futó gondolatok

nem azé, aki fut

Hemerodromos - Az egész nap futók (2. rész)

Aki dombra ment fel és hegyről jött le

2016. június 09. - őze bálint

Az első részben az Olympian Race kultúr- és sporttörténeti hátterével, a görög versenyek szellemiségével foglalkoztunk. Jöjjön minden futóblog bestofja, a sírva-vigadós versenybeszámoló műfaja. 

Az OR nem könnyű falat, cserébe szép. A "pálya" mutatói a verseny honlapjának infói alapján: A-B verseny Nemeából Olümpiába, 180 kilométer. Szintemelkedés 5212 méter, szintcsökkenés 5529 m (szerintem ez el van mérve). Legmagasabb pont: 1442 m, legalacsonyabb: 31 m. Aszfalt: 108.7 km. Terep: 71.3 km. Szintidő: 28 óra. A stegosaurus a szinttérképhez képest egy lapostetű. Lejtő-emelkedő százalékok, depók elhelyezkedése, útvonal az alábbi infotáblákon leshető meg:

Hát nem egy Balaton-felvidéki mocorgás. Szerintem 2018-ban bőven lenne dobogós esélye Sperónak, Szabó Áronnak vagy Rudolf Tominak. Idén Marco Bonfiglio nyert, aki már volt Spartathlon 4., Nove Colli valamint Berlin 100mérföld nyertes is. Női esélylatolgatásnak nincs értelme, lévén ritkásabb ott a mezőny, könnyebb érvényesülni.

olymp-406.jpg

Kitérő: valszeg hülyeség, amit írtam. Nincs olyan, hogy "ritkásabb mezőny." Elméletben, számszakilag igen, de abszolút értékben, gyakorlatban nem. A Bourbonokkal szólva a "mezőny én vagyok". De komolyan: minden verseny az adott versenyzőkből áll össze mezőnnyé, aki regisztrál, odamegy és részt vesz, alkotja a mezőnyt. Aki akkor és ott győz, az akkor és ott volt a legjobb. A lehetőség adott, bárki indulhat. Persze lehet hasonlítgatni pályarekordokkal, mércézgetni, hogy ki nem volt ott, aki ha ott van, mennyire iskolázta volna le a többieket... Dehát nem volt ott. Így nem is érdekel, hogy melyik menő nem jött el. Ha meg ott van, akkor ő is a mezőnyt alkotja. A mezőny erőssége mindig relativ és egyben abszolút is. Kitérő vége.

dsc_0009.JPG

Vissza a rajt előtti naphoz, amit egy tengerparti hotelban voltunk kénytelenek eltölteni a szervezők jóvoltából, bámulva a korinthoszi csatornán áthajózásra váró monstrumokat. Messziről már látszott az a hegy, ami a Spartathlonon is dominálja a tájat: itt ennek a lábától indult a verseny.

dsc_0015.JPG

Verseny előtt persze a szokásos alulkészülés: most sem néztük meg a kiírást alaposan (ahogy a toszkán 100-asnál sem); ezzel nem szeretnék krakélerkedni, inkább szánalmas. Így a trail útvonal mennyisége kicsit szíven ütött minket: egyrészt nem is gondoltuk, hogy ez terepfutás is, másrészt a hegyeket alábecsültük domboknak. Ja igen a többesszám: két csodálatos sporttárs volt velem még a görög túrán: Lőw Andris és Márkus "Borvidék-Korinthosz.hu" Öcsi. Andris ugye a futók fényevője, azaz bízik abban, hogy a semmiből is le lehet hozni egy versenyt, legendásan nem nagyon tréningezik; hacsak az emberöltőnyi rutin nem számít tréningnek. Öcsi viszont Oli-tanítványként derekas alapozást tudhatott magáénak.

kepernyofoto_2016-06-03_0_44_25.pngAmúgy Andris a versenyt megelőző napon azért edzett kicsit: megkísérelt nyakban felvinni az athéni Citadellára, a Lükabétosz-dombra. A másik nagy mutatványa az volt, amikor a rajtszámfelvételnél a szigorú néninek hamukázott a (természetesen soha el nem küldött és nála sem levő) medical certificate-ről.

A TÁVOLSÁG MINT ÜVEGGOLYÓ

A verseny elég szigorú volt: mindössze 20 check point (CP) jutott a 180 kilire. Szóval átlag 9 km-enként, de pont a két legmacerásabb szakaszon éjjel és hajnalban, ahol 10km alatt 600 m emelkedést, majd ugyanennyi csökkenést kellett leküzdeni, 23 illetve 21 km-en át nem volt depó. Ja és mindez ösvényen, gyakran köves-sziklás-pocsolyás terepen ment. De nagy 

tanulság

volt, hogy a ritkás depók teljesen megszokottá váltak egy idő után, és nem is igényelte az ember, hogy megzavarja egy CP. Szépen el lehetett merülni abban a párás-tejfölös burokban, az ultrások üveggolyójában, ami ilyenkor a versenyzőre nehezedik. Már sokat megtettél, még sok van hátra, valami furcsa térben és időben teszel-veszel.

olymp-428.jpg

A ritkás depókban is fel lehet simán tankolni ekkora távra. Ha van vized és vésztartalékod, mi a tökömnek veszítsen az ember értékes perceket a 3-4 kilinkénti depókban baszakodással?! Ezentúl biztos kihagyom minden ultrán a depók felét. Egyszerűen nem kell megállni. Ez hamis pszichológia, ócska biztonsági játék, amire még rátesz, ha kísérővel is rendelkezel. Amiből a versenyen a terepadottságok miatt nem volt sok. 

olymp-363.jpg

A másik tanulság,

hogy a nyavalygáskultúrának semmi értelme, és a verseny végén jöttem rá, hogy ennek észrevétlenül véget is vetettem. És ez tök jó felismerés volt, mert az ultrás fejlődésben szintlépésnek tartom. Mostanában már amúgyis ritkán nyirmogok, dohogok versenyeken. Ez a nyirmogás annak az érzésnek a fogakon átszűrt, hol lefojtott, hol veretes sóhajokban és kitörésekben artikulált kifejezése, mintha direkt az egész verseny ellenem lenne, eleve akaratomon kívül kerültem volna bele, és igenis határozottan tiltakozom, vergődöm, egzaltáltan primadonnáskodom a férfiúi büszkeség keretein belül. Gyakran kívül. Magyarán: nem a futással foglalkozom, és megkérdőjelezem a helyzetem. Na az Olympian Race-en ez nem jött már fel, az éveken át tartó, tapasztaláson és kiértékelésen alapuló tanulási folyamatban ide eljutottam. Ha eddig a harsányan öblögető Sümeghy úr voltam, akkor most a csendben füstölgő Böhm bácsi lettem, aki hosszú percekig képes sztoikusan bámulni a cipőjére jancsiszöggel erősített chipet.

img_8135.jpgAz elmejáték része, hogy mit vállalsz és hogyan teljesíted. Ahogy az előző posztban írtam, a fizikai felkészültség hozzáadott érték, de jelentősége minimális a szellemi dolgokhoz képest. Az emberi szervezet sokkal-sokkal többre képes, mint amire szájtátin azt mondják: emberfeletti, fantasztikus, lehetetlen, "én nem tudnám", döbbenetes. Szükséges fitten odaállni egy rajthoz, de a perdöntő, hogy mennyire tudod magad hajszolni, meggyőzni, továbblépni a nehézségek felett. Odaáig sokan eljutnak, hogy elrajtolnak: a rajtlisták és az eredménylisták között az a különbség, hogy az előbbin a merészek is, az utóbbin már csak a belátással rendelkező tudatosok szerepelnek.

Egyszerű mindsetting: ha én aznap tudom, hogy 180 km-t kell futnom, akkor 100-nál nem borulok ki, nem szállok ki, legfeljebb grimaszolok egyet, hogy még 80-an hátravan, és tovább vágom a centit. Mégis miért van az, hogy amikor egy szimpla 30-as edzésre indulsz, 15-nél már nyűgös vagy? És egy 180-as versenyen a 15 egy illékony állomás? És az is igaz, hogy valszeg baszottul nehéz lett volna még erre a 180-as mindsettingre ráraknom plusz 40 vagy 66 kilométert, ha hirtelen az lett volna a meglepetésfeladat. Az önmagával, testével, álló -és teljesítőképességével tisztában levő futó agya csodálatosan tudja az aznapi feladatra felállítani a saját forgatókönyvét, és tudatosítani az egész szervezettel, hogy mire készüljön. Viszont amint ezt teljesíti, a lánc leold, a test összezuhan, az agy kienged, és ezerrel a regeneráción dolgozik. Aki már előbb ledobja az agyáról a láncot akarattal, mert mondjuk egy 200-as ultrán éjszaka elbizonytalanodik, annak nagyon problémás összekaparnia magát, hiszen a kört megszakította, a test és az agy szétesett. Valami ilyesmiről beszél David Epstein is a Sports Gene c. könyvének egyes fejezeteiben (3 éve olvastam, van egy javított kiadás azóta), vagy ezen a lebutított TED-előadáson. Szóval az egész elhatározás kérdése, és az elhatározás kérdéses.

img_8144.jpgAz én elmeközpontom egyszer jelzett fennakadást az Olympian Race-en: akkor lettem egy kicsit ideges, amikor 20 kilivel a cél előtt, a nagyon korrekt eligazító táblán ott volt feketén-fehéren, hogy bizony most 13 kilométernyi saras terep vár még rám.

A KÖNNYŰ KEZDÉS NEHÉZSÉGE

A táblák amúgy tényleg csodálatosan informatívak voltak és egyszerűek: hánynál vagy, mennyi jön, milyen a szakaszprofil, mikor milyen a lejtés, emelkedés, milyenek viszonyok (beton vagy aszfalt), nyitás-zárás satöbbi. A legkorrektebb táblázás evör. Nagyítsátok ki.

Sőt: a versenykiírásban pirossal jelölik a földutakat,  pontosan tudod, hol számíthatsz terepre. Ezenfelül egy laminált itinert is mellékelnek a CP-k távolságával, zárásával és hogy az odavezető út emelkedős vagy lejtős. A 180-ason kb. 200-an indultunk. A leggyönyörűbb rajtidőpont, amit futó kívánhat: 14:30. Azaz stresszmentes, hosszú alvás, kényelmesre nyújtott reggeli, nyugis pakolászás, csomagleadás. Csak két szalonnás szendvicset küldtem előre, éjszakára hosszú ruhát, 2 vitatigrist és 3 zselét, minden mást (3 pót-zselét, sót, esőkabátot két kulacsot) a hátizsákba pakoltam. Mindent mást a depóasztalról terveztem megoldani mézes kenyérrel, tejberizzsel, tésztával. Délben még egy kiadós ebéd a szállóban, majd buszozás a rajthoz, ceremónia, a nemeai stadionban kis kultúrséta, fúvószenekar, és ráérős start. 

Amikor ott állsz a rajtban türelmetlenül, idegesen, mégis bátran elszánva magad, akkor a többiek rezonálnak rád, és a levegőben feromonként ott lebeg a Group Ego. Mindenki tudja (vala)miért van ott, és nem ellened versenyez, hanem veled és magáért. (Talán csak a startnál rikoltozó Jurek gondolja máshogy.) Elkezdeni egy versenyt: az tűnik a legkönnyebbnek, de lelkileg az a legnehezebb. Pontosan tudod, hogy nagyon sok van hátra, tele vagy latolgatással, kétellyel, és megelőző hosszú versenyek tapasztalatával, fájdalom- és fáradtságérzetével. Ki kicsi, ki nagy mellénnyel indul, kinek zabszem, kinek Immodium van a seggében.

melleny_montazs.jpg

(Bocs, nincs túl sok fotónk magunkról, nem volt kísérőnk, és mivel futás közben amúgy sem posztolgatunk, ezért a konzervfotókkal be kell érnetek.) Kezdetben ismerős tájak bemelegítés gyanánt, aztán elindultunk a Nyugat felé: sok ösvény, kaptatók és lejtők, szélesebb erdészeti csapások, alsórendű autóutak, fenyvesek, néha remek átlátás a környező hegyekre, völgyekre, foltokban elterülő városkákra. Próbáltam pusholni, hogy minél hamarabb túllegyek a sok mászáson, mert hajnaltól akkor már csak a domináns lefelékkel kellett volna küzdeni.

kepernyofoto_2016-05-28_15_40_09.png

Volt egy 62 km-es babatáv, együtt rajtoltunk velük. Nem csináltak nagy faxnit a görögök, a babatávos beért a 7. CP-re, kapott egy érmet, szia, nem nyaljuk a segged, a főverseny csak most kezdődik igazán. Öcsivel itt találkoztam össze, akkor már szakadt az eső. Hosszú cuccra váltás az előreküldött pakkból, lámpa, nylon eső ellen, büfézés (a görögös terül-asztalkám alapkínálatán felül volt tejberizs, főtt tojás, tészta, csirkeleves, szendvicsek, rizs) és megkezdtük a kapaszkodást 600-ról 1200 méterre, majd 1400-re. 

aethlios16_0589.JPG

A PONTŐR MINT FOCIKAPUS

Ez is érdekes: valahogy a görögök mindig meg bírják oldani tizenötödannyi staffal is, hogy akárhány check point is legyen, bármelyikre lehessen cuccot küldeni. (És verseny után rögtön vissza is kerül a hotelba.) Pedig kétévente rendezik a versenyt, igazán kijöhetnek a gyakorlatból. Ezt itthon még nem igazán sikerült megugorni, a szervezőknek nincs sok kedve ezzel vesződnie. Azt is megoldják, hogy minden CP-n van orvosi doboz kifejezetten futásra összerakva vazelinnel, tapaszokkal, kötözővel, tűvel, kenőcsökkel, tablettákkal. Megoldják, hogy mindegyik versenyzőt nyilvántartsák: egyszerű kockás papírba írják fel az érkezési és a távozási időt, chipszőnyeg csak 3-4 helyen van. 

img_8146.jpg

A görögök szívélyesen csinálják a depós kiszolgálást is: tavernák és kávézók tartanak nyitva egész éjjel, falubeli asztaltársaságok állnak össze egy sátor alá, van mosoly és segítség, rajtszámot már előre kiszúrják, lejegyzik, figyelik, hogy van-e a rajtszámhoz tartozó leadott csomag, készítik a takarót, széket. Nénik, bácsik, totál civilek, outsiderek. Takonyangolt mindegyik beszél, de inkább jobbat. Mégis tudják, mi a dolguk, és igen, a versenyen akkor és ott, az egyéni futó az atyaúristen. Annyira, hogy már időnként túlságosan a kedvében akarnak járni. Igazi cukifejek, de olyan mint a húsevő virág: becsalogat, majd összezárja a szirmait.

13244115_1180599651959962_2337404787391269105_o.jpg

Nem azt mondom a pontőrökről, mint Jonathan Wilson a focikapusokról szóló nagykönyvében, a Kívülállókban, miszerint a kapus a játék ősellensége, fő antagonista, célja a gól megakadályozása, s így tevékenysége a játék megölésére irányul. De azért a pontőr egy kicsit kapus is, a játék (futás) ellenében van, amennyiben protektív viselkedésével túlságosan is marasztal, foglyul ejt a ponton. Célja a revitalizálás, de ugyanannyira eléri azt is, hogy a futó elbizonytalanodjon, és a maradáson törje a fejét.

aethlios16_0612.JPG

MILYEN ULTRÁS VAGY TE? 

Az egyik erdei kaptatón alkalommal mellémcsapódott egy külföldi futó, aki látta (pontosabban nem látta) a lámpafényemet. Egy Andristól lapott E-lighttal mentem éjszaka, ahhoz elég volt, hogy valamit lássak, a magabiztos futáshoz nem. (Az évi 1-2 éjszakai futásért nem vagyok hajlandó venni egy drága Petzl-lámpát.) Na a külföldi futó rám néz megvetően, és azt kérdezi: "milyen ultrás vagy te?" Érti ezalatt a lámpám minőségét, és nyilván az ebből fakadó felkészültségemet, önismeretemet. Mondom, elég ez, nyugi. Nem a legbiztonságosabb, de a célnak megfelelő. A cimborát nem is láttam többet a versenyen, egyszercsak lemaradt, pedig de kurvaerős fejlámpája volt...

Amikor 62 km-től elindultunk hegymászni az éjszakába (lásd a fenti jelmezbálos-képet, ahol Öcsi szaloncukor-királynak öltözött), még nem tudtuk, hogy 124 km-ig, úgy nyolc órán át együtt futunk. Hol ő volt elől, hol én húztam el, aztán jobbnak láttuk együtt maradni, mert kétszer is 20 km-nyi távolságok voltak a depók között, és voltak csúcsok, ahol ítéletidő tombolt, illetve így egymást hajtva a verseny terhe is közteherré vált. Okosan próbáltunk tartalékolni, öltözködni a hátizsákból. A rajtnál még 20 fok, ami rohamosan csökkent, a hegyekben pláne hideg lett, így éjszakára úgy 5 fokkal kellett barátkozunk. (Andris is alább adott a kezdeti hetyke legényességéből, és félmeztelenkedés helyett másnap már hosszúujjúban rohamozott.) Mindehhez az este kilenctől reggel hatig folyamatosan zuhogó, néhol ömlő zuhanyba átcsapó eső kellemes mellékízt adott.

13244159_996129907107898_1602109391261129627_o.jpg

Egyfelől borzongató volt, másfelől felemelő kint lenni a vaksötétben. Tejes-ködös-villámos csúcsok mindenfele, forgalom alig, szélzúgás, kőropogás, kutyavonyítás. Jöttek az érzések, amiket vártam, és amiket szeretek átélni. Kétségbeesés, a para instant és tudatos kezelése, a megtett táv fáradtsága és a még hátralevő nyomasztó súlya, mindezek kalanddá transzformálása, a folyamatos zakatolás, észnél levés, kalkulálás. Irányítás, megfigyelés, részt vevés. Egy magad által választott peremhelyzet ott és akkori megélése.

13221433_996130147107874_4885821355215818735_o.jpg

Öcsi sokáig azzal volt elfoglalva, hogy a dereka köré tekerjen egy hőfóliát, mintha az bármit segítene eső ellen. Ruházatának és mozgásának hangja magabiztosan idézte a '90-es évek suhogós joggingjait. Aztán hajnali fél 4-kor hajlandó volt elfogadni a másik nylon esőkabátomat, amit egy random hegyi ellenőrzőponton szereztem: két srác osztott a szakadó esőben vizet, kólát, kekszet és nylont. Előttünk senki, utánunk senki: egy idő után semmilyen ember-szentjánosbogarat nem láttunk mozogni a hegyi szerpentineken. Egy éjszakai CP-t elhagyva pár száz méter után szembe jött egy fejlámpa. Egy ciprusi srác elég felháborodottan közölte, hogy eltévedt az erdőben, és bizony ő nem folytatja, mert a sub21h-ért jött, az meg nem lesz meg ezzel a félórás kitérővel. A CP-ből egy bácsi autóba pattant és felvezetett. Valóban, egy sárga nyíl elég félreérthető volt, de a bácsi azonmód lefújta, és egyértelműsítette. 

aethlios16_0324.JPG

A hajnal leharcolt rendesen: volt egy kóválygós, rosszkedves mélypontom 4 és fél 6 között. Öcsi - pedig először futott ilyen hosszú távot és először éjszakázott futva - kultúremberi tartással viselte lemaradásaimat, morgásaimat, előzékenyen mutogatta vallatófényű lámpájával a pocsolyákat, sziklákat. Aztán egy alkalmas pillanatban megszabadult a kolonctól: 5:45-re beértünk egy pöttöm városba. "Reggelre kelve, ahogyan az itt szokás / depóba megy le Öcsi és Balázs" - énekelné egy up-to-date Cseh Tamás. Elillantam vécére, hisz kávéztam, reggel van, indul a szokott menet. Öcsi várt, várt, vazelinezett egyet, aztán mint a léghajó, ami kidobta ballasztját, elinalt. Volt jó oka: akkor egy franciát kerülgetve a 4-6. helyen álltunk. Nézzétek meg mennyire eggyé vált Öcsi a természettel a zöld cuccában!

13217176_996129813774574_8460523476035247395_o.jpg

Onnantól mindig nézegettem a depókban az előttem regisztrált futók idejét: Öcsi egyszer 10 percre feljött a 3. helyezetthez, de aztán benézett 7 perc fölé, és így nem faragott a hátrányból. Szóval kijövök a vécéről, kábé úgy érzem magam mint Bud Spencer az És megint dühbe jövünkben, amikor Terence elvitte a kamionját. De mivel virradt, új erőre kaptam, elkezdtem látni, és láttam már a végét is a versenynek. A 24h-n belüli finis elérhetőnek tűnt. Tetszett, hogy amikor már sajgott a talpam a betontól, akkor jött egy kis terep, amikor meg a terepet utáltam meg, lehetett hamarosan aszfalton nyomulni.

aethlios16_0306.JPG

Szerpentin-város-szerpentin-terep leosztásban csorogtak a kilométerek. Néha kijött a nap, volt ereje, de itt már győzött az ultrás fáradtság: magyarán inkább rajta maradtam egy kanyar külső ívén, ha ott árnyék volt, mint a belsőre átvágva a távolságon rövidítettem volna. Páran elmentek mellettem, a terepen ők ügyesebbek voltak. Volt kikerülhetetlen patakátkelés is: a törődöttebb versenyző átgázolhatott a vádliig érő vízben, de a figyelmes szervezők cementeszsákokat is kiraktak, így a kényesebbje felhúzta a zsákokat a csülkeire, és mint egy szatyor fülét fogva emelgette át a saját lábait a patakban.

Amikor csak 25 km volt hátra, az ég megint elborult: arra nem volt időm, hogy visszavegyem az esőkabátot. Olyan nagycseppes zuhany tombolt 20 percen át, amilyenben én még nem voltam. Egy lejtőn tartottam lefelé, a habos víz csak úgy hömpölygött, míg felülről elementáris erejűen ömlött. Az autósok szánalomból megálltak és bámultak, indexeltek biztatóan. Az eső pont elég volt ahhoz, hogy a hátralevő terep dagonyává ázzon. Akkor borultam ki először és egyszer a versenyen: 1) a depó városkájába feljutni is szopó volt, 2) már kurvára zavart, hogy véresre dörzsölte a hátam és a mellkasom az egész napi ázás-izzadás a hátizsák testtel érintkező pontjait, 3) de amikor a táblán megláttam, hogy a hátralevő távból két CP közt 13 km folyamatos terep van, akkor arra a kérdésre, hogy "Are you OK?" csak egy tikkelős-fejrázós "I'm fucking not!" felcsattanás volt a válasz. Igazán nem érdemelte ezt a pontőr és családja. Egyébként, aki nem OK, az mondja magától, aki pedig OK, az meg kikéri magának. Pontőrök, ilyet ne kérdezzetek, lécci.

img_8178.jpg

Egyszercsak feltárul a buja, zölden hersegő olümpiai völgy. A finis a legpuritánabb, amit valaha láttam. Nekem bejött. Nem egy spártai főutca népünnepéllyel. Nincs torkaszakadtából rekedten rikoltozó speaker.  Amit vállalt, teljesíti a verseny: stadiontól stadionig. Ahogy Nemeában elindultunk, úgy értünk az olümpiai romokhoz: egy földre ragasztott szalag, sátor, semmi faxni. Elkerülhetetlen fotózkodás az obligát olajfakoszorúval és a stadionnal a háttérben. A 9. helyen végeztem (23:54:31), és különösebb problémám nem volt, egy mini vízhólyag, de abszolút járás- és szalonképes voltam. Nagyon elégedett voltam, minden pixel a helyén volt. Felhívom a figyelmet a Lidl filléres pókember-szettjére, az elmúlt öt versenyemet ebben futottam, és jobb mint bármelyik csillióba kerülő futóruha.

Öcsire büszkék lehetünk: elsőáldozó létére (oké, van egy remek 139 km-es 12 órája) 22:38:14-es idővel végzett a 4. helyen. Ráadásul az első nemzetközi, valóban hosszú ultráján. Ha egy kicsit odalép, meglett volna neki 2017-2018-ra a fix (lottózás nélküli) Spartathlon-indulás, hiszen a szintidő 20%-ánál jobb eredmény erre feljogosította volna (ez 22:20:00 körüli idő). Figyeljünk rá, ő lehet a magyar csapat váratlanul megvillanó Leicester City-je, surranópályás Czene Attilája a Spartathlonon...

Andris megfogyva bár, de törve nem (legalábbis amilyen híreket szállított róla nekem menet közben a Pallaruelo-család) a 38. helyen jött be 26:33:43-mal.  

Egy kis érdekesség: ha az ultrások KSH-jának tekintett DUV oldalán ránézünk, hogy ezek az idők egy 35 év alatti életkorra hajlítva (age-graded performance) minek felelnének meg, akkor derül ki igazán a veteránság mibenléte. A veteránnál ott van a fejben érettség, a türelem, az ellenállóképesség. A fiataloknál az erő, gyorsaság. (Szerencséseknél ez ötvöződik és kitart.) Öcsi eredménye tehát 21:22:03, Andrisé 24:13:10 lenne egy abszolút ideális világban. És gyorsan teszem hozzá: a 4. helyen egy 65 éves görög állna, aki 25:24:07-tel finiselt, de ez 19:54:09-et jelentene. Nem számbűvészkedés ez: világosan mutatja, hogy az ultra tényleg a 40-50 pluszosok sportja. Ebben a 200 fős mezőnyben, amiből 88-an érkeztek meg a végén, mindössze négy ember született a '80-as években, köztük én. Mindenki más korábban.

A célból a városba egy ingázó minibusz vitt el, a sofőr törülközőket terített az ülésekre, de ennek ellenére megkért mindenkit, hogy legyünk kedvesek nem hátradőlni. Nem úgy képzelte a hétvégéjét, hogy a savanyú bűz, por és verejték keverékét sikálja, miközben a jó ebédhez a buzuki hangja szól. Gyengébb idegzetűeknek nem javaslom gyerekkorom horrordalát:

Kis pihi, cuccöblítés, Öcsi előtt leborulás a nagyon korrekt, hegytetőn levő, medencés hotelban, majd indulás az esti éremosztós díszvacsorára. Itt jött az

utolsó nagy tanulság:

sose hagyd bőlére a mondandódat, miközben kiéhezett ultrások hada remeg a svédasztalért. A szervezők megsüvegeltek mindenkit, köszöntések és gratulációk, de eközben a dögkeselyű futók már a tálakat szuggerálták. Kivétel asztaltársaságunkat: 1) a soka látott finn futót és meteorológust, Ari Mustalát, 2) és a Maradona-testalkattal megáldott Jorgosz Zakariadiszt, aki kizárólag sárga AEK Athén mezben hajlandó futni. Jorgosz a görög nép egyszerű gyermeke, imád rengeteget enni és futni, és a 2014-es Spartathlon finise után megcsinálta azt, hogy térült-fordult, és rögtön indult vissza futva Athénba. (Aztán megcsinálta hivatalosan is a Fidippides-versenyen is.) A kedvenc ultrafutós képemen ketten együtt merülnek alfába, kicsit meggyötörte őket a verseny, Jorgosz későn ébredt a tálakhoz.

img_8149.jpg

Szóval az ultrás olyan fajta, aki kilométerekről is megérzi a szénhidrát szagát, és kitör belőle a zabagép. Nem érdekli a földre esett kaja hárommásodperces szabálya, nem probléma, ha nincs nála pénz a közértben, amikor verseny közben tér be, mert megkívánt valamit, nem izgatja magát, ha Red Bullt kell lehúznia a sajtos szendvicsre. Az olaszok kezdték: megunták a felvezető dumákat és nekiestek a gőzölgő tálaknak. Mondanom sem kell micsoda sáskajárás kezdődött. Az éremosztást már a csámcsogás végén tudták megtartani, de így a kedélyek is csillapodtak, az ultrások elemei is hamar lemerültek. Akárcsak a szaros Garminomban 13 óra után, amiket utólag kellett korrigálnom. Ennyit az "intelligens rögzítésről".

kepernyofoto_2016-05-24_23_01_28.png

De mondjuk Öcsi Suuntója sem bírta tovább 152 km-nél. Andrisnak volt igaza: ő a sráca Lego-órájával mérte az időt.

kepernyofoto_2016-05-28_15_06_53.png

img_8199.jpgMásnap kultúrséta - ezúttal az olümpiai régészeti lelőhelyen és a múzeumban, regenerálódás a hűs medencében, indulás vissza Nemeába a még parádésabb záróvacsorára. A görögök minden alkalmat megragadnak, hogy együtt legyenek, együtt egyenek. Kurvára tudnak élni. És másokat is lépre csalni: ha valaki azt mondja előzetesen, hogy jókedvűen táncikálok a Hot Stuffra népviseletbe öltözött asszonyságokkal, akkor kiröhögöm. Sajnáltuk, amikor menni kellett, de a csúcson hagytuk abba (ahogy sokan a versenyen, csak ott az nem feladás). Két év múlva ugyanitt!

Mindenki döntse el, hogy milyen a 270 eurós nevezési díj ár-érték aránya. 3 svédasztalos, sokfogásos vacsora, 2 ebéd, 2 reggeli, transzfer Athénból és vissza, 2 éjszaka hotelban, 180 km-es ultraverseny. A mostani Olympian Race első 62 kilijéből a szervezők rétestészta-videót csináltak. Aztán éjszakára a kamerások elfáradtak, a célba be sem értek. Íme.

Végezetül iderakom a számomra ideális terepultra szintrajzát. A lényeg, hogy ne legyen hosszú, ne legyen benne terep és szint. Sokat kelljen puha ösvényen egyenesen futni, aztán jöhet egy gyors-erős kaptató, majd amikor már fáradok, akkor is egyenes, lájtos dőlésszöggel. Aki tud ilyen versenyt, írasson fel!idealis_terepverseny_1.jpg

fotók: saját, Kisgyörgy Mónika, Aethlios Race, Shooting Therapy, Öcsi, világháló

A bejegyzés trackback címe:

https://nemaze.blog.hu/api/trackback/id/tr708785344

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Bozót · http://www.bozotfut.blogspot.com 2016.06.09. 09:11:02

Az jön le, hogy tulajdonképpen egy Spartathlon-szerű cucc a csinnadratta nélkül és több tereppel. Mondhatni, ideális ultra. Ha tartok itt két év múlva, csatlakozom :D (btw, itt is van kvalifikáció vagy nevezhet boldog-boldogtalan? )

Ja és az obligát gratulációk, Öcsinek különösen!

őze bálint 2016.06.09. 09:39:35

@Bozót: rövidebb, családiasabb, nincs kvali (egyelőre). Várjuk a versfordítást!

Bozót · http://www.bozotfut.blogspot.com 2016.06.09. 09:41:07

@őze bálint: Ó, akartam írni a másikhoz, műfordítást, pláne verset, nem vállalok. Azt a műfajt hagyjuk meg a hozzáértőknek; mindenkinek jobb lesz :)

alouette 2016.06.09. 11:34:06

Tulajdonképpen azt mondhatnám nem is érte meg várni erre a bejegyzésre. Alig akadt benne kritika, meg se haltál és hamvaidból főnixként fel se támadtál, nincs szó ármánykodásról ( hacsak az nem tekinthető annak, hogy Jorgoszt és Arit nem keltettétek fel időben:)), igazságtalanságról. Mégis élmény volt olvasni, kösszép, a képek is szépek, mégha a fotóalanyokról ez nem mindig mondható is el ;-)
Egy technikai kérdés, ha jól emlékszem 2 éve tetted le a Hokát mert hogy a gerincednek már nincs szüksége rá. Nem gondolsz arra, hogy mégis visszacseréld?
A kijelentéssel, miszerint Ö. lehetne az idei SP Leicester City-je vitatkoznék . Néhány megrögzötten optimista inszájder(köztük jómagam is) már évek óta próbálja meggyőzni a futóversenyszervezés eme ikonikus alakját arról, hogy a magyar férfi ultrafutótársadalomban komoly helye van/lenne. Mint ahogy Neked is, Te meg ráadásul még undorítóan fiatal is vagy. :D Grat srácok és hajrá szeptemberben!

őze bálint 2016.06.09. 16:50:53

@alouette: Öcsi éppen most tört fel búvópatakként, legyél türelemmel. A komoly helyre pedig nem vágyunk, szerezjük mindketten a magunk örömére, klasszikus amatőrként csinálni. Hoka: túlárazott, túl terebélyes. Azóta megtanultam jobban lépni, és erősebb a törzsem. Csak annyiban lenne indokolt, hogy kevésbé fáradna el a lábam. Volt kettő (az egyikben futottam 2 UB-t és 2 Sp-t), rendre vízhólyagos voltam és sajgott benne a talpam. Nagyon puha volt az egyik, a másiknak meg úgy kopogott a talpa, rossz volt hallgatni. Csónakok. De most hogy Gilles Pallaruelo HOKA-endorser lett, megígérte, h ad kipróbálásra egy újabb modellt. Kettő árából már el tudok menni egy Olympian Race-re, szerinted akkor mit választok?!

alouette 2016.06.10. 07:47:04

@őze bálint: Épp ezzel az állítással vitatkozom, mert Ö. nem most tört fel búvópatakként, vagy ha mégis akkor a hegy gyomrában már nagy barlangokat vájt eddig, amiket pár barlangász már korábban is felfedezett :D
Komoly helyeteket pedig akkor is betölthetitek, ha a mainstream versenyek helyett az OR-hez hasonló szépségű és kisebb érdeklődést kiváltó futásokon futtok a magatok (no meg a kedves rajongók) örömére.
Hokás véleményed köszönöm , megvárom majd az újabb tesztelésed eredményét is, mielőtt beruháznék egy "csónak"-ra :)

márkusöcsi 2016.06.15. 08:44:23

A búvópatakok előbb-utóbb, de mind kiszáradnak. A rajongók örömére!

Gerle Éva 2016.08.04. 09:07:58

Élmény volt olvasni, nagyon szellemes, átélhető, köszönet!
Első (gyalázatos) félmaratonomból lábadozva olvasom.

Bálint, mindenki szénhidrátból él? Nem ismersz ketogén futót?

alouette 2016.10.06. 08:38:41

@őze bálint: Így fotelből kényelmesen kukkolva könnyedén rávágom, jóslásban nagyon profik voltunk Öcsikét illetően ( most már megírhatod róla/vele a 3.részt is! ) Persze nem a mi róla alkotott pozitív diagnózisunk varázsolta őt leggyorsabb magyar férfiként be a célba, de jó érzés, hogy nem tévedtünk. Neked is nagyon-nagy gratuláció és bár tudom, hogy a versenyleírásokat érdektelennek tartod ,azért mi olvasók nagyon várjuk az ideit is!