Vendégszöveg jön, mivel én ezt a könyvet nem kedvelem, de ajánlom, döntsetek ti. A fülszöveghez Lubics Szilvi és Lőw Andris is írt ajánlót.
Herczog Noémi - EX LIBRIS – Élet és Irodalom, LVII. Évfolyam, 26. Szám, 2013. június 28.
Christopher McDougall: Futni születtünk
Sopotnik Zoltán futója (Futóalbum c. könyv) valószínűleg jól döntött, hogy futni indult szorongásait elűzendő, mert „Aki egy négyórás futás alatt se jön rá, hogyan oldja meg a problémáit, az ne is számítson megoldásra.” (243.) De, ahogy Murakami is megmondta, ez lehet a futáshoz fűződő legkonkrétabb érdekünk: „úgy fuss, hogy nem vársz tőle hasznot és többet kapsz, mint valaha reméltél.” (109.)
Szarka Zoltán illetve a hosszú mondatok és a futás kapcsán már említett, remek író Tompa Andrea fordították a futás technikájáról még Murakaminál is több konkrétumot eláruló okos futáskalauzt. A szerző a futás aranykorát keresi, amikor még jól tudott futni az ember. És ezt egy, a civilizációtól még ma is érintetlen őserdei törzsnél, a tarahumaráknál találja meg. Ugyanott, ahol a nagyszerű színházas, Antonin Artaud is járt a harmincas években, szintén az ősit, az érintetlent, valami „igazit” kutatva. Erről szóló, magyarul is megjelent könyvéből kiderül, hogy ezt a táncban találta meg. McDougall pedig a futásban.
A futásra azóta ipar települt, ezt próbálja ledolgozni McDougall könyve, visszaváltoztatva a futást azzá, ami: a szegények sportjává. Az erősen cipőellenes könyv a mezítlábas futásra esküszik, mert a cipő nem tompítja az ütést, csak az általa okozott fájdalmat.
A mezítlábas maraton a kötet szerint a futás kopernikuszi fordulata. Megóv a sérülésektől és kellő védőréteg kinövesztése után (ha akarunk ilyet) elvileg biztonságos. De nemcsak technikai jellegű információkat kapunk, hanem egy nő és egy színes bőrű férfi futóversenyét is (akár az amerikai választásokon), és sok szemléletes példát arra, hogy (ha a drogoktól most eltekintünk), az emberi állóképességet tovább növelni már csak a jellem fejlesztésével lehet: élvezni kell a futást.
Nem „futottak még” szerzőkről volt szó ebben az Ex Librisben, nem csoda, hogy összecseng, amit mondanak: onnan indultunk, hogy a tevékenység szeretete adja meg a futás értelmét és ide értünk vissza.
Ha már a hangoskönyvvel kezdtük, McDougall sportolói a beatköltészet ritmusára futottak. Murakaminál is akad a futáshoz passzoló műfaj, a rock: a szerző szerinti lehető legegyszerűbb ritmus. Ezt nevezi a futó melankóliájának (runner’s blues), ami elfogja futás közben, ha kedvenc zenekarát hallgatja; nem bluest, nyilván rockot: a Lovin’ Spoonfult.
McDougall mestere, nagy futója, Caballo Blanco nemrég hunyt el: az utószóból derül ki, hogy úgy halt meg, futás közben, mint Mészöly Miklós Bálintja Az atléta halálában. Vagy ahogy Murakami írja az egyetlen ultrafutóversenyről, amin részt vett, azt rögtön az élettel állítva analógiába: „úgy éreztem, a végének itt valójában nincs különösebb jelentősége, csak annyit jelent, hogy akkor ezen a ponton most abbahagyjuk.” (110.)
(Fordította Szarka Zoltán és Tompa Andrea. Park Könyvkiadó, 2013. 324 oldal, 3120 Ft)
Megjegyzés: a könyv érdekessége, hogy Lőw András és Lubics Szilvi is írt ajánlószöveget a könyvhátlapjára. Ezek szerint vannak ultrafutócelebek is! :-))
