Nekem nem kérdés, hogy Pavlos Goranitis tanítja a legjobb káromkodásokat görögül. Van, amit csak halkan mer mondani, annyira istenkáromló, de kétségkívül hasznos az autós közlekedéshez. És ő rendezi a legjobb ultraversenyeket Görögországban, a Peloponnészoszon biztos.
Pavlosról már írtam többször is: nemrég és korábban: nemcsak érem- és trófeaüzeme van, amivel az egész hellén sportéletet ellátja (pl. Athén Marathon, úszóbajnokság, Spartathlon, stb.), hanem időmérő cége is, így kisebb-nagyobb versenyeken is ő rögzít, például a román hatnaposon vagy a Spárta City Ultrán.
Emellett versenyrendező. Nem tud már hosszút futni egy sérülés miatt, s így adózik a hosszútáv oltárán. A Mani-félszigetet körbejáró Gyra Manis (80 km, kétévente), a Dromos Athanaton / Halhatatlanok Útja (142 km, évente), Lakedaimonios Dromos (128 km, kétévente), Kinouria 51 km (évente), Kronion Perasma (70 km, az egyetlen terep, évente), Oraias Elenis (60 km, kétévente).
Keresztül-kasul szeli, szabdalja a Peloponnészoszt a sok versenye, általában Spártán keresztül halad vagy a környékén. Ezt a hevenyészett térképet készítettem az eddigi Peloponnészoszi futásaimról, sok versenyt több ízben futottam, a szaggatott fekete vonal a privát futásom Thermopülaiből (a térképen a 420 km-es menet felét tudtam ábrázolni).
Valami tematika mindig van Pavlosnál. A Halhatatlanok Útja híres hadvezérek szobrait köti össze (Tripoli – Spárta – Mistras – Kalamata főterein), a Gyra egy tiszteletkör a peloponnészoszi „tenyér” egyik legelhagyatottabb „ujján”, ahol a szél, a tenger és a természet audiovizuális élménye mellett a középkori frank hódítás kőépítészetét is meg lehet csodálni.
A Lakedaimonios a várak témájára épül: a start Mistras, a „féltáv” Geraki (idáig tart a babatáv futam, a 48 kilis) és végül a cél, Monemvasia mind bizánci jegyeket magukon viselő erődtelepülések ("Bizánc jelét magamra vettem" - énekli Koppány.)
Lakóniáról neveték el a lakonikus (tömör, lényegretörő) beszédet. Egyszer egy követ érkezett a spártai udvarba idegen tájról, és megfenyegette Spártát, hogyha ellenük indulnak, elsöprik őket. A spártai válasz ennyi volt: "Ha."
A lényeg, hogy Pavlosnál tisztán csak a versenyt fizeted, eltévedésmentes-jelölés, remek autentikus kajákkal teli falusi CP-k. Semmi járulékos szarság, szállás és kísérő a te kontódra, transzport pár euró pluszért. Ez a 128 kilis verseny, a Lakedaimonos Dromos avagy a Lakóniai Út (nagy Λ, azaz lambda-jel, mint a spártai pajzsokon).
50 euróba került nekem mint spártai futóklubtag (amúgy 90), 5-6 kilométerenként korrekt csekkpont volt, nagyobb CP-kel is, ahol meleg ételt is adtak. Spartathlon-style, töredékáron. Érem, oklevél, póló, bögre, méz, helyi szárazsütemény és olívakrém került a rajtcsomagba. Vesd össze Spartathlon idén 950 euró (oké, hotellal, díszvacsorával, bár Pavlosnál van dísz-tésztaparti.)
A versenyre rábeszéltem Lőw Andrást, aki nyolcszor volt szobatársam a SP-n (21x teljesítő, utolsó két alkalommal nem fejezte be, 2019 és 2021), és aki a comebackjén sikerrel célbaért. Lukas Sagan, a Pheidippides (oda-vissza Spárta) 4x győztese is jelezte, hogy részt vesz, nem jött.
A pálya nehéz. Sajátossága a folyamatos hullámzás, egyenes szakasz alig. 2100 méter szintemelkedés, kicsivel több csökkenés a tengerszintre. 61 km után masszív 10 kilis emelkedő kezdődik, ahova még csekkpontot sem lehet rakni, csak bálás vizet.
A kora középkor egyik fontos városából, vallási-kereskedelmi csomópontjából indul a futás, Mystras alsó várától. (Lőw Andris Botswana-trikóban, meg is pirult.)
A 13. századi keresztes lovagok hódítása után a bizánci császár csapatai foglalták el, és a lovagok uralma alól felszabadult spártaiak is Mistrasba költöztek. Virágkorában több tízezer lakosa volt.
A Spártába levezető úton több díszebéd is volt tavernákban az elmúlt évtizedben. Spártán ott vág át az út, ahol a pálmasori befutóra ráfordul a futó (Hotel Maniatis), a tűzoltóság előtt van az első CP. A SP befutójával ellentétben, visszafelé irányba kelünk át az Evrotasz hídján, hogy élesen jobbra fordulva alsó rendű utakon folytassuk.
Ezután kellemes hepehupák a 90. kilométerig. Autó szinte sehol, alsórendű úton futunk, de még ez is olyan széles, mint a Hungaroring – és a minősége is olyan (könnyű úgy, ha nem lopják ki az anyagot, és nincs hó, jég és sózás.).
A tavasz Görögországban káprázátos: az anixi szót használják rá, ami a nyitás szóból ered. Kikelet!
Ez az évszak a nyárnál, a sok millió turista szerint a legjobb szezonnak gondolt évszaknál nagyságrendekkel jobb, szebb.
Még minden zöld, kiégett barna folt nincs. A buja, illatos friss növényzet, a színek pompázatos kevercse, a hegyek tetején még megbújó hóval kontrasztot adó tiri-tarka mezők, a 22 fok, az illatozó virágok, a döngicsélő méhek, a csendet csak ritkán megtörő kutyaugatás vagy mekegés – folytassam?
A hegyekről jut eszembe, hogy a verseny előtti napon felsétáltunk (volna) a Taigetosz legmagasabb csúcsára, a Profitis Eiliasra. Csodás út vezet fel: hegyi patak mentén meanderezik, majd a fák felett egy kopár meredélyen kell caplatni.
2020 nyarán már felfutottam oda, a csúcson kecskekarám van és pazar kilátás a déli tengeröblök felé.
A kecskékről meg ez jut eszembe: verseny után bejártuk az útvonalat, majd jött ez.
Van egy luk is a Profitis Eiliason, amiről azt terjesztik, hogy odadobálták a spártaiak a gyengének ítélt csecsemőket.
Egyfelől ezt már rég cáfolta a tudomány: ha volt is ilyen, legfeljebb amolyan krízisinkubátorként működött, a megszületett gyermeket otthagyták a gyermektelen pároknak. Az sem köztudott, hogy egy spártaira 9 helóta (kvázi-rabszolgasorban tartott munkás) jutott, akik a város külterületén éltek és tartották fenn munkájukkal a katona városállamot. Csúcsidőbne a nyolcezer spártaira kétszászezer helóta jutott, kellett is az arisztokratikus katonai rendőrállam.
Épp ezért szorozzuk csak fel nyugodtan a thermopülai szorosban hősiesen helytálló Leónidász 300 fős seregét tízzel: ennyien voltak ott; egy spártai katona nem szaladgált vissza új lándzsáért vagy elhagyott pajzsért a táborba, hozták a helóták, ahogy ők etették és itatták harc közben, előtt és után is a sereg tagjait. A helóták is örökbe fogadhatták a kirakással immár szabad préda spártai csecsemőket.
Plutarkhosz így ír:
Az újszülött csecsemővel apja nem rendelkezett, hanem karjába vette, és elvitte a Leszkhé nevű helyre, ahol a törzsek vénei összegyülekeztek és megvizsgálták a kisdedet. Ha egészséges alkatú és erőteljes csecsemő volt, utasították az apát, hogy nevelje fel, egyben pedig kijelöltek neki egyet a kilencezer spártai parcellából”.
De ha idétlen vagy nyomorék volt, bedobták a Taügetosz Apothetai nevű szakadékába – azzal a meggyőződéssel, hogy nem előnyös sem a gyermeknek, sem az államnak, ha egy születésétől kezdve gyenge és életképtelen ember életben marad.
Ez a szakadék a Kitevés Helye volt, ide jött mindenki, aki gyermeket akart magának, netán rabszolgát, és válogatott. Mint egy gyerekpiac. Nyilván sok baba halt meg ezeken a helyeken, de sokuk új családba került. Az állam kivette a döntést a mindenható családfő kezéből.
Azért mégis nehezen hihető – bár a korábbi korok emberinek álló- és tűrőképessége magasan jobb volt a maiaknál –, hogy feljárogattak csekkolni a hegy csúcsát, hátha kiraktak csecsemőket valakik. Ugyanis Spártától ez légvonalban is 20 kilométer, hát még felmenni 2500 méterre. Ahonnan mi indultunk, a Krionero közelében levő erdei forrástól, még onnan is 7 kilométer a csúcsig meredeken.
Vissza a "csúcstámadásra"!
A meleg tavaszi idő fokozatosan váltott egyre csípősebbé, a csúcs alatt, a fahatár felett már hófoltokon kellett caplatni (természetesen csak futócucc volt nálunk, semmi kesztyű vagy fogazott bakancs, meleg ruha).
Egyszercsak hungarocellhez hasonló jégeső lett az addig szemerkélő esőből, a köd két perc alatt leszállt, 20 méterre láttunk el. Nem volt biztonságos, így özvegyeinkre és árváinkra gondolva visszafordultunk. A kezem vörösre fagyott, még a cippzárt sem tudtam összehúzni.
Jól jött ez a tapasztalat, mert nem kezdtünk a verseny után további könnyelmű húrpengetésbe. Terveztük, hogy elautózunk 600 kilométert északra, hogy az Olümposzra is felmenjünk, de az időjárásjelentés szerint mínusz 9 fok volt 2900 méteren, hó, satöbbi. Amikor 2020 nyarán oda is felfutottam (17 km-es csodálatos út vezet fel), az egy komfortos kirándulás volt. Ez így március végén kétséges túlélőtúra.
Inkább Argolisz tartományban múlattuk az időt, ahol a görög nemzeti vigadásnak (az ő március 15-jük március 25.) is részesei voltunk. Jóval emberközelibb, kedvesebb és hitelesebb az ő szabadságharcot és annak folyományaként a törököktől való függetlenséget, az országalapítást ünneplő napjuk, ráadásul régebbi is (1821-re megy vissza).
Nekik tapinthatóan fontosabb a szabadság, ezt érzem mindig mindenhol Görögországban – itthon inkább a biztonság, kvázi-boldogság. Ezek egymást kizáró fogalmak a mai világban.
(Nem véletlenül honosítottam meg Magyarországon az Elefteria nevet. Ez nemcsak egy már magyarul is adható görög név, hanem görögül szabadságot is jelent, ez a himnusz utolsó sora, ez az állam mottója is – szabadság vagy halál / eleftheria í thanatosz –, és emiatt a kilenc szótag miatt van kilenc kék-fehér csík a zászlóban.
A fehér kereszt az orthodox egyházat szimbolizálja, akik az oszmánok elleni függetlenségi harcban nagy szerepet vállaltak. A kék szín a hűséget, igazságot, és a tengert jelképezi, a fehér pedig a békét, őszinteséget, és a hullámok habjait.
Na vissza a versenyre, amiről sokat már nem tudok mondani, a képek beszédesek. 13 óra 46 perccel finiseltem (abszolútban 4., férfiak közt 3.).
A féltáv nagy emelkedőjét megnyomva – pedig előtte egy hányás is hátráltatott, a hegyláb falujában sört kaptam és rányomtam egy zacskó sót – feljöttem a második helyre, aztán 100-nál elrobogott a láthatóan motivált lengyel lány, 110-nél visszaelőzött a korábbi második férfi.
Jelentősen demoralizáló tényező volt, hogy az utolsó hegyről lejövet már karnyújtásnyira volt Monemvasia, de a célbaéréshez még egy nagy öblöt is körbe kellett futni.
Monemvasia formára olyan, mint a Badacsony, vagy a Kis Hercegben az anakonda, ami elnyelt egy elefántot. A történelemben híres volt bevehetetlenségéről.
A sziklás szigetet ma már egy út köti össze a közeli parttal, ezért hívják a várost Gefirának (Híd). Ez volt az utolsó szabad bizánci város és egyben az első, amely felszabadult az oszmán birodalom alól.
Majdnem minden CP-re lehet küldeni szeretetcsomagot...
... és fel is lehetett kapni. Nem bonyi.
A képen 35 SP teljesítés. Vendégségben spártai haveromnál és klubtársamnál, a Ioannis Dimopoulosnál, aki nemcsak egy neves hosszútávfutó edző, de maga is erős versenyző, és ő írta az első ultra kézikönyvet Görögországban. Erről itt írtam, még nekem is jutott egy fejezet a könyvében.
Telihold világított az utat, fejlámpát nem is kellett kapcsolni.
A szerpentin mindig kihívás, de a látványért megéri, hogy egy bődületes közhellyel éljek.
„Hull a narancs a fáról” - amit nem szedtél le télen, azt már söpröd tavasszal. Pálinka esetleg?
Az Andreas nevű bárka mellett eszik András.
Búcsúzik az újabb görög futós poszt egy ikonikus helyszínnel.
Kali dinami, kali tihi, kalo taxidi - Jó erőt, jó szerencsét és jó utazást!
Szállj be a finanszírozásba, patronáld a 12 éve fennálló blog és a podcast nyilvános működését, továbbá férj hozzá exkluzív tartalmakhoz is, amik a a futás vonzáskörzetében levő, izgalmas és értékes alakokról, témákról készülnek.
Keresd őket a PodPad, Spotify, iTunes, Google Podcasts streaming platformokon.
