Jubileum van. Napra pontosan 2007. december 24-én este 6 körül kezdtem el futni. Életemben, először, készakarva. Egy bő fekete pamut tréningruhában indultam el a Duna Pláza mellett fekvő kéróból egy környékbeli körre csak úgy, eljutottam az újpesti vasúti átkelőhelyhez, kavarogtam háztömbök körül, majd visszakerültem. Akkoriban volt egy olyan mp3 lejátszóm, amin volt lépésszámláló. (Sokáig ez a narancssrága vízhatlan, ütésálló cucc volt a legjobb futóhaverom, sokat versenyeztünk, edzettünk együtt). Kalkulációm alapján kb 5-6 km-t futhattam. Latyak volt, hideg, egy teremfocin szétrúgott adidasban mentem ki - jól esett. Mikor felvettek haverok még aznap este egy játékpartira igyekezve, már úgy tálaltam nekik a dolgot, hogy én bizony "futok ám". És azóta is. Hiába, a futás: no way back drug.

Nem voltak nagy elképzeléseim, csak baszta a csőrömet, hogy Laci haverom (aka "Kvázibárki") azévben lefutotta a berlini maratont, s áradozott róla nekem. Azon a pályán futott, ahol Haile Gebrselassie (akkor) 2:04:26-re javította a világcsúcsot. Ott szívta be Gebre lehelletét. Persze akkor még fingom se volt róla, ki is Gebre. (Egyébként a sors iróniája, hogy 2011-ben szintén egy a berlini pályán futhattam, ahol akkor is futott Gebre ÉS megjavították a  világcsúcsot - igaz, ez Patrick Makau nevéhez fűződik.)

Eleve: 2007-ben egy maraton teljesítése nekem, a nemfutó átlagembernek egy emberfeleti dolognak tűnt. Ma már tudom, tévedtem. Nem emberfeletti, nagyon is emberi dolog, amin mindenkinek át kéne esnie. Mindenki képes rá, hogy megcsinálja. És nagyon sokat nyerhet, tanulhat belőle. De ez csak később derült ki. Nem voltak hosszútávú céljaim, csak hogy büszkeségemet legyezgessem, s én is lefussak egy maratont. Meg már innen-onnan hallottam, hogy jó dolog a mozgás: egészség, energia, testkultúra. És a depresszióra is gyógyír - abból volt akkoriban, s néha ma is. Csak ma már nagyobb adagokkal dolgozom. :-)

Szóval kocogni kezdtem télen (!) abban a komolyabb futásra igazából alkalmatlan tréningben, nekem aztán nem kellett újévi fogadalomban megfogadnom, hogy bizony innentől kezdve én futni fogok. Akartam és kész. Azóta sem kell megfogadnom, futok magamtól, magam örömére, mások motiválására. Tudatosabban, habszolva, tapasztaltabban, egyre éhesebben és élvezetesebben.

Hirtelen felindulásból beneveztem a három hónappal későbbi (!) barcelonai maratonra. Itt nyomok egy masszív riszpektet Lacinak, aki ebben partner és motivátor volt. Ezt a nevezési-felkészülési-lefutási-utóéleti procedúrát örökíti meg Kvázibarki szintén hirtelen felindulásból elkövetett pilot-filmje, amit egy későbbi sorozat első darabjának tervezett. Mondván, csomó dolog van, amit kvázi bárki meg tud csinálni örömből, eltökéltségből, kiváncsiságból. Tökigaza van. Például egy 42 kilométert. Meg amúgy is: maratont futni szexi. 

Ahogy Kropkó mondaná: fejből csináltam meg Barcelonát, nem voltam testileg felkészülni - klasszikus robotmozgással zombiztam napokig. Egyedül repültem ki, egyedül viaskodtam a démonokkal a rajt előtti este a hatágyas hostelban (olyan szoba volt, hogyha bejött valaki, automatikusan felkapcsolódott a villany), senki nem tudott róla Laciékon kívül. Természetesen a rajtot majdnem lekéstem, de ez szokásom. Életre és világraszóló élmény volt. Ott, azon a kellemes 20 fokos tavaszi délutánon, 2008. március 2-án a célban Freddie Mercury üvöltötte nekem a Barcelonát.

Azóta sem volt ilyen megrendítő élményem, s azóta irigylek kedvesen mindenkit, aki első maratonjára készül. Nekik mindig azt mondom: csak magára figyeljen, hagyja az órát, az időt, a tápot, a többi tényezőt, mert ilyet soha nem él át többé. Bruttó 4:13, nettó 4:07:38 lett az időm. Azóta ezt 3 óra alá nyomtam, futottam vagy 15 maratont, mindenféle versenyt, elkezdtem terepezni, ultrázni, triatlonozni. Csodás dolgokat, közösséget, bajtársakat, számos funrunt és felemelő tortúrákat hozott a futás. Nem lehetek eléggé hálás a futásnak ezen az évfordulón, "születésnapon". Újjászületésinapon. Ezért is van ez a blog, hogy ezeket megosszam. Kösz, hogy olvassátok.