A vébének vége, foci után ismét a futásé a pálya. Ez a poszt a frusztrációmról szól. Mint a szél, én is ventillálok, talán jobb lesz tőle. Ha sportról, közlekedésről van szó, a szél nem a barátom. Sőt: utálom a szelet. A huzatot, a bevágódó ajtót, az ellapozódó könyvet, a kifordított esernyőt, a csontig hatoló cúgot. Világcsúcsokat tud elfújni a szél - akár mert szembejön, akár mert nem hitelesítik a túlzott hátszél miatt. A pofaszélnél nem kapsz időjóváírást. Mindenkit ugyanúgy akadályoz. Vagy mégsem? Netán még segít is? Két versenyen is szó szerint belefutottam a szélárnyékozás dilemmájába. Nekem inkább probléma, mert rohadtul zavar. Profiknál járulékos elem, amatőröknél viszont érthetetlen megoldás. (Ha van futós, bringás stb. történetetek szélárnyékról, kommentbe küldjétek. Amúgyis remek hozzászólások jöttek már. ) Tehát, ami jön: filozofálgatás a szélárnyékozásról (főleg versenyélmények alapján), plusz aktív ill. visszavonult elit futók véleménye - Beda Szabolcsé és Markocsán Sanyoszé.

GRUPETTÓ

A szél nem felülről jön, mint az eső, ami felfrissítő vagy bosszantó is tud lenni. Nem, Aiolosz hadai minden irányból támadnak, és konkrétan visszavet a mozgásban. Undorító dolog, mert nem tudsz ellene védekezni, hátráltat, zavar, kiismerhetetlen. A rakparton az északi szél uralkodik, de időnként megfordul, és váratlanul délről támad. Az is igaz, a szél mindenkinek ugyanúgy fúj. Hátszél esetében keskeny mezsgye húzódik a "még igen" és a "már nem segít" között. De az biztos nincs, hogy amennyivel tol szembe, annyit tudsz nyerni, ha hátulról segít. Ez ugyanúgy érvényes az emelkedőfutásra: ha síkon az átlagtempód 5:00/km, és hegyre 7 perces kilikkel mész fel, kizárt, hogy 3 percesekkel gyere lefelé, s máris nincs meg a középérték. A célegyenesben való sprintelésről már írtam egy fejcsóváló posztot. Hasonlóképpen vagyok a szélárnyékkal is. Nagyon háklis vagyok a szélárnyékban megbújásra. Nem is értem, miből gondolja valaki, hogy neki jár a versenytárs mögött a szélárnyék. Jobb helyeken úgy odasuhintanak a bringapumpával az ilyenért, hogy máskor kétszer is meggondolja az illető.

Világos, hogy a szélárnyékozás nemcsak a technikai (autó-motor) sportokban van jelen, vagy a vitorlázásában (ott a szél alatt haladókra külön ökölszabály vonatkozik), hanem legfőképpen a kerékpáros - s így a triatlonos - taktikai repertoár része, ahogy a hosszútávúszóknál a lábvízen haladás is. Ugyanez igaz az atlétikai pályaversenyekre (5000, 10000, 3000 méter stb.), ahol nincs mód nem grupettóban futni, és ahol leginkább a végén lehet robbantani; hacsak nem öngyilkos előrevágtatást választ az ember. A hosszútávú ironmanen a bringás szélárnyékozás (bolyozás) tilos: vagy a másik mellett mész vagy 5m-rel előtte/mögötte. Ugyanakkor pont a triatlon rövidebbik távjain a bolyozás megengedett, sőt kívánatos dolog. Tiltani - pedig próbálkoztak és ma is próbálkoznak vele egyes versenyeken - lehetetlen a sűrű, gyors mezőny miatt. A triatlonos mondás is ezt erősíti: "egy versenyt az úszáson lehet elveszíteni (=ha nem tudsz kijönni a jó úszókkal és elmenni az első kerékpáros bollyal), és a futáson megnyerni (ott egy erős tempóval leszakítani a többieket)". A drifting, azaz (jó esetben váltott) felvezetéses bolyozás a kerékpáron (mezőnyversenyen) természetes. Ha nem vezetsz, megmorognak, leugatnak. Légy partner, vállalj te is nehézségeket!

Ha már nehézség: Kulcsár Andris sporttársam, spártai hős küldte ezt a 2013-as videót, amiben 8:10-nél látszik, hogy még a Spartathlonon is szélárnyékoznak. Az amerikai menő, Mike Mortonra tapad a holland gyerek még Athén külvárosában. Morton utána le is írta, hogy mennyire zavarta a srác, megpróbálta lerázni, de amikor megállt, mintha húgyozna, akkor megállt a holland is...

VITETNI MAGUNKAT A PB-ÉRT

Markocsán Sanyosz ezt mondja erről: "A szél nem különböztet meg amatőrt a profitól, ugyanúgy fújja. Én nagyon ritkán vezettem bolyt, mert nagyon jó hajrás voltam, nem állt érdekemben vezetni. Elől azok futottak, akik képesek voltak (viszonylag) jó tempót futni, hogy széthúzzák a mezőnyt. Amatőröknél más a motiváció, nekik azért hasznos a szélárnyék, mert tudnak "utazni" valaki mögött, nem feltétlenül hajrára spekulálnak. Sőt, mivel náluk annyira nem vérmes a versenyszellem megbeszélhetik, hogy kerékpáros mintára felváltva vezetnek. Még annyit tennék hozzá, mint tanács amatőröknek, hogy érdemes plusz energiát mozgósítani egy bolyhoz való felzárkózáshoz (pl. rakpart), mert utána ők elvisznek, nem fog felőrölni a szél."

Beda Szabi, aki vegán futó, és volt már magyar maratoni OB 3. is, és idén a pozsonyi maratonon 2h30m-t futva 6. lett, így gondolja: "Szoktam szélárnyékban futni. Nagyon hasznos dolog, főleg szembeszélben, sokat nyer vele az ember. Vagy a saját tempóját tudja sokkal könnyebben futni, vagy egy gyorsabb tempót is elbír, mint amire egyedül lenne képes. Persze ez vissza is üthet, ha túlzottan is "ragaszkodik" a bolyhoz, és szinte a maximumon fut, csak hogy velük maradjon. Talán akkor a leghasznosabb dolog a szélárnyékban futás, ha nem a többiekkel akarsz versenyezni, hanem mondjuk szeretnél egy PB-t futni. Ez nekem is sokat segített a pozsonyi maratonon, olyan 35 km-ig tudtunk együtt futni, és segítettük egymást, ami nagyon jó volt:-)"

Szabi a futóetikettről is szót ejt: "Szerintem elfogadott dolog a szélárnyékozás, de persze itt is vannak szabályok, néha illik előre menni, és fogni a szelet a többieknek. Van, hogy az ember nem tud vezetni, mert örül, hogy még él:-) Ilyenkor természetesen "nem illik" a végén lehajrázni azokat, akiknek végig a szélárnyékában futottál."

Én azt gondolom, hogy egy amatőr futáson, ami őszinte és kőkemény, mint a kőbányai rock, nincs sok helye a csoportosulásnak. Még akkor sem, ha közel azonos a tempód 1-2 versenytársadéval. Nem fair. Nincs hozzáadott értéke. Piócáskodás. Sunyulás. Soroljam még? Nem szeretem a könnyen kapott dolgokat, biztos velem van a baj, de nekem ezek a megúszósdi kategóriájába tartoznak. Annyira bosszant, hogy amikor simán bringával közlekedem, akkor is vagy elengedem, aki a pl. az alsó rakparti bringaúton rám tapad, vagy eltekerek, hogy legyen egy tíz méter köztünk. A legtöbben értetlenkedve és arrogánsan reagálnak, amikor intek nekik, hogy menjek csak szépen el mögülem. Sorry, de háklis vagyok erre. Mellesleg londres kommentjéből kiderült, hogy ezen Runner's World-cikk alapján 80%-ot lehet energiával spórolni egy 3:00-ás tempónál, ha szélcsendes napon szélárnyékozunk valaki mögött, mintha a széllel küzdenénk. Ez 400 méterenként 1 mp előnyt jelent. Szeles időben sokkal többet. Ja és 40-80 cm-rel érdemes a mésik mögött loholni, mert akkor közel 0%-nyi légellenállásban lesz részünk, amíg az előttünk futó barom töri az utat nekünk.

SAJÁT ESETEK

Régen is csak kétszer volt olyan, hogy nem tudtam mit tenni a dolog ellen: egyszer a szálkai féltávon, ahol a bringapályán, ami egyben közút is volt, elém került egy megrakottan döcögő, platós teherautó. Megelőzni nem tudtam, de gyorsabb se volt nálam, így kényszerűségből mögötte haladtam pár kilométert. Veszélyes és kellemes is volt, hisz nagyon nem kellett tekernem, hogy tartsam a 37 kilis tempót.

A másik eset: 2012 szeptembere, Duatlon Budapest Bajnokság, 3. hely. Az első futást nagyon megnyomtam, és el tudtunk menni négyen a biciklin. De annyira kemény és gyors bringások voltak a többiek - 41 km/h körül tolták a rakparton -, hogy képtelen voltam vezetni nekik akár 2 kilit is. Pedig próbálkoztam, de fejcsóválva visszavették a vezetést. Szégyen, de huzattam magam.

Aki szélárnyékol, az nyilván találékonynak és élelmesnek érzi magát, aki jól tudja az energiatartalékolás szabályát is. Olyan, aki ismeri a sport csínját-bínját, aki az edzői utasításokat a gyakorlatban is kamatoztatja. Valószínűleg úgy van vele, mint a fehérgalléros bűnöző: "amit a törvény nem tilt, azt szabad." Oké, csak a fairplay nem így működik szerintem. Hazudik magának is, mert nem adja le azt a teljesítményt. Lehet, hogy pont azért nem adja le, mert nem tudná. Mert a bújócskára épít. Azt adja le, amit a helyzet megkíván, s így a megúszásra játszik.

Két eset, ami a közelmúltban történt. Egy amatőrfutó pitiáner versenyei, de illusztrációnak tökéletesek:

1) ESZTERGOM

10 km-es verseny a rakparton. A célban nem volt okom panaszra, az eddigi legjobb tízest (35:59) repesztettem a remek, lapos Duna-menti úton. Eleve ritka a 10 kilis verseny közel s távol, pláne nyílegyenesen, egy fordítóval, így megbecsülöm, ha alkalom adódik. Az elejét meghúzta a sashegyi gepárdos Deli Gergő, csak egy helyi ifjú triatlonos ment vele - mint kiderült, végig Deli szélárnyékában. Én kb 50 méter távolról figyeltem őket, gondoltam, ez nekem kezdésnek erős, lassan daráltam be az előttem futókat, és így feljöttem a harmadik helyre. A fordítónál láttam, hogy leszakadt a triatlonos srác a neki addig tempót nyomó Deliről, elkészült az erejével, hiába törték neki az utat. Addig amúgy hátszélben futottak. 

A fordító után kiderült, bitang erős ellenszél vár a maradék 5 kilire a Dunaparton. A srác konkrétan lelassított, és bevárta, amíg felérek mellé. Na és mit csinált? Beállt mögém. Ott lihegett a hátamra, miközben széllel szemben törtem a 3:35-ös tempót. Csak utazott a szélárnyékomban. A tíz kili tán a legkeményebb hosszútávfutó szám, ami a csövön kifér duplán, viszont azt elég hosszan tartani. Nagyon idegesített, hogy a srác egyszer sem vezetett. Nem is akaródzott neki. 7 km-nél jeleztem, hogy ez gáz. Kiléptem jobbra, de mágnesként besorolt mögém. Kiléptem balra, ugyanez.

Akkor elpattantam, és ráripakodtam lihegve-akadozva, hogy húzzon ki mögülem. Mire ő, hogy "ott megyek, ahol akarok". Meg hogy teljesen készen van. A szuflától és a méregtől lila fejjel mondom neki, hogy "még második is lehetnél, de inkább sunyulsz". Ott jött mögöttem 9 kilométerig. Nevetségesnek és gyávának találtam, úgyhogy egy ponton félreálltam, galoppra lassítottam, hogy utat mutassak neki. 5 méterrel utána folytattam a futást. A srác (a képen kékben) vérszemet kapott, elindult. Pihentebb volt, sokkal kevesebbet tett bele a versenybe, mint én, így a különbség, amit szándékosan felkínáltam neki megmaradt. Öklendezésig véghajráztam, ez csodálatosan látszik az alanti képen, de mindez nem volt elég, ő 2., én 3. lettem (35:59). Nem mentegetőzöm, csak leírtam a történteket.

Az biztos, hogy több önfegyelem és teherelviselés kellett volna, hogy ne foglalkozzam a srác "harcmodorával." Erkölcsi győztesnek érezve magam odamentem a célban negyedórával később a sráchoz, aki a triatlonos barátai körében állt. Mondom, gratulálok, de nekem a versenyzése antipatikus volt, s ilyen fiatalon nem is értem, hogy magától sunyul vagy az edzője oltja bele ezt a viselkedést. A srác köpni nyelni sem tudott - nyilván azt érezte, hogy egy borostás, kopasz felnőtt őt most lebassza -, de a tini haverja, aki nem indult a versenyen, de triatlonos szettben tette-vette magát vigyorogva, kioktatóan hozzám fordult, és felmondva a leckét, amit az edző bája a fejébe vert, azt nyögte: "Ezt taktikának hívják."

Még ment a szóváltás egy darabig - nem is értették, hogy mit kértem számon a versenyzésén. Baromira zavart, hogy a Deli is, én is kikaparjuk neki a gesztenyét, és ez a versenyhozzáállása. Ha ez habitus totál természetes már egy ifjú sportolónál, milyen ethosz várható egy éles felnőtt versenyben? Viszont biztos zokon vette a számonkérést, mert eltűnt az eredményhirdetésről, ahol pedig egy ezüstérmet akasztottak volna a nyakába a dobogón.

2) VIVICITTA FÉLMARATON

Itt már írtam erről is. A lényeg, 17.5 km-nél feljöttem a 11. helyre, s nagyon csábított, hogy az első tízbe kerüljek többezer futóból. A Dráva utcai rakparti fordítónál beértem egy szikár futót, később kiderült, hogy a mai napig remek triatlonosnak számító, '90-es évek nagymenőjét, Kindl Gábort. Mindig ezek a triatlonosok, akiknek a legcsekélyebb szélárnyék is falat kenyérként kell. Amikor fej-fej mellett haladtunk a Margit-híd felé, hogy aztán a Szigetre ráforduljunk, egyszercsak mögém állt Kindl. Nem volt olyan nagy a rakparti szél, mint szokásosan, de számított. (Azt persze kevésnek érezzük, amikor hátulról fúj, pedig egy versenyen ugyanannyit fúj így is, úgy is, ha ugyanoda kell visszamenni, ahol a start volt.).

Mivel ki voltam hegyezve a szélányékozásra, azonnal léptem: először jobbra, aztán balra, de Kindl lekövette. Akkor mondom neki a nagy hörgés közben:

SB: - Baszki, ne szélárnyékozz, gyere egyedül.

KG: - Eddig az enyémben futottak, nehogy már én ne.

Az enyémben biztos nem futott, mert én addig folyamatosan daráltam be az előttem futókat, és az előzésnél a határozott ellépést választottam, amivel jelzed, hogy ne is próbálkozzon az illető a tempód felvételével, mert gyorsabb vagy. Így én nem is bujkáltam senki szélárnyékába addig. Az meg nem érdekel, hogy valaki úgy érzi, neki jár szélárnyék. A kicsit mogorva szóváltás után egymás mellett tepertünk, lásd a videót. 

Aztán a megkínál-visszakínál játék ment a célegyenesig, amit Kindl jobban bírt. A célban már higgadtabban elmagyaráztam az álláspontomat, nem biztos, hogy megértette, inkább tudomásul vette. Egy héttel később pedig nem is engedtem, hogy bárki ezt játssza velem: az esztergomi csúcsfutáson a képen látható oldaltávolságban futottam.

A NAGY ÖREG MEGMONDJA

Markocsán Sanyosz a fentiekre rímelve hozzáteszi (a kép forrása futo.blog.hu): "Sokszor alkalmaztuk a szélárnyékozást: elsősorban pályaversenyeken, de nyilván utcai versenyeken is volt erre precedens. Szeles versenyeken szinte kizárt volt a jó idő futása, ezért ezeken inkább a helyezésre törekedtünk, és általában a hajrában dőltek el ezek a futások. A kérdés mindig az volt, hogy ki álljon a boly élére, ki legyen a balek, aki vezeti a mezőnyt. Azért mindig akadt bevállalós, aki élre ment. Nagyon figyelni kellett arra, hogy ne maradj le egy kicsit sem, mert ha a szél befér a mezőny és te közéd, akkor nincs visszaút. Én nagyon szerettem mezőnyben futni, nem csak a szél miatt, hanem kinéztem egy pontot az előttem futó vállán és arra összpontosítottam, az volt a "nyulam", arra koncentráltam. Mivel annak idején nagyon jól ismertük egymást, ezért az előttem lévő mozgásából láthattam mikor fárad, mikor van holtpontja, mikor érdemes kilőni a szélárnyékból és ellépni mellőle. Az előzésnek is megvolt a maga pszichológiája. Mindig lendületből kellett elmenni, hogy demoralizáljam az előzöttet, hogy ne tudja az én tempómat felvenni, ne én legyek az új "nyúl"."

KONKLÚZIÓ

Szóval nagyon érzékeny lettem a szélárnyékozásra, az effajta cselezgetésre. Értem én, hogy

A) ez a pozícióharcos attitűd a triatlonos repertoár része (meg vitorlázósé, a bringásé, ahol X a neki vezetőre "teszi" a kereket, meg a technikai sportoké mint autózás és motorozás, stb... offtopic, de újabb frusztráció: technikai sport, oké azt még lenyelem, hogy gépek, műszerek és mérnökök embersofőrök által kivitelezett matekolását sportnak hívják, de hogy bazmeg a vadászatot is?!), és bizonyos versenyeken életszerű, elkerülhetetlen, és a játék része

B) Valamint azt is értem ha mindez egy atlétikapályán történik, ahol a legbelső pályára szorulva ölik egymást a versenyzők körről körre. Ott nincs más lehetőség, és a profiknál dollártízezrekben mérhető egy helyezés.

De könyörgöm amatőrök közt, helyi versenyen, ahova azért mész ki, hogy felmérd magad, az erőd meg másokkal összemérd?! Hogy őszintén odatedd magad, odaszánd magad a távnak?! Egy nyílt pályán az órával versenyzel, a felkészültséged a döntő, a versenyzőtársak pedig csak viszonyítási alapok, akik jó játéknak szolgálnak, hogy egy plusz faktor is legyen a megmérettetésen: a helyezés.

Nem lehet hiteles egy verseny úgy, hogy nem tisztán, a legjobbadat adva mentél végig. Öncsalás. Ugyanakkor egy ismerősöm szerint nem tudok versenyezni, el kell fogadnom, hogy ezek a dolgok a verseny részei, és így működnek, és nekem is alkalmaznom kellene őket. A felemás versenyélmények alapján megállapítható: összességében a szél mindenkit ugyanúgy gátol, és a szél ellen mindenki egyenlő, de vannak egyenlőbbek. De ők nem fineszesebbek, csak nem mernek beleállni a "dologba". Az index.hu írta az idei Tour de France-ról: "A sprinterek pontversenyét tavaly után újra Peter Sagan nyerte meg óriási előnnyel. A szlovák bringás azért így is elég frusztrált maradt, idén egyetlen szakaszt sem tudott megnyerni. Mikor lett volna esélye rá, akkor dacból sem vitte végig akcióit. A Sagannal meglépő kerékpárosok sosem dolgoztak vele össze, a Cannondale bringása pedig így senkit sem akart győzelemhez segíteni." Ugye, ez egy derék magatartás a résztvevők felől: mindenki a maga teljesítményét adja le, ne a másikon piócázzon.

És ha már az autósportot emlegettem, tévedtem: nem, Senna sem azért bujkált Prost mögött egy-egy versenyen, mert az neki kényelmes volt, és nem kellett addig sem nyomnia a gázt. Hanem azért, mert nem volt helye kielőzni. A szélárnyék neki kényszerűség volt, csak azért kellett, hogy egy előnyösebb aerodinamikai helyzetből kigyorsíthasson és mehessen a maga útján. Ugyanúgy egy atlétika pályaversenyen 800-1500-3000 méteren sincs rá mód nem bolyban futni (ékes példa erre a 200m-s tartanon megrendezett fedettpályás OB-k a SYMÁban). Az edzők be is kiabálják: Maradj rajta! Csak közel! Tapadj! Itt a szélárnyékozás (inkább húzatás) elkerülhetetlen, nincs ezzel baj. Ezzel szemben mit csinál a szabadtéri versenyen szélárnyékozó triatlonos/bringás/futó/stb? Bújik, pihen, huzatja magát, esze ágában sincs menni a maga útján. Basszus az idei UB-n 90-100 km között beértem egy srácot, aki felvette a tempómat, és jött velem. Kétszeres dupla-ironman teljesítő amúgy, de nem mellettem futott a szigligeti várat elkerülő szakaszon, hanem mögöttem. Szél nem volt, tempó sem, de ez volt a zsigereiben.

A szélárnyékozás (vagy akár a végesprint is) egy dologra megy vissza: mit merünk és mit nem? Bízunk-e magunkban? Nem merni és másokra hagyatkozni: nem fifika, hanem gyávaság. A szélárnyék egy metafora: mész más mögött (akár cserélgetve is), vagy vállalkozol-e egyedül? Előbbi esetben nekem a gyávák és/vagy kényelmesek menedékének tűnik a szélárnyék.