futó gondolatok

nem azé, aki fut

nem azé, aki fut

Én is elkezdtem egyszer - Kvázi Bárki megcsinálja

2015. január 13. - SimonyiBalázs

sb gerilla maraton3.jpgNemrég rendezte meg az első városi gerilla maratont Kvázi Bárki és csapata. (Videó a poszt alján.) Nem volt frissítés, nem voltak szurkolók, nevezési díj, jutalmazás, mezőny, zárt útvonal, és külső kíséret. A pontos útvonalat sem ismertük előre, bár már futottunk rajta máskor részletekben. Tízen indultunk. Az eset kapcsán végiggondoltam, hogyan kezdtem ezt az egészet. Megkésett karácsonyi ének pár felvonásban - mivel 2007 karácsonyán kezdtem el futni. Karosszék, és csak ülök és mesélek. A belinkelt videóért én kérek előre elnézést!

Amióta csak elkezdtem futni, bizonyítok és bizonygatok. Magamnak, hogy tudok fejlődni és elérem a céljaimat, míg másoknak kezdetben, hogy nem vagyok hülye, mostanában meg azt, hogy őrült sem vagyok.

Próbálok pontos és objektív lenni, mert az emlékezés fura dolog, hajlamosak vagyunk színezni, túlozni, kihagyni. Nem voltam sem kövér, sem láncdohányos. Sikeres, szabadúszó kreatív voltam, aki egyszerre dolgozott (szórakozott) az általa alapított imprószínházában, médiában, filmben, újságnál. Voltam egy egykori kiszuperált focista és egy lassan harminc éves pályafutást maga mögött tudó szinkronszínész, aki beleunt az egészbe,és manapság inkább a futás magyar hangja. Emberek tapsoltak nekem estéről estére a színházban, nyertem művészösztöndíjakat, Sajtófotó-helyezéseket, a filmjeim a világ neves fesztiváljain forogtak, doktoriztam az egyetemen. Sikertörténetnek hangzik. Mégis relatívnak, megkérdőjelezhetőnek, esetlegesnek éreztem mindent, és a teljesítmény egyértelműsége, tisztasága hiányzott. Kezdtem az egésztől besokallni. Nem kapunyitási pánik, hanem inkább fásultság.

Egyszerűen depressziós lettem 2007 végére, nihil, zavar, tehetetlenség szállt rám. Mivel a mentőket nem akartam foglalkoztatni, és a sok alkoholt sem szeretem, így egy harmadik opció mellett döntöttem. Karácsony este felvettem egy kinyúlt tréningruhát, egy kopott teremfocicipőt, és lementem futni. Azóta ezt legalább 1200 alkalommal megtettem, ha az elmúlt hét évet számolom. Valahol olvastam, hogy a kocogás gyógyítja az elmét. Három-négy kilométert botladozhattam a háztömbök körül, és mintha angyal szállt volna le Angyalföldön. A futás átmosta testem-lelkem, energetizált és megnyugtatott. És rájöttem, mi hiányzott eddig. (A csókolózó pár különösen vagány a háttérben. Na az is hiányzott akkoriban.)

sb gerilla maraton.jpg

A mozgás. A heti focizgatás, a városi bringázgatás, az alkalmankénti úszás, a tinédzserkori badizás csak placebó volt addig. Egy olyan világban élünk, ahol a távirányító a legnagyobb találmány, és az otthonülős távmunka a varázsszó. Már akkor tudtam, hogy rendszeresen és módszeresen akarok futni. A giccses kezdet itt véget ért, innentől kezdődött a meló.

Az elején nem voltam megszállott, csak érdeklődő. Olvasgattam futós cikkeket és híreket, beszélgettem emberekkel. Észrevettem, hogy egyre többet beszéltem róla, foglalkoztam vele és persze csináltam is. A kamaszok vannak így a szexszel. Az addikció tünetei világosak voltak: egyre több helyet hasított ki a napirendemből, egyre több vigaszt leltem benne (vele?).

barcelona 042x_1.jpg

2008 januárjában – feltüzelve egy barátom (a többször megénekelt Laci) által, akit persze irigyeltem, mert ő már futott maratont, ami számomra addig elképzelhetetlen volt – beneveztem a barcelonai 42 kilométerre (részletesen itt írtam erről). Nem volt mese, alig hat hét múlva már felelőtlenül a Ramblán futottam. Jó, mondjuk ott már csak vánszorogtam, de 4 óra 7 perccel beértem, az utolsó kilométereken megtáltosodva.

A célban Freddie Mercury énekelt a hangszórókból, boldog voltam, hogy a katalán tavaszban futhatok, és katartikus érzés futott át rajtam. Örömömben sírtam, ahogy az első pár hónap edzésein is időnként a testtudat és a szabadság féktelen érzésétől.

Akkor azt hittem, valami nagyot tettem, lefutottam 42 km-t. (Önépítés szempontjából valóban jelentős dolog volt.) Persze a „nagy” relatív: ha a történelmi mítoszgyártás úgy hozza, a „nagy” lehetett volna akár 30 vagy 50 km is. És akkor a fal, mondjuk, 43-nál jön el.

És ha már tett: maga a tevékenység is minden élettani, szellemi pozitív hozadékai mellett egy teljesen öncélű, egoista, értelmetlen dolog. Ezért nézik sokan hülyének a futókat. Viszont nem haszontalan: a példád másokat is mozgásra késztethet, s így a jobb lelki-testi közérzet egyik elősegítője lehetsz. Nem véletlen, hogy például a görögöknél a kultúra része, a művészetekkel, orvoslással, oktatással egyenrangú.

Az első maratont nagyon irigylem mindenkitől, mert sosem lesz már ugyanolyan. Gyorsan hajszolni kezdtem, hátha még egyszer átélhetem. Két hónap múlva már a Ausztriában futottam, befértem 3:30 alá. Nagy lett a mellény. Aztán évekig nem tudtam csak pár perccel jobbat futni, mert nem tudtam a hogyanját. A miértjét, az értelmét még most sem tudom igazán. Egy ideig a városmaratonturizmus éltetett – a németeknek vannak ilyen szép összetett szavaik. Futottam többször Párizsban, Bécsben, Budapesten, de a futás elvitt Pozsonyba, Athénba, Monte-Carlóba, és pár helyre a Six Major-ből: New Yorkba, Berlinbe, Tokióba, Bostonba (ott a 2013-as robbantások előtt egy órával értem be). És most csak a maratonokat említettem. Faltam a versenyeket, 5 kili, 10kili, félmaraton, minden jöhetett. A tapasztalások, határtologatások időszaka volt az erre szánt a 3-4 év. Az ember kompetitív hajlamú élőlény, így a versenyszellememet kielégítették ezek a megmérettetések, de egyre rutinszerűbbnek éreztem a dolgot. Négy dolog vezetett ki belőle.

1) A fun run életérzés hajszolása idővel szublimál, ritkán jön csak endorfin, a kezdeti „repülést” már sosem éri el újra a futó. Ehelyett munkát fektettem a futásba, mennyiségről minőségre tértem át. A sportérték sokkal fontosabbá vált a teljesítésnél. A felkészülést és a versenyeket még komolyabban vettem, a céljaimhoz rendelt edzésterveket fabrikáltam, gyorsultam atlétikapályán, növeltem az (erő- és ellen)állóképességemet. Ez vezetett oda, hogy ugrásszerűen fejlődtem, 10 perceket javultam maratononként, nemzetközi versenyen dobogós lettem (3.hely, Strattford-upon-Avon, 2:50:22), 50 km-en országos bajnoki ezüstérmes (3:41:26). És elégedetlen vagyok, ez visz előre: amíg lehet faragni akarok az 1:17-es félmaratoni és 36 percen belüli 10 km-es eredményemen. Mindezt amatőrként.

2)   Megtanultam pihenni. Az edzéssel mindig lebombáztam a szervezetemet, káoszt csináltam. De a regenerációnak teret és időt hagyva folyamatosan szintet léphettem.

3) Bővítettem a repertoáromat, mert más kihívásokra vágytam. Keresztedzéseket iktattam a programba: sok kerékpár- és úszásedzés, nyújtás. Néha tollaslabda vagy frizbi. Tanulság: amit összeszedek futással, az más sportban csak apró előny, ott is fel kell magam építeni. Nagyon ritkán - bár nagy rizikó, féltem a lábaimat - még elmegyek focizni is, ahogy a mellékelt ábra mutatja (barátokkal Svájcban ezt rögzítette a Garmin a pályán).

soccer in Winterthur 2 copy.png

4) Aztán elkezdtem maratonnál is hosszabbakat futni. Az ember kíváncsi élőlény is, feljebb és beljebb akar jutni. Oda, ahol a kényelem és a megismerés fordított arányban áll. Belevágtam a terepezésbe is. A terepfutás: máshogy fáj, más technikát kíván meg. Az ultrázás pedig egy egy tét nélküli tragédia. Következmények és felelősség nélkül próbálható ki, hogy milyen a bajbakerülés. Ez egy játék, egy színdarab, amit a sporttársakkal időnként eljátszunk, fellépünk a szenvedő szerepében. Kemény, de élvezzük, vagy legalábbis átéljük. Az egész ultrázást a magam higgadt elhatározásából csinálom, ezért is érzem magam kényelmetlenül, amikor bizonygatnom kell, hogy 246 kilométert futni 36 órán belül nem őrültség, nem önkínzó hóbort, hanem egy olyan tapasztalatszerzés, önismereti egotrip, amit máskülönben nem kapnál meg magadról. Sokoldalú, fájdalmas és gyönyörű élmény, az elköteleződés talán egy magasabb formája. Persze aztán magyarázkodhatsz: először ugye a kárörvendőknek és irigyeknek,hogy nem vagy hülye, hogy futni kezdtél, aztán hogy nem vagy őrült, amikor 200 feletti távokat nyomsz. Szerintem az igazi őrültek az extrémsportolók, főleg a családos hegymászók. Na azt sose fogom megérteni. Mert az egy téttel járó tragédia is lehet.

A kezdeteket, a barcelonai mókára való készülést megörökítettük. Alant a videó, ami egy tervezett műsorfolyam pilot (azaz bevezető, beharangozó) részének volt szánva, a műsorvezető Belényi Zoli volt. A KváziBárki projekt azóta is létezik, s ha igaz, 2015-ben szárba szökken Laci haverom mentorkodásával.

Most visszatekintve a futókarrierem egy természetes fejlődés eredménye, mégha 2007 előtt már a maraton is ufó dolognak tűnt. A futás megadja azt a szabadságot, hogy kijelölheted a saját határaidat, s folyton kijjebb tolhatod őket, miközben elutazol a legbensődbe. Mindig van feljebb, messzebb és beljebb. A vállalás és a hozadéka egyszerű, tényszerű, igazságos: „addig futok, ameddig kell” – mondta egyszer Lubics Szilvi. És persze ott vannak az örök kérdések: Zenével vagy anélkül, beton vagy terep, közösen vagy egyedül? Stb.

Íme az amatőr sportevolúcióm,ami a középtávtól az ultra(terep)futásig ível. Így jutottam el a 42 km-hez, majd a terepfutáshoz és az ultratávokhoz, lettem négyszeres ironman. Sokszor látogattam meg Maratont, Spartathlont, UltraBalatont, Terep100-at (nyugodjon békében) és társait – mind jóbarátok, akiket persze a verseny küzdelmesebb részében gyűlölök, utána pedig egy megmagyarázhatatlan nosztalgia, melankólia vesz rajtam erőt, mert vége, és jön a várakozás, hogy mikor lesz megint. A sikerélmény csak hab a tortán, amit két dolog jelent: el merek indulni, és be tudok érni. Ez a mottóm. Igazából a fentiek lényegtelenek, a versenyteljesítés csak az edzés éles próbája. Szeretek futni és kész. Onnan tudom mindezt, hogy áprilisban már lesülök - azaz elég sokat vagyok a szabad ég alatt.

Mértékletesség, bölcsesség, igazságosság és bátorság - Platón szerint ez mindennek az alapja, hogy jól működjön. Ehhez még - a futást tekintve - annyit tennék hozzá, hogy a szenvedésre való felkészültség nagyon hiányzik, sokan ezért ragadnak bele az eredményeikbe és megy a wishful thinking irrealitásokról. Ezeken tudna segíteni a sok kemény edzés, megharcolt verseny és mentális tréning, szellemi muníció olyanoktól, akik ezt az utat sikerrel járják, és ezt át is tudják adni. Én igyekszem ennek szellemében dolgozni. (A közösségben végzett edzés tök jó, de egy idő után a fejlesztő hatása véleményes. Akárcsak ahogy a közösségben alkotott dolgok szuperek lehetnek, de az igazi elégedettséget a saját magadból kisajtolt melók hozzák.)

Az életemet alapjaiban változtatta meg, amikor elkezdtem futni – és aztán szerencsére nem hagytam abba. Frászt szerencsére: tudatosan. Sosem adtam fel versenyt, orvosnál nem jártam évek óta, a folyamatos építkezés okán sérült sem voltam. Kedvencem lett a depók „gyorsbüféje” és a műanyag technikai pólók rámolvadó szaga. A szemüvegem, ami 9 éve megvan, mindenhova elkísért, minden versenyt és edzést látott. Akárcsak a legelső, regenerálásra beszerzett kompressziós zoknim ("húzzuk fel, én is akarom, így most jó, nem kell beszélni" - az Edda után szabadon).

Nyolc éve nem gondoltam volna, hogy a művészeti tevékenységeim mellé egy ilyen profán dolog, mint a futás felzárkózik, sőt a fél életemet uralja majd. Triatlon edzői diplomát szereztem, megalkottam a Motivity-t, hogy másokat is ösztönözzek: motivációs előadásokat és outdoor tréningeket tartok, futós könyvek kiadásán dolgozom, futóblogot írok azoknak, akik (nem) futnak, futókról csinálok dokumentumfilmet, külföldieknek mutatom meg futva Budapestet.

És hogy mi az értelme? Még mindig nem tudom, próbáld ki, és találd meg a választ

(A cikk eredetileg a  futós Bookazine.ban jelent meg 2014 végén)

 

A bejegyzés trackback címe:

https://nemaze.blog.hu/api/trackback/id/tr876282834

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gbkMnkii 2015.01.14. 10:31:02

Jó írás ismét.
Nekem a gyermekkori 10 év triatlon után, a munkahelyi stressz és szintén a depresszív hangulat ellen indult újra az amatőr-profi mozgás.
Igazából már el sem tudom magam képzelni sport nélkül, (most éppen a futás) hozzátartozik ahhoz a képhez aki ma/most vagyok.
Igazából ami lenyűgöz az az, hogy hét év alatt hova jutottál el a sportban és erről az útról félig-meddig beszámoltál itt is ami szerintem sok embert inspirál.

A motivity-ről ha jól emlékszem ígértél majd valami nagyobb cikket is, ugye? Illetve mintha a spártai versenybeszámolóban írtad volna hogy a hokaban szétment a talpad, hogyhogy abban mentél?

haanchee · http://haancheefut.blog.hu 2015.01.14. 11:48:55

Jó írás, és sok dologban egyetértek veled.
Lehet, hogy én vagyok felületes, de arra a kérdésre nem találtam meg a választ, hogy neked mit adott a futás mondjuk önismeretben, személyiségfejlődésben, lélekfejlődésben. Erről nem írnál egy kicsit?

bárahogy! 2015.01.15. 10:30:09

Nekem is tetszik, minden elismerésem, lassan nemcsak az amatőrök fognak félni tőled!

Hozzád képest tök ellentétes fázisban vagyok a futással, 12,5 évesen futottam az első maratonomat, gyerekfejjel persze nem értettem, aztán néhány év versenysport, 25 évesen meg már abba is hagytam jó 15 évre, motiválatlanság meg jónéhány makacs sérülés miatt.

Most meg kicsit meghízva, nagyon lelassulva kocorászom magamnak, semmilyen versenyt nem kívánok, és élvezettel olvasom a futós blogokat. Minden más, de mégis ugyanaz, ez a szép a futásban.

Wojtek63 2015.01.15. 13:16:14

Szép kerek történet. Tetszik. :-)
Egy ÚT az ezerből, de az építőanyag fix: malter, cement, tégla......
HAJRÁ! :-)

haanchee · http://haancheefut.blog.hu 2015.01.15. 20:35:20

@gbkMnkii: 246 km-en bármilyen cipőben szétmegy az ember talpa. :) 42 km-en viszont egy Hoka nem csinál semmi különösebb galibát. Valószínűleg ezért választotta ezt a futáshoz.

gbkMnkii 2015.01.15. 23:29:38

@haanchee: Gondoltam. :) Arra céloztam hogy nekem abból az jött le, hogy nem igazán adta neki a Hoka érzés. Én meglepődve tapasztalom hogy egyre több ember viseli akár nevetségesen rövid távokra is. Én inkább a helyes futótechnika+erősítés mellett rakom le a voksom, ennek ellenére biztos van előnye 80-100++ sok km-en. Egy lazulós maratonra nem gondolnám hogy ez a legjobb, ezért is kérdeztem rá. Ennyi. :)

haanchee · http://haancheefut.blog.hu 2015.01.16. 10:12:11

@gbkMnkii: Már annyiféle Hoka van, hogy nem csak az ultrások kaptak rá. És én is simán felveszem akár 5 km-re is, meg ultrára is, mert eddig nem találtam ennél jobb és kényelmesebb cipőt. :) Balázs meg majd nyilatkozik a saját Hoka érzéséről. :D

SimonyiBalázs 2015.01.17. 22:48:51

@bárahogy!: 12.5 évesen maraton? megírnád nekem a sztorit? úgyis tervezek egy posztot az ifjúkori futásokról.

SimonyiBalázs 2015.01.17. 22:58:23

@haanchee: @gbkMnkii: A sejtek is megújulnak hétévente, hát akkor az ember is, én ennek tudom b, hogy itt tartok. Ha valakit ez inspirál, külön öröm. Egyelőre nem a mindenséghez, csak magamhoz mérem magam, s pont ezért nem írtam a személyiségfejlődésről, mert a fizikai tények szembeötlők, egyértelműek, mérhetők időben, centiben. Ez nyilvánvaló, ezt meg tudom figyelni magamon bizonyos távolságtartásból is, ezekről írni is lehet. A személyiségfejlődésről írni a Karinthy-féle "két macska voltam" jut eszembe. Amennyit fejlődsz, annyit valahol hanyatlasz és stagnálsz is. Az önismeretről annyit tudok elmondani, hogy ha ismerném magam, akkor nem lenne izgalom, mert véget érne a kutatás. De nem akarom megkerülni a dolgot: nyilván tartást, tudatosságot, ethoszt és bizonyosságot ad a futás, a fejlődés és az eredményesség.

HOKA: updateltem ezt a posztot (nemaze.blog.hu/2014/03/19/hoka_kailua_aszfalt_futocipo_teszt), egyértelműen nem jön be a Hoka Kailua. A Bondi (elvileg aszfaltultrás cipő) pedig 2 Spárta és egy UB után mindig talpbizsergést, viszketést, fájást okozott, a nagylábujjkörmeim tartósan meggördültek, elfeleződve behajlottak. Puha, kényelmes, de pl. nincs benne lúdtalpasoknak valami segédboltozat, de mindig véres vízhólyagosra verte a talpam és a lábam közét ultrákon.

SimonyiBalázs 2015.01.17. 22:59:03

@Wojtek63: naná, de hol marad a vízmérték!?

bárahogy! 2015.01.19. 15:28:08

@őze bálint: nem lesz egyszerű, lassan 30 éve történt (egy jubileumi futás is felmerült), de majd összeszedem magam!

haanchee · http://haancheefut.blog.hu 2015.01.19. 16:39:00

@őze bálint: Köszi szépen, értelek, csak gondoltam, hogy azért csak érzékeltél magadon belső változást is a sok futás hatására. :) Én igen, azért vagyok kíváncsi, hogy másnál ez hogy van.

Hoka: a Stinsont próbáld ki (mondjuk elég drága, ha mégsem jön be), az még ultrásabb, mint a Bondi, stabilabb, erősebb, szélesebb, hátha az jobban bejön.

rrroka · http://hosszutav.blog.hu 2015.01.23. 08:12:07

@őze bálint: most látom, hogy 4 órás első maraton után _két hónappal_ 3:30M az nagyon meredek fejlődés!
nem értek egyet azzal amit a közösségben végzett edzésről írsz (vagy lehet, h nem ugyanarra gondolunk), mert a versenyzők is kis csoportban edzenek, és nagyon jól tudják segíteni egymást ponttosan a minőségi edzéseknél: amikor mondjuk 6x1000 résztávon nem neked kell végig elöl menned, nem egyedül rajtad van a felelősség, hogy meg legyen a célidő, az nagyon nagy segítség.
Egyébként az UB-t kivéve van itthon olyan utcai ultraveseny, ami nem X óra körözgetés egy 1-1,5 kiris pályán, hanem útonal van, mint egy rendes maratonon?

Mikrobi 2015.01.23. 09:55:58

Hány km-t futsz egy héten?

SimonyiBalázs 2015.01.23. 19:14:18

@rrroka: A közösségi edzések tök hasznosak. Megerősít, serkent, támogat, megtart. Egy pontig. SZámos elmélet van, az egyik azt mondja, hogy a nálad jobba közt fejlődsz csak, mert húznak. Ehhez képest modern amerikai közgazdászok és szociológusok azt mérték sportban és kulturális téren, hogy a rosszabbak közt a jó még jobban kiemelkedik magától. Másfelől pedig az önálló edzés pont hogy felelősségre nevel, elmélyülésre, önépítésre (csak magadra számíthatsz), saját magad motiválására, amiket versenyen is kamatoztathatsz. Ezek a szólóban végzett mindennapi megküzdési kísérletek szerintem hatékonyak. A résztávon pedig ha talpdobbanásokra pl. négyütemben számolsz, mint a dobosok, akkor elég jól tudod tartani a kívánt célidőt.

Itthoni ultra A-B: Korinthosz.hu 81km. Illetve lesz majd valamikor a Pannon Limes (200+ feletti ultrafutás). De valóban, nincs sok.

@Mikrobi: most 100-120km közt (a pihenő hét a kevesebb, 3 hét meg 120 körül van).

rrroka · http://hosszutav.blog.hu 2015.01.23. 19:48:07

@őze bálint: hm, ezek érdekes kutatások, biztos igazuk van. :) én, ha úgy edzenék, mint te, akkor örülnék, ha lenne még pár belőlem edzésen. :) de ez biztos attól van, hogy ilyen edzásközegben szocializálódtam.
Hm, ezek az ultrák elég húzósak lennének nekem, de alkalomadtán kipróbálnám magam egyszer maraton fölött... Addig maradnak a hosszabb terepek, meg TT-k. Most olvastam valahol, hogy 80 kilométerig még csak sima trail futás a kategória, és 80 fölött kezdődik az ultratrail, francba, akkor még életemben nem voltam ultra távon, grrr.

gbkMnkii 2015.01.23. 22:05:58

@rrroka: Ez a verseny pont a "holttérben" van, nem körözgetős, viszont komoly táv, szerintem elég húzós szintidővel. bbu.hu/vviewer.php?vid=17
Itt párosban pont ki tudod magad próbálni. :)

rrroka · http://hosszutav.blog.hu 2015.01.24. 09:27:30

@gbkMnkii: tényleg ideális lenne, csak pont nyaralunk. :)
süti beállítások módosítása