Lehangoló dolog rossz könyvet olvasni, és még lehangolóbb, hogy sokaknak nem is kell esetleg ennél bonyolultabb, mélyebb, jobban megírt könyv, mert ez is "remek olvasmány". Így van píárolva, csomagolva.

A filozófusként, íróként, (táj)futóként felvezetett szerző, Tornai Szabolcs néptanító stílusában megírt kincsestárához idegek kellenek. Túllihegett, közhelyes, giccses, modoros vegyesfelvágott, nem beszélve a pökhendi tájfutó-sovinizmusáról.

Egy olyan könyv, amiben a "félmarcsi" szó vállaltan szerepel, és amiből azt is megtudhatjuk, hogy a hatalmas keblű nőknek csak az óvatos kocogás való. Szubjektív olvasói kritika, sporttársság ide vagy oda.

Vannak azok a dokumentumfilmek, amikben a megszólalók átszellemülten mondanak a kamerába áporodott féligazságokat, néha kicsurran egy könnycsepp, megszólal egy búgó narrátor, lírai vonósok húzzák a patetikus tájképek alá, satöbbi. Ha ennyi boldoggá tesz, ha ezt szépnek és hasznosnak találod, ha az olcsó spiritualitásra buksz, akkor neked való Tornai bölcsességgyűjteménye. Ha ennél többre vágysz, ha nem ugrasz be egy túlzó borítónak (nagybetűs EKSZTÁZIS és egy mezítláb, szabadon száguldó, minden bizonnyal testestül-lelkestül csordultig flow-ban levő futóval), akkor készülj a legrosszabbra Tornai könyvét olvasva.

Leszögezem: nincs kétségem Tornai jó szándékát, ihletettségét és elkötelezettségét illetően. Most a produktumról van szó szigorúan.

Olyan, mint egy színes-szagos, sokat ígérő energiazselé: nyúlós, ízesített, instant megemészthető, gyorsan felszívódik. Hiánypótlónak nem nevezném, "a hazai és nemzetközi futóirodalomban is páratlan, kuriózumnak számító kötetnek" pedig semminek sem, ez a futóirodalom mélységes nem ismeretéről tanúskodik a fülszöveg szerzőjétől. Egyetlen érdeme, hogy így eggyel több könyv van, ami a futásra motiválhat.

Vagy egy alsótagozatos osztályfőnök terelgető-kioktató hangján szól az olvasóhoz, vagy valamilyen meg nem határozott tudományos pozícióból, de időnként egy szónoki emelvényen látjuk amint görcsös szenvedélyességgel szögez le gondolatokat, tételeket. Egy presbiter nyakasságával ostorozza a gyarlókat, és egy láma érinthetetlen bölcsességével nyilatkoztat ki dolgokat. Már csak az hiányzik, hogy tanait (könyvét) kiszögezze az EMMI kapujára. Csakhogy ami Tornainak alaptétel vagy evidencia, az leírva gyakran bornírtság, vagy elszálló, üres lufimondat. Bocs, aforizma (= életbölcsesség, önvallomás), ahogy ezt tudtunkra adják. Ebből 450 darabot végigolvasni egy óra, mégis végtelenül hosszúnak tűnik, a végére meg unalmas is lesz.

Nem mondanám, hogy Tornai túlspekulálta: 450 darab hol egy-, hol tízmondatos eszmefuttatás a futásról, amolyan szöveg Tic-tacok. Bekapsz egyet, megízleled, édes és mentolos, jön a következő. A nagynevű Athenaeum kiadó, élén Nyáry Krisztiánnal, úgy okoskodott: a futás trendi, sokan futnak, így vesznek cuccokat is, szeretnek olvasni a tevékenységükről, úgyhogy igazán vehetnek futós könyvet is. Kétlem, hogy komoly értéket tulajdonítanak a könyvnek, viszont így csak két lábon kocogó pénztárcákat látnak a vásárlókban. Ok, a 2500 Ft kibírható egy kétséges szellemi kalandért.

A könyv amúgy akár jó is lehetett volna originális mondanivalóval, ügyes szerkesztéssel, írói készséggel. Lehetett volna ez egy futóhaiku-könyv. Egy végtelenített, ornamentikás monológ. Nem lett. Igazán adhattak volna volna egy normális editort a kézirathoz, mert a kolofónban (ha már aforizma, akkor mi is használjunk görög szót a könyv végi stáblistára) megjelölt felelős szerkesztő nem érezte feladatának gatyába rázni a szöveget. Vagy lehet, hogy pont ő találta ki, hogy a közepes szövegeket úgy lehetne eladhatóbbá tenni, feldobni kicsit, ha szétszedi 3-4 részre. A kreatívnak hitt mutatvány nem működik.

Így jön létre például a következő szörnyszülött: a 219. és 222. aforizma nyolc mondat összesen, de szétszedve már 4 darab bekezdésecske jön létre, ez pedig remekül tördelhető, megy az idő, gördül a papír, ki is tesz két oldalt. Érdekesebb nem lett, csak magamutogatóbb, viszont vastagodik a könyv. Igen, 220 oldal (!) a könyv, és néha egy oldalon 2 darab bekezdés (2-3 mondat) található, amúgy is nagy betűtípussal szedve. Mennyi lehet ez, talán 25-30 A4-es oldal szellős sortávval.

Egyszerűen nincs fókusza a könyvnek, nem tudom, mit akar mondani Tornai. Tanítani? Informálni? Beszámolni? Összegezni? Zanza, ez oké, összedobált gondolatok futásról, és még mi? Miért kellett ezt könyvbe rendezni?

Számomra pár érdekes, elgondolkodtató mondat vagy információ volt (pl. a futás közbeni ürességről, a célok kitűzéséről, junk miles), a többi a közhelyszótárba vagy Coelho-könyvekbe való. Ezért is kérdezem, ki a célközönség? Ha a futók, akkor nekik a könyv elcsépelt mondatok és kapkodott, odavetett tételek halmaza, amit vagy tudnak, vagy tudnak, de nem éreznek, vagy máshogy érzik, így a hasonszőrűség okán kézbe vett könyv elidegenítheti őket. Ha a (még) nem futók, akkor azok rendesen megkapják a pofájukba, hogy semmirekellő véglények, akiknek egy út vezet az üdvözülésbe: a kenetteljes mondatokban ajnározott elixír, a futás. (Ennyiszer egy oldalon olvasni a futás és fuss szavakat alapvetően idegesítő. Ennyit a választékosságról.)

A köztes szürkezónában lehetnek azok, akik hanyatt esnek a hajmeresztő bölcsességektől, akiket bombasztikus laposságokkal lehet aha-élménybe kergetni. Nem az a baj, hogy leír egy hangzatos egymondatos tételt, hanem, hogy nincs megmagyarázva, kifejtve, vagy ha megmagyarázza, akkor az kétséges, nincs mögé rakva valami többlet, és így óhatatlanul a Spuri magazin egy gyengébbre sikerült cikkéhez hasonlít.

Feltűnő Tornai sótlansága. Ez a könyv cseppet sem szellemes, csak átszellemült, és ennek közepette elfelejtkezik (lehet, hogy nincs is neki) a humorról. Neki a futás "szent téma", pedig nem ártana néha valami kis humor. Lehet, hogy a szerző egy tök jó arc (még az is lehet, hogy versenyeztünk együtt), de ez a lukas pátosz inkább kiábrándító. Tornai egyszerűen fogalmaz, de nála a jól megválasztott alany-állítmány egyszerűsége nem teremt új rétegeket. Sőt, inkább megkérdőjelezhető állításokkal operál. A filozófia, tanácsadás, sportélettan, idézés (szegény Márai, József Attila, Fromm, Buddha),  edzéselmélet és saját tapasztalatok keverednek a könyvben. A jól elkülöníthető típusok:

- nettó baromságok, sületlenségek (52. Hogy kinek milyen a mozgása, abból pontosan látható, hogy mit jelent neki a futás. vagy 206. A futók minden megtett kilométerrel az új aranykor felé közelednek. vagy 209. Amikor futok, törhetetlen szem vagyok a nemzedékek sok ezer éves láncában. vagy 246. Úgy érzed, értelmetlen az életed? Fuss, és máris lesz értelme!)

- mantrázás (220-221. "Figyelni arra, hogy figyelek. És észrevenni, ha netán kizökken a figyelmem. Ez az összpontosítás alapja. Fontos, hogy mire figyelek. Az is fontos, hogy figyeljek arra, hogy figyeljek. De a legfontosabb én magam vagyok, aki figyel.", sőt 424. "A testedet tudatosítva szemléld a testedet, az érzéseidet tudatosítva szemléld az érzéseidet, a tudatodat tudatosítva szemléld a tudatod, a tudattartalmaidat tudatosítva szemléld a tudattartalmaidat." Wáááh!)

- edzéstanácsok (össze-vissza bukkannak fel, inkább intő jelleggel, mint kifejtve)

- tudományoskodás ("Közismert, hogy a japánokban milyen erős a mazochista hajlam." vagy pl. a 65. és a 66. aforizma teljesen ellentmond egymásnak a láb futás közbeni becsapódásáról)

- klisék filmekből, könyvekből

- tájfutásdominancia ("A változatosság a futásban is gyönyörködtet. Ezért is a legjobb erdőben futni.")

- levegőben lógó állítások (69. Rekortánon futni illúzió. A természetben ilyen tökéletesen akadálytalan és sima felület nem létezik. Na és? Mit akar ezzel mondani Tornai? Mi az összefüggés lényege? A tó/uszoda relációra mit mond?)

- önismétlések (ez az atomjaira szedett szerkezet miatt lehet, pl. a 74. és 75. ugyanaz)

- coelhózás (némi fennkölt ázsiai és pszichologizálós szeánsszal körítve, pl. "Nem tudod, mi a szabadság? Fuss, és akkor megtudod!" vagy "Minden verseny ünnep, így ezekre a megmérettetésekre illik szépen felöltözni." vagy "A futás áhítat. Futás közben azért tölt el áhítat, mert több lehetek, mint ami vagyok."). A 381-est és 385-öst nem gépelem le, azok a nyálasság csúcsai.

- odavetett tételmondatok (A futás a legjobb drog. vagy A futás spirituális élmény. - ezeket mozaikosan kifejti, ha figyelmes az olvasó, de ide-oda ugrálni a 220 oldalon olyan, mint egy Kaland Játék Kockázat könyvet forgatni, csak a végére elfogy az életerőpontom)

Időnként végtelenül primitív gondolatok is felbukkannak: "Jó vagy a futásban. Jó vagy az ágyban. Kell ennél több?" (322.)

Mit kezdjünk az olyan kinyilatkoztatásokkal, amikben az ok-okozat felcserélődik, vagy teljes eltévedésről tanúskodnak? Honnan tudja például Tornai, hogy az ősember hogyan lélegzett (332.)? Vagy itt egy másik: Aki sokat tud egyedül futni, az valószínűleg jól érzi magát a bőrében. (53-as aforizma). Fontos kérdés, ki miért fut hosszú távokat, mik a mozgatórugók, és tapasztalatom szerint kevés olyan ember van, aki kizárólag az öröm miatt. Tornai ennyire vak lenne, hogy nem látja, hogy a futás menekülés, a versenyszellem túlhajtása, kompenzáció, terápia, problémafeldolgozás is lehet?

A kenetteljes néptanító hangnem mindent elnyom, megkapják a drogosok, piások, cigizők, a nyaktól felfele élő értelmiségiek, munkamániások, tévézők, a kávézó emberek (!), és a léha, bulizós fiatalok. Szinte vártam egy olyan aforizmára, ami így néz ki: "Azért jó a vasárnapi zárvatartás, hogy akkor is futhass." A KDNP-szellem nyomatékosan is előkerül: Kontrollálatlan eksztázis: betépve ugrálni egy acidpartin. Kontrollált eksztázis: fullmax egy versenyen. (328.)

Aki tévézik és ülőmunkát végez, az is szórjon a fejére hamut a szerző szerint. Szakmám miatt én mindkettőt intenzíven "végzem", mégsem érzem magam elveszettnek, szeretem a szenvedést, a fájdalmat, a fejlődés velejárójának tartom, de Tornai láthatólag nem tud ezekkel mit kezdeni, összevissza beszél ezekről a fogalmakról (lásd a 198., 305. és 335. önellentmondásait a fájdalomról).

Irodalmi, művészeti értéke zéró - nem biztos, hogy ez cél volt, csak megjegyzem. Semmilyen plusz élményt, katarzist, extra minőséget nem nyújt. Vadászni kell az eredeti gondolatokat. Tornai csak azt hiszi, hogy mélyrétegekbe megy le fennkölt mondatokkal és nagy svungú kijelentésekkel, de ez csak felszínkapargatás vagy szakbarbárkodás. Nincs önreflexió, semmi közelebbit nem tudunk meg a szerzőről, azonkívül hogy a tájfutás primátusát hangoztatja. De nem kalauzol el bennünket abba a világba, csak leírja 10x, hogy az a csúcs, kész, passz. Ha mondjuk részletezné, elmesélné mitől szép ez a műfaj, ő maga is közelebb kerülne, így ehelyett ezeket a tájfutós blogokat érdemes olvasni, hogy belelássunk ebbe a szubkultúrába (1., 2., 3. és 4., sajnos a 2. és 4. egy éve nem frissül).

A tájfutás iránti részrehajlása bosszantó, az pedig még inkább, hogy a maratonnál megáll. Kihagyott ziccer a személyesség, és az is hogy nem ír az ultrázásról, pedig gyakran emlegeti a "más dimenziót" a hosszútávfutás kapcsán.

Tornai rendre ostorozza az embereket, hogy nem tesznek erőfeszítéseket, hogy tunyák, hogy a felgyorsult világunkban mindent gyorsan és készen akarnak megkapni. Nos, a könyve pont ezt szolgálja: gyorsan bekapkodható gondolatpirulák. Öncsapda. Amikor egyszer egy dokumentumfilmben megkérdeztem Presser Gábort, hogy egy pályakezdő magyar zenésznek mit tanácsol, menjen-e külföldre látókört szélesíteni, azt válaszolta: Feltétlenül, de a legtöbbnek azt mondanám, hogy inkább itthon hagyja abba. Pont ezt éreztem Tornai könyve végén: belefulladunk a futásba és az ordító klisékbe.

(2490 Ft., 2015, Athenaeum kiadó, az előszót írta Monspart Sarolta)

Perverzek itt meg is hallgathatják, hogyan kell modoros szöveget modorosan felolvasni.