Az egyik kedvenc kortárs magyar íróm, kinek megfigyelőpóza a kislátószög, érdeme a precíz, fájó és szellemes magyar való világ. Nem utolsósorban immáron futótársunk is. Moldova eltévedt futója után egy célbaérő következik: Tibor idevágó írása a novemberi Balaton Maratonról a Literán jelent meg, és biztos sok rokonléleknél penget meg ismerős húrokat. A szerző engedélyével futtassuk végig szemünket azon, amin ő a lábát. És még Péter Attila szpíker is megkapja a jólmegérdemelt magáét. És mivel itt vannak a áldott-átkozott ünnepek, aki Tibor írásaiban jobban elmerülne, keresse A készlet erejéig c., írásait összefoglaló kötetet, és benne A karácsonyfás embert vagy egy másik vicces ünnepi sztorit.
AZ EZERÖTSZÁZADIK (Keresztury Tibor írása)
A pénzem, a busz és nő után, kutya, ellenőr és önmagam elől futottam eleget munkás életem során, ám hogy csak úgy, csak azért, hogy fussak – olyan korábban nem fordult elő. Mint ahogy nem szoktam ebédelni, ha nem vagyok éhes, csak azért mert dél van, nem láttam semmi okát annak, hogy szaladjak, ha egyszer nem kerget senki és nem sietek sehova.
Tudjuk, mert ott van a hegy, meg ott a végtelen óceán – a futás ennél némiképpen bonyolultabb, noha itt is ott lebeg az első pillanattól a tudat peremén az a rohadék maraton. De nem nekem. Ha ezt túlélem, fenyegettem meg közeli ismerősömet, megfürdök a Balatonban, s ugyanazon lendülettel kivágom a futócipőm, eszembe ne jusson az életben még egyszer, hogy fölveszem. Hogy hallgatok egy szünet nélkül ordítozó, idióta szpíkert, próbálom minden lehetséges módon leküzdeni kóros tömegiszonyom, miközben féllábon szökdelek, hogy bemelegedjek, mintha nem volna jobb dolgom ezen a ködbe fúlt vasárnapon. Soha, érted, az életben még egyszer nem látsz rajtszámot a hasamon. Ha ezt túlélem, ha ne adj’ isten megcsinálom, búcsúzkodtam, ha mindennek dacára, evvel a lábbal, csapkodtam a combom, betolom valahogy utolsó erőmből a testemet a célba, többé nem nevettetem ki öreg fejjel magamat. Ha nem jövök meg estig, a mentőben keress.
A pénzem, a busz és nő után, kutya, ellenőr és önmagam elől futottam eleget munkás életem során, ám hogy csak úgy, csak azért, hogy fussak – olyan nem fordult elő. Mint ahogy nem szoktam ebédelni, ha nem vagyok éhes, csak azért mert dél van, nem láttam semmi okát annak, hogy szaladjak, ha egyszer nem kerget senki és pillanatnyi jósorsomnak hála, nem sietek sehova. Aztán a közeli ismerős jóvoltából beszippantott némiképp ez a futóvilág; köztük egészen elképesztő zombik, fanatikusok, és a futásra rákattanó jó fej civilek. A Balatont mezítláb 24 órán belül futva megkerülő, a Hortobágyot a legnagyobb kánikulában átszelő, a Spárta-Athént 43 fokban, élve abszolváló, a Kékes-csúcsfutást egyenletes, könnyed iramban lenyomó, az éjszakai Börzsönyt átfutó, harminc nap alatt harminc maratont teljesítő ultrafutók, ironmanek és egyéb állatfajták, akik – az immár befele figyelő, rólam tudomást nem vevő közeli ismerőssel egyetemben - épp kapcsolták be magukon a pulzusuktól az elégetett kalóriákig, a vérnyomásuktól a kilométer-átlagukig mindent mérő műszereket, hogy aztán – mint a szél - elstartoljanak.
Én meg próbáltam a bömbölő zenében a mezőny elejéről a legutolsó, fekete mezőbe átjutni a tömegen, miközben szerencsére sikerült önerőből halálosan felidegesíteni magam. Az életem első (és utolsó!) félmaratonjára történő egyedi – megengedem: nem szokványos – edzéstervem során ugyanis egyetlen esélyt láttam arra, hogy a 21 kilométert lefutom: ha e beláthatatlanul hosszú távnak idegi alapon megyek neki. Ehhez viszont jól fel kellett turbóznom magam: megmutatom a parasztnak, fogadkoztam némán, nem definiálva, ki is volna ez a paraszt, megmutatom, dühöngtem, hogy nem lehet legyőzni, széttaposni, megalázni, kiröhögni, s ebbéli önhergelő igyekezetemben egyáltalán nem zavart az, hogy az égvilágon senki nem akart legyőzni, széttaposni, megalázni, kiröhögni. Nem, hisz körülöttem már mindenki magával volt elfogalva, a szakaszos rajtban a leggyengébb csoport következett: mi. Ne ordíts már, macskajancsi, szóltam fel a szpíkernek a startvonalon áthaladván, mintha ebben a zajban meghallhatta volna, megőrülök a hangodtól, meg ne lássalak itt, mikor visszajövök.
A történet vidáman indul – mármint annak, aki nem sík ideg -: csacsorásznak, viccelődnek egymással az emberek, könnyedén szökellve Siófok utcáin, mint a zergék. Nagyon lehetett utálni őket. Idejönnek beszélgetni, pedig nem piknik ez. Aztán felveszed a ritmust, beáll a szervezet, átveszi a test a tempót, elpárolog minden harag, düh, ideg. Három kilométernél jön az első holtpont, addigra már pont ott tartok, hogy befelé figyelek: hallgatom a szívverésem, a lélegzetem ritmusát és próbálok nem gondolni semmire. Arra pláne nem, mennyi van még hátra, mert akkor azonnal kiállnék, egy lépést se tovább. Hiszen hát nem akarok én bizonyítani semmit senkinek, a futással nincs semmiféle célom, csak hogy egyszer megcsináljam, csak hogy a táv meglegyen. Nagy, tompa üresség maradt a düh helyén, s némi dac, hogy magam előtt ne bukjak el, legyek képes legyőzni önmagam, ha már belevágtam balgán – valami érthetetlen erdetű, teljességgel megalapozatlan önbizalom talaján.
Tíznél, a felénél már nem beszél, nem viccel, nem kokettál senki. Szétszóródik a társaság, csak a talpak csapódása, a lépések ritmusa, na és a zihálás hallatszik a varjakon és a közönség buzdításán kívül. Ezek neked szurkolnak, fogod fel, de bárhogy is szeretnéd, nem sikerül már meghatódni ezen. Legtöbben a földet nézik, egyáltalán nincs jókedve már senkinek. Jótékony, kataton kómában telnek a kilométerek, mikor frissítőt látok, iszom egy pohárral gépiesen, mikor banánt látok az asztalon felkarikázva, betömök a szőlőcukor után egy párat a számba. A második kör elején közvetlenül a parton vezet el a versenypálya, alig vártam, hogy odaérjünk, az volt a terv, hogy a Balaton majd leköti a figyelmemet. Egy hullám nem sok, annyi sem látszott a ködben belőle – ez volt az a pont, amikor eldöntöttem: feladom. Megállok és hazamegyek: nem akarok én hős lenni, nem kell ez nekem. Végzetesen lelassultam, könnyedén húztak el mellettem a nyugdíjasok. Nem megy tovább, fáj a térdem, az is csoda, hogy eddig eljutottam, hogy megvolt a fele. Én ezt az egészet leszarom.
És akkor mögöttem egy megviselt lélekből fölszakadt az évtized legdurvább, legkacifántosabb, minden altesti funkcióra kiterjedő káromkodása. Hátranéztem. Egy magát utolsó erejéből vonszoló mocskos szájú korombeli sporttárs szidta, mint a bokrot, a kurva életet, a nem fogyó kilométereket, de legfőképp azt, aki a futást kitalálta, meg aki ezeket a versenyeket szervezi, na meg aki nem csapott egy leveses szedőkanállal tiszta erejéből arra a kezére, amelyikkel éppen kezdte kitölteni a nevezési lapot. Gyilkosok, sivított, és a bolyban, amiben futottunk, azonnal nagy, egyetértő tábora támadt – az utolsókat rúgta mindannyiunk. 17-nél már kórusban káromkodott kínjában a mezőny: a kordonon kívül riadtan húzták hátrébb az anyukák a gyerekeket. Eddig erőtől duzzadó, egészséges, szimpatikus sportemberek jöttek, most meg egy az elfekvőből ide keveredett mozgássérült mezei had: hajlott korú, neveletlen, futás helyett nyögve vonszolódó, közben állandó jelleggel köpködő, a töküket vakaró, bosszúszomjas, kétes elemekből álló lumpen csürhe, amiről hamarabb jutnak a frontról hazatérő háborús veteránok a nézők eszébe, mint a félmaratont futó sportemberek.
Én ekkor már csak a földet néztem, az alattam futó betont, amin őszinte örömmel ismertem fel a saját lábaim. A megváltás, a kánaán, a földi paradicsom pedig az, amikor a csapódó talpak monoton ütemébe valahonnan a távolból beúszik legjobb barátom, az ezerszer is áldott szpíker imádott hangja, és lassan felfogod, hogy itt a cél. Hát akkor evvel is megvolnánk, keresed az egy órája beérkezett közeli ismerős arcát, mielőtt diadalmasan összeesel. Nincs esélyed talpra állni többé. Konyec. Bevégeztetett. Megcsináltam. Hetvenhét sporttársnál jobb időt futottam, mint utóbb kiderült. A címben a megfejtés, hogy ez hanyadik helyhez volt elég. Tiszta szerencse, hogy nem arra ment.