Egy nehéz szívû könnyûzenész

Balázs Fecó a magyar rockzene történetének legszomorúbb embere. Léte, mûködése szögesen ellentmond annak, hogy azt a mûfajt, amiben maga is évtizedek óta utazik - vagyis amibe jobb híján besoroltatik -, a szórakoztatóipar részének tekintsük problémátlanul. Mert hát mi is abban a szórakoztató, hogy valaki vagy harminc éve megállás nélkül nyafog és nyavalyog? Kívül-belül ismerem az életmûvet: egy felszabadult, vidám effektje nincsen, esküszöm. A legnagyobb örömforrás ebben a zenei világban, hogy eltelt egy nap megint, de ez is úgy van elõadva, akkora megkönnyebbüléssel, hogy pontosan értjük: nem kétséges, rosszabbul is alakulhatott volna a dolog. Egy felhõ árnyékolta házban ülünk, a nõ elment, a mama meghalt, remény nuku, egyedül vagyunk. Maximum csak fohászkodhatunk.

      Nem mondok újat, ha bevallom, erre a szólamra alkatilag roppant mód fogékony vagyok, kvázi - hogy úgy mondjam - érzékenyebb húrokat penget bennem Fecó zongorája, mint teszem azt Flipper Öcsi vagy bármelyik újkeletû selyeminges playback-vitéz felturbózott, vidám tátogása: egyáltalán mindaz, amit ma széles rétegekhez szóló könnyûzeneként ismerünk. Egyszer egy olvasó a Magyar Narancs legbánatosabb szerzõjének nevezett, aki - tette hozzá, mert gonosz volt, noha szeretett - kiválóan megél abból, hogy szomorú; nos, ez utóbbit határozottan cáfolom, s azonnali jelleggel Balázs Fecóra vonatkoztatom, aki a mûfaji különbségekbõl adódóan nálam százszor jobban tudja, sajnos, a placcra kitett lelkét bruttósítani. Kiváló médiakapcsolatokkal rendelkezik: az elmúlt években minimum négy koncertjét közvetítette a Magyar Televízió 1-es csatornája, amivel abszolút csúcstartó a még üzemelõ, meghízott õsapák között.

Rémlik, ráadásul van (vagy volt) valami rendszeresen jelentkezõ beszélgetõmûsora is, de ez szempontunkból teljesen indifferens - hadd csinálja, ha jó neki s ha megveszik. Az ötvenedik születésnapja alkalmából múlt pénteken mûsorra tûzött unplugged koncertjének közepénél a szobába toppanó, mostanában egyre jobbakat mondó feleségem viszont egy túltáplált óvodást vélt a képernyõn látni, homlokra tolt napszemüvegben, és amikor csúnyán néztem, ezt is megfejelte, s nem habozott hõsömet egy zsák krumplihoz hasonlítani, amire én azonnal elkezdtem gyûjteni jelen cikkhez az érveket. Mert azért az mégis túlzás volna, hogy egy zongora elé tett krumpliszsák tegyen rám ilyen mély, a tévés koncertek révén idõrõl idõre felpiszkált benyomást.

      Kezdjük ott, hogy nem változik, nem alkalmazkodik. E tekintetben abszolút a régi idõk embere, egy itt maradt múmia, a múltkor felmagasztalt - s hála istennek a képernyõn ragadt, így idõ elõtt, tévedésbõl elsiratott - Columbo rokona. Nem gondolnám, persze, hogy a változatlanságban rejlõ következetesség minden körülmények között követendõ érték volna - láttunk már karón morális alapon álló, befeszült, repetitív monomániást -, ám annak, ahogy ez az ember az uralkodó trendnek, zenei divatnak, a korigénynek kezdettõl ellenáll, hajlamos vagyok feltétlen értéket tulajdonítani. Egyszerûen azért, mert ez itt az egyéniség, az önálló arc jele. Noha jómagam zenei téren is klinikai eset vagyok, semminemû kiforrott, szilárd ízlésem nincsen - éppúgy remekül megfért bennem annak idején a P. Mobil és a Korál, miként most a Tankcsapda és Vig Mihály -, Fecó eleven hatását jobb híján - mi mással? - saját példámmal igazolom.

Ahogy ez a többiekkel szembe menõ zenekar - mert hát dehogy is voltak õk fekete bárányok, dehogy volt a teljes félreértésbõl, politikai szándékból velük egy kalap alá vett együttesekhez (a Beatricéhez például) zeneileg, szövegileg bármifajta közük - annak idején telibe trafálta azt a kamaszkori, alaktalan szomorúságot bennem, aminek csak jóval késõbb lett disztímia, depresszió a neve, akként képes nálam most is pusztán avval egyidejû szimpátiát és szorongást kelteni, hogy ma éppúgy másról beszél, hasonlóképp idegen test abban az egészben, amit a tinglitangli giccstõl az ügyeletes, napi sztárokon át az "alternatív"-okig en bloc könnyûzeneként ismerünk. Része ennek - naná, tiszta õsz vagyok - némi nosztalgia, nyilván, de a dolog mégsem ilyen egyszerû: a halál kívánja vissza ugyanis azt az állapotot, amelyik a Korálnak odabent hosszú idõn át megágyazott.

A kitörölhetetlenül a fejbe kódolt megannyi dallamív, a vigasztalhatatlan melankóliával indázó, reményt nem ismerõ szövegek sora így egyfelõl személyes emlékeztetõként mûködik, másrészt pedig kellõ korundor talaján erõtlen - és megengedem: nevetséges, végsõ soron az óvodáskori tehetetlen dacra, a tinédzseres generális világfájdalomra hajazó -, ámde teljesen megalapozott és tartalmas kritikai érvénnyel bír a jelenleg oly kívánatos, nem pöcsölõ, célirányos habitusok, kíméletlen nyomulások, a szorongókat bekapáló, gyõztes magatartási stratégiák, a belsõ tágulással nem rendelkezõ, szimpla lelkialkatok fényes sikerének, eredményes uralmának idején. 

      Nézzük hát, mit állít, mit csinál ez az örök vesztes, mit akar ez a Balázs Fecó voltaképp? Semmit. Semmit nem állít azon túl, hogy baj van, s az égvilágon semmit, semmit sem akar - épp ezzel opponál. Számról számra körülír egy állapotot, élethelyzetet, melyben neki, legnagyobb bánatára, a passzív elszenvedõ szerepe jutott. Konstatál, megállapít: nézd, lassan itt az éjszaka; elmúlt a nap, ahogy mindig szokott, de én szerencsére még életben vagyok, noha te mégsem maradtál velem, így nem tudom, most hogy legyen, veled osztottam meg mindenem, te hagytad elveszítenem, én ártatlan vagyok.

Számba veszi, hogy akkor most mi van, lereagálja fájdalmas helyzetét: meder nélküli folyó vagyok nélküled; ez rossz, de hát én már megváltozni nem tudok, így aztán marad a szégyen: most csak azt szégyellem, hogy, noha igyekeztem, így is kevés voltam neked. Mi lesz veled, kérdezi magától, ha koncert után egyedül hagy a zajos tömeg, pláne így, hogy sebzett vagy, és nem is tudod, hol a helyed, ráadásul már a dolgot megbeszélni sem lehet, hisz szavaim fáradt nyilak, földre hulltak az útjukon, amit nem mondhattam el, már többé nem tudom.

Összegez: ez a csönd éve volt (mi másé), lassan elfogy, mint a hold (szerencsére, bár a következõ is az lesz, sajnos). Itt-ott kivételes módon - neki legyen mondva - halványan reménykedik: a kísértetek éjszakája nincs még közel (de elõbb-utóbb, nem kétséges, eljön, itt lesz egészen biztosan). Örökösen máshoz fordul, segítségért folyamodik, rimánkodik: bújj hozzám, ne hagyj el, ha én mennék, ne engedj el; ne sírj értem, mama (még élek, de minek), kergesd el a felhõt a házamról (én nem tudom), vigasztalj meg, ha nem is hiszed, hogy szebb lesz a holnap, mondd, hogy lehet (bár én akkor sem hiszem el), anyám, anyám ébredj, és vigyél magaddal, kérlek, vigyél magaddal (rossz egyedül ugyanis).

Tudja, hosszú tél jön megint (mi más is jöhetne, majd tavasz, nem?), ne kérd, kéri, hogy mindig erõs legyek (mintha az erõ legkisebb jele esetében bármikor is mutatkozna), így aztán az a kívánsága, maradjon így minden, legyen függöny mögött a világ, s a maga részérõl szétteszi a kezét beletörõdve, tehetetlenül: ami félig van kész, az ma félig marad, engedd, hogy a dolgok most nélkülünk változzanak. És végül, a létszemléleti alapvetés, a jövõirányú kibontakozás útja; gyakorlatilag az egyetlen eset, amikor a számok fõhõse mégiscsak lábra kap, s tõle merõben szokatlan módon cselekvésbe fog (de az is milyen): indulhatunk, itt már tudjuk, milyen, rád bízom, merre, csak ne ez a bolygó legyen.

      Nagyjából így zajlik a koncert, errõl szólnak a szövegekkel adekvát, hiteles zenei világú lemezek. Az egész cucc annyira sötét, annyira reménytelen, annyira egy tömbbõl faragott, olyan szenvedélyesen kilátástalan, hogy az már csak jó lehet: nézzük, hallgatjuk ezt a pofát, ahogyan ott erõlködik, gördülnek le az izzadságcseppek a homlokán - szánjuk elõbb, szedd már össze magad, bászm, mi ez a cseppfolyós halmazállapot! Aztán persze cinikusan kinevetjük, hû, de ciki, amit itten elõvezetsz, 2001-ben, édesapám, de közben valamiképp megmûködnek a közhelyek észrevétlenül, s csak megkaparja, khm, khm, a torkot a dolog. Érteni kezdjük, ez az ember mitõl szomorú, s onnantól neki szurkolunk.