eltévedésem (bakker, az Erzsébet kilátó alatt valamiért azt hittem, hogy egy nyíl mutat a betonszerpentinre, hogy azon fussak fel...De ahogy látom, sokan megszopkorázták a fals jelöléseket.) 11 óra 53 perc lett asszem, kb félórát büféztem és vécéztem ebből. De kiderült: tévúton járok.
Öröm (és persze szomorúság is a kompetitív énemnek) látni, hogy van elit terepmenő utánpótlás: 7h33-mal nyerni, az cudar. A hűvös levegő és az őszi erdő látványa jól esett, a futás maga nem annyira, eléggé leharcolt vagyok így az évad végén, kopogó térd, sajgó boka, feszülő combok, viszont állóképességileg egyáltalán nem viselt meg. Egykedvűen még elkocorásztam volna - síkon! De legalábbis lankán. Viszont ez a rendezvény ismét rádöbbentett, hogy a körözős pályaversenyek mellett az éjszakai terepfutást is indexre kell tennem. Mert még úgy járok, mint Bárczi Benő, akit ugye halva találtak a radványi sötét erdőben, aztán a csaját tetemre hívták.
Őszintén, nem tudom, mi a jó benne. Ugyannyira veszélyes mint nappal lefelé nagy sebességgel rohanni - persze a lefele zergézéssel nagyon gyorsan lehet haladni és sok időt lehet nyerni. De nekem folyton lassítanom kell a mozgást, és ez sok energiába, óvatoskodásba, aprózásba kerül. Ha rohansz lefelé, ott a probléma: robotzsarui aggyal kell kimatekoznod a lépéseket, és nem minden következőt, hanem már kettővel előre kell látni. Ez már művészet, legalábbis öngyilkosság. És a világtörténelemben hányszor és hányszor járt e kettő kéz a kézben!
Na jó, ha reálisan nézzük: ehhez technika, cipő és elszánás kell: én nem szeretném megkockáztatni, hogy gallyra (kőre, szakadékba) vágom magam hónapokra egy esetleges törés vagy ficam miatt. Örülök, hogy lehoztam a meccset, mert estem-keltem, párszor aláfordult a bokám, vagy jól megütöttem a spiccem. Egyszer így jártam, csak még időben átfordultam tompítással az oldalamra:
Minden elismerésem a zuhanórepülésben futó terepes menőknek, magam ettől visszakozom inkább. Annál is inkább, mert a lefele futás + az éjszakai trail kombinációja az igazán gáz. Speró azt írja valahol: "beszippant az erdő csendje, megszűnik minden zavaró tényező és élvezem a futást a sötét erdőben!" Magam nem találtam meg benne sem az élvezetet, sem a szépséget. Az erdő illata, zaja ugyanolyan (kuvikkolást sem hallok, mint a filmekben) mint nappal, egy különbség van: kurvára nem látok semmit még fejlámpával sem. Lelassulok, elbizonytalanodom, eltévesztem a pályajelzést. Nem nekem való. Persze mondhatnánk: gyorsan kell futni, és világosban beérsz. Köszcsi!
A fotóért köszi Szaszának és Lőrincz Olinak, aki amúgy a budaörsi cél előtt az erdőben fasza "leszállópályát" rakott ki vagy 100 méteren át teamécsesekből, öröm volt ott futni. Igaz az avarba rakott lángoknak volt némi rizikófaktora, de nem hallottam erdőtűzről a Budai-hegységben azóta sem.