A szigorú téli alapozás (heti 100-120km, mellette erősítés, nyújtás) után a január az erőedzésekről szólt (sorozatban gyorsan végzett lépcsőzések, domb- sőt inkább hegységfutások, hosszútávos fárasztások), a tavasz eleje pedig a kilométerben visszavett, de tempóban megnövelt gyorsításról. Megint bebizonyosodott, hogy inkább a rekortán az én barátom. Nem véletlenül mentem sokat pályára: a budai rakparton szinte nem lehet futni, lezárások, félbevágások, akadályok, tiszta Spartan Race vagy mi. Kedvem sincs eljutni a Margitszigetre.
Szóval az alapozás után már egyre jobb részidőket futottam a TF-pályán, remek kínzásokat adtam fel magamnak (pl. 1000-3000-5000m) a bemelegítés, futóiskolázás után. Az 5x400, 5x200, 1x800 továbbra is a leggyilkosabb móka. Viszont minden résztávos edzés után másnap rongybaba voltam, ha dolgoztam (sok ülőmunkát végzek) és felálltam a székről, akkor berövidült, sajgó, bekötött és fagyossá merevedett izmok figyelmeztettek, hogy kevesebb résztávot, még több nyújtást, mert nem fog ez így menni. Újrakezdtem az úszást is, és a haskerékkel is a pro-szintre léptem, egy videóban hamarosan megmutatom.
Közben eljött a március, és Fehérváron találtam magam a 12h-s OB mezőnyében. Még télen úgy okoskodtam, hogy egy ilyen lassútempós lemerítés és a szuperkompenzáció, pont március végére tudja újra formába lendíteni a lábaimat. Tudom, többször megfogadtam, hogy körözős versenyt többet nem, de egyrészt itt nem egy pici hurkon futottunk (1.1km), másrészt paralell az ultárkra is el kellett kezdenem készülni. Taktikám egyszerű volt: direkt előre megtörtem, tudomásul vettem, hogy cirkuszi pónilóként körözgetek majd, így a motivációval nem volt gond, a lelkem aláásása pedig könnyített helyzetet teremtett.
Aztán beláttam (!!ismét!!!), hogy ez egy baromság. Sőt: nem is tudom, hogy lehet erre a körözős ultrára edzeni.
57 körig bírtam a körönkénti 5 derékszögű vagy annál is élesebb jobbkanyart, amit a 2 derékszögű balkanyar nem igazán balanszírozott ki. Ez még a jobbik, vannak ugye 180-fokos fordítóval megoldott versenyek. Őszintén nem számítottam arra, hogy ilyen szigorúak lesznek a kanyarok, vagy inkább hogy ennyire rosszul reagál a farizmom, a csípőm, lábam (megrövidül). A mozgás egyre kellemetlenebb futótechnikával, később már bénító fájdalommal járt (kísértetiesen köszönt vissza a 2013-as Suhanj 6órás).
Még elhallgattam egy darabig a pálya melletti művházban folyó nyugger KiMitTud-ot, aztán 4 és fél óra után bementem a masszőrsátorba, a mester húsz percre belekönyökölt a gluteus maximusomba, megnyomkodta a csípőmet. Ez pár körig hatott, utána újra visszatért a bénultság. A legoptimálisabb döntés, amit hozhattam, hogy megállok egy kerek időnél. Nem volt értelme kockáztatni egy sérülést vagy (jobb esetben) egy hosszabb felépülést az aránytalan oldalterhelés miatt. Maratonok és más gyors lefutású, de nagyon igénybevevő versenyek várnak rám - gondoltam, nem biztos, hogy ki tudom nyújtani és masszírozni egy hét alatt. Nem is ment, még mindig érzem a jobb fenekemben a csomót, kellett is vennem egy masszírozóhengert. Részidők: 2h-s 25km, 3.26-os maraton, 4:22-es 50km.
A hatórás dudaszónál leálltam, levettem a rajtszámot. Kell az ilyen higgadtan végiggondolt döntés, ami végsősoron nem kudarcélmény, hanem egy adott helyzethez való azonnali adaptáció és előretekintés (belátás). Mint megtudtam, nem számít feladásnak a kiállás (kényesen vigyázok erre), viszont lett egy jó szar 12h-s eredményem. Egyszer ki akartam próbálni, hogy milyen tavasszal korán egy hosszabb (6 óra feletti) ultrát futni, de nekem zsákutca.
Tökéletesen más alapozást végeztem, másra specializálódtam, így az alapozáskor futott túlterhelséek (pl. az UTH50 terepbejárása, a GerillaMaraton vagy ez a most megtett 62.643 km) csak extra állóképességi edzéseknek minősülnek. A céljaim elérését belátom, hogy nem szolgálta volna egy 12h-s végigfutás, viszont kíváncsi lettem volna, hogy hogy és milyen gyorsan történik meg a szervezet vissza-/felépítési folyamata, újra formába lendülés ÉS egyben mennyit ad esetleg a gyorsasági edzéseken szerzett dolgokhoz, amolyan pufferként. De a hatórás is rendben van, különösebben nem rázott meg. S mint a következő posztban látni fogjuk, jobb is így.
Tanulságok: nem a savanyúság mondatja velem, hanem az a kevés, de annál fájóbb tapasztalat, hogy szerintem egészségkárosító egy körözős ultraverseny. Persze tudom, vannak, akik az egész ultrát károsnak tartják, most ebbe ne menjünk bele. A körözős verseny természeténél fogva olyan szinten egyoldalasít (hacsak nincs benne fordítás adott időközönként, bár az tán halottnak a csók), hogy már csak a puszta mechanikai behatások által is taccsra vágja az adott izomrészt. Mint amikor az IKEA-szekrény tartósságát demonstráló robotkar húzza ki-be a fiókokat. Mindig ugyanott, mindig ugyanúgy éri a mozgásszervrendszert egy egyoldalú behatás, amihez nem lehet adaptálódni - az IKEA számláló csak pörög. Pontosabban lehet adaptálódni, csak én nem tudom hogyan. Ha ti tudjátok, írjátok meg. Az nem ért, hogy vannak, akik az eredmény érdekében elviselik! Itt nem a szenvedésről van szó, hanem konkrétan az élettani hatásról.
Majd megkérdezem Zach haveromat (lásd a képen, amúgy másnéven Mohamed Saoute, egyben idén megy neki először a Spartathlonnak), aki épp most nyomott egy csodás 247 km-es 24h-t Athénban, a világ idei legjobb eredményét learatva ezzel. Persze még korán van, most szombaton torinói 24h-s világbajnokság Szilvivel, Florian Reus-szal, Ivan Cudinnal. Itt lehet online drukkolni!
A másik tanulság inkább tanulmány: a mozgásrendszerek egész tárháza fedezhető fel egy ilyen versenyen. Szembeötlő a borzasztó kartartások: vannak, akik vasalnak (így rengeteg energiát vesztenek az oldalirányú mozgással, és még a közegellenállást is növelik) és vannak, akik lógatják a karjukat, értékes segítségtől (lendületnövelés) megfosztva magukat. És akkor a törzstartásról még nem is beszéltem. De ha ezt diktálja az egyéni futóergonómia és -ekonómia, akkor nincs helye kritikának.
Tisztában vagyok vele, hogy az A-ból B-be rendszerű ultraversenyt sokkal nehezebb/drágább megrendezni. És néha az A-B vagy a körözős verseny nagyvonalakban egy és ugyanaz (pl. UltraBalaton: körbemész, de mégis A-ból B-be). A fordítók világa érdekes és számomra egy terra incognita, amit nem is akarok nagyon megismerni. Háromszor próbáltam, mindannyiszor károsan érintett fiziológiailag. Egy rövid körön (400-1000) minden kanyar hatványozottan érezhető szemben egy városmaratonnal, ahol vannak hosszú egyenesek, ívek, lájtosan hajló szakaszok. A rövid távú triatlonosok külön gyakorolják a kigyorsítást egy 180 fokos fordító után, de nekik nem kell 57x fordítózniuk. Nekem sem! De akkor miért nevezek be mégis?! Adódik tehát a lenti kérdés. Először "utálsz"-t akartam írni, de legyünk pozitívak.
Fotók: Fekete Zsuzsa
