Januárban elkezdtem összeszedni pár neuralgikus pontot, amik a futó életében óhatatlanul előfordulnak. Ezekben a futónak - a kialakult rutin ellenére is - idővel döntéseket kell hoznia. Hova nevezzek, mi lesz, ha nem kerülök be? Fogadjak-e edzőt? Kísérővel vagy anélkül induljak el? Bevegyek-e közben fájdalomcsillapítót? Feladjam vagy ne? Körözzek vagy inkább vessem magam az ismeretlenbe egy A-B versenyen? Unatkozom - vigyek fülhallgatót vagy a dolog járulékos eleme, hogy elviseljem magam és az unalmamat? Mi a helyzet a pénzdíjakkal: motivál vagy megront? Ezekből jön megint pár téma. Gondolkodjunk, szavazzunk!

AZ ÜBERELÉS KULTÚRÁJA

A futás önmagáért, önmagunkért való dolog - dísztelen, egyszerű, tényszerű. Ezért is visszatetsző, hogy teret nyert benne az überelés kultúrája. Az amatőrökről beszélek, a profiknál és a rekordhajhászóknál ez a mentalitás évezredek óta jelen van a sportban.

Egyfelől divat, másfelől nézve szinte korszellem, sőt sokaknak alapbeállítódás lett a másikra való rálicitálás. Nagyobbat, többet, látványosabbat csinálni. Persze gyakran mindegy is, hogy nagyobb, több vagy látványosabb a kitűzött cél, az is indifferens, hogy volt már-e ilyen: elég jól kommunikálni, harsányan. Mindeközben sokan elfeledkeznek alapvetésekről: nem maga a dolog és annak minden hozadéka a fontosak, hanem csakis a célok,  célfelállítások (mert ha nem is sikerült, a hype így is megvan), mert azzal lehet kitűnni, figyelmet szerezni. (Szélsőséges esetben ez vezethet egyértelmű csalásokhoz  vagy megkérdőjelezhető hitelességű teljesítésekhez.) 

De itt jön egy izgalmas paradoxon: a rátromfolás kultúrájában pedig egyre többet bíz az ember másra, külső segítségekre, mint magára. Ez önellentmondás: hiszen ő találta ki a saját célját, mégis azonnal mással képzeli el megvalósítani. Minél nagyobb a "tét", minél bonyolultabb a célkitűzés, minél rázósabbnak ígérkezik, annál többet szeretne kiszervezni, hogy más vállára is jusson a terhekből, felelősségekből, miközben az ő dolga egyszerűsödik. (Nyilvánvaló, hogy vannak olyan vállalások, ahol nem lehetne más nélkül megcsinálni: vagy mert konkrét szabály írja elő, hogy legyen segítség, vagy a logisztika, pl. a  tavalyi 50 kilis etapokban végigfutott Kék Túra).

Elég furcsa direkt vállaltan úgy menni a nagyobb ellenállás felé - amit elvileg szeretünk, ami motivál minket -, hogy közben magát az ellenállás nagyságát az ember megpróbálja minimalizálni, csökkenteni vagy éppen olajozottabbá tenni. Nem bűn, nem hiba: mások vagyunk, különbözőképpen gondolkodunk, ki többet hagy másra, ki kevesebbet. Erről szól majd ez a poszt és ennek a folytatása, és persze erről is szólt a "felszopó" írás, amiben a kísérés kisértését jártam körbe. És ha már ennél a momentumnál tartunk, rendezzünk nem reprezentatív szavazósdit.

Felmerült múltkor az is, hogy ne mondjam már meg senkinek, mit és hogyan is kéne csinálna. Kezdett olyan érzésem lenni, mintha vaskalapos nyelvművelő volnék, aki a helyes beszédről és írásról delirál. De nincs olyan, hogy helyes. Például a nyelvtudomány a közlés, a kommunikáció megvalósulását tekinti helyesnek, bárhogy is történik. Ami pedig félreértéshez vezet, azaz gyengíti a kommunikációt, na az a nem helyes. Tehát itt félreértés van olvasói / írói részről. Saját magamról írok, a saját viszonyulásomról, illetve saját véleményt és/vagy tapasztalatot, semmi deskriptív szándékom  nincs.

Ki mit visz el az írásokból - az ő dolga. Nincs "csak és kizárólag", csak személyes preferenciák. Egy haverom szerint azok hajlamosak kikérni maguknak, hogy nekik senki ne mondjon meg semmit, akiknek egész életükben mindig megmondták a dolgokat, és sajnos ettől frusztrálttá váltak, és pillanatok alatt rágörcsölnek mindenre. A suliban is voltak, akik komolyan vették a "kötelező irodalom" kifejezést, és nem azt olvasták, amihez kedvük volt. (Ebben  persze benne lehetett a kötelező irodalom is.)

A mostani és jövőbeni témák sem lesznek kevésbé megosztóak, mint kísérés. De a lényeg azon van: beszéljünk róla, legyen értelmes dialóg, kommenteljünk - én inkább csak feldobnám őket. Biztos van olyan szempont, amit kihagyok, vagy nem is tudok róla, esetleg nem tartom fontosnak, vagy csapongók.

1) Fájdalomcsillapítóval vagy sem?

Ez főleg etikai kérdés. Az ortodox szemlélet szerint a futás része a fájdalom, csillapítani nem ér. A kőkemény futónáciknak pedig már egyenesen csalás. A megengedőbbek, ha nem olvasnak tiltásról a szabályzatban, simán bekapnak egy-egy Algoflexet, Cataflamot, vagy valami durva cuccot. Merthát ha stimulálni lehet koffeinnel korlátlanul gélben, kávéban, tablettában, akkor ez is belefér. Beleférhet. Egyesek a kísérőikkel komplett háziorvosi táskában elférő patikát vitetnek a versenyre. Nem toxikománok ők, csak óvatos duhajok.

Lehet-e, kell-e határt szabni ennek? A külső "gyorsgyógyítás" (pl. jegelés, lekenés, ragtapasz) oké? A belső (lenyelt gyógyszerek) már nem? Tovább lehet rugózni még azon, hogy egyáltalán a gyógyszerhasználat része lehet-e a versenyzésnek. Lehet-e nyugtatót bevenni (pláne sörrel) verseny előtt, hogy egyáltalán valamennyit aludni tudjon az izguló futó? Vagy Immodiumot bekapni, hogy a széklet (mint a Taft-frizura) tartson? Ha verseny előtt történik a szerhasználat, esetleg utána, az oké, csak közben nem fair? Hol kezdődik a gyógyszer, és hol a természetes hatóanyag, népi praktika? Tudjuk-e, hogy hat határterheléses futónál egy-egy készítmény? Tudja-e maga a futó?Tanúja voltam, amikor UB-n egy sporttárs a magas pulzusra (szívverés) Panangint ajánlott a versenyzőtársnak. A másik azt kérdezte: Az jó? Persze, vedd csak be. És bevette. Vak vezet világtalant.

2) Sorsolással vagy gyorsasággal?

Ez igazából álkérdés. Mindenkinek meg kell kapni az esélyt, hogy nevezhessen. Ettől (is) szép az amatőrsport. Ez nem Monty Python-comeback show, ahol 15 mp alatt elfogytak a jegyek, annyian klikkeltek. 

A versenyszervezők így is kreatívan tudnak bánni az eszközökkel, néhol ezeket vegyítik:

pl.

- differenciált árú sávos nevezés (korai, normál, késői - és ezek egyre drágulnak)

- nemzetiségi kvóta

- elért időeredmény alapján rangsorolás

- előzetes kvalifikáció, illetve automatikus bekerülés eredmény alapján.

A Spartathlonon pár éve rájöttek, hogy az baromira gáz, hogy az kerül be, akinek jobb a netkapcsolata és boszorkányosabban veri a klaviatúrát, amikor nyílik a nevezési felület.). Emlékszem, amikor a Boston Marathonra neveztem, megjelöltek egy (1) napot, amikor nevezhettem. Nem kellett gyorsnak lenni, de csak aznap tudtál nevezni. 

Ilyen egy úriember, amikor megtudja, hogy azalatt az öt perc alatt, amíg ő a nevezési lapot pötyögte, közben betelt az Omszki tavat körbefutó versenyre a nevezés:

Kíváncsi vagyok, mikor jön el a licit ideje. Aki nagyon be szeretne jutni majd egy versenyre, lehet, hogy hajlandó lesz - mint az eBayen - licitálni. Aki többet ad, bekerül. De az is lehet, hogy "holland licit" lesz, mint a rotterdami virágpiacon: nem lentről indul, hanem fentről csökken a kikiáltási ár, és aki már nem bírja idegekkel, mert fél, hogy valaki megelőzi, az lecsapja a még magas árat.

Van, ahol sajtos pontrendszerrel szelektálnak Badwater): nem elegáns, de a szervező megválogathatja, rostálhat. Van, ahol mégcsak pontrendszer sincs (Barkley), hanem furmányosan elrejtett nevezési lehetőség (konkrétan alig lehet megtudni, hogy mikor és hol lehet feliratkozni), amihez demotivációs levelet kell írni (tedd magad érdekessé, illetve hülyévé), majd a szervező mazsolázik. De hangsúlyozom: ha korrektek, akkor ezeket a nevezést szűrő filtereket a demokratikus nevezési lehetőségek UTÁN vetik be, és nem mint előzetesen kizáró (mert teljesíthetetlen) feltételt. Ezért hányok vért a London Maratontól, ahol a 30+ezres futólétszám ellenére is csak 10%-nál kevesebb "nem brit" nevezhet.

Az idei év itthon cezúrát hozott. (Ha jól tudom) először vezettek be futóversenyen sorsolásos rendszert itthon. A futás népszerű, a terepfutás ezen belül nagyon, és az erdőterhelésnek is van ára, az ösvénynek is megvan az áteresztő képessége, a versenyek lebonyolításának is van határa. Szóval Csanyáék idén már sorsolnak a résztvevők közt. 2018-ban az UB-n vezetik be. És gyanítom idővel a BSI-nek is el kell majd gondolkodnia, amikor majd 20000 egyéni  akar maratont futni, vagy 30000 a Vivicittán 10 km-t.

Mindenesetre a lottózásnál a sors szeszélyére van bízva az ember, a kvalifikációnál "hozott anyagból dolgoznak", azaz eleve versenyhelyzet teremtődik (kinek van adott korcsoportban jobb felkészültsége, eredménye), mik a rájelentkezés nagyon nagy elköteleződést a verseny iránt (akkor és ott gép előtt lesz a nevező) és marhajó gépelési képességeket.

3) Edzővel vagy edző nélkül?

Egy 120 kilós kollégám egy hosszúra nyúlt filmstúdiózás estéjén elmesélte a futáshoz való viszonyát. Azt mondta, hogy elkezdett futni, de idővel abbahagyta, mert megijedt attól, hogy annyira gyorsan és egzaktul reagált az aktuális (lelki) állapotára a futás. Tök érdekes szempont volt. Igazolta azt a tételt, amit gyakran elhallgatnak a futószakirodalomban, vagy a futók az egymás közti beszélgetéseikben: könnyebb lejönni, mint rászokni, sok a pályaelhagyó, nagy a fluktuáció.

Ha fordítva lenne, akkor millióan futnának itthon. Nagyon kevés olyan ember, aki ne próbált volna még futni. Oké, tán az idősebb korosztály, mert annak idején nem volt ekkora divat, sőt nem is számított illendő dolognak. Még a30 éve is meg-megszólták érte az embert - igaz, ez kultúra- és helyfüggő jelenség. De tény, hogy mindenki futott általános iskolában tornaórán akár. Vagy, ha csak valamit sportolni akart. Vagy akinek mondták, hogy ez jó lehet, próbálja ki. 

Tehát azok, akik kitartanak, és azonbelül akiknek daily basisnél is többet jelent a futás, előbb-utóbb elgondolkoznak, hogy lehetnének jobbak. Szerekkel, táplálkozással, több edzéssel, netán jobb, minőségibb, tervezett edzésekkel? (Idevágó háromrészes interjúmat Lőrincz Olivérrel itt keresd: 1, 2, 3.) Nyilván nem fogad edzőt olyan, akinek a futása hiátusokkal tarkított alkalom, netán minimálprogram az életbenmaradásra.

Mi a megoldás? A neten kering milliárdnyi edzésterv, amit a futók magukra próbálnak szabni. Persze a pulzusok ott általánosítottak (így felejtősek), a fokozatosság relatív (a futó magának okoskodja ki), a hatásfok kérdéses. Leginkább empirikusan lehet önmagunk edzőjévé válni, persze nagyon nem árt a felületesnél jobban ismerni a szakirodalmat és a tested. Magad uram, ha szolgád nincsen.

De ha lehet? Nem szolga, hanem szakember. Többnyire adott célra, idényre, vagy hosszútávra sok alkalmas edzőt találhatunk. Vigyázat: vajákosok, tapasztalatlan diplomások akadnak. Az igazán sikeres (mi a siker!?) avagy minőségi edzők közszájon forognak. Ők már válogat(hat)nak. Edzésmódszereik és árszabásuk különböznek, és kérdés, hogy melyikük mennyire adaptív, "miben utaznak":

- módszer (pulzus, gyorsítás, szarrá futtatás)

- táv (ultra, maraton, rövid) stb.

Van, akinek istállója van, van, aki várólistázik vagy szelektál, és akad, aki csak kevesekkel dolgozik. Szeretem ezt a szót: munkajelleget ad egy hobbinak. Szinte sikk edzőt tartani. Ultrafutótáborban gyakori beszélgetés, amikor egy 50 kilis túrán összeverődik pár futó, hogy "Neked milyen pulzus van előírva?" Emlékezetes óranézegetős sztorimat a 2016-os Spartathlonról lásd itt.

Könnyen kialakulhat asszimetrikus jelleg: a futó részéről irreális elvárások, tupírozott adatok, az edző részéről helytelen elemzés alapján kiírt, rossz edzésterv, hajszolás, vagy épp hogy közömbösség (12 egy tucatként kezelés). Változhatnak a viszonyok is: ami kezdetben picit hierachikus, de mégis csak partneri, mellérendelői viszony volt, felborul. Az edző kezdi el irányítani a klienst. Távszakemberből mesterré válik, a futó tanítvánnyá. Vagy a kliens kerekedik felül, és az ő szájaízéhez készülnek az alul- vagy felültervezett edzések.

Akinek az időbeosztása alkalmas arra, hogy rendszeres edzéseket végezzen betartva az edzői előírásokat, aki szereti, ha kontrollálják az edzéseit, szakértőn foglalkoznak vele, építik az évadát, leveszik az edzéstervezés nyűgét a válláról és a "végrehajtó" szerepkört osztják neki - az fogadjon távedzőt havi átlag 5-10 ezer forintért. Ja, mert azt eddig nem mondtam, hogy virtuális kapcsolatban vagy az edzővel: az esetek nagyszázalékában online megy a kérdezz-felelek és edzésterv, nem nagyon látjátok egymást.

4) Pénzdíj a dobogósoknak vagy ne?

Keveseket érint a kérdés, de többeket zavarhat. A profi sportban ez szintén álkérdés. Az amatőr sportban pedig kapásból vágnánk rá, hogy pénzdíj, sőt bármifajta premizálás, rajtpénz nélkül kell/szabad versenyezni. Van azért egy nagy szürkezóna. Eleve most beszéljünk maraton feletti távokról, mert az az alattiaknál sokkal gyakoribb a pénzdíjas honorálás. Ezzel vonzóbá szeretnék tenni a mezőnyt az elitnek vagy a megélhetési futóknak, így növelve a verseny presztízsét, amit jó esetben az indulók korábbi eredményei, rangja, és a versenyen futott ideje is validál.

Szeretjük azt gondolni, hogy az ultrának van egy edukáló hatása, hogy olyan mint a Macskafogó vasbulldoga: bemegy a konfúz, rossz lélek, és hátul kicsúszdázik a javított, megnevelt, megformált 2.0-ás változat. Azt gondoljuk: a sok küzdés hajlíthatatlanná tesz minket, és végsősoron azért szeretjük csinálni, mert önmagáért van a tevékenység, nincs benne anyagi érdek. És akkor ebbe a szép ideába rondít bele egy pénzdíj. Nofene!

Vajon az ultrasportban hol húzódnak az amatőr és profi közti határvonalak? Már ha vannak, ugye profik. Vannak a szabadstílusú versenyek, ahol a szervező dönt mindenről, így a díjazásról is, és vannak a "kötöttek", amikkel az atlétika bürokratikus világához is tapad az ultra szakág (pl. 100km, 24h VB). Utóbbinál is más szabályok, szokásjogok vannak.

Vajon kompromittál-e a pénzdíj? Változtat-e valamin? Van-e olyan, hogy ultrás etika? Fontos-e bármit kapni a végén? Ha igen, legyen az nagy összeg? Ha kicsi, mi értelme? Meg amúgyis? 

Vannak a pénzdíjtól kategorikusan elzárkózó versenyek, és vannak kimondottan gazdagon eleresztett futamok. (Megtehetik, ha sok szponzor, sok induló vagy magas részvételi díjat kérnek, és abból le tudnak kanyarintani az 1-3 női-férfi mezőnynek, vagy akár az 1-10-nek is pénzdíjat). Mostanában egyre több amatőr ultraversenyen is bevezettek pénzdíjat.

Egyszer engem is felhívott egy hazai verseny tulaja, hogy adna pénzdíjat a dobogósoknak, mik a tapasztalatok, mennyit adjon? Mondtam, szerintem semmit. Nemcsak a modern motivációs tankönyvek mondják ki egyértelműen, hogy meghaladott a pénzzel való serkentés módja, hanem a saját futótapasztalatom szerint is. Nem szimpatikus dolog. Nem ezért csináljuk.  (Bocs a többesszámért - wishful thinking.) Ez egy hobbi, szerelem, mánia, lehet belőle költséges hobbit varázsolni, de alapvetően nem az. Mi fizetünk azért, hogy rajthoz állhassunk, és a végén ne kapjunk semmit. Mert így szeretjük, mert ettől (is) kap többletjelentést az ügy.  Rég rossz, ha valakit ez mozgat. Őszintén: szánalmas. Dehát ki kell fejezni a győztesnek, hogy mégiscsak ő győzött! - mondta a vonalban a hívó. Mondtam, hogy mindenki tudni fogja, akit érdekel. Na de a benzinpénz, a szállásköltség, meg a felkészülésre fordított idő! Mondtam, hogy ezzel az erővel minden egyes indulót honorálhatna, kvázi térítési díj. Ő ragaszkodott hozzá, hogy legyen. Mondtam, akkor adjon szponzorcuccot, zselét, cipőt, ölelést, akármit. Dehát valaki ebből él, és ettől lesz különb a verseny, jólesik az elismerés mellé! - hangzott a végső érv.

Most erre mit mondjak? A díjak a hiúság Viagrái. Ideig-óráig tartanak, na és utána?

Az is bolond, aki ultrafutóvá lesz Magyarországon - mondá Csokonai Vitéz Mihályunk. Szerintem itthon senki nem él ebből (mármint ultraversenyzésből), de ha ebből él, akkor tényleg összefogja magát szarni, hogy megszerezze a 100-200 ezer forintot? Az fog lebegni a szeme előtt 140 km-nél, hogy bazmeg rákapcsolok, mégiscsak 10 darab deákferencről van szó. Van pár futó, akit szponzorok támogatnak, hol kulturált (nem tolakodó) formában, hol harsányan - utóbbiak a futóélet Tornyi Barnabásai. (Ő volt az a fociedző a '90-es években, aki amikor bejött nyilatkozni a Napkelte stúdiójába, a fehér ingét kilónyi logó, felvasalt matrica húzta le. Na jó, ezek még olyan idők voltak, amikor a Fradinak a Symphonia, aztán a West cigi volt a mezszponzora.)

Van olyan, aki az ultrázásból képes eléldegélni küllföldön : igenám, de itt egy hosszú elemző cikk, hogy miért is van olyan kurva sok DNF (did not finish) az ultrákon külföldi menők neve mellett. Egy rakat versenyen indulnak, de ha valami gebasz van, azonnal kiszállnak, nem kockáztatnak, mert majd lesz egy verseny, ahol összejön, lesz pénz, de főleg a szponzor fogja tovább pumpolni. Már amíg bírja, amíg ki nem nyírja a térdét, vagy végleg ki nem ég.

Lehet, hogy eljön még az az idő, amikor nemcsak rajtpénz, nemcsak finish pénz jár, hanem amikor chipszőnyeghez vagy dugókázáshoz ér a futó egy ellenőrzőponton, akkor a paypass-os kártyára le lehet csippantani majd egy bónuszösszeget?

Közhely, hogy ahol a pénz megjelenik, ott a dolgok más fénytörésbe kerülnek. Akár meg is romolhatnak, vagy feszültebbé tehetik a közeget. Pénzzel motiválni fura dolog egy öncélú sportban, az ultrában eddig sem volt pénz. (Miért is nem látni afrikai futókat ultraversenyen? Nem azért, mert tehetségtelenek, vagy ne lenne kitartásuk.) Mondhatnám azt is, hogy elveszti tőle az alapvonását a sport. (Vesd össze: "a közpénz, ha kikerül állami kezelésből, akkor elveszti közvagyon jellegét".) A magam részéről Indyt követem, aki az ócska, csorba pohárkát vette el, és nem a színes-szagos-díszes kelyheket a Szent Grál-polcról.

Így is bőven lehet adni a győzteseknek reklámbizbaszt, ajándékcsomagot, szponzortárgyat, izéhozét, hogy a végén a zacskókkal, kupával karácsonyfának nézzen ki a dobogón. Ki lehet utána írni Facebookra, hogy köszönöm fűnek-fának, a futó is kiírja, mindenki látja, kész a keresztpromó és még hatákonyabb is.

Egyszer nyertem "pénzdíjas" versenyen: Stratford-upon-Avonban 2:50-es maratonnal harmadik lettem. 30 fontos H&M utalványt adtak, amit csak egy másik városban tudtam beváltani. Ha tudtam volna, hogy díjaznak, akkor sem mentem volna gyorsabban.

És igen, jólesett: az eső. East-Midlands meglehetősen nedves hely.