Az első részben a kezdetekről, az edzővé válás kacskaringós folyamatáról olvashattatok, a második részben már szakmázás is volt tömegsportról, távedzés-tervekről pulzusmérésről. A harmadik, befejező részben hősünk vall az elit ultrafutók karriertervezéséről, önnön versenyzői hajlamáról, a fekete futók jótékony távolmaradásáról az ultrasporttól, a a frissítőasztalokról, és bizony a hosszútávfutó sajátos lelkéről.

Kit ismerhet az ultrás szubkultúra a tanítványaidból?

Lubics Szilvi, Nagy Kata, Rudolf Tamás, Wermescher Ildikó, Moós Gergely (Dagadt Köcsög), és a terepes Sperka "Speró" Tamás.

Manapság van felvételi, vagy várólistázol?

Ma csak valamiért különlegeseket veszek fel: vagy legyen nagyon jó futó, legyen benne jövőbe mutató fejleszthetőség, vagy más miatt jelentsen kihívást. Például nagyon kövér, és idővel maratont akar futni.

Hol húzod meg a különlegességet, mondjuk úgy az elit szintet?

Ott, hogy vagy nemzetközileg ismert név és/vagy vannak erős eredményei.

Azért nincsen sok ilyen ultrás itthon, de tudtommal mondjuk Maráz Zsuzsi még nem edz nálad. Tudatos döntés, hogy keretszűkítesz?

A sikerorientáltságom miatt van. Az elitben van meg a potenciál. Elitmaratonistám például nincs, de ha jönne, edzeném. 

Az nem érdekel, hogy a kőből gyémántot csinálj?

Nagyon sok kő kell ahhoz. Meg persze szerencse is és szakértelem is. Bár ha belegondolok, amikor elkezdtem a mostani két legjobb versenyzőmmel – Lubics Szilvivel és Nagy Katával - foglalkozni, akkor még dirib-darab futók voltak. Nem láttam előre, hogy csodát tudok belőlük alkotni.

Olivér a Transgrancanarián  (6. hely, 2011.)

A világelitbe tartozó sportolóid amatőrnek minősülnek?

Talán csak a Szilvi profitál az élménybeszámolóiból. A versenyzők néha kapnak cuccokat sportszergyártóktól, de ettől még nem profik, megélhetést nem biztosít számukra senki. Nem tudsz lenni hozzállásban sem profi, ha az életed nem kizárólag sport köré épül. Ha elaprózod magad, akkor amatőr vagy. De ők mégis így érnek el világraszóló eredményeket. Kata, aki civilben háztakarítási gondnok, idén megnyerte a 24 órás vébét és rekordidővel a 246 kilométeres Spartathlont, talán a két legnehezebb ultraversenyt, a sportág csúcsait. A kisvárosi fogorvos Szilvi pedig háromszor győzött a Spartathlonon, sokszoros magyar bajnok, és egy ikon a futók között.

Maradjunk náluk egy picit: Kata és Szilvi bajtársak és riválisok is egyszerre. Amikor egymás ellen versenyeznek, hogy megy a felkészítés? 

Nem teregetem ki a lapjaikat. Soha nem mentem bele ilyenbe. Egy dolgot osztok meg velük a másikról: hogy milyen tempókkal kezd a másik a versenyeken.

Minek?

Hogy ne ijedjen meg a másiktól, ha az elszalad. Az egyik 5 perces kilométerekkel, a másik 5:15-tel kezdett. Ez iránymutatás volt, nem kötelező betartani. A másik kapaszkodó a pulzus: ott szabok egy határt, ami fölé nem szabad menni az első 6-8 órában, utána már úgysem tud. Tempóban van egy elvállalható tempó, azzal lehet kezdeni. Azt mondtam nekik, hogy az első kilométereken ne törődjenek a pulzussal, aztán meg nagyon is. Amikor a pulzus emelkedik, akkor lassítson hozzá.

Ki volt a favoritod tavaly a 24 órás vébén vagy a Spartathlonon?

Nem drukkolok jobban egyikőküknek sem.

Ha kint vagy egy versenyen, kinek segítesz?

Aki felkér. De ha találkozom a másik versenyzőmmel, akkor segítek neki is, amennyire tudok. Bár ez nem mindig szabályos. 

Kilian Jornet nem Olivér tanítványa. Még. (Chamonix-ban, a 2013-as UTMB előtt.)

A két női menődről csak a sportban járatosak tudnak. Nem mész olimpiára, nem leszel mesteredző, nem kapsz járadékot vagy plecsnit az államtól. 

Hát igen. Olyan sportban vagyok eredményes edző, amit sokan űznek, de kevesen ismernek. Engem sem ismernek: a Magyar Atlétikai Szövetségben szerintem nem is tudják, ki vagyok. A TF-en sem. A szakmai energiáim inkább a sportolóimba fektetem, mint a kapcsolatépítésre; a jó szerepléshez utóbbira nincs szükség.

Egy évad elején te képviseled a realitást, és a versenyző a vágyakat? 

Rábízom a versenyzőre, akarjon ő valamit. Én meg mondom, hogyha ez sűrű, sok a verseny, túl nagy az ugrás a távban.

Van ebben valami...nem is tudom...abszurditás vagy irónia, hogy komoly versenyzőként beszélgettek, miközben hétköznapi foglalkozásokkal bíró civilekről beszélünk. Oké, egyben elképesztő teljesítményre is képesek, vannak sportolói vágyaik, jövőjük, versenyzői attitűdjeik, de mégiscsak amatőrök. És leültök hogy a futókarrierjükről beszéljetek, ez egy külső szemlélőnek konfúz, furcsa, megejtő.

Komolyan veszik, ez benne a szép. Csak a következő évadról beszélünk. Nem a jövőről. Azt rendszeresen megkérdezik, hogy mennyit tudnak fejlődni. Nem tudom, senki nem tudja, ezt nem lehet mérni. De még nem rokkant bele senki az ultrázásba, ha okosan csinálja. Egészséges sport, én nem tudok magasabb arányú kopó izületekről, meg több szívrohamról, mint otthonülőknél.

Olivér itt még mtb versenyzőként - vélhetően a verseny elején, vagy nagyon jó sárlepergető szettben nyomja, esetleg mezszponzor-fotózás volt.

A személyiségéhez vagy a céljaihoz adaptálod az edzéstervet?

Is-is. Az alapozás során kóstolgatjuk egymást. Ha most kezdenénk dolgozni, nyáron engedném versenyre. Keresem azt a maximális mennyiséget munkában és intenzitásban, amiből én a maximumot tudom belőle kihozni, de ez szűk mezsgye, mert vagy alul- vagy túlterhelem. Az optimálist nehéz megtalálni, mert vagy lesérül vagy nem fejlődik. Növelem, növelem, és várom, mikor jönnek az első negatív visszajelzések: növekedett a nyugalmi pulzus, elfáradt, megfájdult valamilye, és akkor már tudom settingelni a dolgokat. De ellenpélda Németh Csabi: pulzust nem mér, fut bele a világba, és mégis remek eredményeket ér el. 

Meddig csinálod a távedzést? Ezt is 7-8 évig?

Nem tudom. Messze nincs kiteljesedve.

Mi lenne a ki- és egyben beteljesedés?

Ezt sem tudom, ez még nagyon friss. Kevesen vagyunk itthon, külföldön sokan, Amerikában tuti 100 fölött van az így dolgozó edzők száma. Ha nem lenne internet, ez nem működne.

Mit csinálnál akkor?

Annyira eköré épült az életem, hogy nem képzelek el mást.

És a versenyláz? A saját kompetitív hajlamodat hol éled ki? 

Futóként a versenyeken. De ahogy haladok előre a korban, csökken ez a láz.

Nem azért van, mert kevesebb sikerélmény ér, mert nem tudod felvenni a versenyt másokkal?

Ez is benne van, nehezebb eredményesebb lenni. Nem vagyok kudarckerülő, csak nekem már nem ez a virtus, nem hajt a versenyzés. Szeretek készülni, nem esek kétségbe, ha valami nem úgy sikerül. Az UTMB feladásokat nehezen éltem meg, egy hónapnyi letargia, molyolás a miértek után, válaszok gyártása.

Visszatérve a fejlődésre: mindenki tud fejlődni, akár sport-előélet nélkül is?

Egy átlagember le tud futni egy 3:30-as maratont, ha erre elég időt tud szánni és a megfelelő munkát végzi el. Erre mindenki képes lehetne, de keveseket motivál. 

De itt belép az öregedési faktor.

Szerencsére az ultránál sokkal tovább kinyúlik, meddig tudunk fejlődni. Az elitben is.

Felteszem, Szilvi talán elérte a határait, hiszen 3-4 éve már bőven az elitben van. Te mit tudsz ilyenkor csinálni?

Új ingereket adok, hogy fejlődjön. Gyorsuljon a távon, amit szeretne. Az ultrások, mint a jó bor, időben eltolva, 40-50 évesen is be tudnak érni. Ebben a sportban is igaz, hogy 8-10000 edzésóra kell, hogy a csúcsra juss. Ez genetika és okos edzés kérdése. Itt nem kell olyat mondanom a tanítványnak, hogy akaszd a szögre a cipőt, maradj otthon főzni, mert kiöregedtél. Inkább próbáljuk tovább máshogy. Beszélgetek velük, ki milyen irányba akar menni, kóstoljon bele másba, kapjon impulzusokat, induljon más versenyekenl, váltson távot. Az ultra világa nagyon tág.

És milyen tapasztalataid vannak ebben a tág világban a két nem közti mentalitásbeli különbségekről? Tényleg hisztisebbek a férfiak?

Akaraterőben, fájdalomtűrésben itt már elmosódnak a különbségek. Élethelyzet-különbségek vannak: vannak a versenyzőim közt anyák és családapák, velük máshogy kell tervezni. Vagy például a lányok nem szeretnek nyilvánosan hányni, és más dolgaikat elvégezni, de egy idő után már nem érdekli őket. A fiúkat ez nem foglalkozatja. A lányok a cél előtt gyakran váltanak ruhát, sminkelnek, az a pár perc nem számít már másfélnap futás után. Érthető, hogy szeretnek jól kinézni, amikor a célfotó készül.

A 2015-ös UltraBalaton volt az első olyan versenye Lubics Szilvinek, ahol végig Olivér frissítette (hiszen Gyuri, Szilvi férje is futotta az UB-t). A régebbi Spartathlonokon is segített neki, de csak külsősként, nem kísérőként.

Mit mondasz egy módosult tudatállapotú, holtfáradt versenyzőnek a 27. órában? (Vesd össze: A halál ötven órája) 

Nem nagyon kérdezek. A külső, a mozgás úgy is sok mindent elmond, illetve sok-sok szenvedős óra után maguktól mondják, mi a baj, ezekre próbálok megoldást találni. Van, aki nyög, van, aki csendben van. Sokat le lehet szűrni ebből edzőként, de résztvevőként is: akkor érzékelsz mély dolgokat, amikor jó fáradt vagy.

Itt tükröződik igazán az ember karaktere, habitusa?

Sokrétűen viselkednek a futók, de az biztos, hogy 100-200 km után meglepően pontos személyiségképet kapsz róluk. Mint a hajótöröttek egy csónakban. Kiderül, hogyan viselkednek másokkal és magukkal, hogy reagálnak, hogy oldanak meg vagy éppen nem valamit és miért. Nehezebb palástolni a dolgokat, lemeztelenedsz. Egy pszichológus baromi érdekes dolgokat tudna kihozni belőle. Nagyon sokat lehet ilyenkor tanulni, és később kamatoztatni.

Olivér és Rudolf Tomi Itt még frissen, kipucolt cipővel a 2015-ös UTMB rajtja előtt a vonatra várva.

Milyen emberek szerinted az ultrasportolók?

Mondanám, hogy ultrázni az kezd, aki lelkibeteg, de ez durva ferdítés. Nem hülyék és nem pszichiátriai esetek. Az ultrázást inkább a futók lelke szokta kívánni. Valami hiányzik, valamit keres, kérdései vannak magával és/vagy a világgal kapcsolatban, amiket itt (is) feszeget. Van valami, ami arra sarkallja, hogy egy extrémnek tűnő pluszt hozzon ki magából. Vagy a monotonitás kegyetlen csendjében érzi jól magát, vagy meg akarja mutatni magát, vagy menekül valami elől. Szóval: nem bolondok, csak küzdenek a belső dolgaikkal, és próbálják azokat megélni, harmóniába kerülni velük. A többség idővel tényleg boldogabb, kiegyensúlyozottab lesz, megtisztul, valamilyen formán meg is világosodik, és amíg futni bír, lélekben is egyre messzebb próbál jutni önmagával.

Azért szereted és fogadod el ezt a kívülről nagyon fura szubkultúrát, mert te is versenyzel?

Teljesen megértem őket, ismerem az érzéseiket. És hát a maraton után sokminden elválik. Addig tartanak a nagy nevek, pénzdíjak, tömeg, dopping. Itt az állóképességi, oxigénszállítást segítő dopping, az EPO vagy bármilyen klasszikus cucc nem érvényesül annyira, nem lehet hasznosítani. Legfeljebb fájdalomcsillapítás vagy regenerációgyorsítás jöhet szóba. Jó, hogy még nincs megrontva pénzzel az ultra, tiszta a mi kis sportunk, nem vágják le a kanyart. Örülök, hogy nem jönnek át a maratonokról ismert feketék, mert így nem verik hülyére a mezőnyt. De miért jönnének, egy kis olajkoszorúért?!

Erről egy vicc jut eszembe: "a maratonok egyetlen értelme és funkciója manapság, hogy "20000 fehér üldözhessen fekete fickókat a város utcáin, mint a régi szép időkben..." - mondta egy amerikai standupos.

Olivér itt még ultrabringásként: kis szusszanás egy 24h-s mtb verseny közepén. 

Viccből menjünk át a Nők Lapja-hangulatba. Jöjjön pár bulvárkérdés, amolyan "kisszínes" az olvasóknak. Azt mondtad, nincs hobbid. De mivel lazítasz, ha egyáltalán? Főzöl? Tévézel? Összevont szemöldökkel elmélkedsz? Ovasmányok, filmek?

Érintőlegesen nagyon sok minden érdekel, de úgy gondolom ahhoz, hogy valamiben elég jól el legyek mélyedve, nem nagyon marad idő kreatívan sokfelé szakadni, legalább is nekem nem megy. Főzni sikeresen megutáltattak a vendéglátóipariban. Az autók, a foci, a sör, barkácsolás, mint klasszikus férfias dolgok egyáltalán nem érdekelnek. A futás nálam szakma és hobbi is, ennek járulékos dolgai, mint a cipők, a felszerelés egyéb részei, sporttáplálkozás, edzéselmélet, biokémia viszont olyan sokrétű, hogy alapvetően kitölti a mindennapjaim szabadon eltölthető idejét. Tévét mondhatni egyáltalán nem nézek, viszont annál többet vagyok az interneten. Az olvasás, már ami nem szakirodalom, kimerül a napi hírekben, illetve a mesékben, amit Panni lányomnak esténként olvasok.  

Olivér-módra különböző terepen és időben Panna lányával, feleségével és Lubics Szilvivel. Nincs mese, itt futni kell.

Kedvenc, emlékezetes verseny a Traversée-n kívül?

A Traversée egy kellemes állomása a karrieremnek csapatban egymásra figyelve haladni, ami nagyon más a megszokott magányos harcokhoz képest. Az utóbbi tíz év alpesi versenyein, minden szezonban sikerült legalább egyszer-kétszer a mezőny legjobb 2%-n belül beérjek. Egy ezer fős mezőnyben ugye általában ez nem jelent dobogót, de élmezőnyt igen, mint pl. Transgrancanaria 6. hely, Andorra Ultra Trail 5. hely, Lavaredo Ultra Trail 9. hely. Erre az egyenletességre vagyok a legbüszkébb, főleg ha hozzászámolom azt a másik tíz évet, amit ezt megelőzően a kerékpársportban töltöttem hasonló szinten.

Az Oli úr már egy fogalom a Szomszédokból. Te is hasonló nickname-t használsz a Facebookon a kérdezz-felelekes oldaladon. Honnan ez a bratyizós Oli papa becenév?

A nick az Indexes Spartathlon és terepfutás fórum időszakából való, akkor kezdtem használni, most már kevesen hívnak így. Egyik haverom papázott le poénból bringázás közben, ezt követően kezdtem el ezt a nicket használni.

Frissítőponton mi az, amit sosem ennél meg, vagy nem ajánlasz másoknak, és mi az, ami jó lenne ha lenne, de nincs?

A frissítőpontok kínálata sokat változott jó irányba az utóbbi időben, főképp itthon és terepversenyeken. Külföldön régebben is képbe voltak, volt tapasztalatuk, az aszfalt kissé nehezebben reagál, több a megszokás, a tradíció mind az egyéneknél, mind a szervezőknél. Úgy gondolom mindent meg lehet enni a kínálatból, amit megkívánunk. Például egy egész kis darab kolbász - bár a benne lévő só és fehérje hasznos lehet a szervezetnek, de egy hosszú ultrán inkább csak teljesen haszontalan, sőt problémákat okozó anyagokkal van tele - mivel szeretett, megkívánt ízeket jelent, segítheti az emésztést. Viszont nagyon könnyű túllőni a célon és amíg egy falat lehet segít, 3-4 már valószínűleg rombolni fog. Mert ugye a zsíros, fűszeres ételek inkább egy lagziba valók, nem versenyre. Tapasztaltam még olyan szörpöt kitéve versenyen, ami mesterséges édesítővel készült, na ennek sincs sok értelme. Amit hiányolok, hogy bár a versenyzők egyre nagyobb hányada használ zseléket, energiaszeleteket, ezeket nagyon ritkán látni a rendezők által kitéve, maximum megállnak műzliszelet-szinten, vagy a rajtcsomagba betéve ezekből 1-1 darab. Sokszor tapasztalni, hogy az izo italok sincsenek megfelelő arányba bekeverve kitéve az asztalokra.

Gyakran egyedül futsz, sokan teszünk így, ilyen a futómentalitás, sőt erről van egy másik, általad adminolt Facebook-oldal is. De miért nem futsz aszfalton?

Kemény, unalmas. A terep izgalmas, föl-le, minden lépés más, történik mindig valami, természet, csicsergés.

Disclaimer: A szerző nem Lőrincz Olivér tanítványa (igazából magánzó). A cikkel az ultrasport egy háttérben tevékenykedő, mégis ismert alakját mutatja be. Ha bármilyen érdekes fűződik hozzá, az nem reklám, hanem hogy a futóközönség is képbe kerüljön.