Néha úgy mennek a dolgok, mintha egy normális országban élnénk. (Na nem a magukat túlértékelő focistáink EB-re jutására gondolok, ami a stadionépítésesk, agyonfizetett játékosok további premizálását és a dzsudzsák szó dzs-vel kezdődő szótári szavává válását hozza magával.) Van olyan, hogy egy könyvet nemcsak kiadnak, hanem gondoznak is, kikérik hozzáértő és magyarul is tudó expertek tanácsát, hogy jobb legyen a végeredmény. Ritka, de most így történt, és örülök a lehetőségnek, hogy segíthettem, valamit hozzárakhattam a magyar változathoz. Forgassátok haszonnal. A címről elvakult bölcsészek (én) az egyik legszebb József Attila-versre asszociállhatnak (melynek második sorában a költő a saját öngyilkosságát is megjövendőlte 11 évvel halála előtt.), de alapvetően jobban hangzik mint az Egyél és fuss.
Ugye egy éve írtam egy hosszabb kritikát Scott Jurek életösszegző könyvéről, az Eat and Runról. Volt benne érdekes és blőd dolog is, ehetetlen receptek és öntömjénezés, amerikai (egynyomtávú és kompetitív) szellemű naivitás, hasznos edzéselméleti részek, érdekes karrier- és családtörténet.
Egy könyvjogkezelőtől informálisan tudtam már két éve, hogy a Park Kiadó megvette a könyv magyar kiadását, de kivártak a - szerintem teljesen túlértékelt, közepes - Futni születtünk lefutása miatt. (Meg talán féltek, hogy telített a piac - de hahó, a piacon alig van futókönyv, ellenben futóboom van.) A Jurek-könyv is a klasszikus, szellemíróval megalkotott életrajzi könyv nyomtávján halad, de némi kreatív erőfeszítést tesz, mert egyszerre próbál szakácskönyv, versenybeszámoló és karriertörténet lenni, szóval futóknak és laikusoknak is egy kellemes, nem túl megerőltető szellemi kaland lehet. Két hét múlva jelenik meg itthon. Jöjjön pár háttérinfó a lektorálásról!
Szóval az angolról átfordítás után megkerestek a Parktól a nyár közepén, hogy ha már úgyis szoros szövegolvasással szétszedtem a Jurek-könyvet a blogomon, akkor lektoráljam a fordítást. Iszonyatosan el voltam havazva, de érdekelt a dolog végigvitele, a magyar változata, és annak pofozgatása. Egy hónapot kaptam rá, valahogy beleszorítottam. A legdurvább korrektúrázásom egy görög tengeri kompon volt, amit a vihar dobált ide-oda, és a mellettem ülő koreai pár majdnem belehányt a papírosaimba.
Át kellett kifejezéseket "magyarfutósra" ültetni, kiigazítani jópár nevet, helyet, elírást (pl. cross country-t terepfutásnak magyarították, vagy a speedgoat kifejezésről nem tudták, hogy az a villásszarvú antilop tréfás neve, és a Hardrock címerállata.) A stilisztikai gatyábarázás mellett sokat szöszöltem Jurek nyilvánvaló marhaságaival, amit a rossz emlékezete vagy azok kombinálása okoz, de ez káros vagy rosszul informáló lehet egy olvasónak.
Korrekt és tényleg a minőséget, precíz végeredményt előtérbe helyező volt a kapcsolat a kiadó és köztem. Nyitottak voltak a helyesbítésekre, bár Jurek tárgyi tévedéseinek kiegegyenesítéséből nem mindent fogadtak el, mert (érthető okokból) a szerzői szöveg szent, tehát hiába ír hülyeséget, nem avatkozhatsz be, a véleményét, világlátását tiszteletben kell tartani. Viszont lábjegyzetet korlátozott mértékben írhatsz, jelezve, hogy nem egészen úgy vannak a dolgok - csakhogy ezekkel mind el kell számolni láttamozásra a szerzőnek, jogtulajnak.
Lábjegyzetet rakattam (nem tudom, benne lesz-e) például, amikor Jurek a versenyeken való mérlegelésről, orvosi ellátásról, kísérésről ír, vagy amikor összemossa a VO2 értékeket a pulzus bpm-mel, vagy a Spartathlon történelmi gyökerének hibás értelmezésénél. Azt nem lehetett lábjegyzetelni, hogy mennyire gáz, amikor rikoltozva, hurrogva rajtol el, és a depókban ünnepelteti magát, hogy "még mindig én vezetem a mezőnyt". Az ilyenért szerintem megvetnék Jureket egy európai közegben.
Voltak hiábavaló csatáim, például nem értem, miért kell magázni az olvasót, futóknál ez nem dívik. Nem értettem, miként maradhat egy könyvben benne egy értekezés arról, hogy de jó orron át lélegezve futni, majd két oldallal később leírja, hogy ne lélegezzünk orron át. Sokszor tehetetlen voltam a tipikus narrowminded amcsi szemlélet megnyilvánulásaival szemben. Ezt a poszt végén írom le, akit érdekel a *** részen.
Azt sem lehet megtenni sajna, hiába a teljességre törekvés, hogy linkeket vagy bármilyen plusz információt teszünk bele, mert az már nem ez a könyv lenne. Ment az agyalás, hogy tejsavküszöb vagy laktátküszöb, mérföld vagy kilométer szám szerepeljen a könyvben konzekvensen (így is, úgy is lett, attól függően, milyen földrészen rendezik a versenyt és a verseny nevében benne van-e a szám), mi legyen átváltva, mi nem, hogy legyenek a tempók megadva, használjuk-e az ultramaraton szót vagy inkább ultrafutást, legyen-e vérre menő vita olyanon, hogy "terep-ultrafutás", vagy mindent hívjunk csak trailnek, esetleg terepfutásnak. Tökmindegy, nem lesz mindenki elégedett.
Remélem, a javítások többségét a végeváltozatba átvezették: számos kört futottam, hogy "lécci-lécci ezt mindenképpen javítsátok erre-arra, nehogy a szegény magyar ufó társadalom szót emeljen. De a javítások többsége elvileg átment, a képaláírások korrekciója is, egy-egy picit árnyaló szó (néha, időnként, akár, talán), amivel Jurek kategorizmusát lehetett ellensúlyozni. És a címjavaslatomat is elfogadták. A könyv hátsó borítójára Lubics Szilvi és én is írtam ajánlót.
Szerintem ne vegyétek meg, a rokonoktól úgyis kaptok 2-3 példányt karácsonyra - legalább nem nyúlnak félre, ha a futó ismerősükről van szó. Mit mondhatnék összegzésképpen? Jurek magát reménytelenül önzőnek, megszállottnak tartja - istenem, ilyenek vagyunk, ultrások -, aki minduntalan elmegy a végsőkig, és a legelképesztőbb dolgokra is képes, hogy „elveszejthesse” önmagát. Az utolsó bölények egyike, aki terepen, körpályán és országúton is egyaránt bizonyított, amit a mai specialiálódott és professzionalizálódott ultrafutói elitben képtelenség lenne. És aki végül rájön, hogy a trófeák, díszövek és szponzorok lényegtelenek, az egyetlen, ami igazán érdekli, az az önmagáért való futás. Teszi a dolgát és kész. És ez eléggé szimpatikus. Sokat lehet tanulni tőle: hogyan és hogyan ne.
Mondjuk a bajuszhasználatot is, egész jól áll neki. Az tudtátok ugye, hogy nyomott egy Appalache-trail rekordot idén?
***
Ahogy jeleztem, pár dolog mutatóba a Jurek-anomáliákról. Elsőnek visszatetsző bullshitek.
Például, amikor a tarahumara indiános látogatásáról ír, akkor megépíti önmaga szobrát. "A szurdokból kiértünk egy útra, nyolc kilométernyire a céltól. És ott várt ránk a seriff, hogy kisteherautójával a faluba fuvarozzon. Mi, amerikaiak csak álltunk, és néztünk – nem akartuk spirituális napunkat bemocskolni egy autóval. A tarahumarák azonnal beugráltak." Ó, a szent amerikai vegán bölcs.
Vagy egy másik, a Spartathlonról: "Kiégett, száraz talajon, romok mellett, poros falvakon át futottunk, ahol gyerekek bújtak elő sötét átjárókból, öreg ajtók mögül, hogy nevetve, kiabálva kergessenek egy darabon. Nem tudtam eldönteni, csúfolnak-e, vagy biztatnak, hogy fussunk gyorsabban. Eszembe jutott gyerekkori otthonom a zsákutca-földút mellett, s eltűnődtem, vajon mit szóltam volna én, ha egy szép napon elhúz a házunk mellett egy csapat futó. És ezek a görög gyerekek? Vajon szoktak-e kirándulni a környező hegyekbe, és van-e köztük olyan, aki néha felteszi magának a kérdést, hogy miért vannak a dolgok?" Ez nagyon primitív hozzáállás. A szöveg kronológiája szerint az Assos nevű helységről beszélhet, ahol utcabál fogadja a versenyzőket, mindenki éljenez, a gyerekek hosszan kísérik és autogramot kérnek a versenyzőktől. Azok a gyerekek gyakran készítenek a versenyzőknek rajzokat vagy papírokat nyomnak a futó kezébe, ami azt szimbolizálja, hogy „ez az üzenet, amit tovább kell vinni Spártába.” Igen, azok a gyerekek iskolába járnak, egész nap kint mozognak a hegyek lábánál (ott kezdődnek a hegyek), és nem hiszem, hogy totál beszűkült életet élnének.
Vagy amikor a Badwaterről ír téves logikával: nem azért nem próbálják meg sokan, mert annyira rettegnek a melegtől, vagy nem lenne kvalifikációjuk, hanem mert kurva drága és semmit nem kapsz a pénzedért, mindent neked kell szervezned (pl.. kötelező mobilvécé, két kísérő, X gallon víz, bérelt autó, és még sok más). Most éppen 1195 dollár plusz ugye ki kell repülni Los Angelesbe vagy Las Vegasba.
Az olvasóban felmerülhetnek kérdések, ezekről Jurek szót sem ejt. Simán átugorja a 2. Spartathlon győzelmét egy félmondattal, vagy 2003-at elintézi fél oldalban, amikor az 5. WS1000 győzelmét az Év teljesítményének nevezték Amerikában. Nem írja le, mit érzett, amikor megdöntötték a 24 órás amerikai rekordját (Mike Morton),és azt sem, amikor Tim Olson majd' 50 percet rávert WS100 csúcsára. Néha éveket is ugrik, ok-okozatokat hagy nyitva, s párkapcsolatairól, futáson kívüli vágyairól szűkszavúan ír. Például sosem írja, hogy a felesége vagy a mostani csaja kísérte volna-e bármikor is versenyen. Egyedül az anyja korai haláláról ír, mint áttételesen motiváló tényezőről. A legfurább, amikor az UTMB-kísérleteit intézi el 1--2 bekezdéssel. Naná, az amerikai közönség a sikerekre éhes, a kudarcok nem nyerők. Márpedig az UTMB 19. hely az neki 2009-ben, pláne a kiesés a 2-3. helyről térdsérülés miatt 120 km-nél. Úgy érzem, ez neki egy örök szálka.
Még idézhetnék, de elég is. Akit érdekel, lapozza, olvassa, ihletődjön!
