Az előző, bevezető rész a cipőkről szólt. Most jöjjön a karantén alatti dolgos hétköznapokról szóló jelentés, avagy mindent a fizetett keresztedzésekről, ezen belül az elkényelmesedett életmódról, rossz táplálkozásról, pazarlásról és az ezt kiszolgáló háttérről. 

INTRÓ

Feltorlódott futós ügyeimmel tervezek leszámolni folytatásokban a közérdeklődésre számottartás illúziójába ringatva magamat. Munka elvégzetlenül, történet elmeséletlenül nem marad. Elsodortak a hónapok, tennivalók, hovatovábbok. 

Nem akaródzott írni, pláne most, hogy hamarosan age groupot váltok, és az M40-44-ben vitézkedem; amúgy nincs még célkapu-zárási pánikom.

De mivel elfelejteném az elmúlt egy évet, így itt rögzítem, összegzem, és leírom, ami még közben felmerült. Elmesélem az idényt eddig, hátha másoknak is szolgálatot tesz, és a végén még erre a posztra is igaz lesz a Magyar Diafilmgyártó Vállalat szlogenje: Tanít, nevel, szórakoztat. 

Tehát ismét közszemlére teszem futásom és ehhez kapcsolódó életrészem kiáltó hibáit és persze pirruszi győzelmeim.  

Nem klasszikus sportedzésekről írok itt. Ha az edzések utáni nyújtás, ugrálás (ugrókötelezés), erősítés keresztedzésnek számít, akkor mindennap van keresztedzésem. Ha az alkalmi fizioterápiát, erőnléti edzést annak vesszük, azok foghíjasabban, de jelen voltak-vannak az életemben...

Voltak próbálkozásaim, hogy futóedzéseket országúti bringával váltsak ki, de nem kaptam rá zöld lámpát Szabó Gábortól, csak pihenőidőben. Akkor pedig pihenek, nem megyek ki 100 kilit tekerni. Amúgyis mindenhova bringával közlekedem. Így egy év alatt kábé 3x ültem az országútin, ami hiányzik, de a velejáró állandó izgulás a technikai baszakodások és balesetek miatt mégsem annyira hiányzik.

Úszni is ritkán mentem, hisz tavasszal bezártak az uszodák, tavasz előtt meg aztán végképp baromi unalmas (elég nekem a sok futóedzés unalma), és a triatlonban jelenleg nincsenek céljaim. Mindenről egy későbbi, valóban sportszakmai posztban.

Viszont kipróbáltam pár rég halasztott dolgot, amik foglalkoztattak és amik egyáltalán nem derogálnak. A munka nekem sose derogált és nem hiszek a státuszokban: seggfejek és kiválók mindenhol vannak, ahogy a kontraszelekció és a hasznos erőforrás is. Jöjjön pár amolyan fizetett keresztedzés, amikre nem szorultam rá de kalandnak, megismerésnek remek dolgok.

A VÉR VÍZZÉ VÁLIK

Adtam párszor vérplazmát. Ilyenkor kicsit Lance Armstrongnak képzeltem magam valahol a Pireneusok előtti döntő szakaszon egy sötét csapatbuszban. 

40 perc alatt testsúlytól és nemtől függően levesznek egy nagy adag vért több körben, kiválasztják a vérlemezkéket, vörös- és fehérvértesteket, azokat visszajuttatják az emberbe több körben, és a megmaradt folyadék felét, a sárga színű plazmát szépen bezacskózzák. 

Adatok:

- általában 1.9 liter vért vesznek le

- ebből 8 deci a plazma, tehát 1.1 litert visszakapok

- a teljes körforgás 29 perc alatt van meg, plusz az előkészítés és a utógondozás

Megy gyógyszergyártásra, főleg immunbetegeknek. Nyilván baromi jól keres ezen a gyógyszergyár, hisz az országban több helyen hosszú nyitvatartással sok ágyon fogadnak önkéntes véradókat, akiknek még fizetnek is kápéban és rengeteg helyen beváltható utalvánnyal, etetik, itatják őket. 

Órabérre kifejezetten jó összeg jön ki (8000 Ft), vannak bónuszok alkalmanként. A plazmaadás nem ráz meg, és még segítesz is. Fizetett, nyugodt 40 perc olvasni, tanulni, relaxálni.

Az edzéseimre nem volt hatással, folyadékpótlással hamar visszaáll az ember és három nap múlva mehet újra. Vannak kizáró okok: 50 kiló alatt nem lehet adni, alacsony vérnyomással sem, lázasan sem. Voltak páciensek, akik a recepció mellett guggoltak, hogy a vérnyomás mérés előtt felmenjen a pulzusuk, és megfeleljenek.

Láttam olyat is, aki kétségbeesetten mérette jobb és bal karon is, hiába, magas volt. Nekem stabilan 120-130/60-70. Mondanom sem kell, hogy a futás ezt elintézi. Láttam Volánbusz-sofőröket, akik műszak előtt ugrottak be. Itt csak a súly, a vérnyomás és a megfelelő vérkép a beugrófeladat. Na meg hőmérőznek, hogy nincs-e lázad.

A személyzetről is csináltam egy fotót:

A legkülönböző emberek hevernek a modern, patyolattiszta véradó-teremben. Könyvet senkinél nem látok: mert egy telefont nyilván könnyebb egy kézzel fogni, hisz a másik kezet kinyújtva kell tartani, miközben egy gumilabdát pumpál a plazmaadó.

Hadd idézzem ide idolomat, KáDezsőt (Levél a könyvről), aki 100 éve megérezte, amit a koronavírus hozott:

Nincsenek többé távolságok. Ázsia, Amerika és Ausztrália egyformán közel van hozzánk. Repülőgépen, léghajón sétálunk át az egyik világrészből a másikba, gépkocsikkal szeljük át a glóbuszt. Ez nem lekicsinylendő vívmány. Úgy látszik, lebírtuk egyik ősi ellenségünket, a teret.

Az emberiség részegen és megbűvölten vágtat előre a földön, vízen, levegőben: tudja, hogy még mindig nem érkezett el a végső határig, hogy a gépek, amelyek a képet és a hangot közvetítik, még mindig tökéletesülhetnek, a közlekedési eszközök még mindig gyorsulhatnak, az iram mindig szédületesebb lehet.

Egyszer azonban ennek is vége szakad. Akkor az emberiség kicsit megdöbben majd. Mivel érzi, hogy már mindent láthat és hallhat, amit óhajtott s, hogy mindenhová eljuthat az eddiginél sokkal rövidebb idő alatt, észreveszi, hogy a célt összetévesztette az eszközzel, s nem az a fontos, hogy valamit másként lát és honnan hall, hanem az, hogy mit lát, s eszeveszett rohanásában hirtelen gondolkodni kezd azon is, hogy hová és miért siet annyira.

Ha ezt a kérdést szegeznénk annak a vidám motorbiciklis ifjúnak, aki százhúsz kilométeres sebességgel robog az országúton, kötve hiszem, hogy felelni tudna rá. Legtöbb esetben kiderülne, hogy magáért a sietségért siet.

Nyilván az emberiség is ilyen zavarban lesz a számonkérés és kiábrándulás e történelmi pillanatában.

Belátja majd, hogy mindenhová elmehet, de már semmi értelme annak, hogy elmenjen akárhová is. Ekkor majd magába száll s tűnődik az útjáról, rendeltetéséről. Választ is keres erre a kérdésre parlagon hagyott, elkérgesedett lelkében. De egyelőre nem talál.

Erre felel majd a könyv. A könyv, amelyet lenézett és sutba dobott. A könyv, az álmodozók irka-firkája, a haszontalanság lomtára, amely oly szürke az arany valóság mellett. A könyv, amelyet holtnak hitt, az ócska, vén salabakter, minden élet kútforrása. A könyv, amely fölmérte lelke délköreit, kibányászta agya mélyét, s a legnagyobb magasságba a legmesszebb távolságra vitte az előző nemzedéket.

A könyv a szellemi manna, amelyből mindenki jóllakhatik, az égi táplálék, amely minél inkább fogyasztják, annál több lesz belőle, a bűvös kenyér, amely senkit nem hagy éhen, minden ínségest kielégít, hatalmassá tesz, úgyhogy mindenki az ismeretek tőkése és nagybirtokosa lehet általa, gondolat-milliomos.

Amíg szótárt tanulok vagy olvasgatok, körbenézek. Tetovált kigyúrt bivaly (már csak a fekete Magyarország póló hiányzik), törékeny egyetemista lány, mozgáskorlátozott férfi, meggyötört ötvenes nő, aki sokadik állásának felel meg, hogy megcsapolják. Van trendi fiatal és van elképesztően elhízott, csüngőhasú, ápolatlan hobó, aki a végén a szendvics, fagyi, csoki mellé a sört kéri el. A végén ezt szűrte le a gép a vér ki-bejáratásból:

Viszont a karom úgy néz ki, mint egy heroinfüggőé. Váltogatva szúratom, havi 6-8 alkalommal, a megszúrt ér pár óra alatt begyógyul. Egyszer elfelejtette a nővér a “mandzsettát” (érszorító) felfújni, beszúrt a tűt, mivel nem volt nyomás, nem jött vér, matatott az eremben ide-oda, kurvára kellemetlen érzés volt, és lebaszott, hogy idejövök vért adni kiszáradva, amikor 3-4 liter vizet kell inni előtte - holott ő baszta el.

Csodálkozol a kokainistán, s nem érted? 

Gondolkozzál az okain is tán - s megérted!

Így KáDezső, a Bartók Béla 15/a alól, aki előtte az Üllőin, később a Logodiban lakott. Mindhárom utcában sűrűn jártam az elmúlt időben - guruljunk tovább, hogy megtudjuk, miért.

TEKERD MEG ÉS LÁNCOLJ!

A futár múltamat is feleleveníttem. Testi szabadfoglalkozású lettem ismét mellékállásban. A fenti montázson látszik, hogy az emútnyócévben kétszer is melóztam már Hajtás Pajtásnál, egykori feljegyzéseim cikkformában a Magyar Narancs hasábjain itt. A bringám (ami már akkor is 5 éve megvolt) ma is szolgál, mindent kibír, ronda és senki nem akarja ellopni.

Aki ismer, tudja, hogy mindig a narancs futárzsákommal utazom, rajta az éves Spartathlon-rajtszámok. Idén kinéztem egy piros zsákot magamnak. Otromba kocka, beleütközöm mindenbe egy fordulással, nem érzem a kiterjedésemet. De az ételkihordás más életrétegekbe is elvezet, mint a hajtipajtis levél-, csomag-, repiajándék-futárkodás. 

Szóval azért, hogy megmerítkezzem az élet ritkán tapasztalt bugyraiban, megcéloztam a piros kockás céget. Roppant túlbonyolított, hathetes (!) procedúra után lehetett bekerülni, az eligazítás 1 óra volt, aztán irány a város, a műszak hosszát a futár választja ki, ő osztja be magát. Én random vállalok heti 1-2 nap 3-4 órát.

A futár választja ki az előző napokban a munkaterületet is, és aznap szükség esetén hosszabbíthat is a műszak végén. Ő választja ki a járművet is: autó, robogó, bringa vagy gyalog. Láttam olyan futárt, aki elektromos robogót bérelt és olyat is, aki Bubival meg narancs Donkey Republic-kal tolta.

Nagyon változatos nemben, korban, felkészültségben a futármerítés, ezt bárki látja, aki Budapesten vagy nagyobb vidéki városokban szét néz. A bringákból is van kényelmes falusi retró, monti vagy országúti éppenséggel. Kevesen hordanak csak sisakot. 

Én általában a reggeli / hajnali hosszú edzések után megyek regeneráló futártekerésre, fordítva nem lenne kedvem, erőm.

Elég sok címre vittem cuccokat, szóval az alant következők akár még statisztikailag értelmezhető megálllapítások is lehetnek, de ugyanakkor szubjektív vélemények. 

Vannak órabér + kiszállítás, és vannak csak emelt díjas kiszállítós területek, óradíj nélkül. Három-négy óra bringázás alatt átlagban 10-12 pakk zabát lehet kivinni, a kereset 7-8.000 forint. Egészen pontos statisztikát vezetek: tehát kb. 2680 forint az órabér + 900 Ft/nap a jatt átlagosan, azaz egy fél műszak 10-11000 Ft. 

Persze itt derül ki a kereset vásárlóértéke. Az ember a bőrén érzi, hogyha mondjuk a gyerek benépesítené az akváriumot díszhalakkal, akkor pont 10 csomag kiszállítási díját hagyja ott színes snecikért. Vagy mondjum egy rövid műszak órabére annyit ér, mint egy BKV 10-es gyűjtőjegy. 

Nem szeretnék felvágni - bár a sportmúltam, erőnlétem és a városismeretem nagy előny - nem nagyon lehet ennél gyorsabban szállítani, ennél hatékonyabban biciklizni. Tehát, aki jó cangás, motivált és fókuszált, az ennyit tud kihozni maximum keresetként. A lassabb, körülményesebb kevesebbet.  

Fizetett edzés, mondjuk ehhez tekerni kell. Ott magasabb a csomagbérek, ahol több a “hegyvidék” (jellemzően Bel-Buda).

Egy idegesítő - mindent felülíró, a fülhallgatóban futó thesszaloniki rádióadót is lenémítő - telefonos applikáció jelez, ha fel kell venni a kaját a környéken, ahol épp állomásozol, aztán a felvétel után azt is megmondja, hol és kinek add le. A futároknak ismerős - világszerte használják.

Az app értesítéseit a harmadik nap letiltottam, mert az infókat folyamatosan kinyomta bluetoothon a Garmin futóórámra, rezgett az is, a teló is, a rádió pedig mindig megszakadt. Inkább nézegettem a képernyőt időközönként, van-e rendelés, mert a térképet nem kellett, az fejben van. Nem a parancs-értettem világban szocializálódtam, ahol zokszó nékül hajtják végre az utasításokat: a vállalásom több mint korrektül teljesítem, de nem fog egy app ugráltatni, nem vagyok gép.

Ó, megint azok a régi szép idők, appmentes idők, amikor még a futárfüzetbe kézzel kellett bevezetni a honnan-hova-kinek-mit adatokat, aláíratni valakivel, dátumoztatni, ellenőrző példányt letépni, leadni. Igaz, gecire időrabló volt: a papírmunka és ügyfélfelkutatás tette ki a futáridő harmadát, a másik harmadot pedig a bringalekötés és az ügyfél megtalálása. 

Az appal mindez felgyorsult, mert a program adminisztrál, a brinaglekötés opcionális. Ha felszaladok egy magasföldszintre, nem kötöm le, a gyorséttermek előtt sem, mert rálátok és minden be van kamerázva. Csak neccesebb helyekre gurulva láncolom a cangát (igyekszem az összes szinonimát felvonultatni!). Az ügyfél is könnyebben elérhető, hisz online látja egy térképen, hol a futár, és gyakran kijön a kapuhoz, legalábbis hamar megtalálható, hisz számít a csomagra. Az éhség nagy úr.

Persze nyomi ügyfél itt is van, aki nem ír kapucsengő számot, de elvárja, hogy hívd, a szám persze rossz vagy - megtörtént - emelt díjas külföldi. Ez utóbbi közölte, hogy akasszam a kilincsre a cumót, mert házi karanténban van. 

Voilá!

Ami lassít, az az éttermek túlzsúfoltsága csúcsidőszakban: néha sokat kell várni, amíg összekészítik a kajapakkot, így hiába vagy gyors, ha mástól függsz. Csak én tudom, hogy mennyire hatékonyan dolgozom. És látom, hogy a heterogén futárfelhozatalba van sok kényelmes, lassú, nehézkesebb bringás is, de ez belefér. Nagy a mozgástér az app keretein belül.

Például a késést a műszakból nem fizeti (hülye lenne), sőt lejjebb sorol a futárhalmazokban és így csak lepattanó csereműszakokhoz juthatsz, viszont a körzeted szívébe való eljutás idejét már fizeti. Ez jó, mert van, akinek a központ a lakása sarkán. Szerencse. Ez például Bel-Buda (II., III. és XII. kerület) térképe látható átfedésekkel a XI. kerületbe, ami szintén átfedi az I. kerületet. A sötét régió a center. 

És egy Bel-Budán eltöltött 4 órás műszak vonalvezetése.

Az is lassító tényező, ha az étterem plázában helyezkedik el. Hiába tanulja meg pár nap után a futár, hogy a Mom, Corvin vagy a Mammut 1-2. centerekben hol vannak bizonyos éttermek, a kerót ott bizony le kell láncolni, a plázában jellemzően a legfelső emeletre kell menni, annak is a közepére, és ott többnyire várakozni, mert a pláza éttermek leterheltek.

Sok idő megy el a be- és kijövettel. Cserébe előfordul, hogy a folyamatosan befutó rendelések miatt nemcsak egy, hanem további kettő-három pakkot rám koszt a rendszer, tehát megspóroltam 2-3 külön étterembe gurulást.

Az app légvonalban mér távolságot, kábé 2-3x annyit bringázik össze a futár, ha motivált és gyors, mint az app mérése (3 óra alatt 35-40, de egy 5 órás műszak alatt a 60 km is előfordul). Szerintem súlyozottabb lehetne az app, ha figyelembe venné a tekert kilométert is és a szintemelkedést, nemcsak a vállalt műszakok számát és idejét, vagy a csomagkiszállítási gyorsaságot. Mert én hiába tűzök az étterembe, ha még nincs a kaja kész. Van, hogy 10-15 percet is csúsznak, már mínuszban vagyok.

Bár az app nagyvonalú, és kb. 15 km/h órás sebességben gondolkodik, de van, hogy így sem érek oda időben. Amikor minden klappol, akkor meg 5-8 perccel vagyok a jelzett idő előtt. 12- és 13 óra között minden étterem leterhelt. Kis életkép 4 futárral és csordányi sorban állóval egy büfé előtt 12:45-kor.

De mutatok még érdekes éttermeket, ahonnan akár ti is rendeltek. A kaja minőségét nem befolyásolja szerintem, csak kolorlokál, hogy mi folyik a háttérben, amíg ti a virtuális térben állítjátok ösze a rendelést.

Ez itt egy pizzázó. A neten csilivili a honlapja, én alig találtam meg, és amikor megtaláltam, nem hittem el. Egy luk, ahol egy srác süti a pizzát, toronyban a papírdobozok, és csak kiszállítás van.

Ez egy koronavírus-biztos, szeparált streetliner elit bisztró. Csengetni kell, akkor kijön a pultos.

Ez egy menő és finom keleti ízeket kínáló étteremlánc külön a futárrendeléseknek fenntartott hátsó traktusa részlege.

Kicsit sok sült csirkés cuccot kell egyszerre elvinni, nem lehet becsukni a futárzsákot, marad a kormányrakasztós módszer.

Korona idején megszokott antré.

KENGYELFUTÁS

Megtörtént, hogy a Batthyány utcában elszelelt a gumiból a levegő, a melegétel nálam. Na gyorsan egy Moszkva téri szervízbe leadtam a drótszamarat, és elindultam futva 2 kilométerre a Kiss János altábornagy utcába. Onnan kaptam egy újabb címet, fel a Naphegyre, onnan egy harmadikat, és kábé másfélóra múlva értem vissza a Moszkvára. Az egy stabil hely, gyakran visszavisz oda az app, mert a gyorséttermek Mekkája (Mekkije) van ott: Burger, KFC, és a bohócos cég, meg jópár. Másik ilyen hub a Móricz körtér. Vagy az Astoria. Szóval futva leszállítottam három pakkot, és még így is 7 perc előnyben voltam. A defekt miatti belső csere + gyorsszervíz elvitte az egész műszakos órabéremet.

A jatt teljesen változatos: Újlipótban gyakrabban adnak, de kis rendelésnél is nyomtak már oda nekem egy ötszázast. Nem várom el, talált pénz. Csodálkoznak, ha gyalog megyek fel a negyedikre. Nekem ez jó edzés, ők meg megijednek: rossz a lift? 

Nincs illúzióm, a legtöbb embernek (autósok, gyalogosok, kliensek) csak egy mozgó piros izé vagyok. Érzem a fölényüket. De nem fogom magam megalázva érezni azért, mert dolgozom. Az ok nélküli üldögélés, a kényelmeskedés nekem inkább tűnik szánalmasnak.

Fel nem foghatom, hogy valaki hogy nem képes lemenni a másodikról, és elslattyogni 150 métert. Naponta elfordul, hogy 150-300 méter távolságra viszek csomagot. Ez már taxis fizetség, ha kilométerre és percdíjra vetítem, de nem ez a jellemző.

Van egy olyan sanda gyanúm, hogy az igényesebbje veszi a fáradtságot és minimum elsétál egy kifőzdébe, illetve a még igényesebbje nemcsak sétál, hanem egy igényes helyre sétál, ahol látja miből kap és maga a rendelése is az igényes, egészséges felé hajlik.

Előfordul, hogy az app (f)elküld a picsába három levessel és menüvel, ahová elvileg a robogós vagy autós kollégáknak kéne menni. A levesek lötyögnek, inognak, imádkozom, hogy jól legyenek lefóliázva, különben ráfolyik a rántott húsra. Nem az én hibám lenne, de kellemetlen nyilván. Borravaló többnyire semmi (hisz az ügyfél van annyira tudatos, hogy tudja: külön fizet a futárdíjért, minek adna borravalót) az időkiesés garantált, új fuvar a környéken nem lesz, és még a körzet központjába is vissza kell tekerni. Van, hogy műszak vége előtt öt perccel elküld 4 km-re. 

Amiért mégis érdekel ezt csinálni:

1) össze lehet futni ismerősökkel, kedves emberekkel, random találkozások jönnek létre. Szia Saci!

2) Be lehet látni emberek életébe, és a felületes megfigyeléssel történeteket, gesztusokat, figurákat találni. Alkotói oldalról ez aranybánya, közvetlen kapcsolat különböző “kasztokkal”, társadami rétegekkel, arcokkal, beszédmódokkal. Tudom, amikor valaki az alkotásra és művészetre hivatkozik, bicskanyitogató.

Pedig belátni egy-egy nappaliba a bejárati ajtón túl: beszédes és izgalmas. Mindenütt sztorik hevernek, mindenhol le lehet vonni egy következtetést és főleg: tanulni és felhasználni lehet az életet. (Illetve, ha nincs kapás, akkor a szótárt magolom rendületlenül.) 

Ez az egész kajarendelősdi-házhozvitelesdi kísértetiesen emlékeztet arra, amikor klímát szereltetnek be. Nemcsak fokozza az üvegházhatást, brutális áramszámlát csinál, könnyen meg lehet fázni, ha a melegről megy be az ember, pláne ha a befúvó testfelületre irányul (fizioterapeuták tudnak klíma okozta mozgásszervi panaszokról sokat mesélni), de még a méregtelenítést is megakadályozza.

Ha már valaki nem sportol napi szinten, tehát nem respirál intenzíven, nem izzadja ki magából a sok szart, akkor annyit tegyen meg magáért, hogy verejtékezzen otthon. Bírja ki. De nem, mert a kényelem: kerül, amibe kerül. Az én futármelóm is erről szól vastagon. 

Szóval tekerek, mint Mátyás király álruhában. Ez is izgalmas, hogy az emberek nem tudják, ki hozza a kaját. Ki van az egyenruha mögött? Jópár cikk született arról, kik hogyan találták fel magukat a válságban, mire váltottak cégvezetők, sikeres emberek, akik mögül kihullott az ipar. Valakinek ez lefokozás, másnak lehetőség mást meglátni, tapasztalni, tanulni. Ha ismerőssel találkozom, gyaníthatóan azt gondolja, “hova süllyedt”? Mert alantas, képzettséget nem igénylő dolog az ételhordás.

Itt emlékeztetnék mindenkit, hogy a legendás futó Rózsavölgyi István (Iharos, Tábori mellett a harmadik nagy név) is ezt tette élete utolsó évtizedében Tatán. 

A kliensek többsége nem nézi le a kétkerekűs futárt, nélkülük éhes maradna. A futárral “egyenrangú” foglalkozásúak próbálnak kiskirálykodó fölénybe kerülni: recepciós, portás. Mindkettő kiszolgáló személyzet, csak a futár mobil, a portás helyhez kötött. Légkondícionált, sűrű takarított, pollenszűrt helyen üldögél, a futár pedig szívja a városi forgalmat, ami a korlátozások feloldásával annyira brutális lett. A karantén alatt öröm volt bringázni.

Ha túl jut az ember a Portásország recepcióján, vagy beengedik egy társasházba csengetésre, akkor kezdődik a Robotzsaru-üzemmód, a helyek és emberek gyors letapogatása, sztorigyűjtés.

Vittem Vapianóból ebédet egy törekvő párt vezetőjének, kulturális intézeti főmunkatársnak f11-kor dupla "sajtszószos, szárított, pirított hagymás kolbászos tálat" (3580 Ft + 450 futárdíj), 14.000 forintos diótortát szülinapra teljesen lepukkant kéglibe, családnak vasárnapi ebédként gyorséttermi menüket. Láttam irodistákat délben a szűk teakonyhákban szűkre szabott időben és helyen ebédelni - ilyenkor hálát adok, hogy szellemi szabadfoglalkozású vagyok, mégha ezt a kifejezést anno a kerületi védőnő nem ismerte.

Csodás Bauhaus belső terek, többszázéves várnegyedi udvarok, ósdi vagy giccsesen dekorált ajtók és lépcsőházak, érdekes építészeti megoldások, eklektikus enteriőrök - ezeket buzgón fényképezem a 2100-as évek Fortepanjának.

Mindennek közepén az ételt rendelő áll: a beszéde, ruhája neki is beszédes, mégha a találkozás 5-10 másodpercig is tart. 

Ilyen és ehhez hasonló munkakörökben láthat bele az ember, itt láthatna bele a politikus is, hogy a fizikai munka nem éppen túlfizetett, és minél nehezebb, annál inkább alulfizetett, és annál inkább alantasnak látjuk a végzőit. Merthát nyilván egyszerű a fizikai munka. Lehet, de nem mindig. Ahogy a szelleminek kikiáltott munka is lehet faék egyszerűségű vagy épp roppant bonyolult. 

MÉLY(S)ÜTÉS

Kicsit az étkezéskultúráról: szánalmas és pazarló.

Elvileg rosszabbul élünk, mint négy éve. Vagy konjuktúra van? Vagy a vírus mindent lenullázott? Nem tudom követni. 

Véleményem szerint pénzkiöntés az ablakon és a test elleni merénylet gyorsétteremből (!) házhoz hozatni (!!). Asszem ez a két dolog kombóban különösen erős. Persze meglehet, hogy én a társadalomnak pont azt a vékonyka szeletét látom, ami annyira dolgozik, hogy nincs ideje főzni (vagy nem tud, nem akar), vagy mozgáskorlátozott, vagy helyhez kötött (mondjuk egy csecsemő miatt), vagy unja a menzát az irodaházban. 

De azért be-belátva a bejárati ajtókon túl, látva a ruhákat is: rengeteg másnapos, csipás szemű, fürdőköpenyes ügyfél is van, aki 11:30-kor egy kemény hamburger + fagyi + krumpli + shake + kóla mixtúrával indítja a napot. Meg igénytelen ügyfél. Mert arra mit lehet mondani, aki 4-6 ezer forintért ennyi kaját rendel? A hamburger súlya darabonként 800 gramm volt, erre az étterem is büszke volt.

És ilyeneket vasárnap délelőtt 11-kor? Egy ember volt otthon.

Vagy ilyeneket? (8 fagyi + egy shake.)

Vagy aki két (!) kávét hozat 4000 forintért a Starbucksból? Mi marad abból a tökömtudja milyen melanzsból, mire felérek vele Kis Svábhegyre? És forró biztos nem lesz. És az milyen, aki a zsírmenü mellé még egy félliteres palackot vizet is rendel? Kezdek kifogyni a (!)-jelekből.

Mégegyszer:

nem az a baj, hogy emberek esznek és költenek,

hanem hogy sokat esznek és erre sokat költenek.

És, mi közöm hozzá? Az ő dolguk. Nem kezdem kibontani, hogy milyen környezetterhelő, pazarló pillangóhatása van. Más meg sikeresen tudna érvelni mellette, és odatenni az időmegtakarítást mint faktort, vagy munkahelyteremtést. 

Minden étteremben van kalóriatáblázat: pl. egy Big Mac Menüben a sima szendvics 509, a krumpli 231, a kóla 108, a fagyi 345. 1200 kalória, bumm.

Nincs vele baj, egyék csak - bár láttuk a SuperSizeMe-t -, ha oda van téve mellé mozgás, rost, zöldség-gyümölcs, stb. Az EMMI szakpolitikusát hallották. Jóleső érzés, hogy vízen lenyomom a 3-4 órás műszakot (az éttermek rendesek, adnak a kulacsba, ha kérek, és sok csinos pultos lány is enyhít a lélek kiszáradásán), ledolgozom a Big Mac Menünyi kalóriát, míg más ki sem mozdul és beviszi. Nekem két lépés előre, a menözabálónak két lépés hátra.

Tehát kifizet az illető a kajára többet, hisz a cég is ráteszi a közvetítői díját az étterem listaárára, aztán fizet pluszban futárdíjat, és a kaja - ha messze kell menni, vagy hegyre - akkor már langyos.

Ami őrjítő: a legtöbb étteremben szívószálat adnak a szaros űdítőkhöz. Néha el sem rakom, oda sem adom, mit keltsük a hulladékot.

UPDATE: 2021 január végén, a 2. hullám csúcsán, amikor már mindenki futárkodott, ezt fotóztam az Oktogonon. 13 futár várt a csomagjára...

Ebben a műfajban is van “letörés”, mint a sportolóknál.

A futárlelkesedést és -teljesítményt rendesen aláássa, ha állandóan gyorséttermekből kell ócska kajákat kivinni eltespedteknek, akik “megeszik a pénzt”, tehát drágán esznek rosszat. Vagy akiknek a munka annyira felőrli az életüket, hogy megállni, nyugizni, normálisan és normálisat enni sincs idejük. Oké itt is vannak igényes húsos vagy vegános helyekről jó ételeket rendelők, de ez törpeminoritás. Inkább a nátrium-glutamát és a mélyolajbansütés.

Vagy amikor egy hajnali edzésen lenyomok 25 kilométert tempós hegyifutásban 2 óra alatt, míg a műszakban ugyanennyit bringával 3 óra alatt.

Összességében: a plazmaadásra vagy futárkodásra ha  rá vagy szorulva, ha nem, kalandnak, élményeknek és tanulásnak (az élet iskolája) nagyon hasznos tevékenységek. Ajánlom mindenkinek. És ha kiszállok, jó lesz a kisgyereknek is. De nehéz az iskolatáska. Viszont a melegszendvics meleg, a hideg tej hideg marad benne.