Hemerodromos azaz ‘egész nap futók’. Hérodotosz használja ezt a kifejezést az extrém hosszútávot futókra.

Ilyen volt Ageasz, aki az i.e. 328-as olümpiai játékokon a dolichos versenyszámban (4.6 km) győzve örömében hazaszaladt a hírrel: reggel győzött, alkonyatra ért Argoszba. Kb. 100-110 km 9 óra alatt = 11-12 km/h.

Ilyen volt Eukidiasz, aki az i.e. 479-es perzsák elleni döntő csata után Plateából elfutott Delphoiba kb. 1000 stadionnyit (erről később), hogy a győztes hellén seregnek elvigye az oltár szent tüzét. Retúrban ez a régi útvonalon 182 km 24h alatt = 7.6 km/h. 

És ilyen volt Pheidippidész, aki Athén-Spárta közt rótta az ösvényeket i.e. 490-ben. Kb. 220-250 km 36 óra alatt = 6-7 km/h. Igaz ugyan, hogy a visszaútja nincs a forrásokban megerősítve, de valahogy csak vissza kellett mennie. Robert Browning, 19. századi angol költő hosszú ódát írt róla.

Az ő futásaikat régi tradíción alapuló, modern kori ultraversenyek őrzik: a 255 km-es Dolichos Race Aegeasz emlékét (terepverseny), egy 215 km-es Eukidiaszét (aszfaltos), és a 246 km-es Spartathlon Pheidippidészét.

Akárcsak Aethlios, Olümpia királyának viselt dolgait is egy verseny, a 180 km-es terepes-aszfaltos Olympian Race rögzíti a maiaknak. Ez a verseny adja a táptalajt a kétrészbe szedett poszthoz:  a májusi verseny beszámolójában (2. rész) masszív mennyiségű kultúrtörténetet rejtettünk el (1. rész). A 2. részt itt találjátok.

A SOSEMVOLT MARATON

A maratonlegenda fabrikált sporttörténeti esemény, semelyik ókori forrásban nincs hitelesen leírva, akkori kortárs történetíróknak nem maradt fenn szemtanúkkal alátámasztott beszámolója. Ez manapság közhely, és egyben tény, bár magazinokban szívesen hályogkovácsolnak. Sőt paradoxon, hogy egy olyan számot tartanak a modern olimpiák egyik hitbizományának, ami az ókorban konkrétan nem létezett, és az olimpiák repertoárján sem szerepelt. A játékok újraélesztésénél nyomták be a programba, elsősorban egy francia akadémikus, Michel Breal lobbijára egy hamis tradícióra alapozva. A rosszabb, hogy a maraton programon tartása azt a hamis látszatot kelti, mintha az antik görögök amúgy a hosszútávfutást különösen favorizálták volna. Évszázadokon át a leghosszabb táv a játékokon a dolichos volt (24 stadionnyi távolság, azaz 4.6 km). De ahogy a névsorolvasásból kitűnik, voltak korabeli ultrafutók, akik adottságaik révén legendásak lettek.  

Plinius és Plutarkhosz históriáiban a fentiek mellett még számos legendás hosszútávfutó maradt fenn: a spártai Anistis vagy Nagy Sándor futára, Philonides 248 km-t futott Sziküonból Eliszbe, vagy a szintén olümpiai győztes Drümosz, aki i.e. 320-as győzelme napján Ageaszhoz hasonlóan hazaszaladt Epidauroszba (130 km). Az egész ultrázás akkoriban nem volt nagy szám: a követek, hírnökök így közlekedtek, nem véletlen, hogy Hérodotosz sem említi Pheidippidész visszaútját Spártából, ez alap volt, elvárható dolog egy futártól.

A hemerodromos még az extraklasszis Janisz Kúrosznak is tetszene, aki az ultrát nem a maraton feletti távokra értette, hanem szigorúan csakis a 200 km vagy 24 óra feletti tevékenységet igénylő versenyeket nevezte így. Ő a mentális-fizikális átalakulásban, átlényegülésben látta azt a pluszt, ami az ekkora szabású futásoknak értelmet ad. (A hemerodromia egyébként egy szúnyogfajta neve is.)

METAMORFÓZIS: SZÜKSÉGLET VAGY ÖNKIFEJEZÉS?

Abban egyetértek Kúrosszal, hogy egy nagyon hosszú verseny több dolgot nyit meg benned. Viszont vele szemben egyre kevésbő tartom fontosnak a futás versengő, eredménycentrikus részét. Pontosabban, egyre kevésbé ügyelek rá. Örülök a jó helyezésnek, a távval való csatározásnak (az idővel úgysem küzdhetsz), egy kemény edzés nyugtázásának, egy hatékony szuperkompenzációnak, de egyre hangsúlyosabbá válik a futás szellemi hatásmechanizmusa, lelki közege; a futáshoz való hozzáállás, arról való gondolkodás, a tevékenység közbeni érzések és az önvizsgálódó egotrip.

Aki versenyszférában dolgozik, vagy csak kompetitív, folyamatos készenlétet és megújulást követelő hivatása van, annak egy idő után nem hiányzik a hobbijában is a versengés. Tehetünk róla, hogy a futás másról szóljon: úgy versenyezni, hogy közben befelé szemlélődünk. Bár szerencsésebb lenne azt írni, hogy szembenézés, mert egy ultrafutás jó esetben sosem versengés (a helyezés egy hozadék), hanem önfelfedezés, belefeledkezés. Tengés-lengés unalom és katarzis közt, keresgélés magunkban, világhoz való viszonyunkban. Lehetsz jóledzett, erős, gyors, fáradtsághoz jobban szokott, de az csak a mezőnyön belül jelöli ki a helyedet. A végig vitt kalandhoz, a finishez  a fizikai tényezők tényleg mellékesek, a mentálisakkal dolgozunk egy hosszú versenyen. Ha megnézitek a versenyek szintidejét, látható: nem kell megszakadni, hogy teljesítsd a depók zárási limitjét.

Szóval nemcsak egyszerűen észnél kell lenni, hogy teljesítsünk egy versenyt, hanem az elménk még ezen felül is dolgozik. Filozofál, regisztrál letisztáz, kérdez. Oké, egy picivel mindig jobban kell kontrollálni magunkat, mint amennyire elveszejjük. De a két program párhuzamosan fut, és ezzel a fantasztikus művelettel beteljesítjük a delphoi szentély - amúgy ember által kreált - feliratát: "Ismerd meg önmagad!". Ezt ma egy kedves ismerősöm úgy fogalmazta meg: az önmagunkkal való foglalkozás művészete egyre fontosabb lesz, és ez nem önzőség, hanem önismereti iskolázás.

Alázat, türelem, utálat, csüggedés, céltudatosság, önazonosság, bajtársiasság, félszavakból értés, közös nevezők - nem tudok más, jobb lehetőséget ezek maximális megismerésére, átélésére, saját bőrünkön való tapasztalására, mint egy ultraverseny. A futás megélésének persze hogy fontosabbnak kell lennie, mint az agyatlan technikai kivitelezésének. A "csak futok jobb híján, aztán lesz valami"-szemlélet pazarlás. Olyan, mintha csak azért zongoráznék, mert megy a skálázás, vagy azért tervezek házat, mert megy a térgeometria. Valami nyomós ok- vagy célszerűségnek működtetnie kell az ambícióidat. 

Akik monomániásan csak futnak, de alapvető kérdéseket nem tesznek fel maguknak, ott az önismeret biztosan hiányzik. Ez persze nincs egyenes arányban a teljesítménnyel, mert így is eredményes lehet valaki, csak így neki kevesebb jut abból, amit a futás által megszerezhet. Nem jut nekik önbelület: futás egyfajta önkívületben magadba. (Tudok még ilyen fura magyar szavakat: az erőkifejtés és erőbedobás szinte egy és ugyanaz, pedig az egyik output, a másik input.). A monomániás futónál a futás szükséglet, a másiknál önkifejezés. Az előbbi így hiszi: "nekem ez kell", az utóbbi így: "ezt én adom magamból." A futásról s így magadról igenis gondolkodni kell, meg kell élni, a csinálás által beljebb és mélyebbre jutni. 

Nem tudtam ennél kevésbé coelhó-san mondani. A Spartathlon, vagy ez a két hete futott görög 180 km (Olympian Race) nekem nagyon mély érzéseket nyit meg, és ezeket semmilyen más versenyen nem tapasztaltam. Beengednek abba az állapotba, hogy kérdéseket tehessek fel. Más versenyen csak random adódnak ilyen alkalmak, míg a görögöknél biztosra lehet menni. A táj, a kapcsolat az ősi időkkel, a sport mint a kultúra része, a testvéries légkör, az odaadás és tisztelet, a verseny alatti feszültség, ingerület és fájdalom egy olyan speciális elegyet képez, ami utánozhatatlan. Ha már rászánom magam, hogy külföldre menjek egy hétre futni, ha már odaszánom magam egy hosszútávnak, akkor fontos, hogy egy ilyen atmoszférában tegyem. Ezek a dolgok Görögországban jelentősen felerősödnek, megráznak, átlényegítenek. Ennyi a magyarázat. A Spartathlonnál még egyszerűbb (ezeken felül): egyszerűen nem ismerek évi keményebb kihívást ennél.

Szóval mindinkább ezt a szellemiséget keresem a versenyválasztásaimban, és valószínűleg ezért vonzódom az ezt megteremtő, elősegítő görög versenyekhez, és leszek indifferens pl. egy UB esetében. 

A GÖRÖG VÁLSÁG ELLENÉRE avagy AZ OLYMPIAN RACE

Azért mentem most a Spartathlon kistestvérének is nevezett 180 km-es Olympian Race-re (OR) május végén, egy héttel az UB előtt, mert annyira más a görög ultráknak a hangulata, annyira az ultrázásról és annak egyszerű képviselőiről szól. (Meg jó volt végre öt év után nem ultrabalatonozni, és egy páros, négy egyéni teljesítés után páholyból figyelni.) Úgyhogy a jövőben a futóévadomba tervezem őket, futok majd Delphiből 255 km-t hegyen-völgyön át Plateába, vagy éppen ugyanonnan 215 kilométert Olympiába. Van még elég görög ultra - hála Zeusznak. Korrekt ár-érték arány, minőségi szállás, jóltartás, parádés nyitóvacsora és záróbuli, ahonnan egykönnyen nem is indul el az ember, lévén a buszsofőr is a ciklámen ruhában kör közepén nyomja a sírva-vigadós szirtakit. 

A "velünk / köztünk élő történelem" kifejezést meglehetősen elkoptatták már, de Görögországban mindig ezt érzem. A rágörcsölés, túlmisztifikálás nélkül kezelt antik örökség és annak modern viszonyokra hangolt életben tartása nagyon szimpatikus: a görög futórendezvények lazák, barátságosak, nemesek és teljesítménytisztelők. Van ott szellem, kellem, olyan miliő és a hozzászabott nagy feladat, ami létrehozza a már említett átlényegülést, mély érzéseket. Még tán az athéni maratonon járva is ezt érezzük nagyon-nagyon gyök alatt. (Ez mennyire hülyén hangzik, hiszen az athéni maraton Marathon és Athén közt zajlik.) Az OR testvérisége szembetűnő: az OR kvalifikációs versenynek számít, a Spartathlon logója a rendezvény támogatói közt szerepel, sőt a Spartathlon mindig vidám főembere, Kostis a rajtban, célban és egy hegyi check pointon is beállt segíteni. (Itt pink ingben, ha valaki nem tudna választani a négy férfiú közül.)

Az OR klasszikus, mitikus helyeket köt össze. Nemcsak az ókori történelem szempontjából vank kiemelkedő jelentősége a rajt és a cél városának, hanem sport szempontból is. Nemeában és Olümpiában is rendeztek egykoron közel ezer (!) éven át sporttal egybekötött vallási rituálékat. Ezek rendszerint biennálé módban voltak - ezért is rendezik meg az Aethlios nevét viselő OR-t kétévente.

Muszáj hosszabban kitérnem a háttérre, hogy hol és miért is futottunk, pláne, hogy a riói játékok már a küszöbön vannak. Szó csaló atlétákról, az ókori profi olimpikonokról, a tömeggyilkos bokszolóról, a disznótetem mellett tett esküről. Ez az edukatív misszóval felérő írás lájtos lesz ahhoz a poszthoz képest, amit majd A sport kultúrtörténete című remek (vigyázat, vaskos!) könyvről írok meg egyszer. Akit ez az egész nem érdekel, bús kutyaszemekkel kérem, várjon pár napot a versenybeszámolóig. 

KULTÚRTÖRTÉNETI KITÉRŐNKET MEGKEZDJÜK

Az Olympian Race egy alcím: maga a verseny Zeusz és Protogenia fia, Aethlios király nevét viseli. Ő az Élisz régió (ez a kesztyű alakú Peloponnészoszi-félsziget észak-nyugati fele) városában, Olümpiában székelt, a versenyek és vallási ünnepek védnöke volt. Az ő tulajdonnevéből származik az athleta szó. (Mi magyarok ezt a kolbásszal tudjuk eljátszani: Csaba, Gyula.) Görögből átfordítva azt az emberi törekvést jelenti, hogy meghaladja saját magát. A szó bevezetésével a hangsúlyok is eltolódtak: a versenyzőből (görögül aszkhetesz » lásd aszkéta!) atléta lett, aki már valamiért csinálja a sportot, nemcsak önmaga gyönyörűségére.

Voltak az athlón típusú versenyek (díjért való harcot jelentett), ahol valami értékes tárgyat lehetett kapnia a győztes atlétának, és voltak a rangosabb koszorús versenyek, az agón típusúak. A szó  gyülekezőhelyet, versenyhelyszínt jelentett, de átvitt értelemben mérkőzést is. A görög élet jellemzője volt, hogy a nyilvános élet szinte minden területén versengést és versenyeket rendeztek. Agónnak nevezték az élet-halálharcokat, tétre menő küzdelmeket, választási korteshadjáratokat, művészeti versenyeket. A lényeg: a szembenálló felek egyikének a legyőzése. Ezt testesíti meg az ‪agonisztika fogalma, és enélkül nem értelmezhetők az ókori "olimpiák": szó szoros értelmében az ókori görög testkultúra ősi rítusokkal egybeszőtt sajátos teljesítményrendszere, ennek vetélkedési formái, azaz a sportsikerek eléréséért folytatott küzdelem. 

OLYMPIA, OLÜMPIA, OLIMPIA

Az OR Nemeából indul, pár kilométernyi szakasza a spartathloni utat követi, aztán a sárga nyilazás szétválik. Nemeat ismerhetjük Herkules próbájáról (a legyőzött oroszlán), valamint ütközőzóna-szerepéről: állandóan itt vonultak keresztül az ókori görög városállamok hadai, és gyakoriak voltak az ütközetek a Peloponnészosz népei közt. Főleg az argosziak keverték errefelé a bajt; egyébként az Athén-Spárta közt üzenetet vivő futár, Pheiddipidész is a mai Spartathlonnál vélhetően hosszabb úton, kerülőúton futott, mert ruhájáról felismerték volna az egymással békétlenkedő poliszok lakói.

A célváros Olümpia, a négyévenkénti ötkarikás fejőstehén névadója. Az Olümposz-hegy tök máshol található, fent északon a macedón határnál. Annak idején, úgy 2500 éve úgy tartották, hogy az istenek fent élnek, viszont lent van a játszóterük az Erümantosz és Alfiosz folyók völgyében. A modern kori olimpia erről a helységről kapta a nevét, pedig kaphatta volna még ugyanúgy Nemeáról, Iszthmoszról vagy Püthiáról (Delphoi archaikus neve). Ugyanis ezekben a városokban mind rendeztek ciklikusan versenyeket. Pontosabban: vallási ünnepeket, amiknek csak üde színfoltja volt a versengés. Ilyenkor kötelező béke honolt. A görögséghez tartozó népek mind aláírásukkal vállalták, hogy ilyenkor berekesztik a konfliktusaikat egymással. Több mint tízezer városállamról beszélünk ezidőtájt egybeszámolva a Mediterráneum, Észak-Afrika és Egyiptom kolóniáit is! Kell egy hét együttlét - ez kezdetben csak 1-2 nap volt, később alakult ki az egyhetes fieszta.

Az olümpiai szemle a hellének legnagyobb szertartása volt - írja Thuküdidész, aki történetírásában (A peloponnészoszi háború) 10 helyen hivatkozik a városra, Hérodotosz pedig 15 alkalommal (A görög-perzsa háború). Messzi földről érkeztek görögök (akár észak-afrikai, szicíliai kolóniákról is), hogy együtt ünnepeljenek. Igen, nem tévedés: szertartás, nem sportesemény. De rengeteg mást is helyettesített egy ilyen rendezvény: politikai, kulturális, networkinges, hírcserélős, vetélkedős, bizniszes vetülete is volt. Igény volt rá, ezért is rendezte négy város felváltva 1-2 évente (volt, hogy évente két helyen is volt ünnep - direkt nem olimpiát írok.), a különbség a programokban volt, magyarán, hogy egy-egy új műfaj hol és mikor került fel a menüre (pl. a ifjak pankrációja vagy a négyesfogathajtás). A rendezések ciklusát periodosznak nevezték, ez négy évet ölelt fel váltakozó helyszínekkel.

Olümpia azért lehetett a legmenőbb, mert i.e. 776-ban már ünnepet ültek ott, az elsősége révén később is jó volt a píárja. Gondoljunk bele: Rómát i.e. 753-ban alapították, amikor 23 éve már mentek a játékok! Püthia (a piton szó innen ered, nincs hely leírni a teljes kígyós-rohasztásos mitológiai sztorit, nézzetek utána) i.e. 586, Iszthmosz 582-ben körül szállt be, majd Nemea is észbe kapott 573-ban. A legmenőbb arc a periodonikesz volt: a mind a négy játékon megkoszorúzottat nevezték így. A városok koszorús versenyeket rendeztek, de fajtáiban különböztek: Olümpiában olajfakoszorút kaptak a győztesek a szent olajfáról metszve, Püthiában babért, Iszthmoszon fenyőt, Nemeában vadzellert. 

A BENNSZÜLÖTT TÖRZS MINT SPORTNAGYHATALOM

A kitérőn belül egy újabb kitérő. Van egy szórakoztató politikai-szociológiai könyv (Diktátorok kézikönyve), amiben végigveszik az autokratív hatalom jellemzőit, megtestüléseit, kivetüléseit; például szórakoztatóan bemutatják, hogy az elnöki palotáktól, parlamentektől a repülőtérre vezető út egyenességéből  következtetni lehet, hogy demokráciában vagy diktatúraszerűségben él-e az adott ország. Na ebben a könyvben a sportszerveződés is szóba kerül: már a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot felvezető mondat is csodálatos (nem mellesleg a már említett A sport kultúrtörténetében is cifrákat kap a NOB): "Mielőtt bemutatnánk a világ számos diktátorát, nézzük meg, hogyan működnek a magánelőnyök kis szövetségi rezsimekben úgy, hogy azokat a többség jóindulatúnak, sőt elismerésre méltónak tartja." És itt jön sok oldal a FIFÁ-ról és a NOB-ról, korrupcióról, pénzről, védjegyszopatásról. Csínján kell bánni az olimpia szó használatával is, mert a végén még letiltják, ugyanis szupervédjegynek minősülnek az olimpiai szimbólumok, de még a szó maga is. Csodálom, hogy Olimpia, a város megtarthatta a nevét a mindent benyelő szervezet agresszív védjegykezelése mellett.

A NOB szellemiségének semmi köze az ókori játékokhoz, ahol véletlenszerűen sorsolt emberek látták el játékról játékra a feladatokat. A NOB endogén szervezet, magyarán mint egy bennszülött törzs, egymás közt házasodnak és sokasodnak. 115 tagját aktív sportolók (15 tag), nemzetközi sportszövetségek (max 15), nemzeti olimpiai biztotságok vezetői (max 15) alkotják, valamint van még 70 úgynevezett független tag. A tagokat a meglévő NOB-tagok választják ki és szavazzák meg. Magyarán ajánlásra, puszira, hasznossági alapon lehet bekerülni, és csak olyant beengedni, aki az irányvonal tartására alkalmas. Ja, a 70 független tag bőven elég bármit befolyásolni, ugyanis 58 voks kell NOB-elnökké váláshoz (eddig hisztek, hogy csak 7 elnök volt 1894 óta?), vagy egy városnak odaítélni a soros olimpia rendezési jogát. És nincs mindig a 115 pozíció betöltve.

Összesítve: "Amikor 58 szavazat garantálja a győzelmet, és a NOB elnöke válogathatja a tagokat, a politika és a hatalom mindig a keőpénzek körül fog forogni. Amíg a NOB intézményei változatlanok maradnak, a szavazatvásárlás és a vesztegetés is megmarad, mert az a "helyes" stratégia minden NOB-elnök számára, ha hivatalban akar maradni....Azok a nemzetek, amelyek pályázatuk minőségében (= jobb szervezés és létesítményrendszer) bízva reménykednek a rendezés jogának elnyerésében, biztos vesztesek... Ahogy nő a szükséges támogatók létszáma, a magánelőnyök kevésbé lesznek fontosak. A kenőpénzt könnyen el lehetne felejteni, ha megemelnék a NOB tagjainak a létszámát. Például minden olimpikon szavazati jogot kapna, ők választanák a NOB tagjait, és döntenének a játékok helyszínéről. Néhány éven belül felduzzadna a tagság, az illetékeseknek és a pályázó városoknak a szervezés minőségével kellene versenyezniük, nem pedig azzal, hogy a döntéshozókat luxusutazásokra viszik. " Na ennyi. Mi pályázunk 2024-re :-)

Ja és azt tudtátok, hogy 1914. június 23-án a NOB fennállásának 20. évfordulója Coubertin báró meglepetést keltett, amikor kibontotta az olimpiai zászlót: fehér alapon öt karika? (Először az 1920-as olimpián használták Antwerpenben.) A zászló tehát hat színt tartalmazott, ami pontosan lefedte az olimpiákon addig szerepelt országok zászlóinak a színeit. A közhidelem szerint a kék karika = Európa, sárga = Ázsia, fekete = Afrika. zöld = Óceánia, piros = az Amerikai kontinens, fehér szín = a versengő országok közötti békét és barátságot szimbolizálja. Az Olimpiai Bizottság állásfoglalása szerint azonban a földrészek és a karikák nincsenek egymáshoz egyenként hozzárendelve. FŐleg mert akkor mi lenne az antarktisziakkal?!

(Apropó diktátorság: Nero egy kreatív naptárreformmal is résztvett a z i.u. 67-es olimpián. Természetesen mindent megnyert, amiben elindult. A versenyek ekkor önmaga paródiájává vált.)

CSEMEGÉK A JÁTÉKOKRÓL - A SPORTOLÓ LÉT

A régi szokásokat áthangszerelte a modern olimpiai mozgalom, valamit megtartott, valamit elvetett vagy megváltoztatott. Eszem ágában sincs részletesen bemutatni a rituálék és a sportversenyek menetét, csak felvillantok pár izgalmas dolgot, ha már a verseny okán kapcsolat teremtődött a múlttal.

Azt már Philosztratosz megírta i. sz. a 2-3 század fordulóján A gimnasztikáról című művében (sajnos itthon nincs kiadva), hogy miként dolgozott egy korabeli tréner a kegyetlen négynapos (tetrasz) edzésterheléssel: előkészítő, fokozott intenzitású, csillapító, kondícionáló edzések pörögtek körbe. Pindarosz, az ódák mestere szerint "az edző tektonja (építő ács) az atlétának: az edzés maga mindenek felett: erőfeszítés. Azt is tudjuk, hogy a játékokon való indulás csak módosabb embereknek volt elérhető. A kötelező felkészülési idő eleve tíz hónap volt, amikor a rendes foglalkozást teljesen abba kellett hagyni, és ezt csak jómódúak tehették meg.

A versenyek előtti hónapot a Hellanodikai, vagyis a bírói testület fürkész szeme előtt kellett eltölteni, és tőlük kellett a végső jogot az induláshoz megszerezni (kvázi kvalifikáció). Rakat életerős versenyzőt szórtak ki, akik háromnegyedéve erre készültek. És mikor már nagyon közel volt a nyári napforduló utáni telihold, akkor a bennmaradtak Éliszből, az "olimpiai faluból" és papi városból két nappal a játékok kezdete előtt 58 kilométert gyalogoltak  (!)nagy kísérettel, ünnepélyes menetben, hogy Olümpiába érjenek. Minderre esküt is tettek az olümpiai szentélyben egy Zeusz-szobor mellett: a főisten villámokat tart a kezében a nem egyenes úton járó emberek megrémítésére. Pauszaniasz írja: "Egy vadkan kivágott belső részein állva ennél szoktak esküt tenni az atléták, atyjuk, testvéreik, de még az oktatójuk is, hogy semmi komiszságot sem követnek el az olympiai versenyen. Ezen felül az atléták még arra is megesküsznek, hogy tíz hónapon át egyfolytában a legpontosabban elvégeztek minden (előirt) gyakorlatot." Ennek letételéig léphettek vissza a versenyzők, ha ezután léptek volna vissza az esküszegésnek minősült, és súlyos bírsággal járt. 

Szóval a sportoló létet a legtöbben egyszerűen nem engedhették meg maguknak, tehát eleve kizárt volt, hogy egy átlagember részt vehessen az olimpián versenyzőként. Például a lovasversenyeket is csak a korabeli CBA-vezérek művelhették, hiszen egy átlagos ló ára 1200 drakhma volt, ami egy átlagos család éves jövedelmét jelentette. A koszorút amúgyis a ló tulajdonosa kapta, nem a hajtó.

Ha már drakhma, akkor idevág a profi vs. amatőr kérdéskör. Mivel járt egy játékokon való diadalmaskodás? A győztest megkoszorúzzák, városa ünnepélyesen fogadja, ünnepi lakoma a tiszteletére. Eddig minden stimmel, ezt mi is megkapjuk manapság a görög ultraversenyeken, ahol minden célbaérőt győztesnek nyilvánítanak a célbaérkezése sorszámával. A spártai főutcán kőbe vésik a mindenkori győztesek nevét.

Aztán: a város elöljárói és előkelői között ettől a pillanattól kezdve foglalt helye van a koszorúsnak, akár tanácstag is lehet. Szobrot állít Zeusznak vagy ha többször győzött, magának: ha gazdag, saját pénzén, ha szegény, közpénzen. Alexandriában a Muszeion, azaz az Akadémia tagja és élete végéig fizetést és teljes ellátást kap. (Fekete Gyuri bácsiéknak is telne rá.) Részleges vagy teljes adómentességet kap! Ha athéni a versenyző, akkor ott 100 drachma járt. 1 drachma kb. 1 juhot ért. Sőt: 
a bajnokok még szülőföldet is hajlandóak voltak cserélni, ha jól megfizették őket.

Csak összehasonlításképpen: az ókori játékokon csak egy győztes volt, ma már öt pontszerzőt tartanak nyilván, és ebből ugye három kap medált.

CSALÓK A STADIONBAN, SZOBROK AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁGNAK

Olümpiában nemcsak egy stadion volt, ahol a 45 ezernyi néző a domboldalon csücsülve szurkolt szépen elkülönülve nációk szerint, külön a korinthosziak, külön az argosziak, satöbbi (ezt a régészek a szektorokban talált pénzérmékről tudják).

Olümpia egy komplexum: számos templom, szentély, oszlopcsarnok terült el a játékok területén. Egyébként a stadion mértékegységet jelölt (193 méter), csak később kezdték el az arénát így hívni. Csodálatos tény, hogy már i. e. 700 körül léteztek startgépek, amiről fairül tudtak elrajtolni a futók. Nemeában és Olümpiában is látható volt a földe ásott, kövekkel szegélyett hysplex. Ennek a maradványai Nemeában ma így néznek ki:

A bíró a rajtkő mögött egy mélyedésben állt, kezéből zsinegek futottak sugárszerűen a földbe süllyesztett kőbe belevésett vájatokon át a rajthely karóihoz, amelyek 1-1 sorompót tartottak. Ezeket a zsinórokat kifeszítve tartotta a startjelig, akkor elengedte őket, s azok lecsapódtak. A hüszpléxet amúgy pár éve megépítette egy kísérletező kedvű mérnök, és aztán Nemeában is kipróbálták (lásd képgaléria).

Míg Olümpiában csak egy kis kőboltív tanúskodik róla, viszont oldalt remekül láthatók a csalók szobrainak talapzata, és egyiken-másikon még a felirat is.

ANTIK SZELFIK

Az ösvény bal oldalán a csalók szobrai névvel, hogy a bevonulókat figyelmeztesse a fair play-re, míg a jobboldalon a győztesek szobrai. Ugyanis a győzteseknek joguk volt a verseny színhelyén bronz- vagy márványszobrot állítani, kvázi antik szelfit. Két szabály volt:

• ‪Nem lehetett magasabb, mint az ábrázolt atléta
• ‪Nem lehetett portré, csak a harmadik győzelem után

Ha döntetlennel ért véget a küzdelem, a koszorút Zeusz főoltárára tették, és mindkét félnek joga volt szobrot állítani. 

Plinius írja, hogy ‪„az emberek képmását nem szokták kivésni, legfeljebb azokét, akik valami különös okból az örökkévalóságot megérdemelték, először a szent játékokon való győzelemmel, leginkább Olympiában ; itt szokásban volt mindegyik győztes szobrát felajánlani. Azokét pedig, akik ott háromszor győztek, élethűre csinálták s ezeket iconica-nak nevezték”. A nagy győztesek héroszként, szó szerint félistenként tisztelték. 

Kleomédész, a 72. olümpia győztese (i. e. 492, 2 évvel a nagy marathóni csata előtt) a legjobb példa erre. Az ökölvívó egy versenyt eldöntő ütésével megölte ellenfelét, az epidauroszi Ikkoszt. A versenybírák ezért megfosztották győzelmétől. Hirtelen haragjában hazarohant Asztüpalai szigetére, és ledöntötte az iskola tetőszerkezetét, ami 60 gyermek halálát okozta!!! Polgártársai meg akarták kövezni, de ő Athéné templomába menekült, és elrejtőzött egy ládába. Üldözői megtalálták a ládát, s mivel nem tudták kinyitni, nagy nehezen szétverték, de Kleomédészt nem találták benne. Küldöttséget menesztettek Delphoiba, hogy a jósdától tudakolják meg, mégis hova a picsába tűnhetett Kleomédész. Na mit mondott a jósda? Kleomédész hérosz volt, azért nem volt a ládában, és az üldőzőknek épphogy tisztelni kellene, áldozatokat emelni neki, mert nem halandóval van dolguk.

(Az ökölvívás is és a pankráció is érdekesen zajlott: az győzött, aki úgy tudta leütni ellenfelét, hogy az nem tudott lábra állni. Ha nem dőlt el a küzdelem, akkor felváltva, védekezés nélkül üthettek. Pofonfa-rázás a köbön! Ezt nevezték klimaxnak (fokozásnak). Az első ütőt sorsolták, kábé mint a büntetőpárbajnál az első lövőt. Alapvetően a két meztelen ember a végkimerülésig püfölte egymást. Nem voltak menetek, súlykategóriák, csak életkori cenzus (férfi vagy fiú). Magyarán az eltérő testi fejlettséggel nem törődtek.

Itt a nemeai stadion madártávlatból: innen indult az Olympian Race. Jól megfigyelhető az egyszerű szerkezet: stadion, domboldalon lelátó, alagút a VIP-atlétáknak az öltözőből. 

Visszatérve a stadionokra: elég sarkos ellipszispályák voltak, ez szabad szemmel is jól látszik Nemeaban és Olümpiában is, ahol a kanyar oldal és az egyenes aránya 1:7, szóval elég hajtűbe kellett fordulniuk. A korabeli krónikák szerint a téglalap alakú futópályán egyesek levágták a sarkokat, némelyiküket ilyenkor továbbengedték, másokat viszont ostorral kergettek vissza a masztigophoroszok (‘ostorhordozó’, korbácsolók). Ők mind a versenyek őrzői, a bírák közé tartoztak, megbízatásuk egyetlen jtáékra szólt, és 10 hónappal korábban sorsolták ki őket a szabad polgárok közül. Rengeteg funkció akadt: italáldozatok vezetői, a napi reggeli áldozat megszervezői, titkárok, jósok, szabályírók, doktorok, stb.

PÍSZ

Olümpia (s később a többi város által rendezett játékok) rituáléjának egy célja volt: együtt lenni békében. Az ünnep idejét hérom szpondophorosz (a szent béke hírnöke) jelentette be. A hírt körbevívő követek sérthetetlenek voltak. Ahova nem jutottak el (távoló kolóniák, más kontinensen levő poliszok), ott meg a helybeliek tudták a nap-hold járásából, hogy mikorra esik az aktuális ünnep és hogy hol rendezik éppen. Fáklyavívő jelezte, hogy itt a békeidőszak (akkor még nem volt social media), és bárkinek el lehet indulni a fáradságos útra a játékok adott helyszínére. Az egész fáklyacipelés hagyománya innen ered; ma showműsort, presztízsharcot csinálnak abból, hogy pár kilométeren vihessék a lángot.

Beköszöntött az ekekheiria ( = kéznyugvás, azaz a fegyveres kézé). A fegyvernyugvás nemcsak a versenyek hónapja alatt volt érvényben, hanem az oda-visszaútra is, kb 1-2 hónap még előtte és utána). Miért? Mert a korabeli utazót nem védte semmiféle törvény: amint elhagyta városát, aminek törvényei védték, pária lett. Ezért is kell kurvára nagyra értékelni bármilyen korabeli utazót, aki fáradtságot, veszélyt, pénzt nem kímélve utagatta körbe a világot - pláne ha ezt meg is írta örökül nekünk. Az olümpiai játékok 1100 éves története alatt mindössze 5 alkalommal sértették meg a fegyvernyugvást. 

A lenti képen az olümpiai régészeti lelőhely felülnézetből, rajta az Olympian Race célja, és egyéb nyalánkságok, mint a fáklyagyújtó oltár és a bevonuló ösvény. Tisztán látszik a stadion is, és a rengeteg alapzat, amin egykoron templomok, szentélyek, fürdők, tornacsarnokok álltak. Ez azért sikertörténet, emrt Olümpiát barbár hordák fosztogatták i.sz. 500 körül, majd vulkánkitörések miatt 5-15 méteres hamu és sár fedte be, és egy kiadós árvíz után teljesene is tűnt.

IDIÓTÁK

Az ifjak testi és szellemi neveléséről történő széles körű és alapos gondoskodás páratlan jelenség az ókorban. A szellemi fejlődés magánügy volt, a testi fejlődés hadügy. Egészen addig, amíg Szolón, a nagy athéni törvényhozó i. e. 594-ben ki nem adott egy rendeletet, amely minden gyermek számára kötelezővé tette az írás és az úszás tudományának elsajátítását. Idióta: a szó jelentése "hozzá nem értő, tudatlan személy", de az akkoriban egyet jelentett azzal, aki írni és úszni nem tud. Hoppá! Szolón ötvözte testi és a szellemi fejlődést, mindezt a hoplita szolgálatra való felkészítés szigorításából tette. Szolón arról is gondoskodott, hogy amikor i.e. 590-ben az athéniak elfoglalták az akkor már ezer éve fungáló delphoi jósdát, felvéssék rá a fentebb már említett feliratot ("Ismerd meg önmagad!"). Ennyit arról, hogy ezek az orákulum mágikus mondatai.

A testedzés annyira az értelmiség alaplét része volt, hogy Platón az ideális világról szőtt gondolataiban (Az állam) 13 km-es stadionfutás és 20 km-es terepfutás is elvárt volt az állam tagjaitól. Heródes - igen, a gyerekgyilkos, Jézus-mószeroló Heródes - ajnározta a görög sportideákat, számos gymnasiont alapított a territóriumában.

A rendelet szerint tehát minden polgár köteles volt fiait grammatikai és gimnasztikai oktatásban részesíteni. A gymnasionok voltak a testnevelés helyei, rendszerint tágas udvar, melyet oszlopcsarnokok, gyakorlótermek fürdők vettek körül. A gymnos mezítelenséget jelentett, és így is sportoltak, mert vallották, a sport tönkreteszi a ruhát és akadályozza a mozgást. A testüket olajozták (óv a sérüléstől), majd homokkal szórták be (lehetőség a fogásra). 

Csendben jegyzem meg, hogy kulturális vonatkozásban a görögök körében is a heteroszexualitás volt az uralkodó életvezetés, mégis, mivel a homoszexualitás bevett dolognak számított, egyfajta szakralitást és érvényesülést jelentő mikrostratégiát szolgált egy erasztesz, azaz idősebb szerető elfogadása a mezítelen ifjak részéről. Így az is érthető, hogy az utcai szexjelenetek elkerülése végett a tornacsarnokok falai közé vonultak vissza az egymással szimpatizáló párok. (Ez éppen itt a Nemeában megmaradt romok: itt folyt a birkózás is, amikor nem egymásra gerjedtek.)

NŐK ÉS MENŐK - BORJÚ A NYAKBAN

‪A szabad nők másodrendű poliszlakók voltak. Megbecsültek, de másodrendűek. De attól még meg volt a saját játékuk. Négy-ötévente, függetlenül az Olümpiától, Héra védnöksége alatt. Ez volt a Heraia. A győztesek olajágkoszorút nyertek, és a férfiakkal szemben nem szobrot, hanem festett arcképüket állíthatták föl. A görögök úgy tartották, hogy a női fizikum a férfiakénak 5/6-ával egyezik meg, ezért a stadionfutás hosszát is ennek megfelelően szabták meg (160-170 méter körül). Ez a felfogás nemcsak a sportban nyilvánult meg, hanem a civil és a vallási társadalomban is. Például az olümpiai völgyben felépült Héra temploma: pontosan 5/6-a a Zeusz számára épült templomnak.

Miért lett volna gáz a nőknek a férfiakkal együtt versenyezni? Mert számos problémát vetett volna fel az olümpiai játékok női győztese. Például: A győztes értelemszerűen a poliszára hozott dicsőséget. De vajon nem megvetendő-e az a polisz, ami egy asszony miatt nyeri el a dicsőséget? Mi lett volna, ha egy nő legyőzi férfitársait? Az egész a férfierényekről szólt, a játékok lényege a harc, a háború pedig a férfiak dolga. Szóval zavarban voltak a görög férfiak, így jobbnak látták száműzni a játékokról a versenyző nőket. 

Hadd írjak egy menő csávóról is.

A krotóni Milón volt a kor Usain Boltja. A nagy húszabálót soha senki sem győzte le. I. e. 540-ben nyitott, ahol megnyerte a fiúk versenyét. 532-516 közt Olümpiában 5 győzelem, Püthiában 6, Iszthmiában 10, Nemeában 9 győzelem. Hatalmas erejét különleges edzésmódszereinek és táplálkozásának köszönhette. Alapozó edzése igen különleges volt: erősítésként borjúval a nyakában járkált, ahogy nőtt az állat, úgy növekedett a terhelés. Csodálatos! Étvágya hatalmas volt: képes volt egyetlen nap alatt több mint 8 kilogramm húst, ugyanennyi kenyérrel elfogyasztani, hogy aztán az egészet mintegy tíz liter borral locsolja le. Ez már Lackfi János gyerekmesebeli Kövér Lajosát idézi.  (Krotónban, ami ma az olasz csizma sarkában található, nagy becsülete volt a sportnak, volt olyan döntő, amiben 8-ból 7 résztvevő krotóni versenyző volt.)

Milón egyik kedvenc trükkje volt, hogy egy gyümölcsöt tartott hatalmas markában és megkérte társait, hogy vegyék el tőle. A feladat egyszerűnek tűnik, de a hatalmas öklöt nem volt könnyű kinyitni. Egyszer edzője házában volt egy okításon, amikor terem teteje kis híján leszakadt, maga alá temetve a mestert és a dicső hallgatóságot. Szerencsére Milón addig tartotta a főpillért, míg mindenki szerencsésen kimenekült a teremből. Túlzott önbizalma és az erőfitogtatása áldozata lett. Egy erdőben sétált, amikor megpróbálta egy öreg, odvas fa törzsét puszta kézzel szétfeszíteni (mézet keresett?), de a keze beragadt a hasadékba, nem tudott szabadulni, s felfalták az arra járó vadállatok. Micsoda groteszk vég.

FÁKLYÁSMENET

A görögök mindent az istenek kedvére próbáltak tenni, míg a rómaiak később az arénában az uralkodó kielegítésére (és a közönségmulattatásért.)  A görög templomokba csak a papok léphettek be és persze az istenek, így a rítusok fő helye a nyílt lánggal lobogó szabadtéri oltár volt. Olümpiában ez volt az a hely:

Innen ered a fáklyagyújtás máig megőrzött hagyománya, és a mai napig ott gyújtják meg, hogy szaladgáljanak vele párezer kilométert a modernkori játékok előtt. A cél ennek a tőszomszédságában volt. Mutatom.

Amúgy az egyik legősibb versenyszám a lampadadromia volt, azaz az éjszakai fáklyás váltófutás. 2500 méter, a 6-8 csapattag 60 métereket tettek meg a fáklyával. Ha kialudt, kiesett a csapat. Az ókori leírások szerint nagy mulatság volt, ha szélben futottak, mert komikus mozdulatokkal óvták a lángot. Viszont ez a futásfajta nem szerepelt az egykori játékok programján. Csupán a Nagy Panathenaia (négyévente rendezték meg, az Olümpiát követő harmadik esztendőben) során hódolhattak neki az athéniak. 

Aztán ahogy a római birodalom elkezdte bedarálni a világot, a görög játékok is romlásnak indultak. A rómaiak importálták a görög sportot afféle egzotikumként. Sulla például i.e. 80-ban áthozta a soros olimpiai játékokat, egyedül a sprintszám maradt Göröghonban. A játékokat végül I. Theodosius keresztény császár tiltotta be a milánói edictummal i. sz. 393-ban, mint a pogány múlt jelképét. Kedves utóda, II. Theodosius 426-ban leromboltatja az olümpiai Zeusz-templomot, end of story.