Hová futsz, bazmeg?! - kérdezték egyszer tőle. Vendégünk Nádas Péter. Pontosabban én voltam vendége. Egészen más pozícióból lát a futásra, mint a legtöbb futó, és máshogy is űzte hosszú időn át, mint a többség. A találkozó nehezen jött össze, másfél évig bonyolódott a Covid miatt, és mert Nádas húzódozott.

Minden héten eszembe jut, hogy futni mennék, vágyom rá, amióta írt, még erősebb a vágy, de ma már tényleg nem futok. Ha az embernek a bokája, a térde és a csípője a következő lépésnél egyszerre többféle irányba szétesik, az nem lesz jó érzés.

- írta egy emailben. Végül kötélnek állt - köszönet érte. Mit adhattam volna én neki a könyvekért, beszélgetésért cserébe? Egy Olümpiában fonott olajfakoszorút. A költők babérkoszorút kapnak, az írók ezek szerint olajágat, amit pár hete nyertem el az Aethlios 180 km-es verseny győzteseként. 

Become a Patron!

Itt csak az előzetest találod. A 2 és félórás teljes adást a Patreonon.

2018-ban a japán Sakura Michi 250 kilométeres futóversenyre az "utazz könnyedén" jelszavat követve csupán egy hátizsákkal mentem. A repülőre 10 kilós kézipoggyászt lehetett felvinni, ebből két kilót Nádas Péter Világló részletek c. kétrészes énregénye, memoárja foglalt le....

...Ogo bácsi vidéki házának tatamiján ülve olvastam ki az első, majd Okinawa szigetén a második részt, vélhetően ez a verseny-dekoncentrációmat is alakította. Visszafele a fukuókai reptéren küldön biztonsági faggatásnak is alávetettek, mert nem hitték el, hogy egy európainak nincs feladott poggyásza. 

1998-ban a legelső eltés irodalomszakos órán a Papnövelde utcai épület padlásán a drámaszemináriumon az ő drámáival nyitott az oktató. Az eltelt húsz évben nemcsak a futás, hanem Nádas könyvei is tetemes időt kértek az életemből, szívesen adtam.

Az Emlékiratok könyve, a Párhuzamos történetek (amit közel 20 évig írt), az Egy családregény vége, vagy Nádas kórházi újraélesztéséről szóló Saját halál c. könyve mind mélyre ható irodalmi-emberi élmények voltak. Utóbbi kötetet a Nádas-életműben nevezetes vadkörtefa képei kísérik, ami alatt mi is tovább beszélgettünk az interjú után. És ami bár pusztul, mégis vidáman potyogtatta a termését a fejünkre. 

Az adásban elhangzó Nádas-részletek nagy része megtalálható a Digitális irodalmi Akadémia felületén. De azért végy kézbe könyvet!

Nádas Péter 1942-ben született. Azt írja gyerekkoráról, hogy

a gyaloglás egyetemessége lett természetes. Mindenki gyalogolt, mindenki ment.

Meg azt is, hogy apja bizonyítványában az állt:

Szépírás elégséges. Testnevelés és testgyakorlás kevésbé buzgó és kevésbé ügyes.

Édesanyja, aki tornászként kezdett a Vasasban, tanította eleinte futni. Komolyabban kiskamaszként, anyja halála után kezdett futni a Svábhegyen és a Normafán. Futni, elszökni, feldolgozni.

Műveiben nagyon keveset és kevésszer ír a futásról, holott ötven éven át rendszeresen vagy rapszodikusan, de futott, miközben méretre és minőségre is hatalmas szövegeket vetett papírra, pedig fotográfusként indult a pályája.

Az egyik legjelentősebb magyar író, sok éve emlegetik a Nobel-díj esélyesei között, változó oddsokkal, adták már 4 az 1-hez is a fogadóirodák. Szerinte

a díjak és interjúk a "munkám" része: de nem érint, tán nem is érdekel, mert már a munkát elvégeztem, nem befolyásol. Kötelesség.

Ennek a kötelességnek tett eleget, de több volt mindez: egy hosszú délután futással, vacsorával és beszélgetéssel Gombosszegen. Zalában lakik sok híresség, futók közül Bérces Edit, Lubics Szilvi, a közeli falvakban Bödőcs Tibor (Búcsúszentlászló), Verebes István (Bazita).

Nádas jövőre lesz 80 éves, tíz éve hagyta abba a futást. De mégsem egy szomorú memoritert mondott fel a mikrofonba, hanem a millió lépés élvezetéről, tapasztalatáról és élményéről mesélt jelenidőben. Azt is meg lehet tőle tudni, hogy 

a macskák rövid futásban élik ki a dührohamaikat.

Olyan emberként mesélt, akinek a futásban nem a táv, az idő vagy a célbaérés fontos, nem is testedzés, hanem esemény-jelleg, ahol az én és a világ interakcióba kerül.

Az interjú előtt ténylegesen, majd közben vele felidézve is bejártam vele a zalai dombságot, a berlini sík aszfaltot, a kisoroszi szigetcsúcsot, a budapesti futóútvonalakat, agyagos és homokos talajt, havas terepet és rekortánt, futó- és életpályát, amerre épp asszociáltunk a futás apropóján.

Ha nem írtam volna mindig is, ami nem igényel a futásnál kisebb energiát és koncentrációt, akkor minden bizonnyal a maratoni táv lett volna a műfajom.

Nádas nem méri az időt vagy a távot, nem érdekli a verseny és a teljesítmény, a klubtagság, nem volt edzésterve és célja, és futását a pancser, dilettáns, koca névvel illeti.

Futott és keményen dohányzott egyszerre, majd ereje teljében levő ötvenéves férfiként a Kossuth-díj után egy évvel 1993-ban infarktust kapott? Az orvosok visszahozták a klinikai halálból, és ez az élmény rávilágított néha arra, hogy milyen keveset tudunk és értünk a világból.

Senkivel nem fut közösen, ami különösen annak fényében érdekes, hogy az infarktus után a a lelkére kötötték, hogy ne fusson, mert egyedül van a természetben, nincs aki segítsen.

Engem is kikérdezett a szenvedésről, miért beszélek róla annyit. Későn találtam meg azt a sort tőle, amit idéznem kellett volna neki:

a fájdalom és öröm valami fantasztikumot tud létrehozni.

Legyen az szülés, vagy az ő reanimálása. Hisz a test működik, a lélek hagyja, s csak nagyon ritkán lép közbe.

A beszélgetés végül estig tartott. Vagy azért mert Nádast nem érdekli az idő a futásban, vagy mert nem nem unta el, ahogy szokta az interjúkat, vagy - és ez a legvalószínűább - mert udvarias futóként előzékenyen és közlékenyen válaszolt egy másik futó kérdéseire.

Sőt mivel szeret főzni, egy négyfogásos olaszos estebédet - szicíliai vecsernye - is rittyentett. Hideg, áttetszőre szűrt és pálinkás pohárban felszolgált leves, futóbarát vegetáriánus tálak a házi veteményesből, sütemény. Na de ez már pletykálkodás.

Irodalomról szőrmentén beszéltünk, hisz azt teszi szinte az összes felolvasóesten, pódiumbeszélgetésen. 

Beszélgethettünk volna fotográfiáról is, hisz ő is, akárcsak én, jópár évet lehúzott fotóriporterként, aztán mindketten másfele kanyarodtunk. (Remélem, egyszer még lesz rá lehetőség.)

Azért hagyta ott, mert a terepmunkán mindig boldog, és egyre boldogabb embereket kellett volna mutatnia propaganda célból, s ez már a hatvanas években sem volt köszönőviszonyban a valósággal.

Élt Budapesten, aztán a Dunakanyarba, a szigetcsúcsba, a csendesebb Kisorosziba költözött, nem messze Mészöly Miklós írótól. (Mészöly felesége Polcz Alaine volt, a hospie hazai úttörője, akivel itt a blogon is sokat foglalkoztunk, hisz a Magyar Hospice Alapítványnak gyűjtök rendszeresen.)

Majd végül 1984-ben a csend miatt és a kéretlen-váratlan látogatók elől lépett tovább 300 kilométerre Gombosszegre.

Korán érkeztem oda, a Becsvölgyébe, hogy befussam az évtizedes útvonalakat, amikről Nádas ír. Pajtaszeg, Vörösszeg, a gerendahíd, az olajkút, a sószórófa, a csalános, az erdő, az ősgyep, a böglyök.

A gombosszegi temető kútjában mosdottam le a kánikula sóját, öltöztem izzadt futóból emberré. A temetőben négy családnév szinte az összes síron: Vertetics, Gombos, Galambos, Toplák, egymás közt házasodó becsvölgyiek.

Szóval Kosztolányival szólva

mégis csak egy nagy, ismeretlen(ül ismerős) úrnak vendége voltam

és Magdáé, ennek az időtlen szépségű mégis idős, kedves asszonynak.

CÍMSZAVAKBAN A BESZÉLGETÉS

- a futás közbeni állattá válás megélése

- a lépés, légzés és tájszemlélés együttese kiadja a repülés érzetét

- 8 és 21 kilométer között futkározott életében

- ha feláll az asztaltól, letiltja a munkát

 - sosem gondolkodik futás közben, magán nem dolgozik, kevés érdeklődés van maga iránt, legfeljebb egy anyagon dolgozik, aminek a hőse nem ő, csak a kísérleti megfigyelt alanya.

- az asszociáció a munkaeszköez, nem egyenes vonalban gondolkodik

- a futás jelenlét és készenlét, nincs múlt és jövő, karrier és emlékezés

- 3-4 alkalommal futott hetente, kellett a regeneráció, az írás is rettenetesen igénybe vette

 - atharaxiáról, azaz a lélekben, eszmében, testben összekumulálódott dolgok sürűjének eltávolításáról futás által.

- miként fejti meg Mészöly mondatát az Atléta halála c. könyvből (ami az egész blog mottója tíz éve) miszerint

Vannak alkatok, akiket úgy hajtanak az évek, hogy mind távolabbra kívánják a célszalagot

- mi neki a futás, miként néz rá, mire használta: anatómiailag, fiziológiailag, aktusként, szórakozásként, ösztönös tevékenységként, menekülésként, harc helyett erőkifejtésként,

- a futásban megélt flowról avagy flussról

- a futás szabadságáról, ami paradox módon nem drog, de kötöttség

- az etiópokról, akik

Úgy futnak, ahogyan egy levelet sodor a szél.

- a Luxembourg-kertről és a futás antierotikusságáról, ahol a nemiszerv csak akadály

- a terepfutás csodájáról és baszakodó testnevelőtanárokról,

- arról hogy miért szólnak bele az életébe és a futásába mások

- a futástól való fájdalmas búcsúról, az önmagával való erőszakoskodásról

- a futás passiójátékáról, szenvedésről és erőfeszítésről, ami lehet, hogy erőszakoskodás önmagunkkal?

- külföldi futások és határátlépések izgalmáról

- arról, hogy miért nem futott soha Kelet-Berlinben

- a futás általi beleivódásokról, a vérmező kutyaszar helyzete, a hősök tere tereptárgyai

- a civilizációs specialitásról és hogy az élete pont ez ellen van

- mitől hosszú egy könyve

- az individum és a csapat ellentétéről, a játék logikájáról, amiben valaki valami ellen valamit csinál

- arról hogy futókból nem lehet háborús hadosztagot csinálni, focistákból igen, és hogy mennyire zavarja az ordítozás, közös őrjöngés, versengés, mert az háborúhoz vezet, a futball pedig  kihelyezett háborús konfliktus, imitáció

- az áldozathozatal hülyeségéről és a szabad döntésről

- az önmegrendszabályozás, hogy dolgozni tudjunk

- az unalomról és a magunkban keresendő bajról

- arról, hogy írónak ritkán író a barátja

- Vas István költő úszásáról

- az ember életét kiadó összehangolási kísérletekről

- a kontempláció formáiról (futás, írás, vallás)

- a halálból való sajnálatos visszajövetelről

- hogy miről tartott előadást a Deutchse Bank elnökségének

- beszólásokról és leszólításokról 

- arról, hogy a futás szempontjából mindennap más így nem léphetsz kétszer ugyanarra a rekortánra

Két és félórába ennyi minden fért. Az interjú egy-egy pontján odavágó részleteket olvasok Nádas-művekből futással kapcsolatban.

Érdekesség, hogy Nádasnak van egy közös könyve Szilvitzky Margit képzőművésszel, a Tájfutás ceruzával, amiben az interjúban is idézett Évkönyv (napló, vallomás, esszé) c. műhöz készített skiccek vannak.

FUTÁSHOZ (IS) KAPCSOLODÓ NÁDAS-IDÉZETEK:

Az Évkönyvben sok benne van.

Amikor mindenhol futót látunk...:

És akkor ott van még a racionális eszközökkel nem követhető összefüggés a külső és a belső között. Carl Gustav Jungnak van egy szép példája erre a pszichikus eseményre. Amikor már hetek óta a hal mitológiai szimbólumrendszerével foglalkozott, lesétált a tóhoz. Ahogy megállt a parton, látott egy döglött halat. Hosszan nézte, majd megfordult, hazament, otthon pedig halat tálaltak ebédre, s a hal a tálon ugyanúgy feküdt.

A tudata tele volt a hallal, és megérkeztek a halak a külvilágból. Ha eltöröm a kezem, az utca teli lesz törött kezű és törött lábú emberrel, de nem azért lesz tele, mert többen lettek a töröttek, hanem azért, mert ez idáig nem volt tekintetem a törött kézre, lábra, nem voltam érintett a sérülésben. Ha ezeknek a dolgoknak a mérlegelésében az ember bizonyos gyakorlatra tesz szert, akkor emlékezni is jobban tud, az emlékezés különböző szintjeit is jobban el tudja egymástól különíteni, hogy úgy mondjam, jobban átlát a saját szitáján.

Mintha az ultráról írna:

Ebben az állapotban frivolnak és illetéktelennek tűnt a panaszkodás a szenvedés és a megaláztatást bevett mértékegységei, megvetemedtek, az elviselhetőnek sem voltak többé szabott határai.

Gombosszegről:

Amióta itt lakunk, olyan útra vágyom, amelyen senki nem lát. Olyan útra vágyom, amelyen anélkül lehetne visszatérni, hogy vissza kéne fordulnom. Mezei ösvényeken olykor fölriasztom az őzeket, s ők úttalan utakon futnak előlem, én pedig mások által kitaposott ösvényeken vágyom úttalan utakra.

A terepfutásról:

Épp olyan viszonyban vannak velem, mint amilyen az én viszonyom a talajjal. Vannak olyan önös érdekeik, amelyek miatt nem mindenben követnek, holott az önérdekük teljes egészében a testemre áll.... Az akadályt nem a talaj képezi, hanem a talajviszonyok változására vonatkozó helytelen számításom. E huppanót ugyanis többféle módszerrel hagyhatom olyaténképpen magam mögött, hogy meg kéne változtatnom a futásom ritmusát. 

Világló részletek:

Akkor ott a tetőn, a Normafánál mindenféle különösebb előzetes meggondolás nélkül futni kezdtem. Éppenséggel tornacipő volt a lábamon. Attól kezdve nem sportszerűen, hanem csak úgy, magamnak, mint aki magában monologizál, életem különböző állandó és átmeneti helyszíneit befutottam, átfutottam, mintegy fél évszázadon átfutottam, valamennyire meg is tanultam futni,másoktől, magamtól, egészen a szívinfarktusomig elfutottam.

Saját Halál:

A szorongás nem a test figyelmeztetése, hanem a lélek produkciója, s ezen úrrá lehet lenni. Napi munkám végeztével rendszeresen dolgoztam a két kezemmel, gyomláltam, kapáltam, kaszáltam. Nem akartam a világ javaiból többet elfogyasztani, mint amennyit kíméletes módszerekkel megtermelek. Nem hinném, hogy húsz dekával többet nyomtam volna a kelleténél. Állati zsiradékot, húst alig ettem, inkább zöldséget, gyümölcsöt, mindenféle magvakat. Nem akartam a földet mértéktelenül megterhelni a létemmel. Túl sokat dohányoztam, ez igaz, és a napi munkám közben sok kávét ittam éhgyomorra. A lemondás mértékét végül is a neurózis szabja meg, avagy fordítva, a szorongás mértéke jelöli ki az önfegyelem természetes határait. Tüzelőfát hasogattam, építkeztem, erdőt telepítettem, minden nehezebb munkát elvégeztem, amit egy jórészt önellátásra berendezett vidéki háztartásban el kell végezni.

Legalább négyszer hetente terepen futottam. Ha tehettem, úsztam. Erősen emelkedő és ereszkedő országutak padkáin futottam át a szomszédos falvakon. Futottam tavaszi esőben, havazásban, szárazon illatozó erdőkön át, futottam virágzó vadcseresznyék között hideg teliholdnál. Nyolc kilométer volt a legrövidebb napi távom, talán huszonegy a leghosszabb...

Nem csak hazai terepen futottam, hanem sokfelé. A levegő áramlásával együtt fogadtam be idegen városokat és tájakat. Ha nem a lábával, hanem a fejével fut az ember, miként Lovelock, akkor a kívánatos izommunka jellegét és mértékét a légzés ritmusával állítja be. Az egyenletes légzés köti meg a látványt a futó emlékezetében. S ha figyelme arányosan oszlik meg a horizont és a testéhez mért háromlépésnyi távolság között, akkor egy idő után a testi valójával sem kell törődnie. A látvány erősebb a testi érzeténél. Növényvédő szerektől bűzlő, homokszürkére pusztított spárgaföldeken futottam át Hollandiába. Harmattól tocsogó, vad mezei ösvényeken futottam át Franciaországba. Elemi élvezetet okozott büntetlenül átfutni az államhatárokon.

Évkönyv:

A futó embert különben sem a lába viszi, hanem a lélegzete. S minél egyenletesebben lélegzi be iramának üteméhez szükséges levegőjét, annál érzékletesebben ömlik át belé a másként fagyosnak és lelketlennek bizonyuló külvilág. A percepció az ösztönösre áll át, hiszen az egész szervezet a légzéshez és a lépéshez, pontosabban e kettő koordinációjához igazodik.

A koncentráció azzal van elfoglalva, hogy a kettőnek milyen egymáshoz a viszonya, figyeli, kedvező-e. Pillantását nem kormányozza személyes érzelem, nem ezek viszonzására vár: lát és mozog a látvány. Nem foglalkozik se széppel, se csúnyával. Tekintete mérnöki szigorral fölméri a talaj egyenetlenségeit, bár nem az orra elé pillant, hanem valamivel távolabbra, s így az elméje is mechanikusan munkálkodik a léptek egyenletességéhez szükséges adatokkal: számít, viszonylatokat képez, ítél és irányít.

Nincsen szüksége többé az akaratára, mégis bensőséges élményévé válik a legyőzendő ellenállás minden részlete, a légmozgás ereje, iránya, a levegő hőmérséklete, illata, és a talpával gördülő, egész lényét átható talaj. A futás kapcsolatteremtés mindezekkel. 

Az első lépések után még nem érzem, milyen lesz a futásom. Az áldott, és olyannyira áhított közömbösség állapotára törekszem, arra a külső hatásoktól érintetlen, nyugodt kedélyre, amit a görögök egyetlen szerencsés szavukkalataraxiának neveztek.

De ebbéli törekvésem csak akkor fordíthatja jóvá a testemben fölhalmozódott megannyi rosszat, zavaros indulatokat, napi hírek hatására elborult vagy éppen túlzottan fölcsigázott kedélyemet, az eredményekből táplálkozó gőgöt avagy a sikertelenségektől savanyú szorongást, ha olyanná teszem a futásomat, amilyen éppen vagyok. A testnek és a léleknek nincsen olyan eszményi tápláléka, mely ne tartalmazna mérgeket. Azt azonban, hogy pillanatnyilag milyen vagyok, csupán abból érezhetem, hogy milyenné tesz a futásom.

Mert a jó futások után nem az élményemre emlékezem, hanem az útra. Ha a futás ilyen kivételes állapothoz juttat, akkor ezeknek az útszakaszoknak a képe minden más emlékemnél élénkebben áll és marad előttem. Valójában arra emlékezik ilyenkor az ember, hogy élménye nem volt más, mint egy olyan kép, amelyhez nem fűzte semmiféle érzése..

A jó futásoknak soha nem lehet élmény élményük. A jó futások élményének ugyanis az a lényege, hogy azonos vagyok; amennyiben pedig valamitől nem különbözöm, akkor azt sem tudhatom, sőt, nem is érezhetem, hogy mivel vagyok azonos.

Kizárólag reflexióim vannak, nincsen önreflexióm. Mindannak, ami vágy, indulat, akarat, vissza kell húzódnia az őket tápláló ösztönökbe, nincsen többé etikám és nincsen többé esztétikám, tudatomnak e friss, érzékeny, fájó és sérthető, önkínzástól sebes rétege szunnyad el, s az elmém csupán a futásra vonatkozó tapasztalataival foglalkozik – a test pillanatnyi szüksége szerint.  

Párhuzamos történetek:

Már az oldalam fájt a futástól, mert mindenre figyeltem, csak a szabályos levegővételre nem, de futottam, ez legalább ismerős volt és jólesett.

Mást egyébként nem is tudtam volna megkérdezni a futásról sem. Erről legalább oly kevés sejtelmem volt, mint a filozófiáról.

Ha fut, akkor valójában soha nem néz semerre, semmire, ismételte izgatottan a beszámolót, nem gondolkodik. Pszichikai szempontból az egyenletes futásnak ez a lényege, magyarázta. De amint mintegy húsz perc múltán másodszor is elfutott a padon heverő test előtt, mégis eszébe jutott, hogy csak kihűlt tetemen ülhet meg így a hó.

Attól kezdve olyanok lettek a beszélgetéseik, mint valami kilátástalan gátfutás. Maguk alá kellett volna gyűrniük ennek a brutális élményüknek az emlékét, s mivel ez nem ment, hol az egyikük, hol a másikuk érezte úgy, hogy hamisan cseng minden mondata.

Ez volt az előzetes, a teljes beszélgetés a Patreonon érhető el. www.patreon.com/nemaze.

A KönyvesMagazin összefoglalója itt. A Telex összefoglalója itt. A litera.hu cikke itt.