A narancssárga futárhátizsákra felkerült a 10. rajtszám-matrica is. Amióta a Spartathlonra (SP) járok, ez a táska velem van. 

Minden más változott. De ami a táska mellett változatlan: az évértékelőm rutinszerűen érkezik. Egyesek és nullák. 10.01-11.01, épp 1 hónapja finiseltem, de a sztori 10-11 évet ölel fel, sok hozadékkal.

Ruhák, módszerek, depócsomagok, lámpák, tápok, taktikák jöttek és mentek.

2013: van itt minden, mint a búcsúba'. Atyaég, mennyi cucc.

2023: egy-egy zacskóban 2 decathlonos zselé, valamint éjszakára láthatósági, kukazsák, lámpa, hosszúujjú. Ennyi.

10 év alatt frissítettem / stimuláltam hideg sörrel, tejjel, fröccsel, tartottam magam ébren koffeintablettával, kávéval, nicoflex krémmel, cigivel. Még a legjobb évemben is, amikor a futóarroganciámat, azaz teljesítményelvűségemet szolgáltamki, akkor is megálltam 10 percre feltett lábbal sörözni a naplementében 110-nél.

Volt, hogy kétszer is aludtam egy versenyen. Volt, hogy végigsétáltam az utolsó maratont. Volt, hogy le se ültem. 

Voltam ötödik (2019) és utolsó előtti előtti (2015) is. A kettő között 9 óra különbség - és 5 év - van. 

Egyik esetben sem éreztem azt, hogy, na elmentem a falig, kimaxoltam. Az egyiknél felkészült, a másiknál újonc voltam. Idén meg nem is tudtam volna kimaxolni, szordínós tempóval kellett mennem. Volt itt 26, 29, 30 , 33, 34, 35 óra - meg kéne játszanom a lottón.

Meg hát mi az, hogy kimaxolni? Valamennyi mindig marad a futóban.

Voltam kíváncsi, stresszes, ambíciózus, aléltan egykedvű, örömteli és centivágó, minden eljön a maga idején. 

Láttam a klasszikus görög Félbemaradt Ház sok prototípusát az utak mentén. Ahogy 10 év alatt képtelenek voltak a befejezni a szobor melletti sarokházat - mindig a belsejébe települ a medical sátor.

Lassan az ember megérkezik. Furcsa megnézni a régi fotókat. Teljesen más az első és a tizedik. Motivációban, technében, know how-ban.

Minden egyszerűsödött, finomodott, könnyebbedett. Travel light. Az ultrafutás immunizáció.

És Spártát, a gumi Leónidásszal meg lehet találni a III. kerületen egy focipályán is.

Csak a rajt előtti alvás, az még mindig nem megy, túl korán van, mi van, ha nem kelek fel. Épp ezért korán ledőlök. Esetleg valeriana egy, kettő: Ha nem üt be: xanax, egy, kettő, nincs alvás, mert kényszerből nem lehet aludni.

Pihenés sincs: zsibbadt lebegésben a test, az agy pedig kattog, hajnalban ólmos álom, és már kelni kell. Ez a rutin sosem lesz meg. (Ahogy a frissítőpontnál jusson eszedbe: sosem leszel frissebb!)

Idén is hullafáradtság: a rajtba vivő buszon aludtam. Ezt felrótta egy srác, miszerint én a buszon nem beszélgettem vele, nem tudtam, hogy társaskörbe megyünk. Aztán a bekéredzkedtem egy görög fotós autójába, és 06:55-ig szintén aludtam.

Ezért sem vagyok rajta a magyar csapatfotón. Mi a jelentősége egy individuális sportban? UB előtt van magyar csapatkép? Nyomot hagyni másként kell, már ha kell.

Ki a kocsiból, beálltam hátra, ölelkezés, pár gyors kép barátokkal -  múltba fényképezés. Régi bizalmasok közt sok az érintés, kevés a szó.

• 
• 
• 

A pályarutin viszont megvan.

Éjjel lámpát se kapcsolok. Basztatnak is a pontőrök, de fő az udvariasság: nem akarok a szemükbe világítani. Meg aztán minden kanyart, szakaszt, hosszt ismerek, nem kell a jelölés, nem kell track. Bele tudok feledkezni, mindig tartogat érdekességeket - leginkább az emberek, és az általuk létrejövő szituációk miatt. 

Adott időben és szabott térben mozognak a résztvevők: elcsúszással találkozunk dolgokkal.

Például a japán, akit Boros Ricsi gálánsan lesegített a célba, rám kedélyesen vigyorgott a Shell-kútnál üldögélve (12 km-rel a cél előtt), nem is látszott rajta, hogy bármi segítségre szorul.

Vagy más példa: 2018-ban a mezőny eleje nem is hallott az esőről, ciklonról, ami a mezőny közepét-végét megnegyedelte. Gyorsabban futottak, mint ahogy a felhő járt, szél jött. 

Ha már időjárás: nagyon rég volt ilyen kézre játszó klíma. SP filteres slim light.

Az SP bevonz tetoválásokat, csak legyen elég hely a testen a többi szerzemény mellé: ironman, maraton stb. Bevonz fogadkozásokat, kiemelt igényeket, óhaj-sóhajokat, vágyakat és vágyálmokat, fikázást és ájuldozást.

Leegyszerűsítve háromféle ember vesz részt a SP-n. Szándék, hajlam, kíváncsiság, ahogy Márai írja.

- elsőáldozó (kötelező verseny az életműben, futókarrier-csúcs, Mekka-effektus, azaz egyszer az életben muszáj)

- számlarendező (tartozik vagy követel valamit, többedjére jön a magnetikus, beszippantó hatás miatt, korábbi kiesésén akar elégtételt venni, sokadik sebgyógyítás, neverending ultimate payback)

- törzsgárda (nem vagy nemcsak a futás miatt jár vissza, hanem az emberek, barátok, táj, zamatok miatt; szokássá rögzült a rutin, Stockholm-szindrómában "szenved", orientációs pont neki az esemény, ami nem verseny).

Utóbbiba tartozom, voltam elsőáldozó is, számlarendező nem. Nem tudom, milyen kiesni elsőre, másodikra, harmadikra. Milyen visszajönni több év után. Ezek a tapasztalatok hiányoznak, és sosem teszem őket magamévá. 

Szokták kérdezni, érzek-e "felelősséget" vagy bármit azzal kapcsolatban, hogy a blogposztok, film, interjúk élénk kíváncsiságot, vágyat keltettek a futókban a SP iránt. Nem.

Remélhetőleg mindenki el tudja dönteni, mire van szüksége. De tudom, hogy tevékeny, bár önkéntes részese voltam a verseny számokban is mérhető felfutásában 2010-es évek közepétől. Lásd lejjebb a statisztikákat.

10 matrica.

10 év kísérő nélkül.

10 év edző nélkül (leszámítva egy féléves periódust a gepárdokkal).

10 év kiesés, hiba, feladás nélkül. 2013-ban fogalmatlanul mentem, Lőw a nagy varázsló hívott. Kvalifikációm egy szintidőn túl befejezett (nem feladott) 2012-es UB volt, ahol igazoltan elértem a 200 kilométert 32 órán belül. Akkor ezt valamiért elfogadták. 

10 verseny, 10 célbaérés tehát megszakítás nélkül. Nekem ez fontos. (Bármelyik szóra tehető hangsúly.) És nem tűntem el, mint oly sokan a futószcénából, akik 4-5 évig jelen vannak, aztán ki tudja, mi lesz velük. Sok nevet tudok sorolni.

10 év lenne, de 11 év lett a 2020-as Covid miatt. De akkor is ott voltam Spártában, kétszer is. A 40. születésnapomon a nagy görög hegycsúcsokra futottam, a Taigetoszra is, és pár hónappal később a Dromos Athanatonon is részt vettem, ami átfut Spártán, két hét karantén lett a jutalma.

10 teljesítés miatt megvan az örök fix kvalifikációm.

10 koszorú, 10 rajtszám és 10 érem.

Hoppá.

Vagyis: van itt egy kakukktojás. Ebből kettő van a világon. 

10 beszámoló. Írtam dúrban, mollban is. Több ilyen "mélységi" riportot nem írok már, körbejártam, amit akartam, elmondtam. Magamnak dokumentáltam futónaplóként, de publikáltam, mások okulására. ¯\_(ツ)_/¯

Viszont mivel utolsó be- és leszámoló, elveszem a részletekben, hozzám közel állókban, fotókban. Priváttörténet duzzasztva, rögzítve öreg napjaimra. Nyilván lesz, aki felhorgad (ezen a posztomon is), de a dislike is hasznos: éles kontúrt ad a sajátos tartalomnak.

A blogolás már csak ilyen. Nekem ez is hosszútávos műfaj. Az olvasónak is.

Azt is rögzítem, hogy az órám szerint a fitness életkorom 36.5 a 43 biológiaival szemben, a hengerem PVC cső, és még sportszívem sincs egy teljes körű, UH-s kardiovizsgálat alapján, ahol 15 perc után egyszerűen leszállítottak a bicikliről, mert addig tart a protokoll, én meg tekertem volna tovább. (Idevágó cikk, ami jellemző egybitességgel futóversennyel illusztráltak: Rengeteget költ a kormány sportra, az éllovasok közt vagyunk koszorúér-betegség okozta halálban.)

Ezek a cölöpjeim.

Cölöp az is, hogy gyakorlatilag évek óta csak külföldi futóeseményre járok, leszámítva a BSI-s versenyeket, ahol a gyerekekkel lehet futkorászni, és a VTM-t, ami egy otthonos és gyorsan trappolható tereprendezvény. Az okok sokrétűek, írtam már erről korábban, és lejjebb is aládúcolom érvekkel.

Az athéni falsimogatás elmarad évek óta, hisz már nem a Herodes Atticus színháznál rajtolunk, sőt korábban a Márványstadionból volt a rajt. A változó verseny, pantha rhei. Csak egy állandó, a kiajobbozás (hint: magyarok).

A régi plakát vizuálok jobban tetszettek.

Markus Thalmann (róla szintén lentebb) mellett egyszer Cserpák Józsi is rákerült a plakátra:

Pedig ez a kép faszább lett volna.

Annyira változik minden, hogy fiatalabb olvasók ezt a tárgyat fel sem ismerik.

Technikai értekezleten nyolc éve nem vettem részt. Már nem lehet mindenhova csomagot küldeni: az első 81 km-en  csak a páros számú állomásokra lehet, ami így is luxus. A rutinból megcsinált logisztika borult, a leadáskor kellett átterveznem a pakkokat.

Aztán még mi változott.

Glifadában elkészült a tengerparti promenád a villamos mellett. Megaránál végre befejezték a körforgalom évek óta húzódó felújítását (ami miatt hosszabb volt 2021-22-ben a verseny, és a győztes Fotis Zisimopoulos el is tévedt ott).

Szombati rajt a "hagyományos" pénteki helyett. Athén városvezetése a forgalom indokolatlanul nagy blokkolása miatt már tavaly kötelezte a SP szervezőit, hogy szombatra tegyék, de last minute ezt nem tudták.

Nem éreztem a forgalmat szombat reggel sem kisebbnek, sem kevesebb dudálással telinek, a nagy csomópontokban ugyanúgy álltak az autók. Pireusz felé a lejtőn ugyanolyan sűrű volt a 2x3 sáv.

Szombat miatt nem voltak kinn a kisiskolások Elefszinában (amúgy Veszprém mellett idén Európa Kulturális Fővárosa).

Ezzel a módosítással viszont azt érték el a szervezők, hogy a spártai célban a nézők (hangulatfelelősök, királycsinálók) felére fogytak. A görögök vasárnap rokonlátogatnak, templomoznak és nagyot ebédelnek városon kívül, elutaznak. Érezhetően megcsappantak a főutca eddig tömött sorai. Pedig régen még lovaskíséret is jutott Andriskának.

Sőt az ötvenes években még verseny sem volt, akkor mindez így nézett ki. Még az atlétika pálya sem volt meg a kép hátterében.

A főutcát amúgy lemacskakövezik, sétálóbarátabbá teszik, emiatt eleve lezárták egy-egy sávot. A verseny után pedig Leónidász szobrát tatarozták. Túl sok volt a tapi évek óta.

Update!

Azóta meg is csinálták a polírozást.

Idén viszont először minden ponton volt dinnye és jég (köszönet érte Alexandernak, aki a kis fagyasztós teherautóval cirkált ide-oda). Balján egy másik régi cimbora, Doukas, a régi SP elnök fia, aki multifunkciós a versenyen: race official, szállító, segítő, logisztikus, dokumentátor, lost & found felelős.

Minden évben írok nekik egy dos and don'ts listát nekik aktuális tapasztalatokról. Megfogadták azt a tavalyi javaslatomat is, hogy a célban a csipszőnyeget tegyék ki korábban, ne akkor csippanjon, amikor a szobor lábához ér a futó, mert amikor az utolsó órában sorban állás lesz, akkor értelmetlenül ketyeg a futó ideje. 

És ígéretet tettek arra, hogy jövőre lesz olivaolajos tál, friss görög kenyér. Meglátjuk. 

10 éve még azt írtam, hogy az UB szervezőinek el kéne jönni megnézni a versenyt, hogy milyen a depók kínálata. Most fordítva van: az UB-ról vehetne példát a SP.

Nem olyan nehéz kirakni paradicsomot, sajtot, csokikockát, gumicukrot, uborkát. Helyette mintha kisemlősöknek, rágcsálóknak kínálnának jutalomfalatkákat és kutyakekszet:. A rághatatlan, lenyelhetetlen fűrészpor snackek, amik ráadásul sósak, marnak is, testidegen versenykaják. Persze ez is haladás: régen Bogár Janiéknak csak kenyér, méz, víz és polyvitaplex volt.

Egy ekkora renoméjú verseny hogyhogy nem ránt be neves tápos szponzort? Egy rendes izoital cégett? Komoly könyöklésnek kéne lennie márkák között, presztízs lenne itt terméktámogatni. Idén két ponton volt GU2 hombár, lehetett csapolni. Amúgy a rettenetesen ragacsos Lucozade palackokat lehet izóként inni.

Azt mondják step by step, nem akarnak semmilyen gyártót megsérteni vagy túlfavorizálni. Na, amíg ezt a diplomáciai körüket évek alatt lejátsszák, a futók maguk keverik tölcsérkéjükkel a porokat be. UB-ra visszatérve: már Muki is tudja, hogy a SP-n nincsenek váltók, évekig abban a hiszemben volt. 

Régi-új dolog, hogy ismét megtartották a spártai díszebédet, amit a Covid és pénzügyi gebaszok miatt (pénzügyi gebasz a SP-nál, ilyen nevezési díjak mellett?) három évig halasztottak. Kicsit furcsa volt hétfőn díszelegni.

Sokan akarták, hogy ne sikerüljön épp a tizedik - magyar szokás.

Mint a suliban: nem arra kíváncsiak, mit tudsz, hanem, mit nem. Min lehet rajtakapni. A nevető és dühös emojiknak csak egy ottliknyi elefes jut. Engem az ellenszél csak triggerel. 

Olvasom azt is, hogy egyes futók még ott tartanak, hogy a versenyek a gyerekeik. 

Nekem a versenyeim a versenyeim, a gyerekeim pedig a gyerekeim. 

2016-ban a fiaim, most a lányaim kísértek célba.

Most nekem fontos, később talán nekik lesz.

Menet közben nem volt szerencsés találkozni velük. Ellágyultam. Velük lennék. Sóhajtozom. Nevetséges elmejátékokba kezdek, veterán létemre. Prokrasztinálok. Latolgatok. Mi legyen a lábikóval? Odalépjek vagy sem?

Korábbról kezdem.

Az évi "főverseny" a Kéktúra-rekordfutás volt, ez sikerült. Ezzel és a 10. Sp-vel kerek az év, és feledteti a krónikus Achilles-sérülést, amit taglalni készülök. (Ezt is kérdezik: de majd akkor megyek a Körre, ha a Kéktúra-futás ott lesz a kvalifikáció között.)

A Kék tortúrát három hétig hevertem ki, utána fokozatosan kezdtem bele az egyre erősebb edzésekbe, amik hatékonyak és rövidek voltak - a gyerekek, munkák és az egyéb dolgaim (érdeklődésem kielégítése) miatt. Max 80 perc nyújtással, erősítéssel.

A Kék terepfutása nagyon belémégett, felvértezett, annál húzósabb futásom sosem volt.

Július közepétől szeptember közepéig résztávoztam, aerob tempóztam, de semmi hosszú futás, ami nem egy kényszerű kompromisszum volt, hanem értelmes választás ennyi év után; faszomnak sincs kedve 4-6 órákat futni hétvégén, az nekem perverzió. 

Régi meccsem ez Akhilleusszal, de nem leszek a Hektora, nem fog a szekere mögött a porban húzni. Évek óta alapozáskor be-begyullad a bal bokám, elmúlik, tavasz végén résztávozásnál visszatér.

Néha kiheverem, de a futás setét verem.

A masszázs, henger, golyó, labda, nyújtás, lökéshullám átmeneti segítség, de ide nem takart seb kell, hanem festett vérzés, ahogy a költő mondaná. 

Vannak jobb és rosszabb reggelek, amikor a lépcsőn lemenni merev fájdalom. A jobb bokám pillekönnyű, hajlékony, a balt mintha indák húznák, merevítenék.

Sarkamon golflabda méretű kinövés, évek hozadéka - jubileumi ajándék. 

Az MR az igazat mondja, nemcsak a valódit.

Csontödéma, Haglund-deformitás a sarkamon, tendinopathia (szakadásveszélyes ín), és egy borsónyi retrocalcaneal bursitis, gyulladt nyáktömlő. Emiatt van, ha megnyomom az Achillest, rohadtul fáj. De nem az ín, hanem amit az ín nyom, a kis genyó gennyes göb.

Magyar gyerek elbaszta, török gyerek gyógyítja. A futómaffia széles: egy magyar szaki mellett, egy sztambuli ortopédsebész szakorvos / ultrafutó barátom, is leletezte. Bal szélen Sezgin, mellette Aykut Celikbas, nyolcszoros török finisher, Gilles és Francoise, valamint Aykut testvére, Aytug.

Végülis 16 év futás ennyi belefér. Egyszer volt részleges vádliszakadásom, ami komolyabban hangzik, mint maga a sérülés. Meg most ez.

A Haglund-deformitás szép példa arra, hogyan zabálják fel a forradalmak a gyerekeiket (azaz akiknek nem a versenyek a gyerekeik).  

Ez úgy alakul ki - akár irodai ülő dolgozóknál, akiken túl szoros a cipő -, hogy az intenzív sportolás során évek alatt a sarok hozzáér a cipő oldalához, ami irritálja. A szervezet ennek csökkentésére réteget növeszt a sarokra, de attól csak még jobban hozzáér, még jobban zavarja, a réteg csak vastagodik, a sarok eltorzul, stb.

Zavar, sajog, feszül, húzódik. A test kompenzál, elbaszódik mindkét láb idővel.

Lehet választani, tanácsokra hallgatni. Kipucolás, félórás műtétke, pár hónap regeneráció, talán olyan lesz, mint fénykorában. És akkor írhatnék naponta "lábadozási naplót", figyelmet és szánalmat kérve a közönségtől, begyűjtve a napi kommentszeretetet és lájksimogatást.

Vagy esetleg nyomni tovább, riszkelni az ínszakadást, várni a teljes kapitulációt, mint Lusta Dick a vízesés szélén. Vagy a mitsemtevés (© Vámbéry Ármin) gyógyító erejében bízni.

Úgy döntöttem - immár a SP után -, hogy amíg lehet kerülöm az egynapos sebészetet, mert nincs egyértelmű válasz, hogy tutira jobb lesz utána. Van, akinek siskerült, más kehes vele. De még próbálom rendszeres türelmes gyógytornával javítani, lohasztani. 

2023 szeptember elejéig tehát tudatlanul, de rosszat sejtve - onnantól már megkapva az orvosi diagnózist - edzettem. Úgy mentem ki a pályára, hogy na, ha ma sem szakad el, akkor délutánra már kurvára fájni fog. Jeget rá, ibuprofen, másnap mindez újra. 

A Suhanj! régi baráti invitációjának eleget téve a BerlinMaratonra is elmentem egy héttel a SP előtt - eddig mindig egy hétvégére esett vele. Idén nem, így ez jó kontrollfutás volt (3h 08m). És egy szép rím a 2011-es szintén berlini suhanjos futásra. Akkor Makau futott világrekordot a férfiaknál, most Assefa a nőknél, és idén Kipchogéval is egy pályán lehetett suhanni.  

Jót akartam én futni a SP-n idén, megközelítve a 2019-es 26 órámat. Csakhogy a józan ész, és két orvos lebeszélt erről. Inkább érjek végig, mint kockáztassak. riszkeljek meg valamit, ami minden tekintetben fájni fog.

Így az MDF 1990-es szlogenjét vettem elő: fontolva haladás. 6 perces kilométereknél legfeljebb csak lejtőkön mentem. 

Életemben nem értem el ilyen későn a csekkpontokat. 50-nél szokásosan lefeküdtem a CP mögötti parkolóba, 5 perc reboot.

Szokásosan bementem Megara után és Agioi Theodoroi-ban a kisboltokba (bitter lemon, sör, utóbbit grátisz adták), a korinthoszi nagy CP-re délután négyre értem; általában fél három-három környékén ott vagyok, még kánikulában is. 

Egy kilométerrel később az examíliai aluljáróban mintha kirúgták volna a lábaimat alólam, a padkára estem, mindkét vádlim és a jobb combom is görcsbe állt.

Aki éjszaka riadt már fel arra, hogy a lába görcsbe állt, az tudja. Csak ez durvább volt. Az izmok elképesztő kontrakcióját, vitustáncát kívülről láttam. 

Nem értettem, bőszen ettem addig is a heroinárú, "ionegyensúlyt fenntartó" sótablettákat.

Attól, hogy kapszulába szorítják a konyhasót, tesznek hozzá kis káliumot, magnéziumot, a kilója 400 forintról 40-50 ezer forintra megy fel, lásd ezt a 156 grammos 6700 forintos cuccot. Ezt a 100-szoros ugrást még az Opus-részvények sem tudják.

Rettenetesen fájt ez a több ponton beálló görcs. Láthatatlan kéz szorította iszonyú erővel. Artikulálatlan ordításomra a kereszteződésben posztoló rendőr odaszaladt. Mutattam neki, hogy nem vagyok ura a testemnek.

Vergődésemet egy arra járó brit futó is látta, rám szólt, hogy kelj fel és járj, jobb lesz. Erővel felrántott, és pár lépés után enyhült a görcs, de hosszú kilométereken át olyan érzésem volt, mintha az izom-ideg kapcsolat nem működne, bizonytalan volt a talajfogás, mintha egy fantom szedné ki a lábaimat alólam.

Ekkor érkezett meg a családi karaván.

Ilyen kevés előnyöm a CP-k zárásáig (ami a fetrengéssel 25 percre apadt) még a legelső évemben sem volt.

Hozzáadódott a csalóka, önmanipulatív gondolatfolyam, hogy annyiszor voltam már, mit kell nekem itt keresnem, bizonyítanom. De jó is lenne a gyerekekkel mókázni a közeli isthmiai tengerparton. 

Pár részvétnyilvánítás után elhúzott a família, minek is mondták volna, hogy hajrá, tudták ők, hogy nem adom fel.

De ez visszamagyarázás. Akkor és ott elszántam magam, hogy kizáratom magam emelt fővel, sunnyadt szívvel.

Innentől a sztori nyilván nevetséges és bőszítő lehet olyanoknak, akik "komolyan küzdöttek a pályán", vagy akik nem jutottak be idén a versenyre. Ne ítéljünk felületesen: a futóagy tényleg furcsákat dobhat egy-egy szituációban. Ezt bontom most ki.

Nem volt kedvem ilyen szűk szintidővel küzdeni, ami másnak elégséges vagy épp bőséges, de rég voltam utoljára ilyen helyzetben. Féltettem a lábamat is, a futókám is alacsonyan volt, matekozni sem volt kedvem egész úton.

Feltörtek persze történetek másoktól, olyan feladások, amiben pont a kedvetlenségre hivatkoztak vállvonogatva, vanilyenezve. Beugrott a Wenders-film (A kapus félelme a tizenegyesnél), arról meg Moldova érzékeny kapusa, Baumgartner, aki pisztolyt tartott a felső lécen arra az esetre, ha gólt kapna.

Adtam magamak még pár csekkpontnyi esélyt, de csak, hogy legyen hivatozásom: én megtettem "mindent".

De igyekeztem minél lassabban futni, kiesni a szintidőből.

Összeakadtam egy izraeli és egy török futóval is, ami a kísérők miatt volt érdekes. Veterán SP-barátaim Gilad és Aykut istápolta őket, mindketten itt futnának, ha nem lennének sérültek.

Aranyosan biztattak, komatálakkal kínáltak, gyömbéres cukorkákkal korrumpáltak.

A vonalas szabálybuziknak mondom, hogy egy-egy CP-n megkérdezték a pontőrt, itt hagyhatnak-e nekem valamit, s az rábólintott. Aki amúgy pár évig a SP elnöke volt. Íme, mintha a Benny Hill show-ból lépett volna le, ő is Robin Hood-frizurát visel: amit elvesz a gazdagoktól, odaadja a szegényeknek, azaz a dús maradékot ráfésüli a hiányra.

A régi korinthoszi romokhoz 20 percre csökkent előnnyel értem, leálltam beszélgetni a spártai autószerelő ikrekkel, a Kostaridis-fivérekkel, csakhogy menjen az idő. A hangulat jó volt, csak az időkukta préselt.

Aztán déja-vu érzés, a tavalyi fordítottja: egy kedves (!) nő (!) magyarul (!) megkérdezte (!), segíthet-e valamit. Mondtam, hogy tavaly óta megfogadtam, hogy nem fogadok el hazai interakciót, de jólesett a kérdés.

Később Korányi Balázs Lyrkei-ában hozott nekem egy pohár tejet, dehát Balázs amerikai állampolgár is, hehe.

A régi korinthoszi CP-n nem ettem semmit, egyenesen a kioszkba mentem, vettem egy grapefruitot, kiültem a romok elé, és úgy döntöttem, megiszom komótosan az üdítőt, aztán leadom a rajtszámom a ponton. Fékezett komótosságom okán is csak 12 percre tudtam csökkenteni előnyöm.  

Megláttam Francoise-t. Ha ő itt van, akkor Gilles Pallaruelo is itt lesz, márpedig ez nagyon a mezőny vége. Helyben vagyunk. Francoise elmesélte, hogy Gilles átbucskázott egy figyelmetlen rendőrautó motorháztetején még Elefszinában, de jól van, csak a gyomra szar.

Mondtam neki, hogyha a Gilles kiszállna, akkor kérem, ahol beérnek, vegyenek fel az úton, menjünk együtt Spártába, én is kiszállok. Nagyon nem lett volna jó a záróbusz “mindenhol megállok és felszedek egy futóhullát”-tempójában érni hajnali ötre Spártába.

De ez sosem történt meg.

Viszont hogy ne unatkozzanak, Gilles kiszállása után nem mentek Spártába, hanem mindenkinek segítettek, akit az úton találtak késő délutánig. Nekem ízletes szendvicset adtak és egy nagyon cukros üdí†őt, amiben a szénsav csodálatosan finom volt hajnalban.

Felhívtam a családot, hogy akkor jöhetnének értem mégis, de már messze robogtak az autópályán, oldjam meg. 

Vibráló 10 perc állt előttem: még benn vagyok, de akár kinn is lehetnék, sőt, 10 perc múlva tuti megszűnik a varázsos versenyaura.

Ekkor jött Luciferként - nézőpont kérdése: akkor elkárhozott angyal, sátánszolga, utólag fényhozó - Jorgosz.

A spártai futóklubom elnöke nézte, hogy mit csinálok itt. Az ő taktikája - és ezt nemes derűvel írta arcára - az volt, hogy épp csak egy perccel legyen a zárások előtt, de hazafusson, immár másodjára. Τρεξουμε μαζι / Fussunk együtt - javasolta.

Cikinek éreztem bevallani, hogy épp mire készültem.  

Hát jó, robotpilóta mód. Öncsalás-e az újrakeretezés?

Ahogy Jorgosz haladt, úgy mentem én is. Ha futott, futottam, ha sétált, sétáltam. Megadtam magam. Végülis nem voltam fáradt csak fejben, van itt, aki gondolkodik helyettem, és a lábam is kezdett helyreállni.

Közben összeszedtük Horváth Tamást is, aki lejjebb adta Athén óta, mert ott még két darab 1 literes soft flaskkal a kezében futott. Mintha két óriásira fújt kék kotont lóbált volna. Nem is értettem, nem nehéz két kilóval a kézben futni? De itt már csak egy volt nála. 

A kedves nő amúgy, aki szelíden és csendesen drukkolt a csekkpontokon, egyébként Horváth Tamás kísérője volt, mellette még Tamás ikertestvére, aki akár cserélhetett volna is pár szakaszt vele, annyira hasonlítanak. De ő ha lassan is, ütemesen robolt. A kiesése abszurd történet, és valahol igazságtalan is. 

Innentől már elnagyoltabb a beszámoló, mert - egy misztikus epizódot leszámítva - semmi különös nem történt: csoaváró passzivitásomban csak úgy futottam és határozottan jól éreztem magam. 

Merthogy telt-múlt az idő, eleve a kedvenc részemen haladtam, 100 km-től a hegytetőig nagyon szeretem a pályát. Az egyes szám csak azért, mert elléptem Jorgosztól, sőt innentől csak előztem Spártáig. Percről percre faragtam az időn, azaz növeltem az előnyöm.

Elhagytam Karl Hubertet is, a SP teljesítőrekorderét is. Ő a legvégén szokott ballagni, szóval eléggé hátulról kezdtem meg a felzárkózást.

Az izraeli és a török haverok fel-felbukkanása mindig jókor jött volt, Gilad adott kecskesajtot és tésztát, ami ellensúlyozta az ehetetlen depókajákat. Adott fejlámpát is, mert a belassulásom miatt minden depós csomagom felvétele időben elcsúszott.

Este nyolc helyett tízre értem Nemeába, odaküldtem a lámpámat, fényvisszaverős mellényem, kilukasztott kukás zsákot. A lámpa csak a hegyre fel-le kellett, de nem akartam a pontőrökkel veszekedni. A telihold még a felhőkön is átderengett.

Nemeától le se ültem, meg sem álltam, apróztam rendesen, a lejtőket megfutottam. Így bruttó két óra előnyt tudtam Spártáig szerezni: nem sok, de most elég volt. Biztonsági játék.

Játék, mert nem élet-halál kérdése. Játék, mert a megküzdési módok különböző megoldóképleteket dobnak fel, és ez szórakoztató.

És milyen érdekes, hogy mint a privát beszélgetésekből kiderült, az általam is esélyesnek tartott futók (Erős Tibi, Mihalik Norbi) is elfáradtak fejben, elengedték, pedig nagyságrendekkel erősebbek, gyorsabbak, felkészültebbek voltak, mint én. 

A hegy előtt beértem Hankát, aki 25-nél hagyott el.

Sétált. Mivel a kísérői korábban megkértek, hogy leheljek bele életet, Garab Tomi örökbecsű basztatását választottam:

Mégis mikor akarsz futni? Holnap? Holnapután?

Szegény elgyengült (nem miattam), ment ki belőle minden fent-lent, így a kérdés csak provokatív lehetett, mint hasznos. Ki is szállt pár kilométerrel később.

Szomorú. Ott hagyod a testi-lelki rétegeid az úton, levedlesz, és ha kiesel, mivel takarózol?

Én egyre jobban éreztem magam. Szokatanul lágy, szélcsendes éjszaka volt, pedig hajnalban valahol láttam 9 fokot is kiírva.

Folyamatosan előztem. A hegyre kapaszkodva a szokásos fotósok: előlépnek takarásból, sötétből és rám vakuznak. Nem tudom megszokni, ijesztő, összerezzenek, mellélépek.

Felértem a Parthenio 1100 méteres tetejére, a depósátorba fordultam, falatoztam valamit, indultam volna le, és amint visszafordultam az út felé,

megláttam apámat.

Állt, és nézte a hegyre felkapaszkodókat, olvasta le a rajtszámukat a depósoknak. Oldalt állt, botra támaszkodva.

Apám volt, pont mint ahogy utoljára láttam 2020-ban, a ruha volt szokatlanul sportos. Fura is volt, sosem érdekelte a futás, SP, vagy csak nem mondta, ahogy az szokott lenni.

Nem tudtam elindulni, csak néztem, csináltam egy képet.

Később elküldtem a nővéremnek minden komment nélkül, aki visszaírt: "Ez montázs?" Innen tudtam, hogy ő is felismerte azonnal. 

Apám 2021 január 2-án halt meg áttétben, Coviddal súlyosbítva. (Nem véletlen a halottak napi poszt, épp egy hónappal a SP után.)

Vannak még itt misztikus dolgok: a kisebbik fiam velem egy napon született 35 évvel később, a nagyobbik lányom apámmal egy napon 70 évvel később. Véletlen, elrendelés?

Így szövik az élet fonalait a Moirák, a Végzetek. Az egyik az élet fonalát fonja, a másik megméri, a harmadik pedig kiválasztja, hol kell elvágni. Nüx lányai ők. Nüx, az éjszaka pedig a legősibb teremtmény: az alaktalan Khaoszból jött létre, akárcsak erebosz, a sötétség. Rögtön nászra is léptek. Lett pár sarjuk, példáula nappal és a fény, vagy akár a Moirák.

Ahogy Füst Milán A feleségem történetében a hajóskapitány megpillantja a regény végén a már halott Lizzy-t, az utcán járkálva, úgy történt velem is. Láttam újra apámat, élőben, a ravatal után.

Továbbsuhan Lizzy, én is mentem tovább lefele.

Sok erős élményt adott már a SP, de ez volt a legerőseb.

Mint megtudtam, apám avatárja Κουτίβας Ανδρέας (Koutivas Andreas), a spártai hegyi mentőktől.

Tíz éve önkénteskedik a hegytetőn, tehát itt ugyanakkortól van jelen a SP-n mint én. (A SP rengeteg önkéntesei és amúgy a versenyfotók itt.)

Vissza Nüx és Erebosz időszakához...,

...hogy aztán belépjünk Hémera és Aithe birodalmába. A hajnal, reggel délelőtt elröppent. 

Az izraeli csapat rendre örült nekem, én is nekik.

Giladék aztán mit sem sejtve hazamentek, s rá pár napra már húzhatták le a kibucukban a golyóálló redőnyt a gázai konfliktus miatt.

A családja sietett le a bunkerpincébe, ő pedig - az ügyvéd és versenyszervező - tartalékos katonaként behívták a seregbe.

Valószínűleg így a Spartanion - a SP testvérversenye, amit egy kellemes tel-avivi parkban rendeznek pazar futókörön és ellátással - is elmarad januárban, csúszik, de nyilván ez a legkevesebb.

Emlékeknél hagytam abba.

Jöttek sorra a helyek, mindegyikhez köt valami. 

Hopp, itt kell elfordulni jobbra az Olympian Race-en a nyugati hegyek felé.

Itt kéne lemenni balra a kariatidák és Menelaosz fája felé.

Itt állt meg Béla. 

Itt esett ki a váltó a forgató autóból 2015-ben, azóta ott az olajfolt az úton.

Találkoztam sok görög futóhaverral, köztük a mindig walkie-talkie-val futó Manolis Karadimitriouval, aki őt kísérő feleségének adja le a forró drótot, mikor mi kell. Ő Erikának szólíttatja magát, mert az tetszik neki, szemben az eredeti nevével (Sophia).

Manolis bizony félmeztelenül futotta végig (éjjelre felvett egy hacukát) - na ennyire lágy volt az idő, le sem égett. De ez a finn hölgy viszont a mennyiséget képviselte. És voilá: harmadik lett.

Beértem Szekeres Tibit, akit hátulról a csoszogása és görnyedése miatt japánnak néztem, beértem Boros Ricsit is, aki szintén Jacko moonwalkját utánozta. 

Kicsi grilleződés volt déltől, majd egy zápor.

Remek időzítéssel az eső elállta után értem a város határába, visszatért a limitált vasárnapi élet az utcákra. Különben is, fél öttől süt be olyan szögben a nap a szobor mögül, hogy remek beverős fotókat lehet csinálni a befutón. (Az összes finisher befutója ezen a YT-linken. Az enyém 4:49:20.)

A szobor lábát idén meg sem fogtam, mert a lányokat tartottam a két kezemben, ők tapizták le.

A célfotók között találtam egy erősen korszellemet jelképezőt. Itt a várva várt momentum, és ő közvetít az átélés helyett. (Lásd: koncertek az öngyújtókorszak vége után a mobiltelefon korszakban.) Aztán mehetnek a hashtagek.

A medical sátorban elüldögéltem a barátokkal. Járulnak hozzám, a megfáradt nyomihoz a barátaim, mint királyok a kisdedhez.

Már rég nem hagyok semmit lekezelni a lábamon, kérek egy kólát és szendvicset, és csak élvezem, hogy vége, és látom a beérkezőket.

Ez és a versenyt követő reggeli a kedvencem a SP körítésében. 

Rezümé:

Nagy marhaság lett volna, épp a tizediken, épp a gyerekek jelenlétében kiszállni, ráadásul életében először feladni egy versenyt. Vagy úgy bármit. De ilyen a fej ingajátéka.

Sokat gondolkoztam tavaly, hogy a 2022-es, számmisztikailag beszédes 333 rajtszám után (ami a 9. futásom volt) induljak-e. Már akkor úgy éreztem, ismerek mindent, megkaptam mindent.

Igen, szinte mindent ismerek a SP-n, de mindig kapok valamit. Igaz, szemérmetlenül, irreálisan, de a keresleti matek alapján érthetően drágán.

Mit is énekel a REM?

I searched too much, but I never searched enough. 

És én mondom rendre, hogy vannak ár/érték arányban sokkal jobb, familiárisabb versenyek a görögöknél, járok is oda sűrűn. De azok is mások, az SP is más.

Újra érdekelni kezdett, megjött az étvágyam, és van bennem még pár jó futás, kíváncsi vagyok a felújított Leónidász szoborra. Miért is kéne koporsókatalógusokat nézegetnem?

Jó, ami nem a másokhoz méricskéléstől jó, nem a esszenciális teljesítménytől, a "ki holt tart és mit hozott most magával" komplexitásától. 

Nem érdekel már a verseny hype-ja, képzelt vagy valós presztízse, a futóbelterjben levő meg- vagy lebecsültsége, ahogy a kívülállók wow-zása sem.

Ott vannak a barátaim, a kedves helyeim, ízeim. Amíg ezeket élvezem, mehetnékem van. Majd ráspórolok, a kurva életbe is.

Szóval azt hiszem, visszatérek, vagy a lábamon vagy sem. Hasonlóan a spártai mondáshoz.

Nem a Μολὼν λαβέ (Gyere és vedd el) mondásra gondolok. Hanem arra, amit azóta sokfele használtak, pl. Ydra-szigetének zászlóján is ez a mottó: "ή ταν ή επί τας" (i tan i epi tasz). "Vagy vele, vagy rajta", azaz a pajzsával tér vissza élve a spártai, vagy a pajzsán holtan.

Utána még egy hét "nyaralás" (aki nyaralt már kicsikkel, az tudja, miért az idézőjel), erre-arra a Peloponnészoszon, megszakítva a záróceremóniával.

Újra realizálnom kellett, hogy a repülön senki nem olvas (alszik vagy mobilnyomkod), viszont tapsolnak a leszálláskor. (Vajon a péknek is, amikor kenyeret vesznek tőle?) Hogy a reptéren senki nem lépcsőzik, csak megáll a mozgólépcsőn, mégha tumultus is van.

Tények, vélemények, egyebek:

- futószett: ismét jól vizsgázott, a Kéktúra-futáson bepróbált T8 gatya és alsógatya, a piros CompresSport pillefelső, ötujjas zokni. Nem fizetnek érte, de sosem volt ilyen könnyed, dörzsölésmentes ruhám, amióta futok. A nárcisz mellett egy mindenre jó csősál is ott volt, a fiam ráírta. Hajrá Apa, másik oldalára Fúj fúj Apa.

- 2023-as évem: Ebben az évben a rengeteg munka (ami mindig agyalást, a semmiből valamit kreálást jelent, semmint kiszámítható téglapakolást balról jobbra) mellett kevés futóeseményt "vállaltam", róttam ki magamra. Babakocsis félmaratonokat a lányokkal, rövidebb futásokat a kisebbik fiammal. Egy izgalmas katari 90 km szigetátfutást, három klasszikus görögöt. Valamint az UB-n kísértem Kiss Laci barátomat. Ő futotta az SP előtt ezt a tracket nekem bíztatásul:

Viszont az év még nem ért véget, és még visszatérek Görögországba 1-2 óvatos futó kirándulásra.

- a megdőlt a női és férfi rekord: 

Kiváló futók jöttek, akik ott is edzettek hetekkel a verseny előtt. Első nap felhős, kellemes meleg, langyos éjszaka a hegyek közt, másnap sütött ki a nap, de akkor sem égetett. Nem ilyen a görög szeptember vége. Hőségben derülnének ki, dőlnének el igazán a dolgok.

A rajtolók 72%-a finiselt. Nagyon rég volt (ha egyáltalán) ilyen magas beérkezési ráta. Semmi eső, orkán, 40 fok, erős szél, 5 fok hajnalban. Ezek döntő faktorok lennének, mezőnytizedelők. Várom a keményebb, emberpróbálóbb évet, ott sok minden eldől, ami most nem. Nagyobb kihívás.

- egy kis statisztika:

Innentől tehát ketyeg a TTT (tízen túliak társasága) klubtagságim. A DUV-on fenn van a többszörös teljesítők ranglistája, de náluk is akad makula, kihagyott év vagy feladás, kiesés. Karl Hubert 31x teljesítő lehetne, de 25 lett idén, ezzel is rekorder, csak jelzi, hogy hány lukas éve van. 

Ám azt már nyomozni kell - és elég rövid a lista -, hogy kik azok, akik az első teljesítésüktől kezdve legalább tíz (vagy több), megszakítások, kiesések nélküli célbaérést tudhatnak magukénak:

Ezek közül már csak a vastag betűsek tudják folytatni a megszakítás nélküli sorozatot, azaz Andrei és én.

Gilles már túl van rajta (ő 2002 és 2016 közt rakott oda 15 célbaérést), a többiek évekkel ezelőtt voltak utoljára SP-n, vagy egyáltalán évekkel ezelőtt finiseltek utoljára. Természetesen a teljesítéseik számát tudják növelni. Ahogy vannak még hiba nélküli, jelenleg is praktizáló 8x teljesítők, akik elérhetik a tízet.

A lista még folytatódik, és jól körvonalazza azt a generációt, azt az évek alatt "kikristályosodott" társaságot, akik képletesen átveszik a stafétát a leköszönő 50-60 évesektől, akiknek távolmaradása, lemorzsolódása sokrétű, leginkább az elkopás vagy érdektelenség játszhat szerepet.

A török Aytug, az amerikai Andrei, az izraeli Gilad, a görög Doukas, a cseh Radek, egy-két német, olasz, angol,   és még páran, akik ritkásan visszajárva, de idetartoznak. Ide sorolom magamat is nyilván. A versenyt, körülményeit, történetét, viszonyait elég jól ismerem, és ha valakinek ez hencegés - merthogy könnyen bele lehet csúszni a rangidős okoskodó szerepébe -, challengelje meg. 

Mi ismerjük a verseny régen kialakult ethoszát, tudjuk, mi a szíve. Ebből következik a

- generációváltás:

A hardcore törzsgárda a szemem láttára esett, hullik szét. Ez az öregedés és side-effectjei. Rajtuk is látszott, hogy ultrafutni nem kell tehetség, elég az akarat, szorgalom, alázat, belső hajtóerő, csakhogy a biológia közbeszól idővel.

Idén csak Karl Hubertnak sikerült befejeznie a versenyt a sokszoros finisherek közül. 1992 óta jár ide, de 1994-1996, 2000, 2012 ("the dreadful 12", amikor 301 rajtolóból 70 ért célba) és 2017 nem hozott neki olajágat.

Az old school tagok mindegyike arról beszélt nekem mosolyba rejtett rezignációval, hogy már képtelen tartani a lépést a versenyszabályzattal. A táv első harmada annyi erőt követel tőlük (80 km 9h 30m alatt), amit később nem tudnak kompenzálni. Itt nem(csak) az iram és táv, de a szintidő öl.

Lőw Andris (21 finish) évek óta nem jön, majd talán. A megbízható robotos, a francia Gilles (18) idén elfogyott a második felén, pedig rá tutira lehetett eddig fogadni. Ő 20 teljesítésig szeretne eljutni, innentől - ilyen könnyű időjárású év után - ez még kérdőjelesebb.

A norvég Eiolf (15), a német jazzgitáros, Michael (11) öt-hat éve nem tudnak finiselni. Malinowski már vissza se jön. Ari Mustala, a kicsit autista finn meteorológus, veterán ultrás is csak civilben volt jelen. Ari egykor és idén:

Felvetődhet az olvasóban, mi a frásznak rakok be ide ilyen képeket, kik ezek az emberek, mi ez a sok infó. Nekem fontos a verseny múltjának dokumentálása, a résztvevőinek valamilyen lenyomatát rögzíteni.

Ezek a "nagy öregek" még ma is eljönnek. Alázattal mennek, amíg tudnak. 

Az utóbbi öt évből az az emlékem, hogy az orvosi sátoros területen ücsörgök a célbaérés után, és Eiolffal beszélgetek, aki órák óta a nézők között lézeng. 

Szomorú, sokat jelentenek ezek az emberek nekem, szerény, gerinces, kedves társak. Más versenyeket még be tudnak húzni, ahol a folyamatos lassú haladással.

- még egy kis statisztika / versenynagyobbodás:

A már nem praktizáló, futó-tetszhalott Lőw Andris sokat tud mesélni a korai időkről. Most hasonlókat lehet átélni kisebb görög ultrákon, ahol 40-70 ember indul.

Az SP-n sokáig ez volt a helyzet: e lista szerint az első kilenc évben (1983-1991) átlag 25-en rajtoltak el. Utána újabb kilenc évig 50-en, majd megint egy ilyen periódus 80-100 indulóval.

A nagy ugrás 2010-ről 2011-re jött: átlag 150-ből lett hirtelen 300 induló. Ami 2018-ra megint 30%-kal nőtt, s közel 400 ember indult el az Akropolisz lábától.

És vissza 2010-re! Ha hihetünk a SP statisztikájának, ami nekem hihetetlen, akkor 2010-ig egyetlen olyan év volt, amikor nem ért be minden induló.

Akkor is (1993-ban) csak egy híján nem lett teljes a rajtoló és finishelő mezőny. Vagy szarul vezették a kockás füzetüket. Mert utána rögtön a felére csökkent vagy kevwsebbre a beérő futók száma. Kétlem, hogy pikk-pakk így felhígult volna a mezőny.

- alsógatyás futás:

Pardon, de ez még mindig egy méltatlan, béna humorú, primitív afterparti. De igény van rá, nyolcadjára futották a Spartan Mile-t. Régen a belgák, ma az angolok szervezik a szobor mögötti atlétika pályán, most már körönkénti piálással. Brit legénybúcsú a VII. kerületben. Hamvas Béla passzol ide:

A giccs az amikor a szerző rosszhiszeműsége találkozik a hallgató alacsonyrendűségével. Ezért a giccs városi jelenség, és csak a civilizáltságnak bizonyos fokán lehetséges.

- nevezési díj:

Sokszor leírtam már: a verseny annyira keresett, hogy bármit megengedhet magának. Kostis (a jelenlegi elnök) mondta, h akár ugyanennyit elkérhetnének, és még hotelszobát, vagy kaját sem kéne adniuk mellé. Mert van rá igény. Most 820, jövőre 900 euro körül lesz.

Ha valaki nem megy, akkor a janicsár-effektus szerint kettő ugrana a helyére. A hotelszobák tényleg megdrágultak, Görögország a turizmusból él, ráadásul 4 hónap alatt kéne learatni mindent, a Covid elmaradást is behozni. 

Ugyanakkor érezhetően slamposabb a körítés. A célban a késői beérkezőknek már csak baseball-sapka jut finisher póló helyett, azt korábban elosztogatták. A hátizsákon elírják a versenyhosszt (átnézte, átvette valaki?). 

- versenyleágazások: 

Sok verseny majmolta, másolta már eddig is a SP-t. (Durva, de több ideje rendezik meg, mint a Budapest Maratont). Készültek érmek ugyanolyan szalaggal, mint a SP-é. Lettek versenyek tiszteletadásból, kvalifikáció (s így fizetővendég) szerzés végett.

Ezek a görög verseny bűvköréből alkották meg a nevüket: Korinthosz, Spartanion, Sparta City Ultra, stb. És legalább 6 görög versenyt fel tudok sorolni, ami átmegy vagy Spártában indul. Nem adok tippeket, visszaütött a sok informálás. A hála sem nem politikai, sem nem futó kategória.

- csapatosulás:

A náció csupán statisztikai elemként, szervezői adatként érdekes, amúgy lényegtelen.

A nemzetek résztvevők közt az elmúlt években egyre nagyobb divat lett SP-csapatokat formálni, idén már a norvégok is, akik eleddig 1 (Eiolf) vagy 2 fővel jöttek évtizedek óta, idén ötfősen már csapatpólóban grasszáltak - igaz, a sisak vikingesre volt hangolva.

Az egyik kicsire sikerült, így Eiolf elküldte a kisebbik fiamnak, akivel már voltunk nála Norvégiában két hetet. A Spar Maratonon a 14 km-es távot ebben tolta le 1 óra 20 percre, nyolcévesen. 

A problémám, hogy nem klappol a szimbólum. A verseny Pheidippides futására épül, aki bár hivatásos hemerodromos, non-stop katonai futár volt, de álruhában, inkognitóban, és nyilván khitónban (egyszerű ruha) és saruban tette meg az Athén-Spárta(-Athén) útvonalat, nem harci díszben, pláne nem bokrétás hoplita sisakban, hisz ellenséges városállamokon is keresztül kellett futnia.

Lehetne egy saru a csapatpólón, ha már mindenképpen kell, ami mégiscsak jobban utal a futásra. Lehetne olajág is. Vagy öszvér módra összekombinálva.

Hasonlóval próbálkoztak a norvégok is. (Balra a török, közpen a francia.)

Vagy lehetne rajta akár a pajzán Pán is, erdők, nyájak, pásztorok vidám istene, akivel találkozott a futár a Parthenio hegyen. 

A Leónidász-sisak akkor lenne adekvát választás, ha a II. perzsa invázió lenne a SP témája, azaz a thermopülai szoros, 300 spártai, stb. Dehát az i.e. 480-ban történt. Pheidippides pedig Hérodotosz szerint i.e. 490-ben futott. 

Képzavar.

Halkan mondom, én megtettem futva a Thermopülai-Spárta utat, még hosszabban is, mint az ókorban, mert nem Korinthosznál jöttem át a Peloponnészoszra, hanem a modern patraszi hídon, jó nagy kerülővel.

Ott megy félre ez a csapatosulás, hogy a SP vagy bármi más hasonló futás nem váltó- vagy csapatverseny, ahogy példál egy 24h világverseny az. Itt mindenki független, egyéni induló. Minden más puszta cicoma, szórakoztató kreálmány köré.

Nekem túl tömény élmény, amikor - akárhova megyek Athénban vagy Spártában, díszebéden vagy záróceremónián vagy hotelreggelin - egy gruppban, mint varjak a tarlón, magukban üldögélnek a nemzetek.

Nekem a SP a nyitottságról, keveredésről, globális mintavételről is szól. A futásról szóló unalomig ismert, döglesztő dialógokat kerülve (letudva) sokat meg lehet tudni egy máshonnan jött ember nézeteiről, életéről, lelkéről. Persze mások vagyunk, mást keresünk.

Amikor azt mondják nekem a szokásos fellengzősséggel, hogy "neked könnyű, te ott mindenkit ismersz", akkor elfelejtik, hogy baszki nekem ebben 10 év érdeklődés, közeledés, kapcsolattartás, beszélgetés, oda-vissza látogatás, teljesítmény van. Nem haszonból, taktikai megfontolásból, hanem alapérdeklődésből.

Sokak mellett

• a feröeri (dán) hivatalnok, aki rituális bálnagyilkosságra jár vissza a szigetére,
• a fényérzékenységben szenvedő, magát teljesen betakaró, nindzsaként futó német ember,
• a barlangi mentőbúvár brit, aki a thai gyerekfocicsapat tagjait kihozta,
• az osztrák szívsebész (róla majd a Szabó Bélával folytatott beszélgetés 2. részében látható videó), aki egyedülálló mentési protokollt fejlesztett ki kihűlt embereknek,
• a madárkórházában autodidakta módon állatokat mentő, amúgy órásmester görög szigetlakó

--- őket is a SP-n ismertem meg. Sorolhatnám napestig a japán, olasz, cseh stb. embereket.

Nyitni érdemes, persze erre is - akárcsak az ultrázásra - belső igény kell.

Egyáltalán nem általánosítok, amikor a megfigyelésemet (és a rólunk élő sztereotípiát) hozom elő: a kelet-európaiak izoláltak. Nem lehet akadály a közvetítő nyelv (konyha angol) tudásának hiánya. A telefon ma már pillanatok alatt fordít.

De mondok mást. Ott vannak a rekorddöntő győztesek, ott van az Ultrafutás fórumban állandóan ájuldozó posztok témájaként feltűnő Camille Herron. Vagy az aktuális triplázó, Zisimopoulos.

Ott járkáltak 4 órán át a záróceremónián.

Hányan beszélgettek velük a szelfin kívül? Megtudhattak volna dolgokat a futószakbarbár dolgairól (edzés, tápolás), vagy akár az életéről, bármiről.

Mindegy, remélem, valakinek sikerült. Nekem sikerült, ahogy face to face, egyénenként a magyar csapat tagjaival is beszéltem, ez is a személyes érdeklődésen, kezdeményezésen múlik.

Éppen ezért sorry, de nem tudok mit kezdeni azzal, amikor valaki azzal jön, hogy "hiányoltunk" a csapatfotóról, vagy a vacsoráról. Nincs kötelező összetartás, közös köröm- és futógittrágás, mert ez számomra értelmetlen, jelentéktelen.

Ahogy azzal sem - s bár lazán, de idekapcsolódik, és egy új poszt témája is lehetne -, hogy minek is, mire is kéne felvágni magyarként? Tegyünk már fel ellenőrző kérdéseket.

Hol tart, hova tart ez az ország? Képvisel minket annyira, hogy mi is képviseljük? Én nem a JFK-mottót követem ("Ne azt kérdezd, hogy mit tehet érted Amerika, hanem azt, hogy te mit tehetsz Amerikáért.”)

Van bármi identitásképző minimum, közös többszörös a magyar nyelven kívül? Merthogy a magyar csapat is csak abban különbözik a lengyeltől, hogy az egyik lengyelül, a másik magyarul olvas, ír, beszél. 

Ezek a kérdések csak sorvezetők, egyéni morálra van bízva, hogy az önreflexiót gyakorolja-e valaki, vagy csak vereti kritikátlanul.

És akkor még egy kis szellemi kirándulás: a budapesti atlétikai vébé költségeit összevetni a hazai ultrafutásnak juttatott éves donációval. Az azeri elnök augusztus 20-ai stadionlátogatásának egynapos kocsibérlése se. 

- miért nem készítek fel embereket SP-re? (kérdezik sokan)

Érzékeny téma, mindig azt mondom: vannak remek, felkészült és vannak véleményes, hályogkovács edzők. Köztük meg a szürke zóna.

Eltelt 10 év (11 a Coviddal), simán élhetnék specifikus SP-felkészítésből, szoktak is keresni, de nem veszem el mások kenyerét, kalácsát. Pedig milyen jól lehetne számlázni - ha egyáltalán - edzőként az új Katával a magánklienseknek. 

Nem tudok a coacholással foglalkozni, pedig sokak előtt jóval korábban megszereztem az edzői képesítést, belevághattam volna, annak is van 10 éve, csak mindig fontosabb az értelmiségi piszmogás, a so called alkotó tevékenységem, a művészellátó boltok látogatása (van olyan bolt is, hogy Hobbyművész, találó!), mint a pulzusgörbék és tempógrafikonok bámulása (jó edzők), edzéstervek copy-pastelése vagy a fűnyíróelv személyre szabottnak feltüntetése (megúszósok). 

Tényleg, ma már ki nem edző? Ki nem akar tanítványokat bevonzani UB, SP, maraton és hasonló varázsszavakkal? A kereslet nagyobb vagy a kínálat? A kínálat hiteti el az emberekkel, hogy igenis legyen rá keresleted? Divat edzőt fogadni? Ennyire kell egy külső kontroll? Néha idegborzoló, ön-felstilizáló dumákat olvasok interjúkban. És vannak sikeres futók, akik DIY-módszerrel nyomják.

Ahogy én látom, az edzősködés, és főleg a távedzés alkalmazott, mimetikus műfaj, ahol a változók bár különböznek az alanyoknál, a tervezés mégiscsak rendszerszerűségen, ismétlésen alapul, bejáratott "potméterekkel". Up-to-date felkészültséget, elméleti hozzáértést, némi intuíciót, némi gyakorlati tapasztalatot igénylő szakmunka, ahol a személyre szabottság létezik, de korlátosan.

Mindezt az AI adatanalízise hamarosan, ha nem most, profibb szinten fog csinálni, dacára a sokat hangoztatott emberi "beleérző" képességnek. Még akkor is, ha a gép soha sem futott.

Ugyanúgy lehet majd az AI edzővel kommunikálni, elmondani az aktuális érzéseinket, testünk monitorozásának akut megállapításait, tudja finomhangolni az edzéstervet, sokkal több változóval tud számolni, az opciók közül megtalálni azt, amire a legjobban szükség van: well-being, eredményesség, teljesítés.

Vagy marad az önismeret + tapasztalás által kiforró önedzés. Sokaknak sikerült, sokaknak nem jön be.

Az edzősködés csak kicsit pedagógia, semmiképpen nem ihletett létrehozás, pláne nem művészet, ahogy ma divatos beállítani („mindenki kreatív” - nem.)  És épp ezért nem érdekel, miközben tisztelem, aki erre szánja életerő pontjait.

- film, ami nem az:

Lehetne a poszt címe pusztán Spárta (2023) is, ha nem az osztrák mesteré, Ulrich Seidlé lenne. 2006-ban belőle írtam a szakdolgozatomat filmszakra, és tessék, épp idén rukkolt elő a deviancia és a totálképek, a dokumentarizmus és fikció határán egyensúlyozó filmek viciózus mágusa egy félrevezető című, "spártai" alkotással, ami amúgy a szintén idei Rimini c. film párdarabja.

Együtt túl hosszú lett volna bemutatni, így ketté szedte Seidl. Aki futós tartalmat vár, csalódni fog: egy  román kisvárosba tévedt osztrák pszeudo-pedofil és kis szektájának története.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Hát ennyi, eddig tartottak a kesze-kusza SP szövegek. Olvassátok vissza a régieket, szép nagy öblögetés. Furcsa ív rajzolódik ki a rádöbbenős hőskölteménytől a pátoszos ömlengésen és utálkozáson keresztül az ironikus realizmusig.

Mindenesetre: emberszabású fejlődéstörténet. Na, ma ismét megkoronáztam magam.

Köszönet Abai Róbertnek és a spártai fotóklubnak pár fotóért.