Sperka Tamást csakis Sperónak ismeri mindenki a hazai szabadidő- és versenysportos, terepes, ultrás, BSI iram- és jótékonyfutós és még ki tudja milyen szubkultúrákban. DUV-link itt.
Igaz egyszer a családi könyvkötő műhelyben, ahol több mint negyedszázada dolgozik egyszer egy gyengébb memóriájú kuncsaft következetesen Sütler Ferencnek nevezte.
Hollywood-i szervízprodukcióknak ilyen szép fantasy-könyveket is csinál:
De ő Speró, Budakeszi szép szülötte, Pilisborosjenő majdani díszpolgára, a Budai-hegység és a Pilis Burda-szabásmintaszerű ismerője, akinél otthonosabban kevesebben mozognak terepen.
Érdekel ez az adás, a jövőbeliek az eddigi nagyinterjúk, vagy a másik három tematikus futópodcastom? Akkor szállj be a finanszírozásba, patronáld a 10 éve fennálló blog és a podcast nyilvános működését, továbbá férj hozzá exkluzív tartalmakhoz is, amik a a futás vonzáskörzetében levő, izgalmas és értékes alakokról, témákról készülnek.
Keresd őket a Spotify, iTunes, Google Podcasts, Mixcloud, Anchor streaming platformokon.
Kiválóan olvas térképet és biztosan nem téved el, sőt versenyeken gyakran ő szalagozza a pályát, vagy éppen verseny alatt versenyzőként igazítja meg a jófejkedő turisták által átszalagozott részeket.
Speró ódája a cipőihez:
Sok pár cipő, megannyi emlék. Megválni tőlük nem egyszerű, mind mesél, mindnek története van.
Mikor kézbe veszem a 3DUltrát, a szakadt cipőfűzője egy M115ről mesél, Galyatetőről lefelé, úton Mátraháza felé szakadt el, az egyik Speedcross sárga talpa az első CCCn való sziklákon seggencsúszkálását juttatja eszembe, a Stinson a Kazinczys megpróbáltatások, vízhólyagok emlékét idézi, a maga szuper kényelmével együtt, hiszen a Hokák RollsRoycea...
A Speedgoatok generációja a lábamon próbálódott és vált tökéletessé, ajándékozott meg rengeteg élménnyel, sosem okozott csalódást. ...és csak az ő talpukat szúrta át egy ág, pl. a KissPetin, Kiskőtől lefelé a Markazi várhoz
Kötődöm-e ezekhez a tárgyakhoz? Vajon miért nem dobtam ki eddig őket, hiszen van köztük olyan, amelyik 6-8-10éve lapul a szekrény/fiók mélyén? A válasz borzasztó egyszerű, mert fontos emlékekhez kötődnek, történetekhez melyek "kellenek" nekem... Egy olyan időszak tárgyi emlékei, mely azóta életformámmá vált, a napjaim részét képzi! "Ők" pedig a múlt lapjai, melyeken egy-egy esemény, pillanat, történet olvasható, elevenedik meg mikor a kezembe kerülnek.
...és miért válok meg mégis egy részétől? Egyszerű, már nincs hol tároljam őket 
...
A cipők mennek ugyan, de az emlékek maradnak, sőt lesznek újabbak melyek nem halványítják el a régieket, hanem ugyanúgy tapasztalatként szolgálnak az elkövetkezendőkben! Történeteket tárolnak majd a talpukban, az anyaguk, a rájuk tapadt sár, a bélés kopása mind mesél majd tovább...
Lassan, nagyon lassan közeledik felé az ötven évet jelző záróbusz. Közel 40 éve mozog, fiatalkorában tájfutó volt, majd válogatott sífutó és sílövész, tehát biatlonista volt, s ezt a képességét - ha bármi gebasz történne vagy karriert váltana, akkor a finn hadseregben simén kamatoztathatná.
Pár kép a múltból 1973-tól... Gyerekkor, 1987-es téli úttörő olimpia, vándortábor, érettségi, stb...
Végzettségét tekintve elektroműszerész, de éveken keresztül asztalosként dolgozott, majd a kilencvenes évek elején a karrierépítés és családalapítás miatt 10 évre kimaradt a komoly sportolás, ezalatt volt volt biztosítási ügynök, ejtőernyős, zöldséges és még ki tudja mi minden. 3 gyermeke van és rengeteg mesélnivalója...
Rosszakarói nincsenek, mert egy vidám, segítőkész ember - ezt a hozzá közel állók mondják, nyilván részrehajlók, de várjuk a szerkesztőségbe az ennek ellentmondó információkat - igazi ezermester, ért mindenhez és nagyon precíz, arról nem is beszélve, hogy önzetlen és jószívű, igazi barát.
Olyannyira, hogy régóta az ukrajnai Nagydobrony leányintézetének támogatója, értük is fut, gyűjt. A jelen háborús helyzetben hozza át a gyerekeket Magyarországra. Ha szeretnéd támogatni, itt tudod megtenni:
Zatopek szerint a maraton egy nagyon unalmas versenyszám, Speró szerint a rekortán és az aszfalt is az unalmas műfajt erősíti, szinte csak terepen mozog, ahol nincs két egyforma lépés. Eleve heti kétszer a Budai-hegyeken és a Pilisen át hazafut a lipótvárosi szuterénben található műhelyből, azaz innen:
Könyvkötészet kapcsán ez a Hajnóczy Péter-novella elhangzik a műsorban is.
Nyomda. „Könyvkötő részleg”. A fiú nem hitte volna soh’sem, hogy barátainak születése vascsörgés, káromkodás közepette megy végbe, verejtékben úszó, gyűlölködő női arcok kötelező jelenlétében, amelyekhez véletlenül valamiféle test is illesztetett, mondjuk két kötés között.
Igen, azok a lányok és asszonyok mélységesen gyűlölték a könyveket, mint valahol elfuserált életük okait. Holott életük jobban nem fuserálódott volna el, mint bármelyik emberé, aki a két kezével dolgozik.
Érdemes lett volna ezeket az asszonyokat megkérdezni: árulnák már el, ki a kedves regényírójuk. A fiú egy visszájára fordított folyamat részese volt, anélkül hogy erről tudott volna. Ő is utálta a könyveket, melyek vasbakokra szerelt hengereken jöttek-jöttek végeláthatatlanul. Valahol hátul volt egy amolyan bódéféle, onnan ellenőrizte a munka gyorsaságát és minőségét a művezető. Derűsnek tetsző ábrázata volt, és időnként hátrafont kezekkel végigballagott a termen. Egyetlen „vicc” volt, amelyet talán már csak önmagának beszélt el: „Kis Adorján, nagy Adorján, baszik apád a lajtorján.” Miért pont ott, gondolta a fiú gépiesen, és a hengersorra hajított egy csomag könyvet. A csomagot – ha szét nem esett – várakozó teherautók segédmunkásai hajították a kocsi „platójára”. Ezek a férfiak azért utálták a nyomdai fuvart, mert nem lehetett eladni belőlük, mint mondjuk a szénből; nem volt üzlet.
Ami azt a bizonyos visszájára fordult folyamatot illeti: dolgozz csak a konyhán; igen hamar megutálod a legkedvesebb ételedet, a konyhán a szakácsok leginkább sört isznak, és nem esznek egy harapást sem. A vendégeket és a munkájukat gyűlölik (Knut Hamsun éhségének ellenpéldái ők). De hát nyomdában vagyunk, és végtére is az Éhség is könyv.
Kilenckor volt a reggeli, tíz perc, azután ismét beállsz a helyedre csomagolni 14 h-ig – ha túlóra nem volt. Ha szükség van túlórára: a művezető, néha a részlegvezető adta tovább a felső parancsot, mint egy csokor vörös rózsát. Túlórázhatsz, tehát néhány fillérrel többet kereshetsz, örülj! És a visszereiket ápoló, befáslizott lábú sápadt nők mindig kaphatók voltak, hogy „órázzanak”. (Meglehet, akadt, aki soha haza nem ment a kötészetből.) Valamiféle megtiszteltetést éreztek a parancsnak is beillő kérdésben: a felsőbbség sajátos elismerését bogozták ki belőle munkájuk felől, amelyet – egy kívülálló szemével – csak gyűlölni lehet. De a fiú tapasztalta: senki – ő sem – könyveket nem olvasott, akkor sem, ha géphiba miatt leállt a hengersor. De a néhány fillérre is, úgy látszik, szükségük volt, és a munkásnők nagy hévvel bizonygatták akár a legkisebb elöljáró előtt, hogy mennyire szeretik munkájukat, szinte meg sem tudnának lenni nélküle, ha megütnék a főnyereményt, akkor sem.
Ami – kurta – előadásra szorul: a boldogság pillanatai.
Ennyi volt az egész: a fiú bement a közös WC-be, elvégezte a dolgát, kezet nem mosott, a hengersoron érkező első könyvcsomagba törölte a kezeit.
Úgy esett, hogy közvetlen utána egy nő lépett a klozetba. Összecsapta a kezeit, és felkiáltott:
– Gyertek! Ekkora szart még nem láttam!
Mindenki megcsodálta a csakugyan hatalmas szarhurkát, és elkezdődött a találgatás, ki is lenne képes kitolni ilyet, ki lehet a némi és örömteli érdekességre számot tartó „tettes”.
Bement a klozetba a művezető, a részlegvezető is. Megállt a könyvek expediálása, mindenki a klozet körül álldogált, rövid tudósításokat küldtek azoknak, akik a „tett színhelyén” voltak, de hátrébb szorultak.
A fiúra senki nem gyanakodott.
Egyszálbél testalkata miatt a gyanú fel sem merült. De a példátlan méretű hurka, melyre húzogathatták a vizet, akárhányszor, meg sem moccant.
A fiút a névtelen tettesek hiúsága töltötte el. Először érezte embernek magát a nyomdában.
Később a művezető megveregette a teher nélkül sínylődő görgőt. Az asszonyok fényes tekintettel foglalták el helyüket a görgő mentén. Ennek az eseménynek az emlékét egy darab ideig megőrizték még. Aztán a takarítónő verte szét az emléket egy piszkavassal. Aznap a délelőtti műszak kiválóan dolgozott „a kötészeten”.
Park, Normafa, improvizálás ösvényeken, és aztán versenyek, merész kihívások, feljebb tolódás: így nézhet ki egy aszfaltfutó átlagos terepevolúciója.
Most megtudjuk, milyen kifürkészhetetlen ösvényeket járt be eddig Speró, akinek a track recordját 8 Mátra115 (ebből 4 győzelem), 4 TDS, 4 MátraBércTrail, 4 BudapestTerepKupa, 4 T100, 3 P85, 3 CCC, 2 Lemkowyna, 2 Kazninczy 200, 2 UTH, 2 UTMB és még sok más verseny jelzi.
2012-ből a Mátra 115-ről van egy videó Kiss Péterről, aki Erőss Zsolttal együtt ott maradt a Himalája-mászáskor. Azt a versenyt Speró nyerte Péter előtt.
2019-ben teljesítette a hard core versenyek közt is kegyetlennek tartott TDG-t, ami a maga 360 kilométerével, 25000 szintjével 118 órájába került.
Biztosra megy, hatalmas táskákkal érkezik a versenyekre, hogy mindenre legyen megoldása, itinerjei pedig (hacsak nem GPS trackre fut), legendásak. A műnyomók világában jártas Sperka profi anyagra préselt: vízálló, téphetetlen és gyűrhetetlen térképeket készít.
Futotta már a Kazinczy 200-at és a börzsönyi Kört is Lőw Andrással: a könyvkötő és az adóhivatalnok tandemet jellemzi az az eset, amikor a múlhatatlan lábgörcsöket úgy előzték meg, hogy egy szarvasetetőben talált egy sokkilós tömbsót nyalogattak térdre rogyva, hogy a kiürült ásványi anyagokat pótolják. (Hosszú és mulatságos cikkem erről a kalandról itt, a megboldogult VS.hu-n.)
Három óra alatt mesél sok mindenről: állóképesség, alvásmegvonás-tűrés, perzisztencia, a futó-túrázó ridegtartáshoz való sokévnyi adaptáció, amit egy szóval jellemez: tudatosság.
Előkerülnek dagonyás csapások, sárhabos ösvények, folytonosan felbukkanó meredek emelkedők, magasröptű eszmefuttatások. Mi jellemez egy technikás lejtőt vagy emelkedőt? Miért ne fogjon senki a húrok könnyelmű pengetésébe vagy single trackek óvatlan dagasztásába? Mi van ha erdei állat keresztezi az útunkat? Mit edz egy félprofi terepes? És hova menjen világgá az ember?
