Ez egy futókalandról írt história. Nem felmagasztalás, nem teljesítmény-faszverés, nem legendagyártás - illetve az, de a görög tájnak, útvonalnak, romoknak, embereknek. Fizetetlen propagandistájuk vagyok, "vezető elemzőjük".A futásaim csak apropók ahhoz, hogy a kultúrával, a nyelvvel és a helyiekkel érintkezzem.

Azokhoz képest, akik Los Angelestől New Yorkig futnak, vagy végigmennek egy komplett hegység vonulatán, vagy a háztömböket kerülgetnek egy hónapig a Self-Transcendence 3100 Mile-on, akik 250km felett futnak 24 órán át, satöbbi: ez az egotrip semmiség.

LÉPCSŐHÁZI GONDOLATOK

Egyfelől nem értem (bár igazából értem), hogy miért nem lehet csendesen futni. Csendesen készülni, megcsinálni, esetleg utána írni róla - már ha és akkor, ha van a szokásos adatközlésen túl bármi érdemleges mondanivaló. Ritkásan hírt adni, szordínósan tenni-venni a kis futóvilágunkban.

Miért kell mindennek megágyazni, heteken-hónapokon át felszopni, habosítani, folytonos figyelmet generálni, majd utána ünnepeltetni-tiszteltetni magát a futónak?

Szinte már a hencegés kategóriája, ami egy figyelmes olvasatban kioltja magát a teljesítményt. Persze önmarketing, lájkbajnkoság, követőduzzasztás, önsimogattatás, mindennapi megerősíttetés.

Kevés olyan embert vagy sportoló oldalt tudnék mondani, aki önmagán túlmutatva közöl, feltár, megmutat, körüljár dolgokat, és nem közléskényszerben utazik. Akinek az "én-én-én" böfögésen kívül van értelmes, értékes, permanens mondandója.

A nagy hangzavarban sok teljesítmény visszhangtalan marad, a jelentékteleneket pedig gyakran felfújják. Mintha a teljesítmény úgy nem lenne érték, ha nincs hírverése.

A hírverésmentes, csendes futáson kívül konkrétan magára a csendre is vágytam. Hogy ne szóljon senki hozzám, csak én szóljak, ha akarok. Hogy a lépteket, a szelet, a tengersusogást halljam csak.

Másfelől, rég nem vágyom magyar versenyekre (idén nem is voltam, csak félmaratonokat futottam babakocsival). Versenyekre sem vágyom túlságosan - futóeseményekre inkább, de azok nincsenek.

A régi probléma: a versenyeken nem mérhetők össze az eredmények, mert a szabályok tágak, a feltételek lehetőséget adnak a sokrétűségre. Lehet menni kísérővel, lehet vinni extra cuccokat, stb.

A futás “valódisága”, öncélúsága, a futó jelenvalósága háttérbe szorult. Akik redukálva, puristán szeretnének futni, azoknak más utakat kell keresni.

Ettől még a versenyek jók, ha az emberi tesztelni akarja magát - már ha érdekli, hogy áll a többiekhez, a tegnapi önmagához és az időhöz képest.

Become a Patron!

AZ INDÍTÉK

42 lettem és a szokásos “42 év- 42 km” rituálé helyett másra gondoltam.

Nem tanulmányozom webgurukat, hogy mit zabál a net népe, mitől leszel népszerűbb vagy "bekövetettebb". Eddig is, ezentúl is hosszú, alapos posztokat és podcastokat készítettem, fogok is készíteni, ez az írás is ilyen.

Aki falatkára kíváncsi, menjen az insta/FB tapas bárokba. Sajnos ott tartunk, hogy ha X fingik egyet, 500 like a jutalma a szektás hívőktől. Az alaposság nem éri el az ingerküszöböt. Ha valaminek utána kell nézni, ha valamihez a kattintásnál több szükségeltetik, az már nehéz. A kényelem korunk legnagyobb drogja.

Készítettem is egy gyorsan fogyasztható filmet a kényelmeseknek. 

 

Akik maradtak, azoknak elmondom, hogy több okom is volt a születésnap mellett:

• Motoszkált bennem a gondolat, hogy szép lenne összekötni kultikus, rituális helyeket egy futással. Nevezzük inkább kalandnak. Mindezt nem Magyarországon, mert ott nem érzek bizsergést. Görögország adott volt.

• Májusban nem tudtam elmenni a kihívásokkal teli Dolichosra (Delphoi-Olümpia 250km, ahol az aszfalt és a köves trail pariban van). A pályát szerettem volna egyszer megpróbálni.

• Újra elolvastam Hérodotosz Históriáját. A szó eredeti jelentése görögül „kutatások”, tehát akkor még nem létezett a "történelem" szó vagy szemlélet, egyszerűen Hérodotosz tényfeltárást, oknyomozást folytatott). A Históriát itthon “A görög-perzsa háborúk” címmel adtak ki, és kerestem valami fogódzót arra az időkeretre, ami egy hadbevonuló spártai seregnek kellett. Nem találtam ilyet. Pheidippides futását behatárolja (I. görög-perzsa háború, i.e. 490), amikor Athénból indult segítséget kérni napkeltekor, és másnap napnyugtára ért oda. De mennyi lehetett a spártainak odaérni akár i.e. 490-ben Marathónhoz (késve, a csata már véget ért a görögök eszes győzelmével), akár a II. görög-perzsa háború idején, i.e. 480-ban Thermopülai-hez (a csata velük kezdődött, és a totális inváziót az önfeláldozásuk akadályozta meg a szorosban). Ez a kép 100 éve készült a Marathónnál elesett görög harcosok teteme felett emelt dombnál - ezt kerülik meg a 6. km-nél ma az athéni maraton futói.

  

• A kultikus helyek, amiket érinteni akartam: (Lamia) Thermopülai, Delphoi, Olümpia és Spárta. Ezek valahogy mind összefüggésben voltak a thermopülai csatával, lásd Hérodotosz szövegrészeit.

Teszt is volt, pilot projekt divatos szóval.

Hisz ezt az útvonalat még nem próbálta ki senki erőltetett menetben. Merthogy az ókori peloponnészoszi hadak mindig az iszthmoszi földnyelven mentek át Közép-Görögországba vagy bárkákkal a Korinthoszi-öblön át.

Az útvonalról a görög-perzsa csaták végére pontot tevő Plateiát kihagytam, nem lehetett értelmezhetően belerakni az itinerbe.

Aki csak a kultúrában és kultúrálatlanságban bővelkedő kalandra kíváncsi, az ugorja át a történelmi hátteret. Nekem ez a lényeg.

HISTORY - BACKSTORY

Ez egy hosszú rész, ami megvilágítja a projektet, egyben remek történelmi infotainment is. Engem ez érdekelt a dologból leginkább. Megértem, ha tovább tekersz, hisz a futókat a beszámolók izgatják leginkább.

Ma a thermopülai szoros nem létezik. Azt mutatom, hogy most hol a tenger. 2500 éve 9 km-rel feljebb volt.

Hérodotosz írja a Históriában pár évtizeddel a csatához képest, hogy "ott most Leónidasz emlékére emelt oroszlánszobor található". Tehát már akkor is volt Thermopülai-ben egy monumentum.

2500 éve a szoros egy alig pár méter széles ösvény volt közvetlen a tenger mellett a hegyoldalba taposva. Épphogy egy szélesebb szekér elfért rajta. Éppen ezért - nem lebecsülve a védekező görögöket - az ellenállás könnyebb volt, mintha egy több kilométeres arcvonallal kellett volna szembenézni.

Élő barrikáddal tartották tehát távol a spártaiak Xerxész hadait: ha ott átjutnak, akkor hamar elérik Athént a szárazföldön. Hajóval mindig kockázatosabb volt a viharok, zátonyok miatt, ráadásul ekkora hadat hajóztatni bonyolult logisztika.

Delphoi-ben azt jósolta Püthia, hogy vagy göröghon esik el vagy egy király, lásd lejjebb a hexametert. Nos, Leónidász meghalt, a hellének megmenekültek.

Van itt még valami: egy megható, tragikus történet két spártai harcosról, Eurütoszról és Arisztodémosz.

Ők mindketten a 300-ak tagjai voltak (rajtuk kívül még 700 theszpiszi és 400 thébai harcos próbált pánhellén összefogással ellenállni a méd (= perzsa) hadaknak). Eurütoszról és Arisztodémosz megsérült a szemén az egyik sikertelen méd támadásban, harcképtelenné váltak. Leónidász hazaküldte őket. Eurütosz maradt és csatában halt meg. Arisztodémosz hazatért. Neki nem a dicső halál jutott, hanem a szégyenteljes visszatérés, hírvivés.

A híres spártai jelszó (“Pajzzsal vagy pajzson”, szó szerint "ezzel vagy ezen",Ἢ τὰν ἢ ἐπὶ τᾶς) arra utal, hogy vagy dicső győztesként vagy holtan lehet csak visszatérni a városállamba. Tertium non datur. Amúgy ez a jelszó most Ydra szigetének mottója, a lobogó zászlókon ez olvasható  - számomra furcsa mód, hiszen Ydra egy sziget a Peloponnészosz Argolida része mellett, míg a spártaiak a lakóniai (lakedaimón) tartományt birtokolták.

Ydráról már írtam korábban, ez az autómentes sziget. Idén kétszer voltam ott, most a trip előtt is pár napot egy barátommal, akivel egy csodálatos dokumentumfilmet csináltunk idén kora nyáron Saját erdő címen. Majd szólok, ha premier lesz.

A lambda jel, ami mindenhol látható Spárta környéké, na az Lakóniára / Lakedeimónra utal.

Szóval Arisztodémosz hazatért és számkivetett lett. Körberöhögték, gúnyolták. ΤΡΕΣΑΝΑΣ! (azaz Csirke!) kiabálták rá. Rosszabb volt a helyzete, mint egy középkori hóhérnak, aki a város szélén lakott. Hogy jóvátegye “bűnét” (azt hogy életbemaradt), egy évvel később, i.e. 479-ben az egész perzsa próbálkozást lezáró nagy plateiai csatában őrült módon harcolt. Annyira egzaltáltan, hogy az már a kőkemény spártai harcosoknak is sok volt. Megölette magát, de a dicsőségét nem nyerte vissza. A plateiai csata és a megszentségtelenített oltárra Delphoi-ből tüzet hozó futár emlékét az Euchidias 217km verseny őrzi.

Szóval kíváncsi lettem, hogy egy erőltetett menetben vonuló had, mennyi idő alatt érhet A-ból B-be. Most tekintsünk el attól, hogy ez oda- vagy hazavonulás.

Mivel rengetegszer futottam vagy autóztam át Korinthoszon át a Peloponnészoszra, ezért más utat kerestem. Oda a történelmi hűség, de legalább megismerek más tájat.

A spártaiak és a többiek nyilván a legrövidebb úton vonultak, és az Korinthoszon / Iszthmoszon át vezet (akkor még nem volt csatorna, akkor még Peloponnészosz félsziget volt, manapság átvágva egy csatornával pedig technikailag egy sziget).

Persze átkelhettek hajókkal is a tengeröblön, ahogy Hérodotosz is említ ilyen megoldásokat. Ma két átkelés kínálkozik: keleten a korinthoszi hidak, nyugaton a patraszi (Rio és Antirrio között). Autóval húzós ára van, de gyalog ingyenes.

Delphoi a Herodotosznál említett jóslat miatt került be az útvonalba, no meg a szívcsakra miatt; arra biztos nem ment a had Thermopülai felé.

Álljunk meg Delphoi-nél egy pillanatra! És csodáljuk meg ezt a bukolikus képet száz évvel azelőttről. Pásztor a Delphoi-ből a tengerpartra vezető lankán pihen, piheg.

Delphoi sztorija:

A várandós Rhea (Uranosz és Gaia leánya, a szülei az istenek első nemzedéke, a papa az ég, a mama a föld istene) egy mágneskövet adott Kronosznak, hogy azt falja fel fia, Zeusz helyett. Majd amikor kiöklendezte az addig lenyelt gyerekeit, ezt a követ öklendezte fel utoljára.

A kő a Parnasszus lankáin, egy Püthón nevű helyen ért földet. Később Omphalosznak (köldök) nevezték, ez Görögország spirituális központja, ősforrása. Ahol a kő leesett, egy sárkányszerű kígyó jött ki a földből, hogy a követ védelmezze. A hely után Püthónnak nevezték el, majd az ő tiszteletére a pitonként ismert óriáskígyót később.

Ezt a kígyót küldte később Apollón és Artemisz (Zeusz balkézről született ikreinek) megölésére Héra Délosz szigetére. Apollón kinyírta a Püthónt, emiatt nyolc évre száműzték Omphaloszba / Püthónba. Ott unalmában atlétikai tornát rendezett. Ezt később négyévente tartották, az Olümpiában szervezett játékok előtt és után két évvel. A köztes idpben rotálódott Iszthmosz és Nemea mint rendezőváros.

Apollón jósdát alapított Püthónban, a nevét Delphoi-re változtatta. Vagy azért, mert a delphüsz anyaméhet jelent, vagy mert a delphisz delfint, és talán ezen érkezett a tenegern át Apollón, de szerintem etimológiailag a legvalószínűbb az újgörögben ma is meglevő szóhoz passzítani, az adelphoi-hez, ami testvéreket jelent. Philadelphia neve pont annyt tesz: testvérszerető.

Szóval Delphoi-be bárki betérhetett és a jövőről tudakozódhatott Püthiától (a papnő is a helységről, kígyóról kapta a nevét), amit a latinban már Sybillának hívnak, és pl. Mozart Requiemjének Dies irae tételében elég hangsúlyosan szerepel.

Amikor a 420 kilis trip előtt akklimatizáció (fenét: pihenés haverokkal) okán Ydra szigetén töltöttem pár napot (vissza-visszatérek ide, a legnyugisabb hely), akkor épp egy Jeff Koons installáció volt a sziget egykori mini-vágóhídjának épületében.

Teljesen bizarr a hely és a világ egyik legkeresettebb művészének párosítása egy görög szigeten. Koons megidézte a delphoi jósdát papnőstűl, Apollón-szobrostúl, életnagyságú és mozgó robotkígyóstúl, miközben Oasis szólt a hangszórókból.

A felirat: Ismerd meg önmagad! Sokan - ha egyáltalán - csak ezt ismerik a delphoi jósda felirataként, ezt Khilón írta. Csakhogy nem egy, hanem hét felirat volt legalább - a homlokzat jobb és bal oldalán, tetején, félreeső zugokban. Ezekről van feljegyzés még, de valószínű, hogy sokkal több volt, hisz a korabeli előkelőségektől gyűjtöttek be okosságokat. De még ezek voltak:

Semmit se túlságosan!/Tarts mértéket!

Legszebb dolog a mérték/nyugalom!

Ha megtanultál engedelmeskedni, akkor fogsz tudni uralkodni. (Ezt Szolón írta.)

Emlékezz meg barátaidról. (Thalész felirata. Igen, a tételes.)

Fizesd vissza a betétet! (Ezt a padlóra írta Pittakosz.)

Az emberek többsége rossz.

Tele vagyunk közhelyekkel. Ezek is azok, de az ókorban a közhelyeket általános érvényű érvként ismerték, nem volt ciki használni őket.

Haladjunk tovább!

A spártai hadak nyilván Olümpiába sem mentek. Nem is mehettek, mert a játékok idején (ami augusztus elejére tehető) ekhekheria, azaz kéznyugvás, fegyvernyugvás volt, fegyverrel felszerelkezve az éliszi régión átmenni két hónapig tilos volt bárkinek.

Így nézett ki Olümpia 1900-as évek elején:

Ez pedig az olimpiai stadionba vonuló folyosó...

És ma:

A spártai hadnak a logikus útvonalon Thermopülai-be vonulva kb. 360 km-t kellett megtennie. Ez legalább 3-4 nap. De most nem volt annyira sürgős az érkezés, mint tíz éve Marathónnál, így nem siettek.

Egy spártai katonára - helyzetétől függően - akár több segítő is juthatott. Ők voltak a helóták - Lakónia jobbágysorú (tehát nem rabszolga), politikai jogokkal nem rendelkező rétege. Egymás közt házasodhattak, de ha egy spártai félrelépett, lehetett félvér (mothax) utód is. Sőt, aki jól harcolt, az felszabadíthatta magát. Márpedig könnyűgyalogosként bevetették őket.

Számuk jóval nagyobb volt, mint a spártaiaké. Például Hérodotosz szerint a plataiai csatában a helóták száma hétszerese volt a spártaiakénak. A harc mellett hordták a fegyvert és élelelmet is. Békeidőben földművesként dolgoztak. Volt néha "edukatív lincselés" is, merthogy a helóták nagy számuk miatt állandó fenyegetést jelentettek a spártaiak számára. Megfélemlítésükre időnként fiatalokból álló csapatokat küldtek ki hadgyakorlatként, hogy a "gyanúsnak" tűnő helótákat megtámadják, egyúttal lélekszámukat is kordában tartsák. (Vesd össze: vadászok és a vadállomány ritikítása.)

Mivel a helóták kiszolgálták a sereget, ezért a komplett had viszonylag nagy távokat tudott megtenni egy nap alatt kevés pihenővel. Gyalog - nem futva. Ez könnyítés. Tudták az utat, de nem voltak rendes utak, mint ma. Ez nehezítés.

A helóták segítették a csatában is a gazdájukat. Amikor a szorosban az első sor elfáradt (az a 10-12 katona), akkor hátramentek, sorcsere, a helóták pedig gyorssegélyben részesítették őket. A legenda a 300 harcosról úgy kerek, ha tudjuk, hogy sokszoros számú helóta volt még velük.

Spárta 100 éve, a háttérben a Taigetosz vonulata.

HÉRODOTOSZ PAZAR TÖRTÉNETE FOLYTATÓDIK

Dárius (avagy Dárajavaus, Dareiosz) személyesen sosem vezetett hadakat hellén földre. Az első perzsa hadjárat i.e. 492-ben kezdődött Mardoniosz vezetésével. Az Athosz-hegynél (ami ma szerzetes-köztársaság és különleges státuszt élvez, és ahova két éve nem engednek be a diamotirionommal, azaz engedélyemmel a Covid-félelem miatt) viharba keveredett a tengeri haderő, és Dáriusz i.e. 492-ben elvesztette hajóhadát.

Két évvel később a méd Datisz vezetésével egy másik perzsa sereg ismét megpróbálta meghódítani a görög poliszokat. Egészen Marathónig jutottak el, ami 40 kilométerre feküdt Athéntól. A sztorit ismerjük.

Dárius ment volna még a görögök ellen 486-ban, de két aprócska dolog megakadályozta: Egyiptom fellázadt és csapatait oda összpontosította, másrészt ő maga elhunyt. Upsz.

Fia, Xerxész (avagy Khsajársá) i.e. 480 tavaszán indult el. Két hidat vert a Hellészpontoszon, és Therméig vonult (ma Szaloniki), ahol hajóhadával találkozott. Hérodotosz igencsak szubjektíven 5 000 000-ra, más görög és perzsa történetírók „csak” 800 000 főre becsülték szárazföldi hadát.

A sereg Thesszálián keresztül egészen Attikáig nyomult előre.Azonban a thermopülai (i. e. 490. augusztus 7-e környékén) és a szalamiszi csaták megváltoztatták a háború menetét.

Xerxész ezek után seregének nagy részével visszafordult, és 45 nap után visszaért a Hellészpontoszhoz, innen aztán hazatért. Két évvel később. I.e. 479 augusztus 27-én a plataiai ütközetben szétverték a perszákat. Xerxész véglegesen lemondott a Hellász meghódításáról.

Erről így ír Hérodotosz:

(A Hellészpontosznál egy) …. földnyelvre két hidat vertek a hídépítők...a szemben lévő part között hét sztadion (kb 1300 méter) a távolság. Éppen elkészült a két híd, amikor egy heves vihar szétrombolta és elsodorta őket.

Mikor Xerxész értesült róla, haragra gerjedt és megparancsolta, hogy mérjenek három-száz korbácsütést a Hellészpontoszra, és dobjanak egy pár bilincset is a tengerbe. Sőt, azt is hallottam, hogy a bilincsek mellé bélyegzővasakat is adatott, hogy szégyenbélyeggel jelölje meg a Hellészpontoszt.

Azt is elrendelte, hogy a tengert ostorozó emberek a következő barbár és istentelen szavakat kiabálják:

Te keserű víz! Ezt a büntetést méri rád urad, amiért bántottad őt, holott ő igazán nem ártott neked. De Xerxész királyunk mégiscsak átkel rajtad, akár akarod, akár nem. Méltán nem áldoz neked egyetlen ember fia sem, mert nem vagy más, csak zavaros és sós vízáradat.

Miután Xerxész így megbüntette a tengert, a hídépítők felügyelőit lefejeztette. Akiknek ez a hálátlan feladat jutott, teljesítették a parancsot.

Mit is mondott Themisztoklész, a Szalamisznál győztes egyesített görög flotta parancsnoka 10 évvel korábban?

Nemegyszer láttam és még többször hallottam, hogy legyőzött és szorult helyzetbe került emberek felújították a harcot és folytatták a gonosztetteket. Most, hogy a szerencse kedvezése folytán megmentettük magunkat és Hellaszt, s az ellenség roppant viharfelhőjét tovaűztük, ne üldözzük a perzsát, ha egyszer már megfutamodott.

Hiszen nem is mi nyertük meg ezt az ütközetet, hanem az istenek és a hérószok, akik nem tűrték el, hogy egyetlen király uralkodjon egyszerre Ázsia és Európa felett, méghozzá olyan bűnös és istentelen király, mint Xerxész, aki nem tett különbséget templom és lakóház között, aki ledöntötte és elégettette az istenek szobrait, aki megkorbácsoltatta a tengert és bilincseket dobatott belé.

Ha már Hérodotosz, akkor most vastagon nyúljunk a mester művéhez, mert az összes mai görög ultráknak, kultikus helyeknek a története nála össze van szedve szépen.

TÖRIÓRA MESÉSEN

Részletek következnek Hérodotosztól a 7. könyvből. Az általam kiemelteket kifejezetten érdekesnek tartom. És ez olvasható lebilincselő meseként is.

»»»»

Mikor azonban megtudták, hogy a perzsák készülnek átkelni Európába, követeket küldtek az Iszthmoszra. Mert ott gyűltek össze azoknak a hellén városoknak a küldöttei, amelyek a szívükön viselték Hellasz sorsát. Az oda-érkezett thesszaliai küldöttek a következőket mondták:

Hellén férfiak! Ha távol akarjuk tartani a háborút Thesszaliától és egész Hellasztól, meg kell védelmeznünk az Olümposz bejáratát. Mi készek vagyunk rá, hogy részt vegyünk a védelemben, nektek pedig nagy sereget kell küldenetek, mert ha nem, tudjátok meg: meghódolunk a perzsáknak, hiszen nem volna méltányos, hogy mi, akik oly távol lakunk a többi helléntől, feláldozzuk magunkat a ti érdekeitekért. Ha segíttek, hiába is kényszeríttek, mert az erőszak sem tesz erősebbé. Akkor majd mi gondoskodunk róla, hogy megvédelmezzük magunkat.

Így beszéltek a thesszaliaiak. A hellének ezért úgy döntöttek, hogy a tengeren át gyalogos csapatokat küldenek Thesszaliába a szoros megvédésére. Amikor összegyűlt a haderő, átkelt az Euriposzon, partra szállt az akhaiai Aloszban, a hajókat a parton hagyva elindult Thesszaliába, és eljutott a Tempé-szoroshoz, amely a Péneiosz folyó mentén, az Olümposz és Ossza-hegység közt vezet Makedónia alacsonyabban fekvő részéről Thesszaliába…

Visszatérve az Iszthmoszra arról tanácskoztak a hellének, hogy hol és hogyan ütközzenek meg az ellenséggel. Az a vélemény győzött, hogy a Thermopülai-szorost fogják elfoglalni, mert ez egyrészt keskenyebb a Thesszaliába vezető átjárónál, másrészt közelebb esik a hellén földhöz.

Azt a gyalogösvényt, ahol a hellének utóbb csapdába estek, ekkor még nem ismerték, a trakhisziak mutatták meg nekik, amikor a hellén csapatok Thermopülaihoz érkeztek. Úgy határoztak tehát, hogy ezt a szorost védik meg, és itt akadályozzák meg a barbárok betörését Hellaszba.

Ami pedig a Trakhiszon át Hellaszba vezető átjárót illeti, az a legkeskenyebb részén fél plethron. Mindazonáltal nem itt van a vidék legkeskenyebb pontja, hanem máshol: a Thermopülai-szoros előtt, illetve után, itt ugyanis, Alpénoinál, csak egyetlen szekér fér el az úton, s ugyanígy Thermopülai fölött, a Phoinix folyó közelében, Anthélé városánális.

Thermopülaitól nyugatra egy megmászhatatlan, meredek, magas hegy emelkedik, amely egészen az Oita-hegységig nyúlik, s az utat keletre a tenger és iszapos területek szegélyezik.

A szorosban fürdésre is alkalmas melegforrások fakadnak, amelyeket az ott lakók "Fazekak"-nak neveznek, és a közelükben Héraklész-oltár áll. A szorost valamikor fal zárta el, amelyen kapu is volt. Ezt a falat a phókisziak építették, védekezésül a thesszaliaiak ellen, akik Theszprótiából aiol földre költöztek, és ma is ott laknak. Ezenkívül a források vizét is a bejárathoz vezették, hogy a talajt iszapossá tegyék...

Úgy találták hát, hogy ezek a helyek a legalkalmasabbak. Mindent megbeszélvén arra a véleményre jutottak, hogy a barbárok itt sem nagy tömegüket, sem lovasságukat nem fogják tudni érvényesíteni, ezért úgy határoztak, hogy itt szállnak szembe a Hellaszra törő sereggel. Mikor megérkezett a hír, hogy a perzsák már Pieriában járnak, feloszlatták az iszthmoszi gyűlést, és útra keltek: részint a szárazföldön Thermopülaihoz, részint a tengeren Artemiszionhoz.

(A perzsákról mondja: )A sokszázezer között egyetlenegy ember sem akadt, aki szépségben vagy magasságban felülmúlta volna Xerxészt, és méltóbbnak látszott volna ekkora hatalomra.

Xerxész király tehát a maliszi Trakhisz közelében táborozott le seregével, a hellének pedig a szorosban helyezkedtek el. Ezt a helyet a legtöbb hellén Thermopülai néven ismeri, de az ottaniak és a szomszédban lakók csak Pülainak emlegetik. Itt állapodott meg tehát a két sereg, és Xerxész a Trakhisztól északra fekvő, a hellének pedig a Trakhisztól délre fekvő, az itteni szárazföld felé néző területeket tartották a kezükben.

A hellének közül a következők várták itt a perzsát: háromszáz nehézfegyverzetű jött Spártából, ötszáz-ötszáz –összesen ezer – Tegeából és Mantineiából, az arkadiai Orkhomenoszból százhúsz, Arkadia többi városából ezer. Ennyien voltak tehát az arkadiaiak. Korinthoszból négyszázan jöttek, Phliuszból kétszázan, Mükénéből nyolcvanan; ezek voltak a peloponnészosziak. A boiótok közül Theszpiaiból hétszázan, Thébaiból négyszázan csatla-koztak hozzájuk...

Minden város csapatának megvolt a maga vezére, de a legnagyobb tekintélyt az egész hadsereg fővezére, a lakedaimóni Leónidasz vívta ki.

Így tehát ő vonult Thermopülaihoz a királynak járó háromszáz harcossal, s ezeket olyan emberek közül választotta ki, akiknek már voltak gyermekei. 

A spártaiak azért küldték ki előőrsnek Leónidasz csapatát, hogy láttukra a többi szövet-séges is hadba vonuljon, és ne pártoljon áta médekhez, ha azt hallják, hogy késlekednek a spártaiak, akiket visszatartott a Karneia ünnepe, és úgy tervezték, hogy ha megülték az ünnepet, Spártában őrséget hagyva, az egész sereget nyomban útnak indítják. De a többi szövetséges is hasonlóképpen gondolkodott, mert a mondott események idején voltak olümpiai já-tékok is. Így hát valamennyien csak előőrsöket küldtek, mert nem hitték volna, hogy olyan hamar eldől a thermopülai ütközet.

Xerxész lovas felderítőt küldött, hogy kilesse, hányan vannak a hellének és mit csinálnak. Még Thesszaliában meghallotta ugyanis, hogy csak kis sereg gyűlt össze a lakedaimóniak és Leónidasz, Héraklész sarja vezérletével. Amikora lovas odaérkezett és körülnézett, nem látta be az egész sereget, mert azok a hellének, akik az újjáépített és őrséggel megrakott falak mögött voltak, nem látszottak, így a felderítő csak azokat figyelhette meg, akik kívül voltak, a falakon kívül táboroztak. Történetesen a lakedaimóniak éppen kívül voltak, a perzsa tehát megfigyelte, hogy egyesek testgyakorlatokat végeznek, mások meg a hajukat fésülgetik. (Fésülgetik, bazmeg!) Ezen a látványon nagyon elcsodálkozott, aztán megszámolta, hányan vannak, majd amikor mindent pontosan végignézett, nyugodtan visszalovagolt. Senki nem üldözte, rá sem hederítettek. Visszatérvén jelentette Xerxésznek, amit látott.

Xerxész azonban, végighallgatván a felderítőt, nem tudta felfogni, hogy ezek az embe-rek élethalálharcra készülődnek, hanem, minthogy viselkedésüket nevetségesnek tartotta, a tá-borában tartózkodó Démaratoszért, Arisztón fiáért küldött. ( = Xerxész a vendégbarátjának nevezi. Azaz ellenségem ellensége a barátom, ugye, de ő legalábbis kábé kettős ügynök volt, egy görög előkelőség, aki a médekhez menekült és tanácsokkal segítette Xerxészt, ugyanakkor titkos üzenetben értesítette a görögöket a perzsák terveiről).

Amikor megjött, sorban minden-ről kifaggatta, mert szeretett volna a végére járni, hogy mit jelent a lakedaimóniak viselkedése. Démaratosz így válaszolt:

Már beszéltem neked ezekről az emberekről korábban, mikor megindultunk Hellasz ellen. Te azonban kinevetted a szavaimat, amikor kifejtettem, hogy mire számíthatunk. Márpedig a legfőbb törekvésem, királyom, hogy az igazságot tárjam föl előtted. Nos, hallgass meg még egyszer. Ezek a férfiak azért jöttek és arra készülődnek, hogy megküzdjenek velünk a szorosban. Az a szokás náluk, hogy mikor veszély fenyegeti az életüket, feldíszítik a fejüket. Tudd hát meg, királyom, hogy ha legyőzöd őket, valamint a Spártában maradt társaikat, nincs többé nép, amely szembeszállna veled. Most ugyanis a legszebb hellén királyság és legbátrabb férfiak ellen vonulsz.

Xerxész nem hitte, amit hallott.… De teljesen tanácstalan volt. Ekkor azonban elébe járultegy maliszi ember, Epialtesz, Eurüdémosz fia. Nagy jutalom reményében elárulta a királynak a hegyen át a Thermopülaihoz vezető gyalogösvényt, és ezzel elveszejtette a hellén védőket.

Ez az Epialtész később, a lakedaimóniak bosszújától tartva, Thesszaliába menekült, és a Pülaiban összegyűlt pülagoroszok vérdíjat tűztek a fejére. Később, mikor visszatért Antikürába, egy Athénadész nevű trakhiszi ember megölte - nem az árulásáért, hanem más okból, amiről majd később beszélek…

A Thermopülait megszálló helléneknek először Megisztiasz jós mondta meg az áldozati állatok belső részeiből, hogy a hajnallal együtt a haláluk is eljön. Majd szökevények érkeztek, akik hírül hozták, hogy a perzsák megkerülték a hegységet. Ezek még az éjjel hozták a hírt, hajnalban pedig az őrök, lefutva a magaslatokról. Erre a hellének tanácskozni kezdtek, és a vélemények megoszlottak. Egyesek fel akarták adni az állásaikat, mások szembeszálltak velük. Így aztán különváltak, az előbbiek elmentek és hazatértek, ki-ki a maga városába, a többiek pedig felkészültek, hogy ott maradnak Leónidasszal.

Azt is mesélik, hogy maga Leónidasz küldteel őket, mert meg akarta kímélni az életüket, azt azonban szégyennek tartottavolna, ha ő maga és a spártaiak elhagyják azt a helyet, amelynek megvédésére eredetileg odamentek. Magam is azt hiszem, hogy Leónidasz, amikor látta, hogy a szövetségesek megijedtek és nem akarják vele együtt vállalni a veszélyt, távozásra szólította fel őket, de megmondta, hogy szégyen volna, ha ő maga is elvonulna. Azzal, hogy ott maradt, nagy dicsőséget szerzett magának és Spártára is áldást hozott.

A Püthia ( = a delphoi jósda papnője) ugyanis még a háború kezdetén azt a jóslatot adta a spártaiaknak a háborús esélyekről, hogy vagy feldúlják a barbárok Lakedaimónt, vagy pedig a királyuknak kell elpusztulnia. Ezt hexameteres versben nyilvánította ki, a következőképpen.

A háromszáz spártai közül kettőről, Eurütoszról és Arisztodémoszról ezt beszélik. Mivel súlyos szemgyulladást kaptak, Leónidasz elbocsátotta őket a táborból, és betegen feküdtek Alpénoiban. Közös elhatározással hazamehettek volna Spártába, vagy együtt halhattak volna a többiekkel, ők azonban nem jutottak egyetértésre, hogy melyik lehetőséget válasszák, s így ki-ki mást határozott.

Amikor Eurütosz meghallotta, hogy a perzsák megkerülték a hegyet, elő-hozatta fegyvereit és megparancsolta a helótájának, hogy vezesse a harcolók közé. A szolga odavezette, aztán elfutott, maga Eurütosz pedig elvegyült a küzdelemben, és hősi halált halt. Arisztodémosz viszont, akit elhagyott a bátorsága, életben maradt. Mármost, ha Arisztodémosz egymaga lett volna beteg, és úgy tér vissza, a becsülettel nem törődve, Spártába, vagy ha mind a ketten visszamennek, véleményem szerint nem sújtja őket a spártaiak megvetése.

Így azonban, hogy az egyik hősi halált halt, a másik pedig, holott semmivel sem volt több mentsége, nem akarta vállalni a halált, úgy kellett lennie, hogy Arisztodérnoszra nagyon megharagudjanak a spártaiak. Egyesek szerint így maradt életben és így ment vissza Arisztodémosz Spártába. Mások viszont azt állítják, hogy követként távozott a táborból, és bár az ütközet kezdetére még visszatérhetett volna, szándékosan késlekedett, és így menekült meg, követtársa viszont megérkezett a csatába, és a többiekkel együtt elesett.

A Lakedaimónba visszatért Arisztodémoszt így megvetés és szégyen várta. Nem volt becsülete, egyetlen spártai sem adott neki tüzet, és nem állt vele szóba. A megszégyenítés jele-ként csak úgy emlegették: Arisztodémosz, a gyáva. Később azonban lemosta magáról a gyalázatot a plataiai csatában. Mint mondják, a háromszáz közül még valaki életben maradt, egy Pantitész nevű em-ber, akit Thesszaliába küldtek követségbe. Mikor azonban hazatért Spártába, nem tudta elviselni a megaláztatást, és felakasztotta magát.

A thébaiak megadása: barbárok a közeledő csapatból többeket megöltek, a többiekre viszont Xerxész parancsára rásütötték a király bélyegét.

Xerxész pedig maga elé hívatta Démaratoszt, hogy ismét megkérdezze a véleményét:

Most pedig mondd el nekem, hány lakedaimóni van még otthon, hány olyan harcos van köztük, mint ezek. Vagy talán mind ilyenek?

Démaratosz pedig így válaszolt:

Sokan vannak a lakedaimóniak, királyom, sok a városuk is. Ha tudni akarod, elmondom. Van Lakedaimónban egy Spárta nevű város, amelyben mintegy nyolcezer férfi lakik. Az én véleményem szerint azok mind olyanok, mint akik itt harcoltak.

(A szoros elfoglalása után) Xerxész majd végignézte a holttesteket. Amikor Leónidaszhoz ért és meg-hallotta, hogy ő volt a lakedaimóniak királya és hadvezére, megparancsolta, hogy vágják le és tűzzék karóra a fejét.

Sok egyéb mellett ez a cselekedet is igazolja, hogy Xerxész király életében Leónidaszt mindenkinél jobban gyűlölte. Különben nem bánik el ilyen gyalázatosan a holttestével, hiszen tudomásom szerint éppen a perzsák tisztelik a legjobban azokat, akik a háborúban vitézül küzdenek. Akiknek a király ezt megparancsolta, végre is hajtották.

A KALAND FŐBB VÁZLATPONTJAI

Szóval az egész projektet a fentiek indukálták, motoszkált bennem évek óta, és kapóra a 42 év miatt, merthogy térképen lemérve ez pont 420 km. Meg amennyi hordalék összejön (szándékos letérések, eltévedés).

Volt benne: kemény sziklás, meredek, gördülő kavicsos ösvények, hegygerincek, folyómedrek, átgázolás, alsórendű út és autópálya.

Első fele:

Második fele:

A keretek:

• semmi publicitás

• semmi habverés előzetesen vagy útközben

• semmi külső segítség (kíséret), csak ami az úton adódik magától önellátóan

• sok kontemplálás, elmerülés, belefeledkezés

• futni és pihenni ott amennyit és ahogy jólesik

• egy kis futóhátizsák és egy szett ruha

• élményt, tapasztalatot gyűjteni, önmenedzselési képességeket fejleszteni

• a track nem szent, de irányadónak jó

• bízom a híres görög vendégszeretetben a filoxéniában. A futóprojektem ráadásul a szemükben izgalmas, respektálandó dolog, amiért cserébe bizton számíthatok támogatásra. Így is lett.

 

 

Ezt nem éltem meg megszorításnak, nekem ez a beállítottságom. Sok futó nem lát túl a határain, semmilyen értelemben. A rutin, a megszokottság, a bizonyosság a fontos. Ami kicsit ezen túl van, az nehezen kezelhető. "Jaj, mi lesz velem." Ez is táplálja a kísérés szokását, valamint azt, hogy ugyanazokra a túlbiztosított, kipárnázott versenyekre járnak vissza minden évben.

Úgy terveztem, hogy alvás előtt eszem mindig nagyot, de futás közben nem. És hogy végigfutom az éjszakát, igyekszem haladni akkor, és a meleg délelőttönként alszom árnyékban.

Ezt már az első nap után felül kellett írnom. Mert:

• nem látom a szép tájat éjjel

• a falvak ritkásan helyezkednek el, legfeljebb csaphoz juthatok, ételhez nem éjszaka

• alsórendű úton futva még benzinkút sincs

• a köves hegyi ösvények a szakadékok mentén sötétben rizikósak

• hajnalban még neccesebb vidéken kimenni, mert napfelkeltétől fél 9ig az úton hajtja a birkákat sok falkavédő burkuskutya. Éjjel pedig a kószáló farkasoktól és sakáloktól védik a nyájat. Nem mondom, hogy ez a futóra reális veszély, de potenciális. És hát vannak özvegyeim és árváim.

Bármennyire is sok forrás akad úton-útfélen szépen kiépítve, vagy a legkisebb faluban is ivókút, azok nem elégségesek, hiszen gyakran 25-30km-ig nem jön település vagy útszéli kifolyó.

Útszéli Meki alig van a görögöknél, legfeljebb Athénban vagy Thesszalonikiban. Nem az ő stílusuk, étrendjük.

Vidéken (pl. az én spártai futóklubom tagjainak) mindenkinek megvan a maga méze (kirakják tavasszal a kasokat egy adott virág/fa övezetbe), a saját olaja és narancsa az ülterványről, szőlője és bora, krumplija.

Hasznosnak bizonyult dolgok:

• Litorsal (román pezsgőtabletta, sópotlásra + C vitamin)

• Sodioral por (babáknak adják kiszáradás ellen)

• zsíros hideg tej (3.5%), nagyon üdítő, szomjoltó, protein és zsírforrás

• hideg sör és szénsavas ásványvíz

• jeges kávé

• bot a kézbe és morogva ordítás (kutyariasztás; nem kő, nem szaladás)

Amit elfelejtettem vinni, és kellett volna:

• szúnyogriasztó

• naptej

Tanulság:

A folyadékhiány illetve a folyadékhoz (és bizonyos időközönként az energiát adó tápanyaghoz) való hozzájutás lehetősége korlátos jellegel bír az ilyen vállalkozásoknál. Azaz ha egyedül indulsz el, csak annyit és addig tudsz futni, amíg van étel-ital. Ezt egy kísérő vagy egy nagy hátizsák biztosíthatja, de mindkettőnek túl sok hátránya van a szememben.

Ez a futás konkrétan egy retúr repjegybe, egy buszjegybe, és pár lealkudott hoteléjszakába került + a táplálékok. Nem 300 vagy 700 vagy többezer euró.

Revelációk:

• meglátni egy városkát a távolban, ahol lehetséges, hogy van étel-ital.

• baromi büdös, orrfacsaró szagú lesz a ruhám 1 nap futás után, és ezt még pár napig elviselni nagy türelem kell.

Összességében: 54h 39m (plusz a pihernőidők, üresjáratok), kábé 10.000 méter pozitív szint.

A tracket nagy vonalakban leterveztem, Sidló Csabival (movingobject) rögzítette. A Garmin F945 gyakran kibaszott velem. Sokszor kerültem miatta olyan szituba, amit nem akartam: kütyüzésbe a futási szabadság helyett. Ami a térképen létezik, a valóságban nem biztos. Ahol utat terveztem, ott előfordult, hogy nem volt, nem ott volt, vagy jelzett egy párhuzamost, amin menni kellett volna, de azt nem leltem. Ez eltévedésekhez vezetett, illetve időhúzós idegeskedésekhez. Ha a google térképet is mellé vettem, az egy harmadik opciót javasolt - teljes káosz.

A MEGVALÓSÍTÁS (EZ A BESZÁMOLÓ)

Athénból Lamiába buszoztam. Előtte a cuccom leadtam Pavlosnak (versenyszervező, trófeaboltos, időmérő), aki majd elhozza Spártába, mert a környéken lesz egy versenye. Rajta kívül még két görögöt avattam be: Jorgoszt, a spártai futóklub vezetőjét, és Kostist, a Spartathlon elnökségi tagját.

A buszon már futószerkóban ülök, a buszpályaudvaron furán méregetnek, amikor csekkolom a zsákom tartalmát. Na majd a futással legalizálom magam.

• 
• 
• 

Semmi extrával nem készültem, nem is lehetne annyit cipelni. Reggel úgyis eszem valami pékségben, este egy tavernában, közte ami jut. Ezeket találtam otthon: 4 decathlon zselé és 2 isoporos zacskó végszükségre, zacskó szőlőcukor, méz, félkiló Sponser isopor, só és BCAA tabik, 1 fejlámpa és 2 bringás villogó, láthatósági mellény, széldzseki, hőfólia, lapra hajtott esőkabát (ezeket az éjszakai lefekvésekhez, nem számítok esőre), iratok, pénz, gyorstöltő, kábelek, telefon, leukoplaszt, lanolin, fogkefe és fogkrém.

Két kulacs: 500ml és 250ml, de emellé hamar felveszek egy 330-as kólás palackot is a földről.

Iszonyú éles filmként megvan az egész útvonal. Le is írom.

Egy albán vendégmunkással görögül beszélgetek. Ő 12 nap alatt gyalogolt ide az országából.

Indul a menet. Ez még csak egy félnap lesz, prológ.

»» hétfő délután,  50km 

Fura az egész, hogy akkor most indul a trip és ki tudja meddig, egymásra vagyunk utalva.

34 fok, 15:00. Tiszteletkör a lamiai fellegvárba, majd 20km a thermopülai emlékműig.

A külvárosi ipartelepnél már jönnek a kutyák: 8-10 kisebb méretű, falkában. Három felett már veszélyes, bármekkora méretűek, mert a kollektív bátorság gyakran támadásba fajul. Sokáig ugatnak és kikísérnek az akciórádiuszukból.

A testem most fogja fel, mi vár rá. Kézzel-lábbal tiltakozik kezem-lábam. Pulzusom az egekben. Rettenetes verejtékezés, fújtatás. Elvergődöm az emlékműig. Ez az eleje, de már a 6:30-as tempó is gyors. A múzeum negyedórája, 17:00-kor bezárt, vízet máshonnan kell szereznem. Lelejmolok egy lakóbuszt, aranyosak, jeges vizet is adnak és celofánban sót.

Két emlékmű is van: egy az elhallgatott 700 theszpiszi harcosnak, akik a szorosban maradtak (kevesen tudják), és maguknak a spártaiaknak. Az út túloldalán egy domb is, ahol sok fegyvermaradványt találtak. Még egy gyors fejmosás a vízcsapnál: ezek a kutak lesznek az őrangyalaim.

Ez is csodálatos a görögöknél, hogy számos útszéli helyen van csap, a hegyekben tutira forrásokból, tehát friss és jéghideg, a városokban vezetékes, de legalább van.

Thermopülai nevezetessége, amit a név rejt: meleg kapuk. Hőforrások, amik ma is folynak. Ez termálvíz langyosságú volt.

Most látom, itt is leszállhattam volna az athéni buszról, spóroltam volna 3 órát és 25 km-t.

Indul a mászás Delphoibe. Több útvonal is van. Azt választom, amelyiken sűrűbbek a falvak (kb 10 km-enként), és amin még nem autóztam. Brutális emelkedés kövezkezik.

70 km-re jut 2500 szint. Hosszú aszfaltszerpentin olajfaligetek között, néha lefekszem pihegni. Mendenitsa faluban depózás egy doboz kólával. Ennék, de mennék is. Ez is egy "mártírfalu" - ez egy görög kategória arra, ahol a II. világháború alatt a nácik népirtást követtek el, a legdurvábbat a bájos kisvasútjáról híres Kalavritában).

Leszáll a sötét, de a szem hozzászokik, pedig kiflihold van.

A következő faluban, Tithronioban tájékoztatnak, veszélyes is futni:

• fekete kígyók (mavra fidi) jönnek elő ilyenkor, hogy a hidegvérű testüket megmelengessék a köveken. Valóban, a falu felé menet auz ösvényen láttam egyet tekergőzni, de siklónak néztem. Az Aethlios180-nak van olyan szakasza, amin rendszeresen botvastagságú zöldkígyók bukkannak fel, de ezek vékonyabb sötét állatok. És mérgesek.

• hajnalban hajtják ki a nyájakat a legelőkre át az utakon. Ilyenkor a kecskék, birkák körül 4-5 pásztorkutya teremt rendet, akiktől a terelő gyakran messze lemarad, így a konfliktus kódolva van. Ebbe belefutottam többször is.

Szóval ott fogtak a kis faluban, pedig csak ételért és italért tértem be az egyetlen világító udvarba. Hrisztos, Vaszilisz és Andreas üldögélt ott az I mouria (A vadeperfa) tavernában.

Hoztak sört és babfőzeléket kenyérrel, kétszer is, pénzt nem fogadtak el. Hrisztosz takarót terített a névadó öreg fa alá a kőre, és ott éjszakáztam, viszonylag büdösen, de legalább fekve, sok szúnyog társaságában.

Ötkor ébresztett kávéval, és mentem tovább.

»» kedd 80km 

A kis aszfaltutak végetértek a Parnasszosz egyik vonulatának lábánál, majd az ösvény is.

Maradt egy jelöletlen kőtenger.

Úgy tűnt, hogy korábban egy felső faluból, Eptalofoszból (Hétdombos) vízvezetéket fektettek, és a csákány túrta nyomvonalon mentem fel.

A 3 és félórás mászás során megéheztem, de a faluban mindenki, így minden boltos misén volt, temettek valakit. Megnéztem egy vízesést, majd egy helyi bácsitól kértem kávét és kenyeret. Érdeklődött, hogy Magyarországon is lőnek-e már.

A mászás folytatódott: keveset aszfalton, többet hegyi ösvényeken. Messziről látszottak a síközpontok bungalói.

Nagyon szomjas voltam, víz néha (f)akadt, néha kunyeráltam arra járóktól.

Delphoibe egy meredek, kacskaringós "technikás" single tracken értem le délután kettőre. Mögötte már látszott a tenger, ami 100 Pilis út lesz.

Volt pár teknős az úton, és pár kedves, kunyeráló nagy kóbor kutya.

Ettem egy gyrost sörrel és salátával, elaludtam az asztalnál, a tulaj távozásra szólított fel - a ritka görög kivétel, a nem jó fej éttermes.

Ha már ott voltam, megnéztem sokadjára az antik romokat, csodás a panoráma. Persze kerülő, de kihagyhatatlan sokadjára is.

Ráadásul most már megnyitották a sokáig renovált stadiont is.

Nem olyan egyértelmű nyolc órai terepezés után, hogy tök más irányba újra felmászik-e az ember kultúrélményért. De nem sürgetett semmi, az érdeklődés viszont hajtott. Délután négykor indultam el a patraszi híd felé (kb 100 km Delphoi-ből) a Dolichos útvonalán. Itt kaptam az egyetlen esőt a futás alatt: 15 perc heves zuhét. Ez Delphoi környékén mindennapos: a tenger közel, a város egy magaslaton, furcsa terep- és klimatikus viszonyok vannak.

Az első tengeraprti városba, Iteába hamar leértem, gyors ereszkedés volt, a parti szerpentinen ritkásan jöttek az üdülőfalvak.

Hamarosan rámsötétedett, még sokat kellett futni étlen-szomjan, ameddig egy értelmes helyig el nem jutottam. Rögtön legurult két liter tej a minimarketban (2.4 euro egy liter, drágább a benzinnél, ami most 2.1 a görögöknél). Egy hangulatos városkában, Galaxidiben éjszakáztam egy shitty-pretty hotelban.

»» szerda 95km

Napfelkeltekor csobbanás, kávé, kétszersült.

Bolt még nem volt nyitva. Hamar irgalmatlan meleg lett, 10-15 kilinként volt egy falu, de az ébredező kávézókban csak sör, jeges kávé vagy hideg víz volt, az utóbbi és a slaugolás életmentő volt. Rengeteget iszom de alig pisilek. Ez egy ilyen depózás.

Az egész partszakasz Delphoitől a hídig amúgy nagyon szimpatikus, békés kétutcás kisvárosok, rögtön a tenger mellé építve. Jönnék ide telelni, nyaralni. a Korinthoszi-öböl túlpartja kellemes néznivaló. Naupaktosig, 65 kilit zsíron mentem.

Előtte nagy eltévedés, egy elkerülő duplasávos autóúton találtam magam, a hegyi alagút gyanús volt. Lerongyoltam a hegyről magánbirtokok szögesdrót-kerítésein és ültetvényein át vissza a tengerhez. Itt már karnyújtásnyira volt az impozáns patraszi híd.

Naupaktos amúgy hangulatos éttermekkel és zegzugokkal teli parti "nagyváros". Nem volt idő megállni, mert még a Peloponnészoszra átérve is szerettem volna nagy adagot letudni a távból. Az aszály itt is érzékelhető: számos kiszáradt folyómeder felett futottam át.

Átérve keserűt és szénsavasat kívántam, de szódavízre nyúltam, a doboza teljesen az itthoni toniké volt. Úgyhogy még egy jutalomsör is lement. Fejbekólintott - olyannyira, hogy elfelejtettem az útvonal double-checkjét, azaz a Garmint összevetni a Google térképpel, amit a zűrös helyeken, nagy elágazásokban muszáj volt.

Már messze alattam volt a város, a híd, amikor rájöttem, hogy elbasztam. Az útvonal felvitt volna a hegyekbe Olümpia felé, ahol a Dolichos halad. De átnézve korábban ezt a szakaszt arra jutottam, hogy nem kéne azt követni, lévén ritkásak a faluk, kiszámíthatatlan, hogy lesz-e étel, víz, és mennyire lesz hűvös. Inkább a hegyek alsó részén át kanyargó úton jussak el a következő célpontomig.

Hogy rövidítsek, kiszáradt csatornákon, kerítéseken átmászva, lezúztam a parti útra. Ott kábé 10 kilométeren át összefüggő kisvárosokon át vezetett az út. Éjfél előtt arra jutottam, hogy mielőtt rákanyarodom az Olümpiában vivő alsórendű útra, az utolsó üdülőfalu nyitvartartó gyorsbüféjében eszem, és egy magánszálláson lepihentem, töltöttem a kütyüket. Reggel már a túlpart látványa fogadott: onnan jöttem át.

» csütörtök 78 km 

10-15 km-enként jöttek a falvak, de hamar nagyon meleg lett. Eseménytelen, csendes, bámészkodós futás volt egy darabig.

Volt pár retró látnivaló is: 

"Szintben haladtam", azaz a hegyek alsó peremén, szerpentineken le és fel, de az Alpheios folyó felett. Ez egy madárijesztő. Spooky, scary.

5 órányi futás után egyre és egyre szomjasabb voltam, perzselő hőség volt. Egy kis híd alatt kerestem menedéket, ahol relatíve hűvös volt és cúg járt.

Az út onnan egyértelműen a folyó mellett vezetett...volna. Kiderült, hogy egykor volt egy aszfalt út, de a folyó alámosta, az út az erózió miatt leszakadt. Egyszerűen eltűnt pár km után az út, maradt a természet, ami átvette a hatalmat: susnyás, bokros területek.

Néha egy olajfaliget, egy káposztaföld. Minden más opció távolinak tűnt, kerülőnek. Követtem a folyó vonalát, de ehhez állandóan ültetvények, privát birtokok kerítésein kellett átmásznom, tele lettem karcolással. Leggyakrabban sűrű tövises bokrok jelezték a birtokhatárt, de egy helyen - egy nagy napelem-farmnál - szögesdrót és kamera is volt. Iszkoltam tovább. Frissítés nem volt, egy helyen hatalmas csőből áradt ki a víz, langyos volt, tán itatnak vele vagy locsoláshoz használják, de akkor jólesett. Olimpiáig még 30 km volt hátra és tekervényes le-fel utak jöttek. Ez egy moonopati is, azaz kirándulóút is, bár én nem leltem pár szakaszát.

Földutakon kellett felmászni egy hosszan elnyúló faluba (alsó- és felsővárosi rész), hogy újra meredeken lecsaljak. Egy autó megállított, hogy jelezze: csak óvatosan, mert sok kutya van a környéken, ő is most felhúzta az ablakát. Botot a kézbe, szedtem a lábam. Lassan ráesteledett.

Egy nagyon szimpatikus városka volt Olümpia előtt, szívem szerint megálltam volna, igazi belterjes tavernák, utcácskák. Megacéloztam szívem, és csak a falu határában egy mini marketban vettem egy liter hideg tejet: elképesztően jólesett.

Este 11-kor már a kedven olimpiai éttermemben ültem, ahol mindig csodás a cukkinifasírt, cirkuszos mintájú, egyedi gyufásdobozuk van, és kapható Nimfa sör Thesszalonikiből.

Kicsit panaszkodtam Sidló Csabinak, hogy a holnapi szakaszt elnézve sem lesz több vízvételi pont. Aztán beájultam a siófoki aranyparti szockó érzetű kétcsillagos hotel ágyába, és koránra húztam az ébresztőt. A lábam viszket.

»» péntek 62 km

Reggeli számvetés után úgy döntöttem, hogy nem ma jutok el Spártába. Nem láttam esélyt, hogy 3 óránkénti vízhez jutással, 34 fokban lenyomok 135 kilométert. Tehermentesen indultam Olümpiából.

• 
• 
• 

Nem kellett sietnem, mert mint kiderült, a szombatra kiírt Belle Helene versenyt (Spárta - Gytheio 64km) le kellett fújnia Pavlos haveromnak. Egy spártai notabilitás meghalt, és gyászba borult a város. Tavaly ezen a versenyen 2. lettem, szép kis útvonal a tengerpartig. Ez lett volna az epilógusa a tripemnek, de ha lefújták, akkor én sem kapkodom.

Másrészt Jorgosz, a spártai futóklub vezetője közölte, hogy velem akar vacsorázni Karitainaban a vár alatti étteremben. Ez a város Árkádia egyik ékköve, többször jártam arra: hegyek ölelésében, az Alpheios folyó fölé magasodik, a városka is egy meredek hegyoldalra épült, régi vár a tetején, pár kilométerre egy csodás zubogó. Must see. Az étteremnek egy erkélye van, ahol egy asztal fér el, alattad a "kilátás". Hát ezért megérte a napi robot, aminek volt pár necces pontja.

Olimpiától 15 km-en át remekül lehetett haladni az Aethlios 180km verseny nyomvonalán visszafele. Egy idő után itt is elfogyott a folyó melletti út, megint a susnyás-tüskés bozótharc következett pár kilin át.

De tény, az Alpheios gyönyörű volt.

Aztán egy alsórendű autóútra értem ki, oldalt ősreg olajfák derékba vágva, de a tetejükből új ágak sarjadztak.

Már nagyon szomjas voltam, 3 óra alatt feléltem az egy liter víztartalékom. A tracken láttam, hogy városkára itt sokáig esély sincs. Ám egyszer csak egy kanyarban feltűnt egy Elit kút. Délibáb? Földiekkel játszó égi tünemény?

Azonnal feltéptem a hűtőjét, kipattant egy Fix és egy Amstel. 5 perc alatt berúgtam, de legalább nem voltam szomjas. A benzinkutas néni, Angeliki éppen ebédet főzött. Látta, hogy "comfortably numb" vagyok, hozott loukomadest (görög házisüti), beszélgettünk a klimatizált üzlettérben. Kegyelmi pillanat volt, úgy éreztem, most patent minden.

Angeliki még az ebédjéből is adott, amit a sparhelten főzött: kis sült szardellák, paradicsom, kenyér. Búcsúzóulkivett a mélyhűtőből egy üveg fagyott vizet. Egy órán át kitartott, csodásan hűtötte a tarkómat.

Jókedvűen, bátran mentem tovább. Amikor elfogyott a víz, beugrottam egy birtokra. A kutyák megkötve ugattak, a tyúkok szaladgáltak, a gazda nem volt otthon. Megcsapoltam a kerti slagot, majd angolosan távoztam.

Nagy mászások között hegyi falvak váltották egymást. Ez a Népi Antifasiszta Ellenállók utcája.

Ez meg magáért beszél.

 

Többnyire forrásvíz zubogott a kutakból.

Csodás kilátások és otromba dózer utak jöttek sorba. A szépséget mutatom.

Néha untam már az egészet, próbáltam podcastokat hallgatni, de nagyon szegényes, egysíkú a kínálat. Memoritereket mondtam, beszédgyakorlatokat. Dsida Jenő Arany és kék szavakkal versét legalább harmincszor. Néha kifeküdtem. Forgalom semmi. Voltak órák, amikor autót nem láttam, embert még kevésbé. (Mármint az autóban voltak emberek, még nincsenek önvezető autók görögben.)

Néha futottam.

A track néha elvitt értelmetlen rövidítésekre: letérített az aszfaltról, mert az ösvényt rövidebbnek számolta a trail running edzésmódra állított Garmin. Igen, de futhatatlan volt gyakran, például bizonyos úttorkolatokat kerítéssel zárnak el, és marha nehéz kikerülni vagy megmászni. 

Pár óra múlva már a Kastroban (Karitaina fellegvára alatt) vacsoráztunk Jorgosszal.

Pazar nap volt a nehézségek ellenére. Szokásosan egy liter tejjel tértem nyugovóra.

»» szombat 73km

Karitaináról még annyi, hogy ez is olyan városka, amit úgynevezett bouloukakia keretében építettek, azaz kalákában. A közösség összefogott: először a pap házát emelték, aztán sorban a többiekét. Mindenki segített mindenki házánál.

Jorgosz minderre csak annyit mond: "egy görög csodát csinál, de kettő csak összeveszik." Vesd össze Kányádi Sándor: "Magyarok vagyunk, tartsunk szét."

Örömfutásra készültem - mármint rég nem érzek már földöntúli örömöt futás közben, de részegységekben igen, főleg ha közel a befejezés - de az első 30 km rémálom volt. Korán indultam, még aludt a városka, idilli, sőt: bukolikus hangulat uralkodott.

Köd ülte meg a tájat, zúgott a folyó, bőgtek-búgtak az állatok itt-ott, a nap szárította a harmatot, mindenki tette a dolgát. Sajnos a pásztorkutyák is.

Több nyájba is belefutottam, pontosabban a kutyák már a belefutás előtt lekapcsoltak, körülvettek, fenyegetően léptek fel. Ahol volt pásztor, ott a kutyákat elküldte, és csak 10 méterre lemaradva követtek és ugattak (kurvaanyáztak) felém. De ahol a nyájat csak kicsapták a legelőre, a pásztor meg felszívódott, ott a botot és a hangomat sűrűn kellett használnom.

Para volt, hogy bármelyik kanyarban feltűnhetett egy kutyakommandó és onnantól bele kellett állni. Egy dolgot nem szabad csnálni: kővel a kézben fenyegetőzni. A kővel nem tudod megvédeni magad, viszont ha a kutya felé dobod, azt támadásnak veszi és visszatámad.

Megalopolis vonzáskörzetében ment el az út - ez egy baromi régi város (neve: Nagyváros), de ma már ronda ipartelepek veszik körbe: szénfeldolgozók, erőművek. Nem szívderítő itt futni.

Aztán az álmos kis falvakban nem akadt nyitvatartó kávézó, a fejem széthasadt a koffeinhiánytól. Ráadásul kimerült a netkeretem, így a google térkép használhatatlan volt, míg a Garmin nem létező ösvényekre akart elvinni. Egy temető hűs gránitsírjára feküdtem kihűlni és búslakodni.

Pár száz méterre feltűnt egy kafenio, ahol még wifi is volt. Ha van temető, ahhoz tartozik egy város is. Leontariba (tökéletes magyar fordítása a közeli ipartelep miatt Oroszlány is lehetne) érkeztem. A város határában láttam először kiírva Spártát.

Na innentől szaladás. Jókedvemet megint a vízhiány lombozta le. Hiába mentem el paradicsomföldek és almások mellett, ha zárt rendszeren vitték a földekre a vizet. Egy csap, egy kifolyás, semmi.

Egy vadnyugati vidékre emlékeztető részen kénytelen voltam egy farmra bemenni, ami pedig az amerikai Mid-Westen játszódó horrorfilmekre emlékeztetett (Hills have eyes, Texasi láncfűsrészes). Láttam, a nyáj a karámban, reméltem, a pásztor is otthon. De nem, csak a kutyák. Mindenütt. Lassan, békével haladtam, követve a slaug vonalát, ami a csaphoz vezetett volna, de hirtelen rengeteg kutya rontott ki mindenhonnan. Ez már csordaszellem, egymást hergelés, így azonnal hátrálni kezdtem, és elhúztam. Ugatásuk még messzire visszhangzott.

Nem szerepelt a terveimben, de megcéloztam a közelben haladó 2x2 sávos autóutat. Ott pár kilinként vannak pihenők, amiben tán WC is van vízzel. Át a vadkerítésen, fel a rézsűn és már Hungaroring minőségű aszfalton futottam. Könnyű a görögöknek, nincs tél, így nem kell sózni az utakat, nem reped, nem kátyusodik. A szalagkorláton belül a leállósávban jól lehetett haladni, de veszélyes volt. A korláton kívül már benőtte a dudva a borítást, de legalább nem kellett izgulnom. (Ez egy utólag photshoppolt kép, E-ről B-re).

Természetesen nem volt se WC, se víz. Kétszer is mellém jött egy sárga furgon, az autópálya felügyelet sofőrje próbált leparancsolni. De mit tehetett? Meg nem állhatott, ki nem vezethetett onnan engem, maradt a szép szó. Ami nem használt. Nem volt kedvem a vidék kutyáival hadakozni. Jorgosz külön jelezte, hogy Spárta környékén (Pellana, Sellasia) ügyeljek, mert ő ott edz és rendszeresek a konfliktusok.

Pellanába mégis lementem, a délutáni sziesztáját töltő péket, Dimitrist fel kellett keltenem, aki annyira tisztelte a vállalkozásom, hogy nem engedte kifizetni a kóláimat, adott két palack vizet és egy nagy adag kritsinit (kb. sajtos rúd). Megint civilizálatlan mohósággal ittam a folyadékot - ez egy jellemző, visszatérő momentum a tripről. Dimitrisszel másnap találkoztam egy futórendezvényen, íme:

Innen már lejtett az út Spártába, ezen még nem futottam be (Északról van 3 bevezető út, az egyiken jön a Spartathlon, a másikon az autóút, a harmadikon az Immortal's Race.) Ki voltam száradva, az első kútnál itókák csusszantak le.

Ez volt a legjobb befutóm itt. Semmi közönség, semmi ordibálás, tapsolás, hangosbeszélő, körítés. Letettem a pontot csendben, Jorgosz várt a szobornál. (Idén először ő is indul a SP-n.)

Semmi nagy érzelgősködés: ezért jöttem, nem voltak kétségeim, sok kaland és élmény ért. Ez nem szerencse kérdése (az legfeljebb a balesetek elkerülése), hanem tudatosság. Utálom a "szerencsés vagyok" kezdetű mondatokat.Megjelent a spártai önkori eü-kultúra-sport felelőse, és kezembe nyomta ezt. Ebből egy van! És szentimentális leszek, ha a szövegét elolvasom...

Persze, leírva ez egy sima ügy volt, de az itt nem közölt köztes dolgok monoton futással teltek - igaz, szép tájban. Sok akarat görcse, sok megcsomósodott odaszánás, sok fogösszeszorítás oldódik ki a célban, amit magamnak szabtam. 

József Attila egysorosa (Irgalom, édesanyám) jut eszembe: "mama, nézd, jaj kész ez a vers is!" Életemben nem fogok ennyit futni egy héten szerintem.

Jorgosztól gyors búcsú, ment a krumpliföldjére betakarítani, én meg az egyik kedvenc helyem felé vettem az irányt: a nagy belső kerttel rendelkező Parthenon sütödébe. Nem mellesleg Jorgosz sógora, Hrisztosz a pincér-tulajdonos ott. Ő sem engedett fizetni. Az étterem sajátosság egyrészt a sült bőrös disznó, másrészt hogy a saganakit meggyújtják az asztalnál, mint anno a Gundelban a rumos palacsintát. Utána Pavlos összeszedett, irány a Taigetosz lejtőjeén fekvő festői hegyi városka, Georgitsi. Chill out.Epilógus:

Másnap 11 km-es versenyen mérte az időt Pavlos. Mint írtam, nemcsak időméréssel foglalkozik, hanem remek low-budget versenyeket szervez, sőt érem- és trófeaboltja van Pireuszban.

Itt nemcsak árul, de maga is gyártja cuccokat. Többek közt az Aethlios vagy a Spartathlon bizbaszait. 

• 
• 
• 
• 

Na ilyen kis 11 km-es versenyekből van rengeteg a görögöknél minden hétvégén, és ezt a fílinget sosem tudja Magyarország hozni.

Sem a környezet (jelen esetben egy csodás tájban egy szakrális helyen volt a rajt-cél, templom, amfiteátrum, szoborpark), sem a vendégfogadás (a futók bort, kenyeret, kalamakit, azaz pálcikára húzott grillezett dolgokat kaptak), érmet, csipet, pólót - ingyen.

Na akkor itt a vége. Tanulság: futni csak a saját koordinátarendszeremben, a magam elégedettségére jó, érdemes. Amikor önazonos. Amikor azt mondhatom: ez megérte. Senkivel és semmivel nem kell összevetni. És ezt a mondást is érdemes megfogadni: