Nekem nem kérdés, hogy Pavlos Goranitis tanítja a legjobb káromkodásokat görögül. Van, amit csak halkan mer mondani, annyira istenkáromló, de kétségkívül hasznos az autós közlekedéshez. És ő rendezi a legjobb ultraversenyeket Görögországban, a Peloponnészoszon biztos.
Pavlosról már írtam többször is: nemrég és korábban: nemcsak érem- és trófeaüzeme van, amivel az egész hellén sportéletet ellátja (pl. Athén Marathon, úszóbajnokság, Spartathlon, stb.), hanem időmérő cége is, így kisebb-nagyobb versenyeken is ő rögzít, például a román hatnaposon vagy a Spárta City Ultrán.
Emellett versenyrendező. Nem tud már hosszút futni egy sérülés miatt, s így adózik a hosszútáv oltárán. A Mani-félszigetet körbejáró Gyra Manis (80 km, kétévente), a Dromos Athanaton / Halhatatlanok Útja (142 km, évente), Lakedaimonios Dromos (128 km, kétévente), Kinouria 51 km (évente), Kronion Perasma (70 km, az egyetlen terep, évente), Oraias Elenis (60 km, kétévente).
Keresztül-kasul szeli, szabdalja a Peloponnészoszt a sok versenye, általában Spártán keresztül halad vagy a környékén. Ezt a hevenyészett térképet készítettem az eddigi Peloponnészoszi futásaimról, sok versenyt több ízben futottam, a szaggatott fekete vonal a privát futásom Thermopülaiből (a térképen a 420 km-es menet felét tudtam ábrázolni).
Valami tematika mindig van Pavlosnál. A Halhatatlanok Útja híres hadvezérek szobrait köti össze (Tripoli – Spárta – Mistras – Kalamata főterein), a Gyra egy tiszteletkör a peloponnészoszi „tenyér” egyik legelhagyatottabb „ujján”, ahol a szél, a tenger és a természet audiovizuális élménye mellett a középkori frank hódítás kőépítészetét is meg lehet csodálni.
A Lakedaimonios a várak témájára épül: a start Mistras, a „féltáv” Geraki (idáig tart a babatáv futam, a 48 kilis) és végül a cél, Monemvasia mind bizánci jegyeket magukon viselő erődtelepülések ("Bizánc jelét magamra vettem" - énekli Koppány.)
Lakóniáról neveték el a lakonikus (tömör, lényegretörő) beszédet. Egyszer egy követ érkezett a spártai udvarba idegen tájról, és megfenyegette Spártát, hogyha ellenük indulnak, elsöprik őket. A spártai válasz ennyi volt: "Ha."
A lényeg, hogy Pavlosnál tisztán csak a versenyt fizeted, eltévedésmentes-jelölés, remek autentikus kajákkal teli falusi CP-k. Semmi járulékos szarság, szállás és kísérő a te kontódra, transzport pár euró pluszért. Ez a 128 kilis verseny, a Lakedaimonos Dromos avagy a Lakóniai Út (nagy Λ, azaz lambda-jel, mint a spártai pajzsokon).
50 euróba került nekem mint spártai futóklubtag (amúgy 90), 5-6 kilométerenként korrekt csekkpont volt, nagyobb CP-kel is, ahol meleg ételt is adtak. Spartathlon-style, töredékáron. Érem, oklevél, póló, bögre, méz, helyi szárazsütemény és olívakrém került a rajtcsomagba. Vesd össze Spartathlon idén 950 euró (oké, hotellal, díszvacsorával, bár Pavlosnál van dísz-tésztaparti.)
Lukas Sagan, a Pheidippides (oda-vissza Spárta) 4x győztese is jelezte, hogy részt vesz, nem jött.
A pálya nehéz. Sajátossága a folyamatos hullámzás, egyenes szakasz alig. 2100 méter szintemelkedés, kicsivel több csökkenés a tengerszintre. 61 km után masszív 10 kilis emelkedő kezdődik, ahova még csekkpontot sem lehet rakni, csak bálás vizet.
A kora középkor egyik fontos városából, vallási-kereskedelmi csomópontjából indul a futás, Mystras alsó várától.
A 13. századi keresztes lovagok hódítása után a bizánci császár csapatai foglalták el, és a lovagok uralma alól felszabadult spártaiak is Mistrasba költöztek. Virágkorában több tízezer lakosa volt.
A Spártába levezető úton több díszebéd is volt tavernákban az elmúlt évtizedben. Spártán ott vág át az út, ahol a pálmasori befutóra ráfordul a futó (Hotel Maniatis), a tűzoltóság előtt van az első CP. A SP befutójával ellentétben, visszafelé irányba kelünk át az Evrotasz hídján, hogy élesen jobbra fordulva alsó rendű utakon folytassuk.
Ezután kellemes hepehupák a 90. kilométerig. Autó szinte sehol, alsórendű úton futunk, de még ez is olyan széles, mint a Hungaroring – és a minősége is olyan (könnyű úgy, ha nem lopják ki az anyagot, és nincs hó, jég és sózás.).
A tavasz Görögországban káprázátos: az anixi szót használják rá, ami a nyitás szóból ered. Kikelet!
Ez az évszak a nyárnál, a sok millió turista szerint a legjobb szezonnak gondolt évszaknál nagyságrendekkel jobb, szebb.
Még minden zöld, kiégett barna folt nincs. A buja, illatos friss növényzet, a színek pompázatos kevercse, a hegyek tetején még megbújó hóval kontrasztot adó tiri-tarka mezők, a 22 fok, az illatozó virágok, a döngicsélő méhek, a csendet csak ritkán megtörő kutyaugatás vagy mekegés – folytassam?
A hegyekről jut eszembe, hogy a verseny előtti napon felsétáltam (volna) a Taigetosz legmagasabb csúcsára, a Profitis Eiliasra. Csodás út vezet fel: hegyi patak mentén meanderezik, majd a fák felett egy kopár meredélyen kell caplatni.
2020 nyarán már felfutottam oda, a csúcson kecskekarám van és pazar kilátás a déli tengeröblök felé.
A kecskékről meg ez jut eszembe: verseny után bejártam az útvonalat, majd jött ez.
Van egy luk is a Profitis Eiliason, amiről azt terjesztik, hogy odadobálták a spártaiak a gyengének ítélt csecsemőket.
Egyfelől ezt már rég cáfolta a tudomány: ha volt is ilyen, legfeljebb amolyan krízisinkubátorként működött, a megszületett gyermeket otthagyták a gyermektelen pároknak. Az sem köztudott, hogy egy spártaira 9 helóta (kvázi-rabszolgasorban tartott munkás) jutott, akik a város külterületén éltek és tartották fenn munkájukkal a katona városállamot. Csúcsidőben a nyolcezer spártaira kétszázezer helóta jutott, kellett is az arisztokratikus katonai rendőrállam.
Épp ezért szorozzuk csak fel nyugodtan a thermopülai szorosban hősiesen helytálló Leónidász 300 fős seregét tízzel: ennyien voltak ott; egy spártai katona nem szaladgált vissza új lándzsáért vagy elhagyott pajzsért a táborba, hozták a helóták, ahogy ők etették és itatták harc közben, előtt és után is a sereg tagjait. A helóták is örökbe fogadhatták a kirakással immár szabad préda spártai csecsemőket.
Plutarkhosz így ír:
Az újszülött csecsemővel apja nem rendelkezett, hanem karjába vette, és elvitte a Leszkhé nevű helyre, ahol a törzsek vénei összegyülekeztek és megvizsgálták a kisdedet. Ha egészséges alkatú és erőteljes csecsemő volt, utasították az apát, hogy nevelje fel, egyben pedig kijelöltek neki egyet a kilencezer spártai parcellából”.
De ha idétlen vagy nyomorék volt, bedobták a Taügetosz Apothetai nevű szakadékába – azzal a meggyőződéssel, hogy nem előnyös sem a gyermeknek, sem az államnak, ha egy születésétől kezdve gyenge és életképtelen ember életben marad.
Ez a szakadék a Kitevés Helye volt, ide jött mindenki, aki gyermeket akart magának, netán rabszolgát, és válogatott. Mint egy gyerekpiac. Nyilván sok baba halt meg ezeken a helyeken, de sokuk új családba került. Az állam kivette a döntést a mindenható családfő kezéből.
Azért mégis nehezen hihető – bár a korábbi korok emberinek álló- és tűrőképessége magasan jobb volt a maiaknál –, hogy feljárogattak csekkolni a hegy csúcsát, hátha kiraktak csecsemőket valakik. Ugyanis Spártától ez légvonalban is 20 kilométer, hát még felmenni 2500 méterre. Ahonnan mi indultunk, a Krionero közelében levő erdei forrástól, még onnan is 7 kilométer a csúcsig meredeken.
Vissza a "csúcstámadásra"!
A meleg tavaszi idő fokozatosan váltott egyre csípősebbé, a csúcs alatt, a fahatár felett már hófoltokon kellett caplatni (természetesen csak futócucc volt nálam, semmi kesztyű vagy fogazott bakancs, meleg ruha).
Egyszercsak hungarocellhez hasonló jégeső lett az addig szemerkélő esőből, a köd két perc alatt leszállt, 20 méterre láttunk el. Nem volt biztonságos, így özvegyeimre és árváimra gondolva visszafordultam. A kezem vörösre fagyott, még a cippzárt sem tudtam összehúzni.
Jól jött ez a tapasztalat, mert nem kezdtünk a verseny után további könnyelmű húrpengetésbe. Terveztem, hogy elautózunk 600 kilométert északra, hogy az Olümposzra is felmenjünk, de az időjárás-jelentés szerint mínusz 9 fok volt 2900 méteren, hó, satöbbi. Amikor 2020 nyarán oda is felfutottam (17 km-es csodálatos út vezet fel), az egy komfortos kirándulás volt. Ez így március végén kétséges túlélőtúra.
Inkább Argolisz tartományban múlattam az időt, ahol a görög nemzeti vigadásnak (az ő március 15-jük március 25.) is részesei voltam. Jóval emberközelibb, kedvesebb és hitelesebb az ő szabadságharcot és annak folyományaként a törököktől való függetlenséget, az országalapítást ünneplő napjuk, ráadásul régebbi is (1821-re megy vissza).
Nekik tapinthatóan fontosabb a szabadság, ezt érzem mindig mindenhol Görögországban – itthon inkább a biztonság, kvázi-boldogság. Ezek egymást kizáró fogalmak a mai világban.
(Nem véletlenül honosítottam meg Magyarországon az Elefteria nevet. Ez nemcsak egy már magyarul is adható görög név, hanem görögül szabadságot is jelent, ez a himnusz utolsó sora, ez az állam mottója is – szabadság vagy halál / eleftheria í thanatosz –, és emiatt a kilenc szótag miatt van kilenc kék-fehér csík a zászlóban.
A fehér kereszt az orthodox egyházat szimbolizálja, akik az oszmánok elleni függetlenségi harcban nagy szerepet vállaltak. A kék szín a hűséget, igazságot, és a tengert jelképezi, a fehér pedig a békét, őszinteséget, és a hullámok habjait.
Na vissza a versenyre, amiről sokat már nem tudok mondani, a képek beszédesek. 13 óra 46 perccel finiseltem (abszolútban 4., férfiak közt 3.).
A féltáv nagy emelkedőjét megnyomva – pedig előtte egy hányás is hátráltatott, a hegyláb falujában sört kaptam és rányomtam egy zacskó sót – feljöttem a második helyre, aztán 100-nál elrobogott a láthatóan motivált lengyel lány, 110-nél visszaelőzött a korábbi második férfi.
Jelentősen demoralizáló tényező volt, hogy az utolsó hegyről lejövet már karnyújtásnyira volt Monemvasia, de a célbaéréshez még egy nagy öblöt is körbe kellett futni.
Monemvasia formára olyan, mint a Badacsony, vagy a Kis Hercegben az anakonda, ami elnyelt egy elefántot. A történelemben híres volt bevehetetlenségéről.
A sziklás szigetet ma már egy út köti össze a közeli parttal, ezért hívják a várost Gefirának (Híd). Ez volt az utolsó szabad bizánci város és egyben az első, amely felszabadult az oszmán birodalom alól.
Majdnem minden CP-re lehet küldeni szeretetcsomagot...
... és fel is lehetett kapni. Nem bonyi.
Vendégségben spártai haveromnál és klubtársamnál, a Ioannis Dimopoulosnál, aki nemcsak egy neves hosszútávfutó edző, de maga is erős versenyző, és ő írta az első ultra kézikönyvet Görögországban. Erről itt írtam, még nekem is jutott egy fejezet a könyvében.
Telihold világított az utat, fejlámpát nem is kellett kapcsolni.
A szerpentin mindig kihívás, de a látványért megéri, hogy egy bődületes közhellyel éljek.
„Hull a narancs a fáról” - amit nem szedtél le télen, azt már söpröd tavasszal. Pálinka esetleg?
Búcsúzik az újabb görög futós poszt egy ikonikus helyszínnel.
Kali dinami, kali tihi, kalo taxidi - Jó erőt, jó szerencsét és jó utazást!
Szállj be a finanszírozásba, patronáld a 12 éve fennálló blog és a podcast nyilvános működését, továbbá férj hozzá exkluzív tartalmakhoz is, amik a a futás vonzáskörzetében levő, izgalmas és értékes alakokról, témákról készülnek.
Keresd őket a PodPad, Spotify, iTunes, Google Podcasts streaming platformokon.
