Megígértem (magamnak is!), hogy nem írok ömlengést, beszámolót a Spartathlonról. Maga a szó úgy hangzik, mint egy kissé lepusztult görög sportruházati áruház.
De a hagyomány miatt, immár 11. alkalommal pár képet kirakok és rögzítek pár élményt, hogyha majd öreg leszek és iszonyú tapasztalt, akkor jókat nevessek egykori botladozásaimon. Vizuálnapló. Amúgy is szép, gazdag már ez az archívum.
A rögzítés válságtünet. Amikor valamit le kell írni, az annak a tünete, hogy az a valami kezd feledésbe merülni. A felejtés ellen a legjobb orvosság az írás. Miközben az írás megjelenése biztos jele annak, hogy elkezdődött a felejtés. (Nényei Pál)
A nyitókép egy tribute photo Cserpák Józsi 2009-es fotójára 2024-ből. (Amúgy Józsi vágta az emeletes ágyaim matracát patentra.) A legenda szerint 2009-ben megkérdezte Józsi egy magyar kísérőtől a hegy lábánál, hogy "Ja ez volt az az szerpentin, amit nem kellett volna megfutni?"
Két dolog mielőtt folytatom:
1) Légy mecénás!
Patronáld a 12 éve fennálló blog és a podcast nyilvános működését, továbbá férj hozzá exkluzív tartalmakhoz is, amik a a futás vonzáskörzetében levő, izgalmas és értékes alakokról, témákról készülnek. Az adásokat keresd a Podpad, Spotify, iTunes platformokon.
2) November 14-én jelenik meg a könyvem az Athenaeum kiadó gondozásában, előrendelhető 10% kedvezménnyel (az új könyvtörvény ennyit enged) a Líra, Bookline, Libri platformokon.
Akkor hát a 11. beszámoló az elmúlt 12 évből.
Tagadhatatlanul jól éreztem magam idén a Spartathlonon. Amikor azt gondolom, na ez most szívás lesz, rendre jó érzésekkel gazdagodom, amikor meg rákészülök hogy ez jó lesz, akkor mindig sok stressz és gebasz van. Hozzátett, hogy az Oasis Hotelban voltunk elszállásolva, ami minőségi ugrás a Londonhoz képest. Bár azt sosem értettem, miért kell egy tengerparti szállodának úszómedence.
Illetve a képek alapján tényleg az jöhet le, hogy ettem-ittam-sétáltam, de ennek az az oka, hogy a fotósok a CP-ken vannak jelen, ahol ezek történnek.
11 célbaérés zsinórban. Ezt már csak Andrei Nana és én tudom folytatni, illetve a 9. zsinórbeli célbaérését elérő ian Thomas. Egyelőre még "uralom" a versenyt, és nem a verseny ural az adott napon. Az ultrázás jellegzetesen egy mental faculty, kevésbé physical performance - utóbbi alapértelmezett a hosszútávon.
Miért, minek, kérdezheti bárki. Mindenre van magyarázat.
Az egyik: a ragaszkodás a ragaszkodáshoz. (Tudjuk Szabó Bélától, hogy a Spartathlon egy légypapír.)
A másik: a 11.-re mondjuk az a magyarázat, hogy a 10. - ami sorsolás nélküli indulásra jogosít fel a szabályzat szerint, ami persze bármikor változhat, láttunk már ilyet - után biztos nehezebb a 11., újraindul a verkli. Sem könnyebb, sem nehezebb. Főleg egy jó szobatárssal (Lovász Zsolti), nyugodtan telt. Végre egyszer nyolc órát összefüggően, édesdeden aludtam a rajt előtti este, amire sosem volt még példa.
Béla és Zsolti összeakadtak a reptéren, előbbi egy portugál terepversenyről jött.
Zsolti - aki 2021-ben már végigtolta a SP-t, és utána milyen jó kis roadtripet csaptunk másnap - egy mondata sokáig megmaradt bennem.
Idén ő nagy küzdelemben a lábaival peremezett 172 km-ig. Ott lejért a szintidő, nagy családi egymásba borulás gyerekekkel - talán ez még többet adott nekik, hogy látták, van nemes kudarc is, ha kudarc egyáltalán a küzdelem. Szóval azt mondta:
A Spartathlon megzizzent, és ott zsizseg az emberben, és azon agyal, hogy mit kellett volna tenni, és azonnal ki akarja javítani.
Ugyanitt Spartathlonra felkészítést vállalok. (Nem.)
Jut eszembe, köszönöm Erős Tibinek a tippeket, terveket, bíztatást. Megvalósítás közelbe most nem kerültem öregedő formám és a sarokproblémám miatt, de pár dolgot kipróbáltam, és egész jól átvészeltem az éjszakát, alvás és leülés nélkül, folyamatos haladásban, fóliasátorba öltözés (dzseki és kesztyű) nélkül. És minden lejtőt megfutottam még a végén is.
Ha valamire, akkor erre büszke vagyok. Reggelre az órám szerint a staminám (potenciális állóképességem) 1%-ra csökkent. Pedig akkor jön csak a főnixmadár-üzemmód.
Átlagos év volt, akárcsak tavaly, kellemes meleg, de tavaly a felhős ég sokat levett a tűző napból. Ez a 32 fok most legyötörte az első nap a mezőnyt. A teljesítési arány 50% alatt maradt. Pár éve volt ilyen utoljára. Nem készülhet annyi SP tetkó a vádlira, nyakra. Not much fun in Stalingrad.
Pedig arra kell készülni, hogy csak melegebb és melegebb évek jönnek. A görög vendéglátósok azt mondják: a szeptember az új augusztus. (A friss futók pedig, hogy az ultra az új maraton.) Emiatt a szállodaárak is újra elszálltak, hiszen a szezon tovább tart, ami további áremelkedést vetít előre a SP-ra nézve.
Melyik szállodának éri meg, hogy megjön 50 futó, két napra telirakja velük a szobáit, elmennek szombat reggel, és hétfőn visszatérnek. Két napra kinek adja ki a szobáit? Miközben ki tudná adni csoportoknak, családoknak, nyaralóknak egy hétre összefüggően szeptember végén?
Ahhoz nagyon motiváltnak (éhesnek, szerelmesnek, dühösnek, rákészültnek, stb.) kell lenni, hogy valaki jót fusson ennyi év után. Nekem legalábbis akkor sikerült, amikor ez megvolt, 2019-ben.
Amikor a család, gyerekek kinn voltak, csak óvatosan mentem, inkább értük aggódtam, velük lettem volna, aztán voltak a kezdő évek, volt a mediterrán ciklonos év, és igazából ezenkívül volt még talán két jó évem, amikor kellőképpen edzett voltam, elszánt, éhes (26, 29 és 30 órás finisek).
Szerintem a tizenegy célbaérés időátlaga pont annyi, mint amennyivel most beértem (33:57:37). Ez a 33-34 óra, ennél jelenleg sem rosszabbat, sem jobbat nem tudtam volna, ha reálpolitikusként nézem. Potenicális árváimat és özvegyeimet éppenséggel cseppet sem érdekli, hogy 32 vagy 35 óra.
És megint ott van az, hogy sokan nagyon felkészülten, edzetten jönnek a versenyre, akár kísérővel, és nem fejezik be. Idén a 380 indulóból 194-en finiseltek. Meleg volt, de átlagos meleg. Más okot nem tudok.
De még nem adtam fel, hogy odalépek, felkeményedek. Szeretnék egyszer még naplementében sörözni Soulinariban (110 km) és világosban Nemeaba (124 km) érni.
Ha elkerül a makacs, krónikus sérülés, ha épp nem kéktúrázom át a nyarat, ha találok extra hajtóerőt a versenyzésre - hogy ne csak a hangulat, a barátok miatt, az utazásszerű átfutásért, önmegpróbálásért, a dumálásért menjek oda - akkor fog még a végeredmény 2-sel kezdődni.
Tudom, hogy valakiben felhorgad: hülye ez, ezért fizet, ezért írogat kritikusan a versenyről, ahelyett, hogy odalépne?!
Dehát istenem, ezeket szeretem mostanában a futóeseményeken. Mindenki változik. Meg még az összeakadt tekinteteket. A futó néha kinéz a belső moziból, meghall egy tapsot vagy kiáltást, odanéz, ráakaszkodik, belekap az őt néző, álló ember tekintetébe.
Ki csüng kin? Az egyik a kétségbeesést, a szorítottságot látja, a másik a kényelmet, a szánalmat, empátiát és a megkönnyebbülést, hogy "de jó, hogy nem nekem kell a helyedben lennem, haver".
Ilyen tekintetekkel most hétvégén is lehetett találkozni, ha valaki loholás közben be tudott mérni arcokat. Merthogy még rákóstoltam a Budapest Maratonra, tizenhatodik finisem volt, elképesztő, hogy eltüsszen az idő. Mármint években. 2008-ban futottam először.
Merthogy maga a maraton érzetre nem tüsszent el. Gyorsan hosszút - nem annyira esett jól az utolsó negyedében a távnak, 3:09:00. tankönyvi lassulással: 1:30 a féltáv, 1:39 a második.
Kis rajtszám-evolúció, ha már negyven éve rendezték az első budapesti maratont:
Bagossy Laci színházrendező barátom utólag rám írt, ott bámulta a futókat 36-nál, én se láttam, se hallottam, elszontyolodva vergődtem, mert láttam, hogy lesz egy 500 méteres oda-vissaz fordító még.
Laci: A kiégés minden tünetét láttam rajtad 36 kilométernél a Margit-híd pesti hídfőjénél. Te voltál az egyáltalán?! Igazi flúgos futam kívülről. Lelkibetegek regimentje. Megható. Kivülről olyan volt, mintha 6 perces tempóban futnál.
Én: Belülről is olyan volt.
Erre a belülrőlre is még visszatérek, ahogy most a Spartathlonra.
Az eddig elmondottakból az, aki a nemcsak a sorok közt, de magát a sorokat is tudja olvasni kikövetkeztetheti, hogy most pozitív nosztalgiával érzek a SP felé, Nosztalgia görög szó: nostos = hazatérés, algos = fájdalom. A hazatérés iránt érzett fájdalom. Ha az Nvidia továbbra is jól muzsikál, tán futja egy újabb nevezésre. Pedig úgy indultam el, hogy ez az utolsó. Mindig van utolsóbb.
Szívmelengető volt a Mountain Top CP, a Parthenio tetején, ahol a jó öreg spártai hegyimentőkkel kvaterkáztam, a kedves levesosztó aszonyokkal, akik az Ultrában is feltűnnek. (Apropó Ultra: Kazai István a film miatt vágott az ultrába, és idén teljesítette a SP-t, ez is örömteli.)
Megköszöntem a hegyimentőknek a sok évnyi biztatást. Főnökük, Andreas, akiről tavaly megírtam, hogy szakasztott olyan, mint apám volt, jót nevetett mindezen az utolsózáson, és elmesélte, hogy volt egy felesége régen, aki magyar volt, és éltek Battonyán egy kicsit. Mindezt pont hajnali 4:00-kor volt.
Andreas idén:
És tavaly (2023-as poszt itt):
Sangasban lekentem a talpamat vazelinnel (ja, akkor ott leültem), és kétóránként mindenhol kértem, mert dörzsölődtem, már a lanolin sem a régi, de sok izzadás és gatyaletolás volt első nap, valóban.
A szintidőt most jobban súroltam, mint tavaly, amikor egyáltalán nem volt kedvem a versenyen lenni, és régi Korinthosznál pár futóbarát húzott ki az apátiából. 80 km-re 45 perc előnnyel értem be, mentem is tovább, de fokozódó vádligörcseim visszavetettek. Kegyetlen, kiszolgáltatott, lábról leverő fájdalom, amit erőltetett lábfej-visszafeszítéssel lehet rendezni, utána elmúlik és nem tér vissza.
Aztán a hasmenésem egy temetőbe szólított ősi Korinthosznál, ahol a gondviselésnek hála kulturált vécé is volt. Elüldögéltem jólesőn a csendben, hideg márványok közt. Lepergett 30 perc, mennem kellett.
Pozitívum, hogy kaptam kifacsart citromlevet az izraeli csapattól; szedtem két citromot egy fáról és kértem, hogy csavarják már ki, ilyenkor a savanyú nagyon jól esik).
Belehúztam, és 90-124 km között két órát hoztam a szintidőn. Innentől már nyugodtan caplattam, sem többet, sem kevesebbet nem akartam, mert nem tudtam. Illetve nem is, mert Nemea után a nagy lejtőn, kb. 3-4 kilométert 4:15-ben toltam, de utána visszavettem. Merthogy nem tudtam gyorsabban menni.
Ismeritek az érzést, hogy azt hiszitek, haladtok, kvázi futtok, de ez az óra paraméterei szerint szánalmas 7:30-as, inkább 8 perc/km vánszorgás. Nem imitáltam a futómozgást, én tényleg futottam, de így, ilyen lassan tudtam. Mintha egy helyben állnék.
Megnézve az óradatokat kiderült, hogy ezt már ő majdnem-sétának vette. Szerinte a 33:57 célidőnek így néz ki az aránya: séta-futás ¼-¾, és az állás még 5 %-a a célidőnek, azaz kb másfél óra, ez stimmel.
Erős Tibi is mondta, hogy ha csak egy percet állok a CP-ken, az már 74 perc, tudom én. De én bementem egy bitter lemonért egy trafikba, hideg tejért egy másikba, egy harmadikba sörért.
Ha kérdezték, kérek-e majd valamit, mondtam alkoholmentes sört, sportfröccsöt, tonikot, és valahonnan mindig akadt, kedves, figyelmes embereknek hála. A nevüket őrzi a szívem. (Mégegyszer a károgóknak: ők kérdezték proaktívan, nem én kértem!) Még görög jeges kávét, a freddo cappuccinót is kaptam. De talán legjobban a meleg zacskós leves esett az éjjel és hajnalban.
A történet része, hogy idén 3 kilivel hosszabb volt a verseny elterelések miatt. 70 km környékén két tüntetés is volt, így Agoi Theodoroi után felvittek az autópályára a tengerparti útról, ami kilátástalanul hosszú emelkedő volt a Korinthoszi-csatorna hídjáig.
Az egyik egy Palesztin-párti demonstráció volt, a másik pedig - ha jól értettem - az olajfinomító veszélyessége miatt. Pajzsos-sisakos rohamrendőrök tartották kordában a tömeget, miközben kiszáradt futók vergődtek át a városon a fekete pólós tüntetők között. Igazi abszurd jelenetsor, ezért szeretek ultraversenyekre járni.
A terelés:
Idén nem lehetett panasz: rengeteg jég volt a pontokon (vagy csak én érkeztem jókor), hideg dinnye. Ezért az SP mindenesei, Doukas és Alex a felelősek. Illetve Doukas - aki egy sokáig reegnáló SP-elnök fia - még az immár 4x győztes Fotis Zisimopoulost is felvezette egy darabon, lévén annyira gyorsan futott, hogy egy rakat CP még nem nyitott ki, mire Fotis (a neve fényt, lámpát jelent) odaért.
Így a race organizer autóból mindig elővett egy kisasztalt, kipakolt rá dolgokat, ha kellene Fotisnak, merthogy őt sem frissíthetik mindenhol a kísérői, hiába görög.
Fotis amúgy kevés versenyt vállal, fókuszáltan készül akár terepre, akár aszfaltra.
Egyértelműen felülmúlta a legendás, szintén 4x győztes Jannisz Kúroszt zsinórgyőzelmeivel, célidejeivel. Elég az hozzá, hogy hatalmas falfestményt kapott 47. km környékén, ami - aki kicsit is jártas a görög ortodox egyház ikonográfiájában, az tudja - egy nagyon erős hitbizomány, megkérdőjelezhetetlenség.
Itt épp az előnye kb. 30-35 km-nél: sehol senki közel és távol.
Zárópartin. Télen érkezik Fotisszal egy podcast-interjú is.
Amúgy Alex (balszél) és Doukas (jobbszél) jönnek a 2025-ös UB-ra futni, lehet majd nekik javaslatokat mondani, fejlesztési ötleteket az SP-re.
A nevezésüket én csináltam, mert sajna az UB külföldieknek szóló angol nyelvű oldala hébe-hóba angol csak, számos dolog nincs vagy nem egyértelműen van lefordítva, nagyon nem könnyű profilt csinálni, aztán nevezni egy külföldinek. Lehet, hogy ezért is alulreprezentáltak? Gentle reminder az UB szervezőknek, aki tudja, adja át.
Doukas és Alex megleptek, a célegyenesben vártak, nagyon örömteli, baráti befutó volt. Ott volt Diana, a dán-svéd futó, akit idén az UB-n körbekísértem.
Cuki szertartás-lányok a célban:
És persze a jó öreg Kostis, aki volt SP-elnök is, volt évtizedig a külföldi futókért felelős tag, speaker. Idén visszavonult betegség miatt, de a CP 4 és CP 19 még az övé volt. Tehát ő is lelép.
Megértem most már a régi barátaimat, akik szerintem ezen a versenyen tűntek el végleg a SP-ről: Gilles, Eiolf, Ari, Marika egyszerűen képtelenek eljutni szintidő alatt Korinthoszig. Abban reménykednek, hogy onnantól nyílik az olló, és peremezve, de beérnek.
És meg tudnák csinálni, de nem jutnak el ehhez a korinthoszi ponthoz. Gilles-t idén már 50-nél kiszedték. Szomorú, hogy minden kedves, jó ismerős már elhagyta, vagy épp most hagyja el a versenyt. Karl Hubert, a csúcstartó célbaérő (25 finis) idén már nem is jött. Lőw András (21) sem, mondjuk nem is hiányzott. Komplett generációváltás(ok) történt(ek), pedig elég nagy az ultrázás életkori fesztávja.
Seppo (egykori 3. és az idei női győztes, Noora Honkala edzője) valamint Ari, az időjós:
Seppo anno:
Gilles és Eiolf már kiesve a korinthoszi CP-n.
Ha már múlt- és szellemidézés, akkor itt egy egyveleg a depókínálatból 1997-2005-2014 között.
A legtöbbet Farkas Zolival futottam, Nestaniban akadtunk össze 172-nél, és mentünk együtt 220-ig. Remek történetekkel szórakoztatott a fogászat / aranyvásárlás / présház témakörben. Nem őriztünk még együtt disznót, de futottunk már együtt ultrát, és ez több is, kevesebb is.
Apropó disznó: egy friss vaddisznótetemet is láttunk 179-nél, tán egy kísérőautó ütötte el. Aztán a "siratófalon" újabb honfitársakba botlottam. Előnyös testtartásban: Döme Dezső SB! Sixpacks és threepacks.
A meleg időjárás nem hátráltatott, sőt éppenhogy siettetett. Ki akar sokat grilleződni a napon? Orrom így is leégett, ajkaimról cserepekben hámlott le a bőr.
Rajt előtt Camille "wikipedia-editor" Herron is feltűnt előttem. Citromba harapott fejjel szaladt az Akropolisz-parkolóból a rajthoz. Riadt kétségbeesés volt az arcán, nem utólag magyarázom bele, akkor is ezt éreztem. És most visszanézve a fotókat róla, bazmeg minden képen ugyanez a grimasz van. Nem tudom, hol szállt ki.
Mindenesetre spártai klubtársam, Noora Honkala csodásat ment idén. Még Camille-t is felsegítette.
Tíz éve futunk együtt görög versenyeken, ő ugye ott is lakik Spárta mellett az egykori kalózfaluban, Skoutariban, a spártai atlétika pályán résztávozik, a Taigetoszon szintezik.
2014-ben indultunk egyszerre a Spartathlonon, Noora volt a legfiatalabb női résztvevő eladdig (22 évesen), íme:
Ő a kezdeti három harminc-sokórás célbaérése után komolyan vette a sportot, ki akart jutni finn színekben az olimpiára maratoni távon.
Nem sikerült, de a szponzorai révén csak a futásra koncentrálhatott, edzője egyben férje is, Sami Vaskola - vele itt interjúztam - , ráálltak az ultrára. Ez Spartathlon 3., 2. és 1. helyeket hozott, 24h világbajnoki 5. helyet, és gyakorlastilag az összes görög ultra megnyerését, amin elindul(t) edzésből.
Láttam egy kommentet.
Ha rám vonatkozott, akkor ismét leírom már sokadjára. Az üzenete annyi, hogy teljesítette a Spartathlont. Sem valamiért, sem valami ellenére.
A célbaéréseket mindenki csak magától veheti el vagy adhatja meg magának. Nem a rajtlista számít, hanem az eredménylista. Spartathlon vagy Spártátlan. Falvédőre vele.
A Spartathlonon (vagy szerintem bárhol) az ország, nép, nemzetség egy technikai, statisztikai adat. Én magamat képviselem, nekem még sosem volt sem lájtosabb, sem nyomasztóbb, ha egy nemzetért, hazáért, zászlóért is kellett volna futnom.
Nem tartom érvényesnek magamra Balczó András amúgy remek mondását a Küldetés c. filmből az 1972-es müncheni olimpiai győzelméről öttusa egyéniben:
Nem tudom, hogy én győztem-e általuk (= magyar szurkolók), vagy ők győztek-e általam.
Gyanítom John Foden sem azért találta ki 42 éve, mert címert akart csókolgatni a mezén. Legalábbis én senkin nem látok olyan mezt -- merthogy akkor egyenpólóban futottak.
Pár észrevétel még.
Idén sem sikerült kijavítani a SP szervezőknek a hátizsák feliratát (146 km a 246 helyett).
Amúgy kedves gesztus: a spártai gimiben a verseny utáni napon mindenkinek visszaadják a pontokon hagyott cuccait egy kis cetli kíséretében, amire az adott versenyző nyelvén van felírva, hogy Köszönöm szépen.
Találtam egy névre szóló közértet is (Balaskas).
Merész kísérlet volt, hogy a norvég Simen Holvik félmeztelenül tolta legalább 80 km-ig több fotó tanúsága szerint. Tavaly 2., idén 5. lett, szóval ez bejött neki, de hogy a hófehér skandináv bőre hogy bírta ki, rejtély.
Szakmai kérdéseket megelőzendő, ezeket a cuccokat adtam fel a CP-kre, felét nem használtam vagy nem vettem fel. Zselék, proteinszelet, dzseki, lámpika, kesztyű valamint az Antall Józsefhez illő póz.
Hja: idén zéró hselé volt a pontokon, a Powerbar, úgy tűnik, kiszállt a buliból (érthetetlen, hol van egy épkézláb tápos szponzor?!), viszont rengeteg dinnye volt. És a Lucozade is iható, ha jégre öntjük.
Pár kedves kép visszatérőkről, a versenytől nem szabadulóktól:
Bódis Tomival 2019-ben és 2024-ben a rajt előtt:
Öcsivel a verseny alatt 2019-ben és 2024-ben (jókat beszélgettünk a közös étkezések alatt, és több ponton adott frissítőt. Vele volt Hernádi Laci is, aki nem magát sajnáltatta, mert eü-okok miatt ki kellett szállnia, hanem ment tovább a versennyel és segített, ahol kellett.)
Lehet, hogy más már észrevette, nekem ez most tűnt fel, hogy mintha a SP puhulna a kísérettel rendelkezők felé, és keményedne a kísérő nélküliek felé. Gyakorlatilag 100 km-től, de 124-től biztosan 3-4 pontonként (12-15 km) lehet találkozni hivatalosan a kísérővel, segíteni. Ugyanakkor egyre kevesebb helyre lehet csomagot küldeni.
Biztos, ami biztos, jó sok kokainos tasakot küldtem előre, ha már drog bags. Ezért sikerült runner's highban, ébren átvészelnem az iccakát.
Ugye arról is volt nevezetes a SP, hogy minden pontra lehetett küldeni a CP4-től a CP74-ig bármit. Tavaly ha jól emlékszem Korinthoszig már csak a páros számú CP-kre lehetett, idén pedig még jobban megkurtították. Minden 3-4. pontra lehetett. Ami még így is teljesen oké, bár nyilván kicsit jobban cizellálná az ember a lámpa vagy a dzseki felvételi pontját az éjszakában.
Most először néztem meg a rajtcsomagban hagyott számlát tüzetesen.
Sokat írtam már a túlárazottságról, hotelfoglalásról, satöbbiről, főleg ezt érdemes ebben a témában olvasni. Nos az idei 950 eurós díj úgy áll össze, hogy a verseny nevezési díja annyi, mint a görögöké: 350 euro. Viszont ott az accomodation fee (szállásdíj), ami 600 euro.
Hat éjszaka - ebből a célbaérő csak ötöt vesz igénybe - full panzió, transzferek, díszebéd és díszvacsora. Mindenki döntse el, megéri-e, korrekt-e. Pro és kontra is sok érvem van.
És ennyiből még egy belvárosi puccos partihelyszínre is fussa, ami nemcsak rendkívül lélektelen volt, de igazi strici-kurva diszkóbárnak is beillett, a képen látható egyszemélyes piros tánctérrel a színpad felett. Komolyan azt vártam, hogy a győztest ott eresztik majd le meztelen, beolajozott testtel egy Zorba-technóra vonagolva. Ezt megtették a belgák, akik sörtől bebaszva futkostak a YMCA-re a kifutókaréjon.
Stációk:
5. km (Athén)
80. km (a csatorna felett)
148. km (Lyrkeia)
159. km (hegyláb)
246. km (ami 249. km)
Bagossy Laci erre is kitért: "Már a Sparthatlon befutója is baljós volt. Le se szartad a szobrot, úgy kellett valakinek könyörögnie, hogy tapizd már le azt a fényesre simogatott lábfejet."
Annyira más mozi ment a fejemben, hogy erről bizony elfeledkeztem. Szóltak, így a rituálé nem maradt el.
Amúgy a szobornak nincs sok köze a Spartathlonhoz, hiszen Pheidippidesz futár az első, Leónidász király a második görög-perzsa háború alakja, 10 év van köztük. A történelem nemesen rögzült összemosása, ami egy versenyben ötvöződik.
20 év még lovas kíséret járt a pálmasoron:
Hát ez a megnemakart írni poszt középrövid lett.
Végezetül hadd ajánljak szuper görög versenyeket, főleg drága barátomnal és a görög káromkodások nagy tanítójának, Pavlos Goranitisnak szervezésében.
Az ő versenypolitikája áll hozzám a legközelebb: családias hangulat, csak a nevezést fizeted, minden mást oldj meg, nincs ráderőltetés. Busztranszport szokott lenni pár euróért Athén és a versenyhely közt oda-vissza. Aszfaltos versenyek, sokszor nagy szintekkel, de remek frissítőpontokkal, érmekkel, kajapartikkal.
Igen, Pavlos szereti a görög gasztrót, a verseny előtt a Pentilikon hegyen ettünk báránybordát.
Akkor a versenyei:
- Minden év októberének végén, halottak napja környékén: Halhatatlanok Útja 80 km (Tripoli-Spárta) és 142 km (Tripoli-Kalamata), át a Taigetoszon.
- Páratlan évben: márciusban Mani-kör (Peloponnészosz félszigete) 80 km.
- Páros évben: márciusban Lakedaimonos Race (Mistras-Spárta-Geraki-Monemvasia) 128 km.
- Minden év júliusában: Kronion Perasma (70 km a Spárta környéki hegyekben).
És még egyéb versenyei is vannak, mindent én sem adok ki. Sőt 2026-ban egy sosem látott megaversenyt szervezünk Pavlosszal, én már bejártam az útvonalat, összefogom a külföldi indulókat. Minden részletet időben mondok, de annyit előre, hogy 2026. 05. 29-31-re készüljetek Görögországba.
Ezen kívül javaslom:
Olympian Race (Nemea és Olümpia stadionjai közt) 180 km a görög hegyeken át a Peloponnészoszon keletről nyugatra. Félig terep, félig aszfalt verseny, nagyon szeretem, mindig indulok. Nehéz. 2021-ben megnyertem, már négyszer voltam, szeretem.
Ultr'Ardéche 222 kili Franciaország hegyeiben (aszfaltos), a szervező Laurent nagyon kedves spartatléta, kiváló a szervezés, ellátás. --- UPDATE, Boros Ricsi épp most írta, hogy ez nem lesz megrendezve.
Spartanion január elején Tel-Avivban (oké, tudom, most kicsit forró, de kockázatban jobban teljesít az ember), szintén Spartathlon kvalifikációs verseny még az időkereten belül. VAn 100km, 100 mérföld, 24h, maraton, félmaraton is. Ezt Gilad barátom szervezi, íme:
Sparta City Ultra adekvát módon a spártai pálmasoron, 2 kilis hurok, még februárban, elvileg bele lehet férni a Spartathlon kvalifikációba az eredménnyel a sikeres nevezéshez.
Na én megcselekedtem, amit megkövetelt a haza, a többi rajtatok áll.
Fotókért köszönet Abai Róbertnek (háttal), Józsa Ádámnak és Oertel Nándornak ill. a Sparta Photography Clubnak. Aki az elmúlt évek foóira kíváncsi tőlük, klikk ide: https://www.flickr.com/photos/spartathlon/albums/
