Szombaton nekiduráltam magamn ismételten a Terep100-nak. Igazság szerint 104,6 km lett idén a pályaváltoztatások miatt. Nem is tudom volt-e, lesz-e valaha tisztán 100?! Tavaly nagyon jó élmény volt, szinte delíriumban futottam, sok poén volt, érdekes esemény, a végén nagy feltámadással, jó hangulatú futószubkultúra partival, 13h39m célidővel. Ezt akartam lejjebb szorítani. Ja és tornatermi evőemberként, depóasztal pusztítóként ismét megkísérelni leenni a nevezési díjat.

Bár idén nem versenyeztem sokat (nyertem egy 10km-t Esztergomban, futottam Bostonban maratont és utána egy Vivicitta 10 kilit), a lépcsőfutáson és Mátrabércen sem voltam - s most valszeg egy meló miatt jópár nyári versenyt le kell mondanom -, de a késő őszi és téli alapozás úgy látszik nyomott hagyott, mert egyre fásultabb és fáradékonyabb vagyok a futások után.

Idén is örültem a sok ismerős arcnak, az esőnek már kevésbé, ami szinte a rajt után lecsapott majd másfélórán át. Az erdőben is zuhé volt, képzelem, ha nincsenek felettünk lombok, akkor mi történik. Így csak disznódagonya, és néhol nagyon csúszós agyagos talaj, ez lefelé életveszélyes volt, mert ha léptél, már csúsztál, nem is kellett futni. A rakat sár miatt a cipőm többkilós volt, cuppogott, nehéz volt emelni, voltak problémák Dobogókőig. De a felfelé rséz az erdőben mesés volt, egy filmes stáb sem tudta volna így bevilágítani: felszálló pára, porózus köd, magas, ránk boruló fák, halk ciripelés, esőszag. Nem siettem sem itt, sem az egész versenyen, kényelmes kocogásban mentem végig, igazából nem a biztonsági játék miatt, hanem mert nem érzem még a terepen az ultrát, nem is tudok "versenyezni", eleve nehezen megyek felfele, lefele utálok futni, az a zergéknek való. Egyenes, vagy lankás rész meg nem sok van tereprendezvényeken.

3 és fél óra voltam Dobogókőn (33km), ott már száraz volt az aszfalt, Mikki bá nem jött, pedig ígérte, hogy drukkol és tán masszíroz, de nem mert Esztergomból elindulni bringával. Kellemes lefelé kolbászolás Dömösig, ahol hír érkezik: megszületett Nóra, a francia-magyar unokahúgom. Feldobott állapotban hágtam fel a Predikálószéken, ahol tavaly emlékszem nagyon szenvedtem a löszös meredélyen. Dunakanyar-panoráma semmi a pára miatt, és a Kisrigóig sem tűnt hosszúnak a kocorászás. 

Szilágyi Petinek köszönhetően készült egy meditatív levesivós kép. Tavaly itt majdnem sírtam az erős kezdés és a Prédikálószék miatt (5 és fél óra alatt megvolt kánikulában 53 kili, ki voltam készülve, és még előttem voltt a másik fele). A gyomrom rendben volt végig, rengeteget ettem mindenhol, de a büfézéseket szigorúan 5 percre szorítottam a kis állomásokon, a nagyokon pedig 10-re. A nagyok: Kisrigó, és ahol volt Haribo maci :-)) Így azért kiszámolható, hogy sokat méláztam a sós-éded kombinációk felett, de sebaj. Amiért aggódtam az a vizes pólóm volt. Tavaly marha meleg volt a T100-on, idén hűvös, néhol erős széllel. A pólóm nem akart száradni, hideg verejték tapadt rám, féltem, hogy megfázok. Fogadkoztam, hogy 77-nél majd estefelé felveszek egy bekészített hosszúujjút, de végül bevállaltam, hogy nem. Esőkabát (idén kötelező felszerelés volt!) volt nálam, de az is ujjatlan széldzseki inkább. Pszt, ne mondjátok el Csanyáéknak!

Az új Garmin GPS-es órám jól szuperált, szépen mért, bár a lombok alatt néha kihagyott, vagy összehúzta az A és B pont közt a legrövidebb egyenest. A magasság és süllyedés mérésével vmi gond lehetett, nekem a 3200 szintnél sokkal több jött ki a végére.

A Kisrigótól kellemes volt a patakkerülgetős lejtős túra Visegrádig, de tudtam, h visszafele milyen hosszú és lélekölően unalmas szakasz vár rá. Amíg erre készítettem fel magamat, elnéztem egy jelölést, és a tavalyi rutin alapján a temető felé mentem az ellenőrző pontra. Ulrik és Gusztos Peti nem ott voltak, hanem 500m-rel arrébb. Kb. ugyanakkor értem oda, mint a Kisrigótól addig mögöttem kocogó sporttársam, ám ő azt mondta, hogy neki volt egy hegye még útközben. Na, nem lehetett az olyan nagy, ha 10 perce váltunk el egymástól. Amikor kidühöngtem magam (ki mit baszott el?!) az eltévedésen - nincs terepversenyem eltévedés nélkül -, Haribót tömtem mindenhova. 

Az állomás király volt, fotó készült, és vidáman indultam útnak. Vánszorgás lett a 13 kili vissza a Kisrigóig, de örömteli volt egy kanyarban megtalálni Lőw Andrást. Egy lejtőn feküdt (aludt? meditált?), feje lefelé, frissen van Krupickás-csodahátizsákja a porban. (A szlogenjét bárkinek szívesen elmondja, csak a versenyen közel 10x hallottam másoknak duruzsolni.) Összeszedtem Andrást, aki némi teszetoszaság után otthagyott a felgyorsult tempójával. Ezt megismételte a Kisrigóban a 2. depózáskor is, amikor egyszercsak eltűnt. Közben kirakták a részeredményket is.

A háládatlan sporit aztán később behoztam: nemes bosszút állva telefonálás (!) közben, lassúdad kocogással értem be Csobánkán, ahol szemmel láthatóan nem érezte jól magát. Addig egyébként én sem, mert kezdett tele lenni a tököm a betoldott, terepfutós-viccesnek szánt új, Lajosforrás-környéki szakasszal. Meredek, futhatatlan, rosszul eső 80 kili táján. Én el tudom fogadni, hogy egy ultrán nem kell feltétlen futni, de azért mászni sem szeretek annyit... Csobánkán a 9KKK-nak szó szerint otthont adó Gyuriék csinálták a büfét, házikolbásszal, házisörrel, borral. Így a végén remek volt, köszi! Fel a lámpát, és közel két órás levezetés után kéz a kézben értünk be Lőwvel a célba, előreengedtem a dugókázásnál, mert tavaly én előztem meg egy sprinttel, illett visszaadni. 14h-n belül, de rosszabb eredménnyel zártam, mint tavaly, igaz hosszabb és genyóbb volt az idei verseny. Habár közben megint nagyon utáltam az egészet, és elküldtem a szervezőket az anyjukba, a végén megint jó emlékekkkel tértem haza. Ez így jó úttörős lett, de tényleg így van.