A nagyravágyás az élet megrontója - mondják. Hülyeség. A megszépítője. Akit fűt az ambíció, az biztos, hogy új utakat talál, kalandokba keveredik, és akárhogy végződik is a történet (már ha végződik), gazdagabb, teljesebb és tapasztaltabb lesz. Még akkor is, ha rajtaveszt. Végtére is éltető elemünk ez. Nekem is: ha nem nevezek be tétován 2013 januárjában a Spartathlonra (fogalmam sem volt, mi vár rám, mi minden indul el innentől), ha nem okézok rá később (gyáván és kétségektől gyötörten) a várólistáról meghívásra 2013 májusában, és persze ha nem futom le egyszer, kétszer, majd idén harmadjára, akkor mindez, ami lentebb szóba kerül, nem kerülne szóba.
Van a Spartathlon-vakság: a monotematikusan, monokauzálisan (együgyűen) csak a versennyel foglalkozás, abba belegebedés, vagy totális elfogultság minden más ellenében. És van a másik véglet: a kívülállók felhúzott szemöldöke arra a tiszta állításra, hogy 246 km 36 óra szintidővel. Ők azok, akik csak a maratonig látnak, vagy már azt sem értik. Minek magyarázni, legyint is rájuk az ember: kérdőjelek, falak, furcsállás. Persze, én is furcsállom a hazánkfiát, aki irdatlan távokat úszik le tengerszorosokban és folyókban, sőt lehet, hogy ő is furcsáll minket, spartathlonistákat. Attól, hogy "extrémnek" nevezett sportot űzől, még nincs bajtársisasság, ugyanúgy nem érted egy teljesen más ligában játszó sporttársadat. Sőt néha magadat sem érted. Így voltam én tavaly és 2013-ban is. De valami magnetikus erő csak röppályán tartott.
2013 értetlenség, a nehézszívűség, a beláthatatlan beláthatatlanságának éve volt Spartathlon-újoncként.
2014 a fúriadühé (megint itt szívok) és felszabadulásé (megint beértem), szóval az ambivalens érzések olvasztótégelye. Meg a bizonyításé, hogy nincsenek egyszeri véletlenek.
2015-re végül minden egybeolvadt: ez az elfogadás éve lett. Elfogadtam a távot, a pályát, a helyzetem. Kimásztam a siralomvölgyből. Ez kellett ahhoz, hogy ne essem a verseny után depresszióba (mint tavaly), és furcsa mód ez kellett ahhoz, hogy megszeressem ezt a versenyt. Sőt hogy biztosan tudjam: vágyakozom ide vissza. Meglátni és megszeretni nem egy pillanat műve volt: három év kellett, hogy betörjön a verseny, és én is meghódítsam.
Az idei birkózásunk a megbékélés jegyében telt. Nem voltam annyira jó formában, mint tavaly - még egy rövidebb futáshoz sem, hát még egy ultrára - eleve a versenyek (lásd a beszámolókat: Terep50, UB, Korinthosz.hu) voltak az edzések. Nem volt 24 km-nél hosszabb tréningem idén. Sikerélményem sem volt sok: az elképzelésekből csak a maratoni idő javítását (2:47) sikerült valóra váltanom. De egyetértek az amcsi parti őrség jelszavával: semper paratus - mindig készen kell állni.(Egyébként ezt a cserkészek anno a Légy résen kifejezésre fordították.)
Idén kényszerűségből és egyszerűségből a következő stratégiát határoztam el: az ésszerűséget és a tapasztalatból fakadó magabiztosságot ötvöztem. Tudatosan takaréklángon mentem végig. De ennek ellenére a mai napig nyomozom, hol vesztettem el annyi időt, hogy a tavalyihoz - amikor emlékeim szerint többet ültem, sétáltam és aludtam - képest 2 órával rosszabb idővel értem be?!
A felkészülés fontos része volt, hogy végre nappal is láttam az utat. Leterepszemléztem a verseny előtt egészen Spártáig a nyomvonalat, amit eddig mindig este tettem meg. Jó is volt, meg nem is. Nem volt jó látni, milyen hosszú és hullámos, és azt sem, hogy a sötétség miatt sajnálatosan lemaradok a szép, ősi, szinte entropikusan burjánzó tájról. Felmásztam még világosban a Parthenio hegyre is, jó ki látvány 1100 méterről a sok hegyvonulat és lanka. Nappal is pont ugyanolyan macerás, mint éjjel: felfele, ha kellően koncentrál az ember 159 km után, akkor hamar a csúcson van (félóra), a kis zsákfaluba, Sangasba lefele kezdődik a problémás szakasz.
A hegy nappali terepszemlén...
és éjjel.
Kipihenten, rendes fényben, amikor aztán tényleg látod, hova lépsz, akkor is bonyolult a lejutás, mert görög, csúszik ki alólad a talaj, meredek esésű, alattomos kövezetű. Két dolgot nem szeretek az útvonalon: ezt a lefelét, illetve 42-81 km közt, mert az meg sivár, koszlott, ingerszegény rész. Az utolsó 50 km is egy rettenet, de ott a küzdés, a cél közelsége és a veszélyes autóút körötti táj enyhít a sanyarúságon. De nem úgy mentem idén sem neki, hogy én ezt az utat már tudom, már jártam, már készségszinten megvan: az igaz, hogy kevesebb inger ért az első vagy a második teljesítéshez képest, de nem éreztem azt se, hogy nekem itt robotolnom kell. Volt elég rutinom, hogy lemenedzseljem, de a lassú célbaérést az ultrás kilométerhiányra és a verseny közbeni egyéb tevékenységek számlájára írom.
Most jönne az a rész, ahol a dalnok elregéli a verseny körülményeit, heroikus harcát idővel, időjárással és távval, anyagcsere-küzdelmét és frissítéseit, előreküldött csomagjainak tartalmát, satöbbi. Igazából ezt már nagyon unom, fontosabbnak érzem elmondani a mögöttest, mint a hogyvoltot. De mivel tudom, hogy sokaknak a versenymenedzselés és a praktikus tudnivalók, sztorizások fontosak (bár Dunát lehet rekeszteni ilyenekkel), leírom. Akit nem érdekel, nyugodt szívvel pörgessen az Epilógusra! Ott a lényeg. De állítólag ez is szórakoztató...
Az eltűnt idő nyomában
A rajt előtti napok: találkák rég látott ismerősökkel, beach, rajtcsomag. Kurylo megint ott van a kiskocsijával (lenti képen), gondolom Varsóból húzta el Athénba ismét jótékony céllal. Megtanulom a rajtszámom (ha későn fizetsz, magas lesz a számot kap az ember): 345, tria tesera pende, a kiejtést így sem értették több helyen a drága depóőrök. Idén nem Lőw Andrissal laktam egy szobában - a három gyerek és feleség vonzóbb program volt számára érthetően -, hanem egy belassult, bizonytalan, terepfutásra szakosodott dánnal, aki ki is esett. Feltörte a lábát az új cipő. Öreg hiba.
A szokásos matekolás is megvolt a depózás kitalálásáról, a pontokat szépen felírtam a rajtszámom hátára, ahogy a melegételes pontokat is, hogy el ne felejtsem. Kábé 15 helyre raktam dolgokat: zselé, szelet, lámpa, éjszakára egy hosszúujjú. Plusz higgadtan megvártam a csütörtöki hotelebédet, és onnan nylonba rizst és tésztát pakoltattam, úgy adtam le a versenyközpontban - néztek is nagyot, amikor kimérettem a felszolgálókkal a zacsiba a cuccost, és másnapra az íze is gyanús volt, de jobban esett és tartalmasabb volt, mint bármilyen szirszar a depóasztalokról. Amino, sótabletta, szezámszeletke, lanolin minden kényes részre, leukoplaszt a derékra (ne dörzsölje véresre az izzadtan súrlódó nadrág) és a hátra/váll alá (a táska se dörzsölje), nylonesőkabát a táskában + a jeladó.
A rajt előtt csapatfotó, Andris középen persze, én szokás szerint a bal szélen. Érdekesség: odajött Nagy Kata is, lett vele is egy Hungary Team kép. Magamban persze elkezdtem agyalni, hogy nem a Szilvi demoralizálásaként tette, dramaturgialiag jó kis antré volt. Apropó fotó: remek versenyképek töménytelen mennyiségben 123 km-ig és majd 123-245 km-ig.
Természetesen meleg volt, de máshogy. Valami fura forróság, nagy páratartalom, égető-szúró nap. Az egész versenyen minél több isoitalt próbáltam felmarni (kb 3-4 pontonként volt, úgyhogy mindig üvegeket ragadtam meg, néha kettőt is), minél többször vizeztem magam, és sok mézet és szezámmag szeletet ettem. Vicces volt, hogy pár kóbor kutya a mezőnyhöz csapódott, a nagy bundásat még 50 km-rel később is láttam, neki aztán volt kedve futkorászni. Alacsony órajelen működtem, Korinthoszt (lásd a képeken) tavalyhoz képest jó félórával később értem el.
A mezőny végén kóricáltam a starttól fogva, Lőw Andrissal előzgettük egymást. Kezdetben vidám volt, én komor, aztán ez megfordult, örömmel daloltam a fülébe utolérve, hogy "hiába futsz, hiába menekülsz." Andris gyerekei kajánul ordították Halkionnál (110 km körül), hogy "Apa előtted van." Lesz ez még így se! Ennél a depónál mutatkoztak a fáradtság első jelei: ingerültség a depószemélyzettel, cipőűrítés kavicsoktól, állatmódra kézzel zabálása a nylonos tésztának. Aztán leszegett fejű, kontemplatív kocorászás a nemeai emelkedőkön. Egy kicsit aggódtam, amikor Nemea (124) után Andris elkezdett helyben járva, nagy sóhajokkal haladni, de aztán eltelt egy nap, és a dög nem visszaelőz az utolsó 5 kilométeren?!
A legjobban Nemeából lefelé ment 12-15 kilométernyi szakasz: elég jól meglódultam, noszogattam pár magyar futót, hogy érdemes minél több időelőnyt szerezni még éjszaka és amíg még megy. Futottam Vajda Anitával, Kreidl Csabával, vártam már az autópálya alatti aluljárót (most sajna nem volt fáklyás kivilágítás). A Lirkeába vezető városi kaptatón felfele csak gyalogolva lehet felcaplatni, úgyhogy kihasználtam az időt, és az egyik Powerade-s üvegbe vizeltem menet közben. Sötétsárga volt, de nem vészesen. Éppcsak beértem, mentem tovább. Touch and go, ez volt a taktika a pontokon, nem időzni, ki tudja, mi lesz még.
Vacsora Halkionban: másnapos tészta nylonból. Jól látszik a nap ereje a gatya vonala alatt és fölött. Háttérben Andris családja hepajkodik.
Idén egy elhasznált Brooksot vittem, mert elegem lett a vajpuha, túlméretes, pataszerű Hokákból. A depóknál pillanatokra álltam meg tápolni, alig emlékszem üldögélésre. A kaját is megfogtam, és sétálva ettem. Öt percet ültem Kaparelliben levesezni. Amikor oda érkeztem, akkor a padon szemlélődő görög bácsika - nem kéne hajnali 1-kor már ágyban lenni, tata - hosszan megnézett és a következő dialógus játszódott le magyar / angol / görög keveréknyelven.
- Japán? (biztos mert a résztvevők 20-25% onnan érkezik, és sok ázsiait lát a bácsi)
- Én? Japán?! (Hú bazmeg ennyire rosszul áll a szemem így éjféltájban?) Nem, Hungary. Ungheria. Macsarisztán.
- Puskas?
- Puskás, meg Détári. Détári Döme, you know?
- (fejrázás)
- Hát pedig az Olimpiakoszban játszott... Nevermind.
- You Europe?
- Igen, EU.
- (a görög magára mutat). Europe.
- Hát ti nem sokáig, tata. De lehet, hogy mi sem.
Itt temettem a tenyerembe fejem - na nem a nemzethalál gondolata kísértett (a görög-magyaron is a hazaiaknak drukkoltam), hanem nagyon álmos voltam, de nem mertem megkockáztatni, hogy lemerevedek, kiesek a tempóból, ráadásul elkezdtem fázni is. (Pedig olyan szép volt, hogy pont egy görögtől hallottam Európét, maga a név is innen ered.) Messziről már jött egy kis szél és szellő, villámlott is a távolban, gyanítottam, hogy közeledik az az eső, amit a Tripoli-medence környékén láttam az előrejelzésben. A gyötrelmek is innentől jöttek, holtpontgyanús helyzet volt, le kellett ülnöm 12 km-en belül háromszor is: a Parthenio hegy előtti szerpentinen egy autó csomagtartójára (Kreidl kísérői adtak egy leukoplasztot, mert át kellett kötnöm az egyre rosszabb állapotú talpamat), a hegytetőn is leroskadtam a székbe, hogy kifújjam magam, mert az időközben eleredő eső miatt elég veszélyes/csúszós volt a felmenetel.
A hegy teteje...
és lefele Sangasba.
A legrosszabb a hegyről lefelé volt, ott átkozódtam, ordibáltam egy sort, mert veszélyes volt az esőben. Aztán nagyon rákezdett az ég, és volt egy 10 kilométerem, ahol konkrétan csak egy méterre, homályosan, esőfüggönyön át láttam a gyenge fejlámpám fényével. Teljes vákum, semmi kivilágítás, futók köröttem sehol, a köztes depóban is 2 legény takarókba burkolózva a ponyva alatt, még a számot sem olvasták le, annyira szakadt az eső. A (külső és belső) testhőmérséklet szabályozásban sok energiát veszt az ember, a változékony körülményekhez próbűl igazodni a szervezet, ugyanakkor a tempótól keletkezőt hőt is kezelnie kell. Erre rájön egy eső - paff.
Így jutottam el 172-re az "ST-állomásra", Nestaniba. Ott is ültem, egy székbe huppanva tömtem magamba a krumplit: ez az a pont, ahol minden évben hangosan kijelentem, hogy Soha Többet. Amikor kimondtam, magamban fel is röhögtem. Ezenkívül tényleg sehol nem ültem, sétára is csak leginkább az utolsó 50 km (az örök szopató) környékéről emlékszem. De mégiscsak elment az idő az óvatos lötyögéssel, lassú csoszogással, sétácskákkal. Éreztem a hosszú ezdések hiányát is. 1 óra 50 percnyi előnyt lazultam tízpercnyire a végére, de para nem volt. Lehoztam a meccset. (Ha lehet hinni ennek az interjúnak, akkor Nagy Kata is sétált 3 kilométert. Ha ez igaz, benne van még akár egy combosabb pályacsúcs is.)
Csak egy régi Casio órát vittem magammal, hogy ne idegeskedjek a tempón (a Spártáig hátralevő kilométert a táblákon eleve nem néztem, volt már annyira terep- és távismeretem, hogy blokkokban gondolkoztam). Szóval csak ritkán lestem az óra számlapját, s ez jó volt így. Pedig kéne idegeskedni: ez a verseny nem vicc, mégha rutinos is a futó. Elég annyi, hogy a szintrajz csalóka, az egyenesek leginkább hullámzó pályát takarnak (kivéve 172 és 198 között, aho tényleg sík minden.) 246 km alatt van 3 ezernyi szint felfele ÉS lefele is. A szintrajz és az adatok 2013-ról itt.
Újmagyar Balázs-siralom
Sok fogösszeszorítással, monotonitással, folyamatos hanyatlással jár a verseny, ezzel együtt kell élni, akárcsak az fokozódó semmittevéssel (egyfajta unalommal) és a vége felé a tömény szenvedéssel. Kicsit banális, sőt bosszantó, amikor a beszámolók, személyes beszélgetések az örömöt és élvezetet emlegetik - mármint a versenyzés kapcsán. Nem, nem, és nem. Ez csak duma. Az biztos nem élvezetes, amikor 12-14 órát ázol az esőben, ami kisebb megszakításokkal kitartóan zuhog. Volt, hogy nem láttam az utat, csaka fejlámpám fénykörét, annyira sűrűn szakadt éjszaka. Micsoda előrelátás volt a camelbagba hajtogatott, eldobható nylonkabát! Az sem mókás, amikor a vaksötétben a hegyre mászva egy sarokból rádvakuzik egy fotós (hogy ilyen képeket csináljon, miközben, te szívbajt kapsz, és éppen leszédülni készülsz a mélybe).
Az sem, amikor gurul ki a lábad alól a talaj a köves hegyről lejövet, közben a szemerkélésből zuhé lesz, majd a betonútra leérve sehova sem tudsz lépni, mert patakokban árad. Sokakat megtört az eső, a fáradtság és a táv kombója, volt ismerős, aki kifagyott a versenyből 30km-re a cél előtt, volt, akinek hiába volt 3 váltócipője a segítőjétől, a permanens ázástól - mint egy dunsztos üvegben - ráncossá püffedt a talpa, rá sem tudott lépni. A hidegvíz (eső) és a hajnali hűvösség nekem inkább enyhített a talpfájdalmakon és felfrissített, de azért amikor a zoknid alá kúszik, elegyedik a homokszemcsékkel, kavicskákkal, feloldja a a talpra kent vazelint, szóval ez a folyamatos olajos-morzsalékos reszelés minden egyes talajfogásnál belemegy a nyílt sebekbe, csiszatolja, Wahh. Ez az a pont, mint amikor a Civilization PC-játékban egykoron a játékból való kilépéskor a "Yes, end this nightmare"-gombot kellett megnyomni.
Pár koffein tabletta, pofozás, csipkedés, a hideg hajnali virradat segít az álmosság ellen. Visszaáll a bioritmus az új nap kezdetekor. Gyönyörűek a fények, agyag- és kékszínű minden, rendre köd üli meg a tájat, a távolban hegyek, körötted ültetvények. Közben szakadatlanul esik, éjjel 2 óta. Nemcsak a testem, de az elmém is meg van gyötörve, mert bármennyire is abszurdan hangzik, már fél napja töröm a fejem egy kurva szón.
Az Ómagyar Mária-siralom kattog a fejemben (15 év bölcsészkar nem múlik el nyomtalanul), a klasszikus versszak így hangzik:
Világ világa,
virágnak virága,
............ kinzatul,
vasszegekkel veretül.
A kipontozott rész az istennek sem jut eszembe, pedig nagyon szeretném, mert annyira magamra vonatkoztathatónak érzem. Egyzserűen jobban gyötör ez a kérdés, mint a testi elcsigázottság. Az biztos, hogy alliterál a jelző, azaz k-val kell kezdődnie a kinzatul miatt. Először arra gondolok, hogy a tőismétlés (figura etimologica) miatt kínokkal kinzatul a megoldás. De ez hülyén hangzik, viszont prozódiailag stimmel ( három szótag). Akkor legyen kegyetlenül? Az hosszú. Vagy egy eszközzel, például korbáccsal? Gyanús. Jön egy kóbor eb: megvan, kutyákkal! Na de ilyet nem írhattak egy régi magyar nyelvemlékben. Esetleg Kozmix-szal, karalábéval, netán Kaparellivel? Csak vasárnap, amikor nethez jutok jövök rá a megoldásra: keserűen!!! Hát ez az, ilyenkor olyan keserű az ember, de azért csak vereti. (Erről jut eszembe Andris mantrája a pogány Süttőfia Süttő felnégyeléséről.)
Tegea után látok egy németet, aki teljesen oldalradől, mintha becsípődött volna valami idege - kisvártatva lestoppol egy autót, egy ponttal arrébb már takaróba csomagolják. Néha feltűnik Márkus Öcsi is, Editet (mateve) kíséri. Öcsi idén nagy csalódás: pofátlanul szolid, visszafogott volt. Semmi basztatás, semmi seggberúgás, de még egy "Takarodjál!" sem. Posztolgat a Facebookra, meg autókázik, hát ide jutottunk, ejnye. Külön kérésre adta oda, a Korinthosz.hu-n nála hagyott zseléimet! Egyszer fel kell kérnem kísérőnek, hogy megismerjem a motivációs technikáit.
A Spárta felé vezető emelkedő végtelen történetét nem írom le - 9 km masszívan fel, mindez már az autóút leállósávjában, forgalommal szemben, majd a 2.5 km-es siratófal a világháborús emlékmű után. Esik, nem esik, esik, zuhog, eláll, nem esik, szemerkél. A leállósáv csak Spárta előtt 12 km-rel szélesedik leállósávnyi méretűre, addig evickélj el egy 30 centis területen, vagy ugorj a sövény fedezékébe. Manthyrea és Aleppohori (falunak nevezett házsorok az autóút mellett) között történik a verseny két említésre méltó eseménye: egy olasz megtanít még takarékosabban haladni esőben oly módon, hogy korcsolyázva kell csúsztatni a talpadat. Igaz, így koptatod is rendesen a cipőt. Aztán egyszercsak azt látom, hogy a 10 méterrel előttem araszoló japán felkiált és eldől jobbra. Feltápászkodik, odarohan egy épp arra járó francia kísérő is: tiszta vér az arca, ahogy a betonra esett. A díszebéden, kötéssel a fején elmondja, hogy 4x futotta le a távot, idén jubilált volna, de egy kutya nekirontott (nem láttam, ez mindent elmond a beszűkültségemről), a japán ijedtében elesett, és kivették a versenyből 25-tel a vége előtt.
Vigyáztam a torkomra idén: nem artikuláltam hangosan a gyötrő gondolatokat, nem ordibáltam (csak a hegyről lejövet), nem sebesedett ki annyira, mint tavaly, amikor nyelni is alig bírtam. Nem fájt a sok savas italtól sem, de azért sajgott: a folyamatos lélegzéstől és táplálkozástól fokozottan van igénybe véve. Hasonló kísérőjelenségek: nagyon fáradtak karok a propulziós mozgástól, a mellkason mintha súly ülne (az állandó aktív lélegzéstől elfáradnak az izmok).
Futószalag
Az utolsó huszonpár kilométeren analitikus gondolkodásra, gyors döntésekre már nem vagyok képes, a nylonkabátomat már leveszem, ne zizegjen. Nagyon fáj a talpam: bizsergő, szúró, égető érzés minden egyes talajfogás, amit csak súlyosbít, amikor a kislábujjak vízhólyagjai a cipőhöz érnek. (Állítólag jobban járok azoknál, akiknek vékony a talpbőrük, mert nekik ilyenkor az eső+rengeteg lépés kombinációjaképpen hamarabb szétmegy. Az enyém nagyon elszarusodott a sok előtalpi érkezés miatt, hála az atlétikapályának., lassabban használódik el.) Maradék energiámiat az állandó koncentrációra fordítom, de a céltudatosság mellett azért belefeledkezem a tájba, megrohan pár emlék. Nézelődöm. Nem sietek, a fájdalmak ellenére is örülök, hogy itt lehetek. Hálás vagyok, nemcsak azért, mert végigmegyek, hanem mert tudom, mi a dolgok előtörténete (ide is be kellett valahogy kerülni, meg kellett érte dolgozni), és hálás vagyok azért is, hogy elkerült a sérülés, baleset.
Sok összetevős egy ilyen spártai küzdés, és akár a Pareto-elv is érvényes lehet: a következmények 80%-a az okok mindössze 20%-ára vezethető vissza, legyen az kiesés vagy beérés. A kiesések többsége pár, rendre előforduló és kivédhető, de legalábbis megelőzhető dologra vezethető vissza (sérüléssel vagy betegen elindulás, gyengeség fejben, nem megfelelő fizikális háttér, bizonytalanság, rossz taktika, elrontott frissítés vagy egyszerűen rossz helyre, rossz időben küldött csomagok). A beérésről meg nem érdemes beszélni, az magát magyarázza. Ha már 80-20: szerintem 80%-a fejmunka (ebből arányosan mentális és habituális, azaz "megszokási" fejmunka), a 20% fizikális dolgoknak nagyon-nagyon rendben kell lenniük (tapasztalat, izommemória, erő). És még egy százalék: 46%-os volt idén a finisher-arány. 374-ből 174 ember. Ha az időjárás felcserélhető lett volna (1. nap eső, 2. nap meleg), ez biztos 50% fölé megy.
Közben a spártai lejtőn beérnek ismerősök: elmegy pár magyar, elhagy a viking barátom, Eiolf, akinek Korinthosznál még csorgott a vér a lába közül, mintha menstruálna (kidörzsölték a combjai egymást), elhagy a csoszogós taiwani, a csinosan öregedő, hosszú fonatos olasz néni, Karl Hubert, a legtöbbszörös teljesítő. 45 versenyző jött be az utolsó órában, negyede a mezőnynek. Ami innen jött, arról az Epilógusban lejjeb írok részletesen.
A célban csúcsforgalom, előre engedtem pár, mögöttem érkező versenyzőt, pl. Doukas Tsiakirist, az egykori Spartathlon elnök fiát. Volt egy trió is, akik nagyon törtettek, hogy odafeküdhessenek már a szoborra, őket is elengedtem. De ez még mindig jobb, mint aki felmászik, az szerintem nemcsak tiszteletlenség, de kivagyiskodás is. Nem a szobrot fetisizálom, hanem amit reprezentál. A szoborra kapaszkodás nemcsak turisztikai/futós fotó közhely, hanem a sportoló saját teljesítményének is a lenézése, felesleges parádé. Ízléses ember nem pózol lelőtt trófeán taposva. Igaz, ízléses ember nem vadászik, intelligens pedig nem unatkozik. (Magánvélemény bezárva.)
Futószalagon jöttek a beérkezők, tülekedés volt. (Másnap csak a szuvenírboltban). Pár privát pillanatom maradt csak magammal és a céllal, mint metafizikai jelenséggel egyedül lenni. Belül megszűnt a tömegzaj, a hangszórókból üvöltő Zorba. 
Hát azért bazmeg én itt elég sokat küzdöttem, mégha harmadjára ez úgy tűnne, kisujjból rázom - ezt gondoltam. Basszus, nagyon elfáradtam. Leamortizáltam magam. Nem gyerekjáték, nem sétagalopp. Mindegyik közül ez volt a legnehezebb, legnyomasztóbb, főleg az időjárás miatt. Keserűen kinzatul.
És pont ezért, ez volt a legszebb is. Világ világa.
Aztán a célban koszorú, korsó - ugyanattól a népviseletes lánytól kapja a viseltes versenyző, aki tavaly is odanyújtotta. Lábápolás - szörnyűségeket tár fel a medika, itthon még mindig várom, hogy begyógyuljon a talpam és elmehessek egy pedikűröshöz. Viszont ismét bekerült pár bőr- és körömdarabka a futós dobozva, szépen felcímkézve a verseny nevével.
Mi maradt még? Nagy Kata parádés pályacsúcsa, Andris szép egyhuzamos teljesítésű rekordja, Szilvi nagy küzdelme a harmadik helyért. Felcsipegettem híreket: cseh ismerősömet, Daniel Oraleket (kétszeres 100 km világbajnok, interjúm vele itt) 113 km-nél kizárták, mert egy race official kiszúrta, hogy ponton kívül adták át neki a fejlámpáját. 1-2 órán belül amúgy is kiesett volna, mert napszúrás, dehidartáció és gyomorbajok gyötörték. (A verseny szigorúságáról, a kísérésről és trükközésről, a szabad/nem szabadról egy külön posztot írok majd, mert van apropója, lásd a vitát itt.) Olyan híreket is kaptam, hogy Nagy Katáék kíséretét 1-2 órára letiltották, valaki erről tud?
Nagyon sok mesélnivalóm van még. Elmondhatnám, hogy miért hiányoztam az athéni záróceremóniáról, mit csináltam vasárnap estétől hétfő éjjelig még nyögve a verseny utóhatásait (az egyik legjobb része az volt, amikor egy pickup platón feküdtem hálózsákban, suhant az autó a peloponnészoszi félszigeten éjszaka, és néztem a csillagokat, néztem a teljes holdfogyatkozással egybekötött szuperhold jelenséget, ami 30 évente egyszer van.) Hogyan találkoztam szintén éjszaka egy Spártából Athénba visszafutó nővel (Mimi Anderson, 35:07), milyen fantasztikus felhőzet ülte meg a Tripoli-medencét pirkadatkor, satöbbi. Mindezt egy filmben fogom megtenni.
Spoiler stábfotóval
A terjedő pletykákat, találgatásokat tisztába tenném, és le is zárnám: már évek óta készül egy dokumentumfilm a HBO Europe-pal karöltve, aminek az egyik központi témája a Spartathlon. Nem sportfilm, és nem is ismeretterjesztés. Jelenlegi munkacíme: Ultra. Nem én vagyok a főszereplője, de részt veszek benne (lehet ezért kreatív doksinak, vagy metadokumentumfilmnek hívni), főként rendezőként, társproducerként. Mindenkinek javaslom, hogy próbáljon meg rendezni 245 km futás közben, ahogy tettem tavaly az előkészítéskor, és idén, a nagy forgatáson a versenyen (Közel 45 fős nemzetközi stáb dolgozott azért, hogy szép filmet kapjatok.) Szóval el lehet képzelni az extra felelősséget és feszkót, ami mindezzel járt előtte, alatta és utána. Több országban játszódik majd, és a futás csak egy fontos apropó, hogy elmondjak megindító történeteket. (A fentiekből tán kiderült, hogy a filmezés a szakmám, a futás pedig ha néha munka, vagy hobbi, de leginkább szenvedély.) A bemutató 2017 januárjában lesz.
A film és az élet érdekes találkozása volt, amikor a helikopteres unitom segített sniccerrel megműteni Lajkó Csabi talpát 205 km-nél. :-)
Hosszú, szentimentális epilógus (levezetés)
(Lehet, hogy ezt már írtam, de mindig ezt gondolom) paradox módon olyan nekem a Spartathlon, mint egy nagyon szigorú, autoriter apa vagy edző: aki durva veled, aki rábír arra, hogy picsogás helyett keményen beleállj a dolgokba, aki, ha kell, helyretesz. Évente egyszer nagyon megver, de hálás vagy neki és szereted. Fontos, hogy ki tudtam mondani, le tudtam írni ezt a szót a tavalyi gyűlölet-szeretet ingadozás után. Minden évben beleszaladok egy pofonba, de ez hiányzik. Kiállok ezért a versenyért (ami nem is verseny, hanem ünnepi próbatétel), nekem ez az origo, ez a legfontosabb, amellett, hogy sokkal jobban szeretek kevesebbet és gyorsan futni.
Tudom, vannak szebb és reálisabb, több sikerélménnyel kecsegtető versenyek (városmaratonok), vannak nehezebbek is akár (Milano-San Remo, Badwater, UTMB, 48h), nézőpont kérdése. Lehetnek nagyobb volumenűek is, az ember fantáziája és fokozókészsége határtalan. Lehetne menni a Himalájába, 80 órát zergézni terepen, vagy megfutni az ellen-Spartathlonok közül valamelyiket. De csinálja más, tök tiszteletreméltó, ő azt szereti, az élteti, engem meg más vállalás érdekel.
Emlékszem, kacsázok le az utolsó spárta előtti lejtőn, eljön a 73-as depó, innen már nem futok, beérek sétálva is, és arra gondoltam, hogy azért is sétálok, mert ki tudja, mikor jövök vissza, megnézem magamnak az utolsó kiliket, bevésem a szívembe minden centijét integető nénistül, bringás kísérőgyerekestül, emelkedett hangulatostul. Aztán ahogy közeledem, ráfordulok a főutcára, és teljesedik ki az élmény, amit real time-ban éppen ott megélek, rádöbbenek: hogy ez kurva jó. És már akkor tudom, hogy ezt át akarom élni, még és még. Finishing is everything. Valahogy, de egyszer be kell fejezni, így vagy úgy érdemes célhoz érni, lerakni a terheket, szabadnak lenni. Hogy újrakezdhessük.
Ez nem újdonság, csak bennem most tudatosult: jó pár visszatérő futó azért jön, hogy évről évre átélje az út fájdalmát, saját (ellenőrzött, színpadias körülmények közt megrendezett és felügyelt) halálát és feltámadását, önnön halhatatlanságának illúzióját, teljesítőképességének kiaknázásást, sőt kizsákmányolását. No meg az utolsó 5 perc elnyújtott, megrázó, felemelő orgazmusért: ezért az 5 percért a sok fájdalmat, robotot, önostorozást, keserves kínzatást megéri, sőt jó csinálni! Idénnem az átélt fájdalmak miatt, hanem azért lettem melankolikus, mert vége, és egy évet kell rá várni megint. (Persze a film vaskos utómunkálataival eléggé el vagyok/leszek foglalva, szóval a túladagolásnak is vannak veszélyei. Például, hogy eluralja az életemet, amit már némiképpen dominál. De majd vigyázok.)
Szóval végsősoron tök feleslegesen sétáltam Spárta felé valami ál-pátoszt, valami búcsúmaszlagot terítve magam köré, futhattam is volna, és nem lenne ilyen gyalázatos a célidőm. Legrosszabb eredményem lett ez a 35h 50m (hisz 2013: 35h32m; 2014: 33h54m), de a legjobb élmény volt. Mert már tudtam átszűrni magamon valamit a versenyből, nemcsak a befutáson görcsölni. Jövök még, naná. És akkor majd igyekszem tényleg jobbat futni, tapsolni a többi befutónak, és elmenni a főtérre. (Az eltűnt idő nyomába lehet eredni itt: lebontott részidők a magyar versenyzőktől, valamint a GPS jeladó adathalmaza.
(Megjegyzés: ellen-Spartathlonok. Van két verseny is egy oda-vissza, és egy csak oda. Aki szeretne többet megtudni a 490 km-es, 104 órányi limitidős november végi Pheidippidesz-versenyről, klikk ide. A lényeg: az ortodoxok (pl. a legendás Yiannis Kouros szerint) a Hérodotosz által leírtakhoz ragaszkodnak, azaz a futár vissza is futott Athénba a spártaiak elutasító válaszával, szóval a sztori így kerek, és szerintük így is kell a futóversenyt rendelni hozzá. Mások a szabályok, más a kísérés, a depózás. De van egy másik Pheidippidesz-verseny is (amit görög phi betűvel jelölnek az útra fehérrel festve a sárga spartathlonos nyilak mellett), ami gyakorlatilag a Spartathlon, csak 3 héttel korábban rendezik, lazább szintidővel, 36 helyett 40 óra. Eddig egy magyar teljesítette, Lelkes Gusztáv. Beszámolója itt.)
Nekem a Spartathlon immár kész és kompakt. Kialakult a viszonyrendszerem hozzá, ismerni vélem a pályát és a résztvevőket, otthonosan mozgok benne. És innentől lesz érdekes újra felfedezni. Üdvözlöm és komolyan veszem a a históriáját és a tradícióját, ami mögötte áll, féltem a szellemiségét, sok lelki pluszt adó versenyzői légkörét. Biztos mást gondolnék elsőre kiesőként, de azt hiszem ha erre a sorsra jutnék - amit csak súlyos sérülés esetén tudnék elképzelni -, talán nyugodtabban tudnám elengedni az adott versenyt, és nem haragudni rá, mert kudarcot vallok.
Van egy ilyen hallgatólagos közmegegyezéses dolog (mind a versenyzők, mind a külső szemlélők részéről), miszerint a spartathlonista el van ájulva magától. Hogy mikre képes. Jelzem, ezt mesterségesen nagyon erősíti a környezete is: a hősnek nevezés és a többi körbenyalás. (Nem mondom, hogy nem esik jól, de Bástya et-i szerénység ide vagy oda, mégis csak érdemtelennek tartom az ünneplést, még ha másokat inspirál is, hogy páran értelmetlenül hosszan futogatunk valahol Görögországban.)
Visszatérve: néha nekem is volt ilyen érzésem: minél többet teljesítettem, minél többet futottam, furcsamód nemcsak alázatosabb, de arrogánsabb is lettem. Menő dolog - veregettem meg a saját vállam, sőt veregették meg a vállam. Ez elmúlt. Úgy érzem, Spártában megtalálom azt a zselészerűen elnyújtott, lebegő érzést, a kellő stressz és a leharcoltság mágikus hangulatát, amit nagyon szeretek. Amiért talán versenyzek.
Aki ultrázik - hiánygazdálkodást folytat. Az ultrázás kényszer és pótszer - lehet, hogy én ezt keresem, azonkívül, hogy el merek indulni, s be tudok érni.
És most, hogy megírtam ezt a posztot, végre elmehetek focizni az öregfiúkkal. Már nem féltem a lábamat, vége az idénynek. Csaó!
Köszönet:
Sidló Csabának a jeladókért, Szvacsek Attilának pár fotóért, a FB csoportnak, Index-fórumnak és mindenki másnak a szurkolást, a stábomnak, és Gyimóthy Tamásnak a Zoot-karhűtőért, ami bár az amúgyis rettenetes maskarámnak egy hasonlóan fura kiegészítője lett (dizőz futó), de mégis nagy szolgálatot tett a forró időben, és este pedig melegített.
Leo körmét Ásóka ápolta, Balázs körmét Leo versenye.
