futó gondolatok

nem azé, aki fut

nem azé, aki fut

200 km földiepren | Nove Colli 2024

2024. június 04. - SimonyiBalázs

img_4890.jpg

Hogyan is várhatnánk el, hogy megértsenek bennünket mások, amikor sokszor magunkat sem értjük igazán?

Kicsit olyan lesz ez a poszt, mint egy kiesés beszámolója, pedig nem az. Továbbra is - mint évek óta - külföldi verseny, továbbra is mediterrán. Némi esszéscske a végén a bennem levő hezitálásról, kérdőjelekről, de azért az elakadást jelző háromszöget még nem raktam ki.

Áprilisban sajnáltam, hogy épp lecsúsztam a Taskent Maratonról. Épp a kéthetes üzbegisztáni túrám végén láttam meg a fővárosi metróban (ami valódi időutazás a nyolcvanas évek Budapestjére, amúgy fantasztikus ország), hogy az elutazásom hétvégéjén lesz. Ahogy a győztes időket elnéztem, még esélyem is lett volna a Közép-Ázsia bajnoka címre!

De kárpótolt az NN vállalati kommunikációs menedzserének, Sárvári Marcellnak az ajándéka, amit a Laza Tízes három lecsengett évadáért adott, wow. Futni nem merek benne, lehet, megy majd charity-re vagy a családi hagyatékba - lám, a Sonnenschein-receptkönyv (A napfény íze) is milyen jól végezte.

img_4617_1.JPEG

🇮🇹

Olaszország bővelkedik ultraeseményekben. Rendeznek itt 10 napos ötvenest (mindennap kemény időre kell futni 50 km-t), aszfaltos százasokat, amik többnyire csodás, de izmos-dombos tájakon át visznek.

Ezekből a leghíresebb a május utolsó hétvégi 100km del Passatore. 1973 óta rendezik két Covid-év megszakadással (2020-2021).

A rangjáról annyit, hogy Nunez, Kruglikov, Ritchie, Stankovic is többször nyerte 7 óra alatti idővel, de az olasz legenda, Giorgio Calcaterra 12 alkalommal megszakítás nélkül. Faenzából Firenzébe tart a vonalvezetés és a verseny felénél felszaladnak 913 méterre. 

De ezt csak úgy bedobtam ide ötletként.

200+ kilis versenyből alig van viszont Olaszországban. Hihetnénk, hogy az Ultra Milano-San Remo a zászlóshajó, de hát azt csak 2014 óta rendezik, viszont a pont 200 kilométeres (4000+ szint) Nove Collit 1998 óta. Ebbe már Mario Castagnoli, a mostani főszervező is beleöregedett, de még mindig susogós tréningben igazgat.

img_4893.jpg

Gilles mondogatta évek óta, hogy menjek, s végül idén nem a szokásos görög ultrába csaptam tavasszal (ami ott már bőven nyár, s mint kiderült olaszba' is), hanem beneveztem, még januárban, akkor még volt bennem némi, bizonytalan ultrás futóka. Ekkor regisztráltam a Spartathlonra is - de még nem fizettem, és vannak továbbra is erős kétségeim.

Hát igen, az emberi psziché úgy van bekötve, hogy nem emlékszik a szívásokra. Nem tanul, de felejt (vö. Bourbonok).

A Nove Colli először kellemetlen, aztán kellemes csalódás lett. Ez az állandó szókapcsolat pont annyira értelmetlen, mint a sikeres öngyilkosság, vagy a magyar cikkekben hivatkozott „amatőr ultrafutó”. Miért, mi más lenne? Profival nem találkoztam itthon, szponzorálttal igen. 

A NC 175 euró, a szállást kérheted a szervezőtől (+120 euró, többekkel egy szobában). Praktikus, mert van Bp-Rimini járat, ami rémisztő turistaráhordást indikál, de nem májusban. Akkor még elviselhető. Már a reptér is megdobogtatja filmes szívemet.

Riminiről elég csak a friss Ulrich Seidl filmet megnézni, hogy oda se menj: Siófok és Bibione a köbön, télen-tavasszal viszont szellemváros.

img_4841.jpg

img_4842.jpg

Most azért kellemes-álmos hangulatot áraszt, amit oldani lehet Aperol Spritz-cel, Hugóval és egyéb koktélokkal.

A hotelek pedig készülődnek a nagy kaszálásra, a szállások még olcsók, a reggelik pedig pazar olaszosak. 

A második olasz futásomra készülődtem, régen még városmaratonok miatt sem jöttem ide, egyeüdl 2016-ban voltunk itt páran a toszkán 100-ason, aminek az első fele csodás, a másik fele unalmas erdő.

A Milano-San Remo és a Nove Colli is bringaversenyek lepattanói. Ugyanez volt a Thassos szigetén pár évig rendezett, s idén már megszűnt 100 kilissel is. Előző héten vagy korábban lemegy a nagyon népszerű, több ezer cangással a bringafutam (pl. a Nove Colli 10000 fő átlagban), aztán a brandet építve (vagy éppen arra ráülve) a kicsiny ultraverseny.

Intenzív a szezon: május 17-én itt haladt át a Giro, aztán majd a Tour első 3 napján is ebben a régióban körözgetnek, a start egyenes ott lesz, ahol a Nove Collié. Itt:

img_4872.jpg

ke_pernyo_foto_2024-06-04_11_30_19.png

1699350846_event_preview.jpeg

A NC-n kezdetben még csak férfiak futottak, 2002-ben ért be az első nő. A 2010-es években relatíve sok résztvevő volt, sok célbaérő, az utóbbi évek eredménylistája a Covid és a mostoha időjárás miatt (volt rettenetes hideg-szeles-havas és kánikulás is) csökkentett létszámot mutat. 

1999-ben, a másodikon már (még) ott volt Dusan Mravlje, aki az első Spartathlonon 2. lett Kúrosz mögött. Egyébként elképesztő, mit összefutott ez a most hetvenegy éves jó jugó / szlovén karrierje során. (Ezt csak úgy mondom, mert a DUV-n nincs halálozási dátum, ami hiányosság a derék német kollégáktól, viszont bizonyos szempontból a futás Panteónjába kerülteket halhatatlanná teszi.) 

Az biztos, hogy a főszervező Mario most 79 éves (társai is nyolcvan körüliek), és egy időben még maga is többször részt vett a NC-n, aztán átvette a szervezést. Neki is értő, komoly futó track recordja van, amiért utólag megenyhültem feléje, pedig szidtam, mint a bokrot (miért szidják a bokrot??!), viszont kérdéseket vet fel a szervezést illetően: ha valaki maga is ultrás, miért nem gondolkodik ultrás fejjel? Vagy írja ki, hogy ez a rendezvény a kísérős futóknak való.

A versenyközpont a spartathlonos akkurátus, gerontofil hangulatot idézi:

img_4849.jpg

img_4852.jpg

Van itt minden a rajtcsomagban:

img_4855.jpg

A dobozok is ismerősek.

img_4861.jpg

Magyar egyszer vett részt a Nove Collin, Varga János 2001-ben, aki még a Spartathlonon is megfordult. Nem is értem, miért nem közismert futókörökben ez a rendezvény; valószínűleg minden májusi külföldi eseményt „lefojt” az egyszerűbb, elérhetőbb, szinttelen UB.

A Nove Colli még a SP kvalifikációs versenylistáján is rajta volt kiemelten darabig, ma is lehet vele nevezni, ráadásul az olasz MASZ ezen a verseny alapján osztja az évi ultra bajnoki érmeket. Sőt van 85 kilis babatáv is, a Quattro Colli 12 órás limitidővel. A 200-ra 30 órát adnak.

Már a szabályzat mentális erőt kíván. Három sűrűn telegépelt, egyszeres sortávú regula. Hat pontra lehet csomagot küldeni, az első 64km-nél, az utolsó 160 km-nél (egy 200 kilis versenyről beszélünk).

ke_pernyo_foto_2024-06-04_10_49_38.pngAz nehezen derül ki, hogy a versenyközpont ÉS a cél Rimini külvárosában, Valverdében van. DE ha a rajthoz közel pihennél rá a versenyre, akkor négy kilivel arrébb, a piktoreszk Cesenaticó-ban szállj meg. Hogy a bőröndöd miként kerül el innen oda vagy onnan ide – logisztikázd ki.

Végül Valverdében szálltam meg, nem a versenyközpont-szálláson, mert már hülyét kapok a futócsevegésektől, reggel kilenckor kisbusszal vittek a rajtba.

Ahol csak délben volt startoltatás, addig még ott is fel lehetett venni a rajtcsomagot (amiben két jégtáska is helyet kapott, később nyert értelmet a lényege), volt briefing csak olaszul; operarajongásom és középfokú latintudásom miatt szívesen hallgatom, de fontos infók akadnak fenn a rostán.

img_4871.jpg

img_4864.jpg

img_4863.jpg

Itt ingyen kávét adtak a futóknak:

img_4867_1.jpg

Lehetett a csatornás városban sétálni, megtekinteni a tengerészeti múzeumot. Tényleg szép. Még az idős olasz nők és férfiak is stílusosak, rendezettek, jó rájuk nézni, jó nézni, ahogy esznek-isznak, élnek.

img_4868.jpg

img_4870.jpg

Már rég elrajtoltam volna, stenkben kavirnyáltam, üldögéltem, kémleltem a felhőtlen eget, szikrázó napsütést, 27 fok volt.

A neve alapján kilenc dombra (nézőpont kérdése, hogy ez hegy vagy domb) kell felcaplatni, magam csak nyolcat számoltam a szinttérképen, de nem veszünk össze ezen. A legmagasabb Írott-kő magasságban van (kb 850m), és a rajt-cél pedig tengerszinten. Konkrétan a tengerpart homokján, a rimini strandon van a befutó, besétáló promenád.

img_4952.jpg

445821573_1218829642439293_7081670230194694932_n.jpg

A verseny első 23 kilijén (Kilian) át felvezető bringás megy 5:30 körüli tempóval, sok elővároson és Cesenán is átmegyünk, nem lehet előzni, lemaradni lehet. Egy cesenai körforgalomban felbukkan gyerekkorom, az 1990-es vébé olasz válogatottjának az edzője, Azeglio Vicini - róla nevezték el, közvetlen a focistadion mellett.

img_4875.jpg

img_4874.jpg

Ez itt az Emilia Romagna régió, a maga nyílegyenes vasútvonalával, ami az egykori római erődútra épül.

Vonattal hop on/off rendszerben elérhető távolságra van Forli, Bologna, Mantova, Modena, Parma, azaz a középkor illetve a Verdi-romantika klasszikus városai, nem messze az autógyáráról is híres Imola (a tragédiákat hozó Forma-1-es pályával), egy köpésre San Marino, a pazar mozaikjairól és bizánci emlékeiről híres Ravenna, vagy akár Ferrara és Padova egyetemi városok.

pa061378.JPG

pa061373.JPG

pa061358.JPG

dsc00133.jpg

dsc00104.jpg

img_4939_2.jpg

A csodálatos San Vitale, az elefántcsont-trón, és egyéb szépségek.

De mi a hegyekbe tartunk. Tulajdonképpen a közös futás egy díszes prológ, és 180 kili maga a verseny. Az első nagyobb CP-n biztató kép, paradicsomos tészta sajttal, fehér és vörös bor, olivaolaj, eper, víz, powerade. Kajával sétálok ki, együnk, haladjunk.

img_4876.jpg

img_4877.jpg

A holtpont nemsokára jött. 40 km-ig igen jó tempóban mozogtam, de megéreztem a kevés CP-t. Mint kiderült, a pályaleírásban szereplő városkák nem mindig CP-k, csak városkák, amin átmegy a verseny. Ezért volt szinte minden futónak kísérője és/vagy nagy futóhátizsákja.

Egy esküvőre gyülekeztek itten, a sorok közé berontva mohón ittam a templom oldalán levő csapból.

img_4878.jpg

Ilyen melegben, ilyen szintekkel 7-9-12-15 kilométereket futni úgy, hogy közben vízvételi lehetőség alig (ritkán egy kis kút a falvakban), meggyötör. Na ezért kellett volna a jégtáska: a kísérő már adhatta is volna hűtést.

img_4887.jpg

img_4882.jpg

Amikor volt CP, teleittam magam, de az meg a sóháztartást borította fel.

Apropó só: sokszor leírtam, hogy milyen horror kilós ára van a tablettára csomagolt konyhasónak. De idevág, hogy gyereknapon a vattacukros egy ezresért adja a szarját, ami gyakorlatilag 5 deka ízesített cukor.

img_4885.jpg

Az elején a meleg, a meredek felfelék, és a szintén kemény lejtős lefelék teljesen szétszedtek. Hatvannál rettenenetesen megfájdult a fejem, kértem valakitől egy csillapítót, amitől viszont összevissza táncikált a lábam. Néha nem tudtam helyesen egymás elé rakni, valamit blokkolt az idegrendszerben. Ki kellett mozogni, ahogy mondani szokták.

img_4883.jpg

Tűző nap délután négykor, a pulzus tartósan 180. Beérek egy szervezői autót, kérdezem, mikor és hol a kövi CP. Fogggalmuk sincs, de adtak egy hideg 1.5 decis (ez milyen ökonomikus kiszerelés) kólát. Vérszemet kapva még kettőt lekértem. Le is feküdtem, nagyon aggódtak, hogy baj van, mondtam, ez teljesen normális, sőt alap.

A kövi CP egyébként 500 méterre volt a kanyar mögött. De ott nem volt hideg kóla. Gyakorlatilag semmi épkézláb dologgal nem szolgáltak a vízen és epren kívül.

img_4886.jpg

Igen, eper minden frissítőponton volt. Gyönyörű, húsos, zamatos eprek. Bevezetném a dinnye mellé, mint csodás futótápot, és odaraknám az uborkát is (nem a kovászoltat, mert az marja a kiszáradt szájat), mint lédús, naturális, rostos frissítőket.

De epren azért nem lehet ellenni ennyi ideig.

img_5041_1.jpg

Néha volt kis édes kekszecske, blansírozott mandula. A sós táp, eleve bármi, ami étek és ami aktív kalóriává bontható hamar, hiányzott.

img_4884.jpg

Egyszer futottam csak géleken végig egy versenyt (2019 Spartathlon), ma sem értem, miként. Behányok tőle pár óra után, aromás vazelin.

Ennél már csak az volt a rosszabb trip, amikor a decathlonos BCAA tablettát nyeltem be egészben. Méretes tabi, el kell ropogtatni, de akkor beragad a fogamba. Így meg a torkomon akadt, és konkrétan fuldokoltam tőle. (Idevágó szakirodalom Móricz Tragédiája.)

A CP-k kijelölése nem egyértelmű. Hiába néztem át a pályaleírást, mint kiderült, a helységnevek nem egyenlőek a CP-k helyeivel. Sok helységen, kis falun átrobogunk, de nincs CP. Ez 70 km-nél esett le, ahová már eléhezve, elszomjazva vergődtem el. (Azért nem kell sajnálni.)

Úgy tűnik, hogy megcsontosodott, berögzült know how alapján szervezik a CP-ket, tehát nem településekre, ami adná magát logisztikai és egyéb szempontok miatt, hanem többnyire elágazásokba vagy hegytetőkre, völgyaljakba, körforgalmak közepére. Emiatt kézmosási, vécézési lehetőség nincs – hacsak nem találsz egy kávézót, pizzázót.

Egyet találtam, az éppen zárt, a kólát már be se tudta ütni a lezárt kasszába, így odaadta ingyen a tulaj. Ugyanakkor mintha nem tudná, hogy 27 éve (25. alkalommal) fut itt át a Nove Colli, mert úgy csodálkozott rá, hogy 200 km-t fut a mezőny, mintha soha nem hallotta volna. A jelenet itt:

img_4889.jpg
img_4888.jpg

A CP személyzet semmilyen infót nem tud adni – már ha beszél angolul. Mindenki barátságos, de nem igazán tudja, mit kellene csinálnia a pult mögött. Áll és bámul borjúként.

Nem bunkó, de nem is előzékeny, nem játszik a futó kezére, nem kínál. Nem segítenek, mozdulatlan dermedtségben néznek, egyfajta sosem tanult tehetlenséggel, miközben elvileg bennfentesek.

Valszeg itt sem egyszerű önkénteseket toborozni, hogy sok órát álljanak nappal és éjjel egy kempingasztalnál és töltögessenek, szeleteljenek, rajtszámot írogassanak. A 6 ponton, ahova csomagot lehet küldeni, a személyzet nem adta a csomagot, magam keresgéltem. Lehet, hogy a jóhoz vagyok szokva, de azért furcsa. 

Az egyik ponton a versenyszervezőbe akadtam. Kértem, hogy adjon valami sósat, mert már 6 órája csak a dolce vitában részesülök. Mutogatott az izó italra, ami édes volt, de az olaszok salinak, azaz sósnak (ásványi sósnak) hívják.

A CP-k többségén az említett fantasztikus eper mellett néha volt egyenként csomagolt keksz, egyszer láttam tortát – na ott kifakadtam. Mondtam nekik mindent.

Reggel hat, én már 8 órája normális tápot nem ettem, 15 kilométerrel korábban volt utoljára CP, vártam valamit, de ahogy másutt sem, ott sem volt aggregátor, elektromos főzőlap, vagy bármi, amivel kávét, teát, porlevest csinálhattak volna.

Eleve két ponton volt meleg étel, de nem krumpli, nem rizs, hanem tészta olaszosan, al dente, ki a faszom bírja versenyen elrágni, ráadásul még várni is kellett rá, mert épp főtt. Volt néhány helyen száraz kenyérszelet – üresen.

Így vasárnap reggel fél nyolckor beugrottam egy épp nyitó fűszereshez, majd az egy liter tej, friss zsemle és mozzarella (4.4 euró) társaságában indultam az utolsó előtti hegyre.

img_4891.jpg

Nem hallgathatom el a magukat odarakó CP-brigádokat sem. Két ponton olyan olaszos hangulatot rittyentettek, hogy kevés „frissítés” esett ilyen jól futókarrierem során. Friss panini-kenyér, szarvasgombás olivaolajban tocsogó tál, salsiccia (ízes olasz kolbász), félkemény sajt, olajbogyó.

A táj szép, fékezett habzású mediterrán, de idővel – mint a legjobb szerető is – egyhangú. Egyszercsak rádöbbenek, hogy a betonnézés mennyire életem részévé vált, milyen elképesztően üres tevékenység, olasz beton, görög beton, a repedések, vonalak unalomig ismerősek.

A másik álmosító faktor a verseny elején és végén 10-15 kilométeren át az elővárosok, kertes házak formátlan sokasága.

Nem akarok lehúzó lenni, lehet ezt egy kevésbé kiégett futónak végig szépnek látni, én időnként láttam-éreztem annak.

img_5042.jpg

Az úton a mézszagú virágok és loncok illata. Más illatok ezek, mint itthon most, amikor a hársfák bódítanak lépten-nyomon. Erről írt Márai 1951-ben a Naplóban (pontosabban az Ami a Naplóból kimaradtban) az emigráció kezdetén, az első huzamosabb nápolyi tartózkodása alatt:

A mimózafák tele súlyos, fullasztó illatú, dús mimóza-fürtökkel. Az út viruló szőlők, fojtogatóan illatos, virágzó narancs és citrom-fák, fügeerdő között vezet. Sok virág a fügefák tövében, kakukfű, csillagvirág, pipacs.

Ami aggasztó volt, hogy 81 km-nél és 124-nél is realizáltam: kinn voltam a Spartathlon szintidőből. Igaz, voltak közben hegyek, de ez a vánszorgás ott kevés lenne az első harmadon.

Éjszakára a kevés bevitt kalória, meleg és szintek kombója miatt nagyon elfáradtam. Azon kaptam magam hajnali fél háromkor, hogy a kisvárosokban, falvakban, vagy csak úgy az útszélen leparkolt öreg autók kilincseit húzogatom találomra. Le akartam feküdni, de a CP-ken nem volt erre lehetőség (se matrac, se pokróc).

Kábé minden tizedik autó nyitva volt, sőt volt, amiben még a kulcs is benne lógott. Nagy kísértés.

Korábban már voltak olyan fantáziáim, hogy egy bringát elkötök, és a lejtőn kicsit üldögélek rajta.

Vagy egy kerekeken álló konténerkukát. Nem tudtam eldönteni, hogy ezeket az egyre vadabb, versenyidegen vágyálmokat a fáradtság szüli megoldóképletként, vagy tiszta fejjel, logikus gondolkodással jutok erre.

Végül egy elhagyott részen álló, vénséges Fiat Uno hátsó ülésére másztam be, és aludtam 10 percet. Félálomban hallottam az elcsoszogó lépteket, láttam a fejlámpák imbolygását. A kocsiban találtam egy szemeteszsákot, azt magamra húztam, amikor kiléptem, mert 700 méteren 5 fok volt éjszaka.

A végére visszahoztam sokat. 165-től, mikor másnap már megint lett erőm, a cél is közeledett, tudtam nyomni. Az utolsó 20 kilométeren legalább 15 embert előztem meg, és lettem abszolútban 8., férfiként 6. Ne öregedj meg, Balázska! – jutott eszembe Lőw állandó mondása.

A befutó promenádja:

img_4908_2.jpg

A finis a tengerparton a homokban volt, különleges és baszott nehéz emlékmedalliont adtak a 25. évforduló alkalmából.

Rápillantok a verseny GPS-oldalára: sok piros jeladó jelzi a feladókat.

img_4903_1.jpg

Egy t

ányér tésztát benyomtam a célban, utána félórával a hotelban egy piadinát (melegszendvics), majd nemsoká az étteremben két pizzát fröccsel. Irgalmatlan éhes voltam. Az alultápoltság ott is kiütközött, hogy másnap reggelig néhány kézujjam merev, görcsös volt, nem tudtam megparancsolni neki, hogy fogjon, nem hajlott.

A végtagjaim viszont nem vizesedtek. Emlékszem, hogy az UB-n végigkísért svéd lány a célban már mennyire fel volt puffadva, a keze mint öt szafaládé.

Az alváshiányt továbbra is rosszul bírom, nem vagyok az a „hűvös éjszaka felébredek és jól futok” típus.

436686648_1656100805148980_2905597034189072347_n.jpg

Összegzés

Közelebb nem kerültem megfejtésekhez, sem a jelent, sem a jövőt illetően.

Nem tudom, ki hogy van ezzel, de kevés az igazi öröm az ultrázásban. Pedig évi 2-3 nagy ultrát vállalok, nem hetente. Nyilván az évtizedes hozzászokás, az erodálódás számít.

Mi öröm? Néha a táj, néha ahogy egy megkívánt és valahogy meg is szerzett íz lemegy a torkon, a pillanatban levés: itt vagyok, itt tudok lenni, van egészségem és képességem. Vagy a verseny utáni tusolás, ágyon heverés, egy nyugodtan megivott kávé. A kibekkelt idő és táv immár zsebben, némi, átmeneti elégedettség.

Nyilván a legnagyobb öröm, hogy igen, még oda tudok állni, egészséges vagyok, meg van a lehetőségem, hogy részt vegyek egy ilyenen, és képes vagyok lefutni 200 km-t egyhuzamra - bármikor. Civilizációs szempontból és ősemberi szempontból is méltánylandó.

Az ultrában egyre inkább az utazást szeretem, odamenni valahova, levegetni, lábon is utazni a verseny alatt. Összekötni a dolgokat, de persze ez utólagos legitimáció, alibi.

Jogos kérdés, hogy akkor miért? Keresem erre a Stockholm-szindrómára a magyarázatot.

Ki akarja azt érezni egy verseny reggelén, hogy akasztani viszik? Ki akar készülni a "nagy" eredményre úgy, hogy azt érzi, hamut eszik, fűrészport rág?

Tendencia évek óta, hogy a verseny első felében a szervezetem ellen küzdök, „térdre kell kényszerítenem”, betörnöm, mint egy "vad, engedetlen musztángot". Miközben nem erről kéne szólni az egésznek. Mert ezáltal magam is behanyatlok.

Ha hajlandó a test megérteni, hogy a gazdája megint robotolásra késztetni, akkor az álmossággal kell küzdenem.

S csak a verseny utolsó harmadában-negyedében tudok versenyezni, futni, előzni, nyomni - ha marad erőm. 

Az utóbbi években tapasztaltam, s így készülök rá tudatosan, hogy a testem egy ilyenre nagyon lassan melegszik be, nem akarja elfogadni a tényt, hogy akkor megint, megint, megint csinálja.

És időjárástól függően 30-50 között egy komoly holtpontra lehet számítani: magas pulzus, leblokkolt test, heveny izzadás, gyengeség, tempóvesztés. Órák alatt áll helyre, nem segít rajta az átmeneti leülés, lefekvés sem.

Félnapnyi futás után a pulzus bezuhan, és legyen akár napsütés vagy hideg este, alacsony marad. Okosok biztos tudják erre a fiziológiai választ, mindenesetre a homeosztázisom kihívásokkal néz szembe több órán át, ami tartós kedvvesztést és kármentést von maga után.

Azt sem tudom, miként lehetne erre készülni. Egy 40-50 kilis tempóedzés talán segít, de ott is tudja a test, hogy 50-nél leállhat. Melegben edzés, ultrás tapasztalat – ezek megvannak.

Hogyan tudnám még tanítani magam? Arra jutottam, sehogy. Homeosztázisom bölcsebb nálam.

Az ultrázás egy nagy kollízió kultúrák között: az apollóni és a dionüszoszi közt, hogy Nietzsche felosztását használjam. A hideg, racionális, mértéktartó, fegyelmezett gondolkodó kultúra és az elszállt, vágyakkal teli, felfokozott, hanzsoó, diabolikus, örjöngő, eszétvesztett kultúra között.

img_5569.JPEG

És akkor a nyirmogás rész.

Ez kicsit pszichoszomatikus is: kicsit akarom az ultrázást, de sokkal inkább nem. De az erős akarat, kitartás és álló/tűrőképességemmel le tudom hozni a meccset.

Csakhogy egyre nehezebb koncentráltnak maradni, fejben összerakni egy versenyt, azt végigcsinálni, látni magam nemcsak a célban, hanem a 10., a 20. és a 30. órában is.

Nem akarok egyszerűen ennyit bíbelődni ezzel a tevékenységgel. Olyan mintha megerőszakolnám magam, és még feljelentést sem tudok tenni, jogsegélyt igénybe venni.

Egy bizonyos életkoron túl az ember még képes valamennyi koncentrációra, lehet, hogy többre is, mint korábban, nagy a rutinja, de nem tudja magát kipihenni. Nem tud eleve rápihenni, mert dolgozik a korábbi tapasztalat-összesség: hogy ez bizony kemény.

Több lesz a regenerációs idő, mint amennyit dolgozni tud. Nyilván boomer-gondolat egy 43 éves embertől.

Az önsajnálat a magunk iránt érzett empátia egy formája. Az elmúlt dekádban rengeteg futás volt, nyilván nem annyi, mint a nálam többet futóknak, és ők sokan vannak.

Azt pedig, hogy Gilles vagy Bogár Jani, hogy bírja, mit szeret ezen ilyen mértékben, mi kell neki minduntalan, nem unja-e, nem égett-e ki, fel nem foghatom, pedig elhihetitek, sokat foglalkozom a futással minden téren.

Egyszerűen: meg tudom csinálni, amit kirovok magamra, de a versenyzést, az erre tudatos, masszív készülést nehezen kívánom, kevésbé érdekel. A saját kitalált projektek – legyen az Görögország átfutása vagy a Kéktúra – tetszenek. 

A limitidők és távok satujába fogottság, a sok diszkomfort, pária helyzet, a kuktába fővés másfélnapon át, az aszfalt repedéseinek bámulása, a talpak becsapódásának fokozódó kellemetlensége, a folyamatos méltatlan állapotokba kerülés (legyen az akár evés-ivás, öltözködés, tisztálkodás) már nemhogy nem érdekel, de inkább ingerült leszek, ha rágondolok: eljön.

Akkor nem jön, ha nem tervezek ilyennel.

Lehet, hogy most van az, amikor a rutincigis (nem a függő, de a napi kedvtelési dohányos) nem vesz dobozt, és majd akkor szív bele, ha tényleg újra megjön a kedve?

Az a kérdés jön elő bentről minduntalan: ha minden örömöt, ami az ultrázással jár, ismerek, és ha nincs ismeretlen, akkor minek? Ugyan nem tudom, hogy mit ismerek és mit nem, abból ítélek, ami eddig volt, van.

Nyilván a folyamatos kínzó kérdések is ott vannak: a versenyek drágák, fizetek azért, hogy újra megbirkózzam az odaállás minden nehézségével. Miért nem magamra, a családomra költöm ezt a pénzt, dedikálom ezt az időt? Nem ez a Rakonczay-féle ideológia? "Így fognak majd rám felnézni." Ebbe nem szeretnék belecsúszni.

Sőt még arra is gondoltam, hogy egy publikus (mindenki okulására szolgáló) beszélgetés-sessiont is csinálok egy sportpszichológussal. Nem arról, hogy hogyan kéne jól, jobban versenyeznem, hanem hogy mi van mindez mögött, miért csináljuk, és hogy lehet (kell-e) újra értelmet találni a tevékenységben.

Takaréklángon elketyegni, amíg újra nem jön egy belső késztetés. Mert jelenleg többet nem akarok, tudok időben, erőben, lelkesedésben belerakni, a helyezések kevéssé érdekelnek, tehát nem cél a „nagy” eredmény. 

Ugyanakkor ez egy kegyelmi állapot, képességes, egészséges és erős vagyok - miért ne néznék szembe mindig idővel és távval? 

Aztán lehet, hogy holnap máshogy gondolom. Majd megint az előbbit.

Menetrendszerűen tavasszal és ősszel végigélni, megérezni a versenyek előtti konstans stresszt, idegeskedést, a versenyek alatti önnyomorgatást, csak azért, hogy utána felszabadultan zombulhassak egy napig, elmerengve önnön dicsőséges és makulátlan track recordomon.

Rengeteg minden „megvolt” már, a napi kis szintentartó (egészségőrző) edzésekkel így is elketyegek.

Kevéssé van meg a futásnak az az elsöprő, sokat felülíró felhajtóereje. Nincs igazán szükségem arra, hogy már a versenyen belázasodva, gyulladt állapotban robotoljak, és ezt normalitásnak tekintsem.

Aki erre normalitásként gondol, az hősködik ezzel, szokásosan kelti az ultrázás ködét. Nem normális. És mégis erre gondolok gyakorta: megint átélni.

A ködhöz tartozik az összes felvágósdi, krakélerség, rálicitálás,

mer' hát ultrások vagyunk, bírjuk, csináljuk.

Jóég, mennyi ultrás sztorit tudnék iderakni, ami nem normális, nem menő, nem elfogadható, csak az ultra patina miatt wow-faktorral ruházódik fel.

Ennyit akkor erről.

Megjegyzés: remélem kitűnt, hogy luxusproblémákról írok itt. Nyilván ha SM-es, vagy ALS-es lennék, minden lépésnek örülnék.

img_4962_1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://nemaze.blog.hu/api/trackback/id/tr2618420605

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása